A 2024. április 3–5 között Egerben rendezett Networkshop konferencia első plenáris előadásai és a teljes programsorozatot értékelő beszédek alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a bölcsészettudomány paradigmaváltásban van. Ahogyan egy ilyen folyamatban a tudomány keretei fellazulnak, a már megválaszolt kérdések újra nyitottá válnak, módszerek és fogalmak születnek meg avagy halnak el. A Networkshop Konferencia a könyvtár-, információ- és hálózattudományok, valamint a digitális bölcsészet transzdiszciplináris fórumaként értelmezhető, s mint ilyen a tudáscsere-folyamatban betöltött szerepe jelentékeny a 21. századi tudományos paradigmaváltás vizsgálatának szempontjából. Éppen ezért a beszámoló vezérfonalaként a tudományfilozófia és a tudománytörténet paradigmára (Thomas Kuhn), tudásáramlásra (Peter Burke) és objektivitásra (Loraine Daston) vonatkozó tételei szolgálnak.

2024. április 3–5 között Egerben rendezték meg a Networkshop konferenciát

Jó ideje – nagyjából 10-15 éve – formálódik a digitális bölcsészet diszciplínává érése. A bölcsészeti kutatások és közgyűjteményi szolgáltatások virtuális, digitális térbe történő kiterjesztése segédtudományi feladatnak tűnt. Azonban a technológiai fejlesztéseknek, s nem utolsósorban a változásban lehetőséget látó bölcsészeknek (könyvtárosoknak, irodalmároknak, nyelvészeknek) köszönhetően immár itthon is elindult az informatika és a bölcsészet közötti hídépítés. Azt is mondhatnánk, hogy a felvilágosodás azon alapigazságát, amely a megismerésben az adat primátusát hirdeti, újra felfedezték. A régi-új tézis szerint a tudástermelés alapegysége az adat, amelyből információ nyerhető. Ez utóbbi pedig a szintézisképzés – jelen esetben modernkori – folyamatán haladva tudássá válik.
Az OSZK DBK munkatársaként, valamint az ELTE BTK Történeti Intézetének doktoranduszaként a digitális bölcsészet és a történettudomány hasonlóságai és különbségei már fel-felbukkantak előttünk, azonban a háromnapos transzdiszciplináris konferencián újabb megfigyeléseket tehettünk. Transzdiszciplinaritásról azért beszélhetünk a konferencia kapcsán, mert az eltérő tudásterületek (számítástechnika, filológia stb.) saját kereteiket megtartva átfogó együttműködésre törekszenek. Mi sem bizonyítja jobban a paradigmaváltásra jellemző útkeresést, mint az együttműködés multidimenzionalitása: piacorientált szolgáltatások kiépítése, a bölcsésztudományok adaptálása a megváltozott civilizációs körülményekhez, kulturális értékmegőrzés új eszközökkel. Egyik irányt sem szabad lebecsülni, hiszen a tudomány a kultúrában és a kultúra által létezik a társadalomban. Ez pedig azt jelenti, hogy a tudomány mindenkor reagál a társadalmi környezete változásaira. Ugyanakkor a tudomány önmagában is egy kulturális szféra, saját értékekkel és jelentésekkel, ezért a körülötte zajló változásokra adaptáció formájában igyekszik reagálni. A Networkshop előadásai is ezt bizonyítják.
Az előadók döntően gyakorlati témákat dolgoztak fel, hiszen a konferencia fő célkitűzése mindig is a különféle kutatócsoportok közötti kommunikáció, a tapasztalatok megosztása volt, amelyre neve is utal: network + workshop = kapcsolatteremtés + „projektorientált ötletbörze”. Idén az előadások a mesterséges intelligencia, az oktatás és a közgyűjteményi digitalizáció köré csoportosultak. A közép- és felsőoktatás kapcsán felmerült a mesterséges intelligencia beépíthetőségének, illetve más digitális infrastruktúrák kiépítésének kérdése. A tech-cégek egyértelműen jelentős profitot remélnek az oktatás átdimenzionálásától. Mind a Huawei, mind a HP vállalatok képviselői az „okosiskola” és az MI-vel támogatott személyi számítógépek előnyeire helyezték előadásuk hangsúlyát.
A digitális bölcsészet nagy számban képviseltette magát folyó projektekről szóló előadásokkal. Az egyes intézmények képviselői sokrétű portfóliójuk egy-egy szeletét külön-külön előadásban prezentálták. Ilyenek voltak például az OSZK webarchiválásáról, a digitális szövegkiadások szerkesztői frameworkjéről, térképes adatvizualizációról, tömeges adatmegőrzésről és a digitális felvételek készítéséhez szükséges eszközparkról szóló előadások. A Digitális Örökség Nemzeti Laboratórium és társintézményeinek munkatársai szintén szerteágazó tevékenységükről számoltak be. A két kutatóközpont azért is emelendő ki, mert széleskörű tartalomfejlesztő munkát végeznek akár az adatbázisépítés, akár a digitális szövegkiadások és az ezekhez kapcsolódó vizualizációs technikák terén.

• 
• 
• 

Az irodalmi és nyelvészeti érdeklődés hangsúlyos volt a digitális bölcsészeti témákat tekintve. Ezen tudományok érdeklődése a vizsgálatuk tárgyát képező szövegek új perspektívába helyezése. Legyen szó egy-egy mű (pl. Esterházy Péter: Termelési regény), levelezések vagy akár az életművet tartalmazó rész-, illetve egész korpuszokról, a specifikus annotációval és az intertextuális kapcsolatok megjelenítésével a digitalizált szöveg az eredetinek egy új réteggel felruházott változata. Ezen a ponton érdemes a történettudomány idegenkedéséről szót ejtenünk. A történeti idő egy sajátos értelmezési kerete a történeti valóságnak. Ebből a keretből való kilépés pedig a történeti narratíva objektivitását veszélyeztetheti. Más szóval a történész forrásait az új technológiák által felállított köztes értelmezési rétegektől, pontosabban a félreinterpretálás lehetőségétől félti. Történeti források feldolgozása ettől függetlenül megjelent a konferencián az állami anyakönyvek (MNL) és a győri jezsuita gimnázium matrikuláit (ELTE BTK, Digitális Bölcsészet Tanszék) feldolgozó projekteket bemutató előadások képében. Az adatfeldolgozás mellett az MNL hosszú távú tervei között szerepel az anyakönyvek adataiból összeállított országos családfa felállítása, amely előremutató kezdeményezés és minta lehet más digitalizációban gondolkodó történeti projektek számára.
Külön kiemelnénk a könyvtártudományi tematikák közül Ungváry Rudolf és Holl András előadását. Ungváry Rudolf a MARC magyar fordításáról tartott előadása roppant értékes fogalomtörténeti szempontból. Előadása rávilágít a tudáscsere-folyamatok kardinális pontjára, a fogalmi adaptáció kérdésére. Alapvető szaknyelvi szókészlet nélkül nem lehet megfelelően integrálni az új tudást. Ha az új tudás kívülről érkezik, akkor nélkülözhetetlen a fordítás. A kontextus új (programnyelv), de a dilemma persze a régi: a tükörfordítás és a célnyelv sajátosságait figyelembe vevő adaptációs fordítás hasznosabb-e. Ungváry egyértelműen az utóbbi mellett tette le a voksát a bibliográfia rekordszerkezet-szabványa, azaz a MARC kapcsán. Holl András az MTMT repozitóriumáról tartott előadásából pedig azon megjegyzését tartjuk iránymutatónak, amely az MTMT-hez hasonló repozitóriumokat tudományszociológiai kutatások új célpontjaiként határozta meg. Felvetése azt bizonyítja, hogy a digitális dimenzió nemcsak adatok szolgáltatására és információ megjelenítésére, hanem tudás előállítására is hasznosítható. Holl persze az MTMT rendszere felől vizsgálta az adatbányászatot. Az adatbányászat fogalma kapcsán előadása beilleszthető a szaknyelvről szóló diskurzusba, amelyet Ungváry is képviselt. Adatbányászat, webaratás, digitális gereblyézés. Mind preindusztriális fizikai tevékenységekkel társított szóalakok, amelyek az információ gyűjtésére és rendszerezésre utalnak. A paradigmaváltásban – ahogyan egy formálódó diszciplína esetében is – a fogalomalkotás jellemzően kevert, a régi és új tudás együttesen jelenik meg benne.
A konferencián elméleti kérdésfelvetések is elhangzottak, ami jelzésértékű a paradigmaváltás folyamatában. Pató Viktória Lilla az Európai Unió MI-t jogszabályi keretek közé szorító törvényalkotási folyamatáról szóló előadásában kitért a versenyszféra és a tudomány közti fundamentális különbségekre. Amíg a tudósok tágabb definíciót alkotnak az elfogadható, kritikus és elfogadhatatlan MI-technológiákra vonatkozóan, addig a vállalkozók minél szűkebb meghatározást kívánnak viszontlátni a jogszabályokban. Nekik ugyanis az az érdekük, hogy minél kevesebb MI-technológia számítson jogilag tiltott és korlátozottan alkalmazható kategóriába. A virtuális térbe lépő bölcsészetnek tehát egyre inkább figyelnie kell a vállalati szektorból kölcsönzött technológiák adaptálása során a saját értékeinek, normáinak és jelentésrendszerének védelmére a tudományos kultúra fenntartásának érdekében.
Németh Áron és T. Nagy László előadásában a ChatGPT teológiai kérdésekre adott válaszait elemezte, kiemelve az interdiszciplináris kommunikáció 21. századi fontosságát. Mivel ezt az előadást nem hallgattuk, így az MI kapcsán felmerülő etikai aggályokról a konferencia során nem hallottunk felvetéseket, noha annak egy inter- és transzdiszciplináris eseményen helye van. Az „okossá” válás kapcsán egyedül Nagy Róbert beszélt az antropomorfizáció jelenségéről, amely az emberi megértés egyik alapvető funkciója. A jelenséget a jövő, s nem a múlt felől közelítette meg az előadás. A jövőből tekintve az antropomorfizáció a fogalomalkotás korlátozottsága miatt valóban behatárolja a fejlesztések irányát. Véleményünk szerint előremutató az előadás komplex látásmódja, azonban a történeti folyamatok jelennel való összevetése, azaz egy holisztikus tudománytörténeti és filozófiai vizsgálat nélkül a kiszámíthatatlan jövőbe kevesebb fegyverrel felvértezve lépnénk.
A tudáscsere-folyamatokat a kultúrtörténet sokáig egyirányúnak tekintette, amelynek ékes példája az orientalizmus – amely az adatszolgáltatást a Keletnek, a tudástermelést a Nyugatnak osztotta ki – intézményesülése és a kutatói gondolkozásba való beépülése a bölcsész- és társadalomtudományi munkákban. A tudománytörténet konszenzusos véleménye, hogy a tudásáramlás minden esetben több pólusú. Esetünkben hasonló kölcsönhatást figyelhetünk meg. A nomotetikus természettudományok és az ideografikus bölcsésztudományok között felgyorsuló diffúziót a Networkshop-konferenciák évről évre reprezentálják. Általánosságban elmondható, hogy egyre terjed a szolgáltatásalapú, vállalati attitűd a bölcsészeti kooperatív projektek tekintetében. A virtuális dimenzióban a kutató felhasználó, aki igénybe veszi a közgyűjtemények nyújtotta szolgáltatásokat, ugyanakkor bizonyos szerkesztői jogosultságokkal a szolgáltatás fejlesztéséhez is hozzájárul, például adataival gazdagítja az adatbázist, forrásaival finomítja a nyelvi modellt. Az Open Science valamelyest ellenőrzött változatáról van itt szó. Izgalmas kérdés, hogy vajon a korábban zárt, intézményekre korlátozott digitális szolgáltatások összekapcsolása, illetve a felhasználókkal való megosztása révén a tudományos megismerésben milyen változások mennek végbe. Annyi már most is bizonyos, hogy az objektivitás mechanikus formája (az embertől független kiértékelő metódusok) egyre nagyobb teret nyer a humántudományokban.
A konferenciával kapcsolatos gondolataink zárásaként meg kell jegyeznünk, hogy korántsem bizonyos a digitális bölcsészet diszciplínává válása, hiszen a tudástermelési folyamat minden szintjén a digitális eszközök térnyerése figyelhető meg. Éppen ezért a digitális bölcsészet a humántudományok 2.0-ás verziója is lehet az új paradigma alapvetéseként. Mindenesetre jelen formájában ez az egyre szerteágazóbb szakterület a bölcsészettudományok paradigmaváltásának jeleként értelmezhető. Egy, a régi tudást (az „analóg” bölcsésztudományok) őrző, egymással kapcsolatban álló, mégis eltérő módszerek összességéről beszélhetünk. Ily módon párhuzamba állítható a felvilágosodás kori historia naturalissal. Amíg az antik hagyományokra épülő természetet leíró és rendszerező historia naturalis az állat-, növény- és ásványtan bölcsője volt, úgy az is elképzelhető, hogy a digitális bölcsészettől is függetlenné válnak az azt alkotó szakterületek. Ugyanakkor hangsúlyoznánk, hogy egyelőre még inkább módszerekről beszélhetünk, ezeknek a területeknek jól körülhatárolható teoretikus mezejük kevéssé létezik. A digitális bölcsészet filozófiájáról, konszenzusos öndefiníciójáról pedig pláne keveset tudunk. Ennek oka az említett gyakorlatorientált látásmód, amelyet hazánkban csak erősít a tudományos elméletalkotástól való idegenkedés. Az új paradigma beállása még várat magára, addig pedig a digitális bölcsészet iránt érdeklődőknek s az attól idegenkedőnek egyaránt érdemes lesz a Networkshop előadásait a jövőben is figyelemmel kísérniük.

Szakirodalom:

• Burke, Peter: The Circulation of Knowledge. In: John Jeffries Martin (ed.): The Renaissance World, London, Routledge, 2007, 186–203.
• Daston, Loraine: Die Kultur der wissenschaftlichen Objektivität. In: Michael Hagner (Hrsg.): Ansichten der Wissenschaftsgeschichte, Frankfurt am Main, Fischer Taschenbuch Verlag, 2001, 137–158.
• Koselleck, Reinhart: Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája, Budapest, Atlantisz Kiadó, 2003.
• Kuhn, Thomas: A tudományos forradalmak szerkezete, Budapest, Osiris Kiadó, 2000.

Szentkereszti Máté (Digitális Filológiai és Webarchiválási Osztály)

424 sorozatú gőzmozdony a szolnoki vasútállomáson, fotó: Rácz Miklós – A kép forrása: Digitális Képarchívum

Vasutasoktól megtudtam, hogy Magyarország legnagyobb forgalmú vasútállomása mellett lakom családommal. A konyhaablakon át gyakorlatilag sokszor hallhatom a jellegzetes hangosbemondó szignál által kísérve Budapest Kelenföldi pályaudvar átmenő vasútforgalmát. Hosszan kígyózó konténer-, vagy tartálykocsikból összeállított szerelvényekkel sokféle színű és típusú villanymozdonyok kavalkádja húz bele az éjszakába, a már-már megkopott fényű, Taurus mozdonyok által húzott, vagy tolt RailJetek mellett felmatricázott Traxxok, vagy szenior korú Szilik és Gigantok húzta kocsikban utaznak a Balaton-partra igyekvők. Villanymozdonyok kürtjelei, fékcsikorgás, ebbe belevegyülve Szalóczy Pál hangja, mondhatni a hétköznapi konyhai életkép szerves részévé vált számomra. A hétvégék azonban mások. Ilyenkor szó szerint átélem a Bikini együttes egyik fejemben zsongó slágerében megfogalmazott életérzését: „Kávéval kezemben állok szótlanul/ Ferde vigyázban, mint fizetés napon a fák …. Hogyha filmen látom, olyan szép a reggel/ De szemben a tűzfalon nem háborog a tenger”. A tenger ugyan nem háborog, viszont a fákkal és bokrokkal nagyon szépen benőtt belső udvaron megtelepedett madarak reggeli csicsergésbe egy másik, attól eltérő magas frekvenciájú hang is belesüvít. Egy mozdonyhangról van szó. De nem ám akármilyenről! Ez a hang ugyanis félreérthetetlenül egy gőzmozdony sípja. Ugyanis ilyenkor halad át a Keleti pályaudvarról Veszprémbe tartó nosztalgiavonat, élén egy Bivalynak becézett gőzmozdonnyal. Bivaly. Vagyis a 424-es. Ennek a mozdonynak a láttán nemcsak a vasutasok és vasútbarátok, de a legtöbb laikus szeme is felcsillan, ha színesre festett kocsiktól tarkálló nosztalgiavagonokat húzva maga után, vastag füstfelhőt eregetve, prüszkölve és fújtatva elhalad egy állomás peronja előtt. A néhány éve forgatott Vasparipák című vasúti ismeretterjesztő sorozat egyik része ezzel a gőzüzemű erőgéppel foglalkozott. Az ott elhangzottak nem hagynak kétséget afelől, hogy ez a mozdonytípus kitörölhetetlen emléket hagyott a magyar vasút történetében.

Ahogy Fábry Péter mozdonyvezető állította a 009-es Bivalyról: „… ezzel el lehetne menni csajozni” – A kép forrása: Wikipédia

Az elektromos energia vezérelte világunkban a gőzüzemű gépezetek végképp múzeumba vonultak. Ennek ellenére azonban lapátkerekes gőzhajókkal, vagy vastag füstfelhőt eregető, fújtató gőzmozdonyokkal mintha újra egyre többet találkozhatnánk, a nosztalgiaüzemeknek köszönhetően. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy – normál (1435 mm) és keskeny nyomközű (760 mm) vasutak esetében egyaránt – a szabadidő eltöltésének választható lehetőségei közül „mindent tarol”, ha valaki egy ilyen szuszogó masina vontatta járattal utazhat. Kuriózum, hiszen gőzmozdonyok a nosztalgiaüzemű járatokon kívül – a gőzüzemű vasúti vonatás 1984-ben történt magyarországi megszűnése óta – már egyáltalán nem járják a magyar síneket. De mit is kell tudni, ezekről a masinákról? Az Urbán Lajos szerkesztette Vasúti lexikonban a következő szómagyarázatot olvashatjuk ezen lokomotívokról:

A Magyarországon, 1959-ben gyártott utolsó gőzmozdony a 375,1032-es pályaszámú, szertartályos mozdony volt. Ez a típus a mellékvonalak számára jelentette azt, amit a 424-es jelentett a fővonalakon. Fotó: Uri–Kovács József – A kép forrása: Digitális Képarchívum

Az idézet szövegből kiderül, hogy a gőzüzemű mozdonyok hatásfoka finoman fogalmazva nem nevezhető takarékosnak. Legalábbis a dízel- és a villanymozdonyokhoz képest semmiféleképpen sem. Emellett egy gőzmozdony üzemeltetéséhez minimum két fő kell, míg egy dízel-, vagy villanymozdonynál nincs szükség az üzemanyag zavartalan ellátását biztosító fűtőre. A gőzmozdony üzembe helyezése és üzemeltetése is jóval sokrétűbb, ami a mozdonyszemélyzetre mind fizikailag, mind mentálisan nagyobb megterhelést jelent. A ’70-es, ’80-as években pályakezdő mozdonyvezetők mesélték nekem, hogy az „öregek” nagyon szerettek nosztalgiázni, „hogy bezzeg a gőzösön vezetni, az volt a szép világ!”. Aztán amikor valamiféle üzemzavar miatt szóba került, hogy valakinek be kellene ugrani valamelyik még meglévő gőzmozdonyt vezetni, mert ez meg az a dízel-, vagy villanymozdony lerobbant, akkor a „szép világot” emlegető „vezérektől” jöttek az efféle kifogások, hogy „fáj már a vállam, meg a hátam”, „kiújult a reumám”, „én már öreg vagyok ehhez”, meg ehhez hasonlók. Ezt a jelenséget nagyon jól megörökítette Moldova György is az Akit a mozdony füstje megcsapott című emblematikus vasúti riportkönyvében:

A már dízelüzemet is lassan „nyugdíjazó” villamosvontatású vasúti járművek fénykorából visszatekintve sokan megdöbbenve tekintettek vissza „nehézkes, piszkos és kényelmetlen” mivolta miatt a gőzmozdonyokra. Azonban alig több mint két évszázada egészen más döbbentette meg a lakosságot a prüszkölő, tűzokádó gőzmasinák láttán. Az 1810-es években Nagy-Britanniában elindult egy olyan „lavina”, mely végképp megváltoztatta a világ közlekedését. George Stephenson 1814-ben a Rockettel megteremtett egy olyan közlekedési eszközt, mely néhány évtizeddel korábban teljesen elképzelhetetlen volt az egész világ számára, hiszen addig a lovak, vagy más igás állatok vontatta szekerek és a vitorlás hajók jelentették a közlekedési lehetőségeket, ha valaki nem akart az „apostolok lován”, vagyis gyalog közlekedni. Hamarosan vérerekként szelték át Európát és az egész világot a párhuzamosan lefektetett „acéldorongok”, melyeken megjelentek – az eleinte nagyon kezdetleges külsővel rendelkező – pöfékelő lokomotívok vontatta „német faluk” és „megrakott szekerek”. 1846-ra ez a „huncutság” Magyarországot is elérte, ekkor nyílt meg az első vasútvonal, Budapest és Vác között. A világ – köztük hazánk – lakossága is szép lassan megszokta azt a látványt, amelynek sikerült Zrínyi Miklóst és katonáit halálosan megdöbbentenie, legalábbis Mikszáth Kálmán Új Zrínyiász című regényében. Mármint, hogy a prüszkölő „acélszörny” vontatta „állatokkal zsúfolt rácsos istállók és elegáns hölgyek és urak bekvártélyozta házak” az erdők-mezők, hegyek-völgyek borította táj részévé váltak. Sőt, ahogy annak rendje és módja szerint illik, ezek az „ördögi masinák” még fejlődésnek is indultak. Ennek a fejlődésnek lett az egyik „stációja”, amikor 1924-től kezdődően a virágoktól tarkálló zöld mezőkön megjelentek olyan „Bivalyok” is, amelyek soha nem legeltek füvet és soha nem dagonyáztak a sárban. Helyette viszont a sínpárokon fújtattak, sípoltak és vastag füstfelhőt eregettek magukból, ahogy egymás után kígyózó vasúti kocsikat továbbítottak egyik helyről a másikra. És ezek a 424-es számkóddal ellátott Bivalyok természetesen évtizedekig szerves részeivé váltak a vasútrajongók által készített, „valamirevaló” tájképeknek is.

Egy „valamirevaló” vasúti témájú tájkép elképzelhetetlen az ezen Bivaly vontatta szerelvény nélkül. – Forrás: Katalin Ádám felvétele

Az 1910-es évek közepén – a megnövekedett háborús igények miatt is – a Magyar Királyi Államvasutak már egyre nehezebben elégítette ki az egyre növekvő szállítási igényeket. Az elöregedett, túl sok típusból álló flotta felváltásának igénye megérett. Először 1918-ban egy, szakzsargonnal élve 1’D tengelyelrendezésű (értsd egy szabadon futó tengelypár után négy meghajtott tengelyű) mozdonyt készítettek el. Azonban ez a mozdonytípus a történelem viharainak – elsősorban a Trianoni békediktátum területcsonkításainak – következtében végül soha nem szelte a magyar síneket. Az országhatáron kívülre kerültek a meredek emelkedésű hegyi pályaszakaszok és nem utolsósorban a Zsil-völgyi bányák, melynek magas fűtőértékű fekete szene javarészt szolgáltatta a mozdonyok fűtőanyagát. A megváltozott követelmények miatt az eredeti tervek módosultak, a gyengébb fűtőértékű szenek jobb felhasználása végett a kazán hosszabb és nagyobb felületű lett, így a tengelyelrendezés is változott. A 2’D tengelyelrendezés azt jelentette, hogy a mozdony elején szabadon futó két tengelyt, négy – a gőzmozdonyokra jellemző – rudazat hajtotta tengely követte. Az új típussal szemben támasztott követelmények értelmében 13 négytengelyes személykocsit sík terepen 90 km/h sebességgel, 6-7%-os emelkedőn 60 km/h sebességgel tudjon elhúzni. Emellett képes legyen a 6-7%-os emelkedőn 800-900 tonna tömegű teherkocsikat „megmászni”, mindezt a közepes fűtőértékű hazai szénnel.
A Magyar Királyi Állami Vasgyárak (MÁVAG), 1924-ben kezdte el az első 26 darab 424-es gőzmozdony építését. A mozdony tervezésében nagy szerep jutott a későbbi MÁV-vezérigazgatónak, Láner Kornélnak. A MÁVAG elnevezése alapján a típus a 122-es sorozati számot viselte, ami azt jelenti, hogy a gyárban ez volt a 122. megtervezett típus. Azonban ezen a néven kevesen ismerik, hiszen a 424-es az „igazi” neve. Az olvasóban joggal merülhet fel kérdésként, hogy miért pont 424-esnek hívják ezt a gőzmozdonyt. A MÁV 1911-óta használ három-három számjegyű kódot gőzmozdonyai jelölésére. Az első számjegycsoport a típust jelöli, míg a második az adott típus egy-egy konkrét mozdonyát (pályaszám). Például a korábban a Közlekedési Múzeum épülete előtt „strázsáló”, napjainkban a Vasúttörténeti Parkban található, a háború után Josip Broz Tito kormányvonatait is továbbító 424,001 pályaszámú mozdony első három számjegyéből a 4, a négy kapcsolt kerékpárokra (meghajtott tengelyre) utal. A második és a harmadik számjegy együttesen – bár félrevezető lehet – nem a készítési évet jelöli, hanem a tengelynyomást (itt: 12,1 és 14,3 tonna között), a mozdony rangját (I. rangú mozdony), illetve, hogy normál nyomtávolságú (1435 mm) szerkocsis mozdonyról van szó. A 001-es szám pedig az első elkészült darabra utal. A kéthengeres, ikergépezetű, túlhevítős, síktűzszekrényes mozdonyok nagyméretű kazánját magasan a főkeret fölé emelték, mivel a nagy rostélyfelület egyszerűen nem fért el a kerekek között. A kazánközépvonal így 3,3 méter magasra került, így ez a mozdony lett a legmagasabb kazánú gőzös Európában. Az első próbaútra Budapest és Vác között 1924. április 22-én került sor.

Az Első. A 001-es pályaszámú 424-es a Közlekedési múzeum épülete előtt. – A kép forrása: Digitális Képarchívum

A 424-es „születésekor” a „legmenőbb” mozdony a gyorsvonati 301-es sorozat volt. Kitérőként megemlíteném, hogy a 301,001 pályaszámú gőzös húzta – Morvay Alajos vezérletével – 1931. szeptember 31-én a tömeggyilkos terrorista Matuska Szilveszter által felrobbantott biatorbágyi vasúti viaduktról lezuhant vonatot, ahol a szerelvény második fele csak az éber mozdonyvezető időben való fékezése miatt nem zuhant a mozdony és az azt követő hat vasúti kocsi után. Visszatérve a mozdonyokhoz, miután – ahogy a sportnyelvben mondják – adva volt két „nehéz fajsúlyú játékos”, ideje volt egy versenyben eldönteni, melyikük a jobb. A verseny helyszíne a merényletet későbbiekben elszenvedő, 1. számú vasútvonal, Budapest és Győr közötti távolságban zajlott le. Ebben a versenyben a 424-es úgy „ütötte ki” a korábbi favoritnak számító 301-est, mint ahogy a világbajnok profi bokszoló Evander Holyfiled 1996-ban az akkor verhetetlennek számító, brutális harcmodoráról ismertté vált elődjét, Myke Tysont. A Bivaly 10 és fél perccel rövidebb menetidő alatt és 764 kilóval kevesebb szenet fogyasztva tette meg a távot. Ráadásul a 301-es, kevesebb meghajtott tengelyével (a 3-as szám három meghajtott tengelyre utal) és nagyobb meghajtott kerékátmérőjével (1826 mm) egy jellegzetes gyorsvonati mozdonytípus volt. Ezért is továbbította a bécsi gyorsvonatot. A tehervonati mozdonyokra – melyek hosszabb és nehezebb szerelvényt húznak – a kisebb átmérőjű (például a 411-es, „Truman” mozdonynál: 1448 mm), több meghajtott (4-5, vagy ennél is több) kerékpár jellemző, hogy nehéz teher vontatásához jobban tapadjanak a kerekek. A kisebb kerékátmérő értelemszerűen lassúbb menetet eredményez, de ez tehervonatoknál nem releváns. A 424-es a két funkció között helyezkedett el, úgynevezett „mindenes” mozdonynak készült (négy meghajtott kerékpárjának átmérője: 1608 mm). Ma már megmosolyogjuk ezt, de a legnagyobb megengedett sebessége először 85 km/h volt. A 027-es pályaszámú 424-esnek 1932-től már engedélyezték a 90 km/órás sebességet, hivatalosan a sorozat 081 pályaszámú tartja a sebességrekordot, 1942. október 31-én Cegléd és Kecskemét között (tehát sík terepen) 120km/órát ért el. Bár Mezey Gyula, az Istvántelki Gőzösműhely vezetője elmondása alapján a 009-es gép: „100 km/h-ás sebességre van hitelesítve, de bevallom őszintén és töredelmesen, mentünk már vele 124-et is”.
Az idők során meglehetősen nagy szériaszám, 514 példány került le a MÁVAG futószalagjairól, ebből 365 MÁV megrendelésre, 149 darabot pedig külföldre került. A MÁV-nak a következő pályaszámcsoportokkal szállított a MÁVAG (a II. világháború alatt Vitéz Horthy István Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- és Gépgyár):

• 424,001–026 – 1924 első két szállítás
• 424,027 – 1932 az 5.000 legyártott MÁVAG mozdony
• 424,028–240 – a II. világháború alatt épített mozdonyok
• 424, 235 és 424, 241–246 a II. világháború utáni években gyártott mozdonyok
• 424,247–365 az „utolsó mohikánok, vagyis 1950-es évek második felében épült gőzösök

Érdekességként meg kell jegyeznünk, hogy a 027-es pályaszámú volt a MÁVAG 5.000-ik legyártott mozdonya. A 076-osnak a jelentősége, hogy ez volt az első magyar mozdony, melybe gyárilag is ülést szereltek. Ugyanis korábban úgy gondolták, az nem jó, ha a mozdonyvezető ülve vezet, mert így könnyebben lankadhat a figyelme vagy elaludhat menet közben. Ez utóbbi elmélet nem biztos, hogy képtelen fikció volt, különösen annak tükrében, hogy több mozdonyvezetőtől hallottam már trükköket arról, hogy hogyan lehet félálomban kijátszani egy mozdony éberségi berendezését. Az 1943-ban épült, 125-ös mozdonyon alkalmazták először a 424-es „arculatára” oly jellemző füstterelő lemezeket, mely nélkül egy laikus később el sem tudta képzelni ezt a masinát. Az utolsó 424-es, a 365-ös pályaszámú 1958. augusztus 29-én hagyta el az akkori nevén MÁVAG mozdony- és Gépgyárat.

1943-tól alkalmazták a 424-es arculatára oly jellemző füstterelő lemezeket. Fotó: Varga József – A kép forrása: Digitális Képarchívum

A külföldi forgalomra gyártott 424-esek részben „szabályos” megrendelések voltak. Először a II. világháború előtt a Horvát Államvasút és Szlovákia rendelt, de ebből csak a szlovák állam vásárolt ténylegesen 15 darabot. A háborút követően nagyon megváltozott a helyzet és megváltoztak az országok is. „Háborús jóvátételként” a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia részére kellett gyártson a MÁVAG 95 mozdonyt. Ezután a Szovjetunió „vett” még nyolcat, Jugoszlávia pedig vásárolt tizenegyet gőzösből. Ez utóbbi államnál megjegyzendő, hogy Josip Broz Tito kékre festett különvonatgyűjteményének is tagja volt egy darab (001-es psz.), a helyi masiniszták által „Vitéz” becenévre keresztelt 424-esből. Emellett „ajándékként” a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság részére 20 mozdonyt szállítottunk.
1959-ben hagyta el a MÁVAG szerelőcsarnokát a „mellékvonalak 424-esének számító” 375-ös szertartályos gőzmozdonytípus, 1032-es pályaszámú darabja. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert ezzel a masinával véget ért a gőzmozdonygyártás Magyarországon. Az 1960-as években rendelt a MÁV a svéd NOHAB gyártól 20 nagy teljesítményű, az amerikai General Motors  cégtől licenszelt, „bulldogorrú” dízel-elektromos mozdonyt, melyet M61,001-020-as pályaszámmal helyeztek üzembe. „Az 1960-as években a KGST országokon belül különös csodának számított, hogy a Magyar Államvasutak a svédektől vesz amerikai stílusú mozdonyokat, abban a történelmi korszakban, amikor a kóla is sokak által vágyott, de tiltott italnak számított” – hallható a Vasparipák című ismeretterjesztő filmsorozat Nohab című részében. A Szergej című epizódban ehhez hozzá is teszik „amellyel kiváltotta a szovjet elvtársak rosszallását”. Tulajdonképpen ennek a rosszallásnak köszönhető egy másik, ikonikus dízel-elektromos mozdonytípus születése, hiszen „a MÁV megrendelésére kifejlesztették a Vorosilovgradi [ma Luhanszk – Ukrajna) Mozdonygyárban az M62-es típusú dízelmozdonyt”. A magyar vasutasok által Szergejnek becézett, brutális megjelenésű – elsősorban tehervonati – erőgépből 270 darabot szállítottak 1965 és 1978 között. Tulajdonképpen ez a két mozdonytípus volt, amely megszüntette a 424-es hegemóniáját a MÁV-síneken. 1960. május 31-én és június 1-én került sor arra a versenyre, melyet a MÁV egy – akkor még próbajáratokra „kölcsönkapott” – NOHAB és a 424,328-as között rendezett meg. A verseny a 100-as vasútvonalon zajlott Budapest és Debrecen között oda és vissza. A csökkentett menetidejű versenyben a NOHAB a 16 kocsiból álló gyorsvonatot 70–80%-os kihasználtsággal tudta továbbítani. A 424,328-as is teljesítette azt, amit a NOHAB, azonban a kapacitását végletekig kihasználták. A fűtőket nagyon igénybe vették, valamint a kazánnyomás és a vízszint is többször a megengedett minimum érték alá ment. Azonban ezt követően még két évtizednyi időt láthattuk a Bivalyokat a magyar síneken. Azonban szolgálatuk a fővonalakról egyre inkább a mellékvonalakra került, a gyorsvonatok továbbítását pedig felváltották a mellékvonali- és ingajáratok. Bár azért előfordultak még gyorsvonatok előtt is, ahogy az alábbi idézetben is olvasható:

„Megy a gőzös Kanizsára”… vagy valamelyik állomásra. – A kép forrása: Digitális Képarchívum

A ’60-as években a növekvő forgalom és a szerelvények túlzsúfoltsága a menetidők jobb kihasználására ösztönözte a MÁV-ot. A tapasztalat szerint a két végéről is vezérelhető motorkocsik tudtak a leghamarabb megfordulni egy-egy végállomáson. Különösen igaz volt ez – vasutas zsargonnal élve – ún. fejpályaudvarok (az állomásra bemenni és azt elhagyni csak egy irányból lehet) forgalma esetén. A vezérlőkocsik üzembe állításával a végállomáson nem kellett a mozdonynak „körbe járnia”, vagyis a szerelvény egyik végéről – párhuzamos síneken – a másikra átmennie. Ilyenkor a vezérlőkocsiból irányítja a mozdonyvezető a vonatot úgy, hogy a mozdony a szerelvény végéről tolja azt. Ezt gőzösöknél csak segédszemélyzettel tudták megoldani, hiszen a fűtőnek a mozdonyon kellett tartózkodnia, hogy táplálja a kazánt. A mozdonyvezető és a fűtő hangjelekkel és telefonon keresztül tartották a kapcsolatot ilyenkor. Összesen 45 darab 424-est tettek alkalmassá efféle üzemmódra, így egyre több rövid, ingavonali járatokon jelentek meg az impozáns gőzhajtású erőgépek. A fűtőanyag jobb felhasználása végett 1962-ben a 189-es gépet próbaképpen a Budapest Déli pályaudvar és Szombathely között pakuratüzeléssel működtették. Mivel a próbák kedvezően sikerültek, 1966-ig húsz gépet alakítottak át pakuratüzelésűvé. Ennek fűtőértéke kedvezőbb volt, és a mozdony személyzetét sem vette úgy igénybe. Viszont ezen mozdonyok szerkocsiját télen-nyáron fűteni kellett, hogy a folyékonyabbá tett pakurát sűrített levegővel, porlasztón keresztül be tudják juttatni az égéstérbe. Emellett az égéstér rácsára rakódott salakanyag eltávolítása is sokkal „macerásabbá” vált, amit a mozdonyszemélyzet nem igazán „díjazott”.
Az ’50-es éveket megelőző időszakban a mozdonyvezetőknek fogalma sem volt panorámakilátást biztosító szélvédőkről, állítható támlájú ülésekről (a II. világháború előtt egyáltalán ülésekről), tiszta és jól szigetelhető vezetőállásokról, ahogy a Moldova-idézet összehasonlította minden idők legnépszerűbb gőzmozdonyát korának dízel- és villanymozdonyaival. Ez utóbbiakat persze ma már a Flirtek; Traxxok és Taurusok vezetőállásából nézve szintén kényelmetlennek és elavultnak tartják a mozdonyvezetők. A gőzmozdonyok korában viszont természetesnek vehették a mozdony üzemeltetésével kapcsolatos nehéz és sokrétű tennivalókat. A 424-es a gőzmozdony aktív korszakában Magyarországon talán a legkedveltebb típus volt. Erre a mozdonyra kerülni rangnak számított, aminek alárendelt tényezője volt csupán az embert próbáló nehéz szolgálat. A nehéz szolgálatai egyikére Dienyovszky György mozdonyvezető így emlékezik vissza:

Az 1960-as évektől álltak szolgálatba a svéd gyártmányú M61-es (Nohab) és a szovjet gyártmányú M62-es (Szergej) dízelmozdonyok. Ezek és a fokozatosan villamosított vonalak egyre inkább háttérbe szorították a 424-esek forgalmát. – A kép forrása: A Digitális Képarchívum képei felhasználásával a szerző által készített montázs

1984-ben a MÁV megszüntette a gőzmozdony-vontatású személyszállítást. A ’80-as évektől kezdve elkezdték a 424-eseket is selejtezni. Néhány mozdonyt guruló fűtőkazánná alakítottak, kilenc darabot pedig különböző pályaudvarokon (Szolnok, Tokaj, Dombóvár, Celldömölk, Nagykanizsa stb.) kiállítottak. Jelenleg – eredeti gyártási állapotának megfelelően – két 424-es üzemel nosztalgiavonatok élén a MÁV Rail Toursnál. Az Istvántelki Járműjavító munkatársainak köszönhetően a „csajozó mozdony”, vagyis az „első szériában” gyártott 009-es, füstterelő lemezek nélkül, eredeti állapotában, míg az „utolsó széria” első darabja, a 247-es már átalakított, pakuraüzemmel szeli a síneket. Ez utóbbi már gyárilag is füstterelő lemezekkel készült, illetve a történelmi hitelesség kedvéért egy vörös csillag van az orrán felfestve.

A 424-es kicsit másképp. Vagyis Josip Broz Tito különvonatának mementójaként a belgrádi pályaudvar előtt kiállítva. – Forrás: Wikipedia

A 424-es gőzmozdony a zene- és a filmművészetben is egyaránt megjelent. Cseh Tamás Desiré apja (Száll a 424-es) című dalában még epizodistaként tűnik fel, de az LGT Mozdonyopera című albumának 424-es csatahajó című dalának már főszereplője a „Bivaly”. A már említett Vasparipák sorozat Bivaly című részén kívül két vasúti oktatófilmet fontosnak tartok megemlíteni. Az 1952-ben készült Gőzmozdony üzemben című MÁV-oktatófilmből a gőzmozdony vezetését tanulhatták az akkori kadétok. Az oktatófilm jól érzékelteti a már említett szerteágazó és nehéz mozdonyvezetői munkafolyamatokat. A bemutatott mozdony egy füstterelő lemezek nélküli 424-es, de a rossz minőség miatt a pályaszámot nem lehet kivenni. Egy másik, rövidebb –történeti keretbe ágyazott – oktatófilm az Örökre eltiltva, melyben a 297-es pályaszámú Bivalyt vezeti a nagy tapasztalattal rendelkező, de felelőtlenségével fűtője halálát okozó mozdonyvezető, akit „örökre eltiltanak” a mozdonyvezetéstől. A Fóti Andor és Mág Bertalan szerzők által írt bűnügyi történeteket (az eredeti novellák már-már primitív szintű osztályharcos szellemben való átpolitizáltságát erősen finomítva) dolgozza fel a hetvenes–nyolcvanas években készült Megtörtént bűnügyek című tévésorozat. Ennek első epizódja a Száraz martini címet viseli. E rész jelentősége számunkra, hogy a film végén egy robogó gyorsvonat élén látható és felismerhető a 424,318-as pályaszámú mozdony. Az 1950-es évek rémuralmának világában játszódik a Csocsó, avagy éljen május elseje! Miután – érthető módon – a film nem kortárs alkotás, így a filmben sem tudtak egy kortárs mozdonyt bemutatni. Ezért a később gyártott, pakuraüzemre átalakított, jelenleg nosztalgiaüzembe helyezett 247-es mozdony bukkant fel a filmvásznon. De a 424,009-es sem maradt le a filmvászonról. Frissen került moziműsorra Gerebics Sándor – az Apponyi Albert Trianonban vállalt szerepét bemutató – Carte Rouge című dokumentumfilm-drámája. A filmben – avatott szemek számára – jól felismerhető a 009-es mozdony. Bár a mozdony jelenléte a filmben anakronisztikus, hiszen a történeti keret 1924 előtti, de mégis különös szeszélye a sorsnak, hogy egy Trianonnal kapcsolatos filmben szerepel a trianoni béke magyarság számára talán egyetlen pozitív hozadéka, vagyis a 424-es gőzmozdony. Ezek a fel-felbukkanó „filmes szereplések” is jól érzékeltetik, hogy ennek az ikonikus mozdonynak az emléke hosszú időre bevésődött (nemcsak) a vasutasok és a vasútbarátok szívébe. És akkor végezetül, mintegy zárszóként hadd idézek egy újabb mozdonyvezetői emléket, amely a 135-ös vonalon történt meg „Sanyika”, vagyis a teherszerelvényével Békéscsabáról Szegedre tartó a 424,117-es pályaszámú Bivaly személyzetével.

A „jelen”, vagyis a 424.247-es pályaszámú mozdony a 2024. március 31-én a különvonattal. – A kép forrása: Katalin Ádám felvétele

Köszönjük Katalin Ádám úrnak, képei közlési engedélyét!

Felhasznált dokumentumok:

• Kubinszky Mihály: Emlékképek a 424-esről, Szeged – Tatabánya, Belvedere Meridionale – Zékány-Máthé, 2001
• Kovách László: 424-es, az első 90 év. Képek, emlékek, történetek egy legendás mozdonytípusról, Budapest, Top Card, 2014.
• Legát Tibor: A leghíresebb magyar bivaly. 95 éve készült az első 424-es. In: Vasutas Magazin. A MÁV dolgozói hírportálja. 2019. 11. 27.
• Mezey István: Mozdonyok, Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1986.
• Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott…, Szentendre, Urbis Könyvkiadó, 2018.
• Száll a 424-es! In: Indóház Extra. Negyedévente megjelenő vasúti magazin. 2007. tél
• Urbán Lajos (szerk.): Vasúti lexikon, Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1984.
• Vasparipák. Bivaly. Ismeretterjesztő film, rend. Csorba Miklós
• Búcsú a gőzmozdonyoktól. Ismeretterjesztő film, rend. Tiefbrunner László, 1984.
• Gőzmozdony üzemben. A MÁV 7. szakoktató filmje. Oktatófilm, rend. Rodriguez Endre, 1952.
• Örökre eltiltva. Oktatófilm, rend: Kováts Mikós. Közlekedési Dokumentációs Vállalat. 1963. 

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

A megnyitó ünnepség meghívója

Győr a magyar kultúrában kiemelt szerepet játszik. Ez a kiemelt szerep a város történelmi jelentőségéből és földrajzi elhelyezkedéséből egyaránt következik. Már a korai középkorban, a 11-12. században látható ez a jelentőség, amikor Szent István püspökséget alapít Győrben és a várost ispáni székhellyé teszi.
A török háborúkban Bécs egyik legfontosabb védelmi pontja volt, a 15 éves háborúban néhány évre török fennhatóság alá került. A háborúk után, a 17. és 18. században itt épült fel Magyarország egyik legszebb barokk városa, melynek kulturális élete ma is példamutató.
Ebben a széles keretben kell elhelyezni a győri Zichy-palotát is és napjaink hozzá kapcsolódó rendezvényeit is.

Röviden az épület történetéről

A köznemesi katonacsaládból származó Zichy Pál (Győr és a hozzá tartozó Balaton-felvidéki várak főkapitánya) 1624-ben vásárolta meg a mai palota helyén álló házat. Fia, a rangemelést elnyerő és a család későbbi vagyonát megalapozó Zichy István igen fiatalon szintén a győri vár kapitánya lett. A házat bővítette, alakíttatta, s a szomszédos telkeket felvásárolta. Az épület 1654-ben tűzvész áldozatául esett, de újjáépítették. 1676-ban átalakították a tulajdonos család társadalmi állásának és életmódjának megfelelően, ahogyan azt a barokk kor megkívánta (teremsor, kőlábas folyosó, sarokerkély).

A palota homlokzata a Szent család szoborcsoporttal

1724-ben újabb átalakítás következett Miller Ferenc tervei szerint, barokk stílusban.
A következő átalakítás 1745-ben történt. A ma is látható, gyönyörű Szent család szoborcsoport 1745-ben került a homlokzat emeleti falmélyedésébe. A kapubejáratot szobrokkal gazdagon díszítették, a falakra díszes freskókat festettek.

Kapubejárat

Később az épület veszíteni kezdett jelentőségéből, a család tagjai már nem itt laktak. Így került sor annak eladására 1800-ban.
Az új tulajdonos egy Huszár Ádám nevű nógrádi nemes lett. 1801-ben megcsonkíttatta a barokk homlokzatot, a kapu fölé erkélyt építtetett. Az erkélyrács mezejében lévő monogram az ő és felesége, Sarabók Terézia nevének kezdőbetűit tartalmazza.
1810-ben kedvezőtlen anyagi helyzete miatt eladta az épületet Józsa József püspöki jószágkormányzónak, aki haláláig, 1831-ig élt a házban. Józsa fontos szerepet vitt a reformkori Győrben. A szellemi élet kiváló képviselőit látta vendégül, s nála laktak egy ideig Deák Ferenc (mint felesége rokona), a történetíró Fejér György és Batthyány Lajos is.
Józsa halála után megkezdődött az épület leromlása. A falakat lemeszelték, a szobákat megosztották, bérlakásokat alakítottak ki benne. A XIX. század közepén a földszinten kispénzű mesterlegények éltek.
Az 1980-as évek elején indult el az épület teljes felújítása a freskók feltárásával együtt. 1986-tól régi pompájában tölti be mai funkcióit (házasságkötő terem, anyakönyvi hivatal, Győri Művészeti és Fesztiválközpont). Győr egyik igen megbecsült műemléke.
Tekintettel a 400 éves fennállásra (ekkor került a névadó család tulajdonába), a Győri Művészeti és Fesztiválközpont évfordulós ünnepségsorozatot szervezett, ennek keretében kiállítást, előadói esteket, előadásokat, zenei programokat rendeztek.
A programsorozatot és a kiállítást az április 5-i ünnepség nyitotta meg.
A város nevében a jelenlévőket dr. Fekete Dávid önkormányzati képviselő köszöntötte.

Dr. Fekete Dávid önkormányzati képviselő

A helyszínre családostól mentem, mindannyiunkban élt valamiféle várakozás. Az egész eseménysor rendkívül jó benyomást tett ránk, és személy szerint rám is.
Kedves fogadtatás után felmértük a helyszínt, beüzemeltük a technikát, ami az előadáshoz szükséges volt, majd sétára indultunk a belvárosban.
Előadásom címe „Elit magatartásminták” volt, igyekeztem a rendelkezésemre álló rövid 20-25 percben bemutatni mindazt, amit erről tudok.

Zichy Mihály előadás közben

Természetesen az előadásba az eredetileg összegyűjtött anyagnak csak kisebbik része fért bele, de ez nem volt zavaró. Tekintettel az évforduló apropójára, valamint arra az egyszerű tényre, hogy családom bizonyos mélységig történő eddigi kutatásával bőven jutottam anyaghoz ebben a témában, ezt választottam annak erőteljes hangsúlyozásával, hogy az elit magatartás számos család sajátja volt, sőt nem korlátozódott a felsőbb osztályokra sem. Bárki viselkedhetett elit módon, bármely társadalmi rétegből, amint arra számos példa van.
Előadásomban a lényegre koncentráltam, nem a száraz adatokra. Úgy érzem, elég jól sikerült lekötnöm a hallgatóság figyelmét és átadni a legfontosabbat: példákat a lelki tartásra.
Előadás után a kiállítás megnyitása következett, majd állófogadás finom szendvicsekkel, pogácsával. A vendégeket a Zichy Szőlőbirtok pezsgőjével kínálták.

Részlet a kiállításból

Volt még egy momentuma az eseménynek, ami engem személy szerint nagy örömmel töltött el. Hosszú évek hiábavaló próbálkozásai után sikerült újranyomni Zichy József sokak által keresett ázsiai és amerikai útinaplóját, ezúttal egy kötetben, a Veszprém Megyei Honismereti Egyesület és a Zichy Örökségért Alapítvány gondozásában. A kiadás első kötetei megérkeztek Veszprémből az ünnepségre, a helyszínen, az ünnepség után meg lehetett venni őket. A kötetek nálam is megvásárolhatók.
Az esemény után sétálni indultunk ebben a gyönyörű városban, a nap méltó lezárásaként.
A Győri Művészeti és Fesztiválközpont munkatársai igazán kitettek magukért, rendkívül magas színvonalon szervezték meg ezt az eseményt. A lebonyolítás, beleértve azt a kedvességet is, amivel fogadtak, szintén nagyon szépre sikerült. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Csurák Erzsébetnek, aki önfeláldozóan vett részt az ottani közönség és az előadás szervezésében, minden probléma elsimításában.

Bana József nyugalmazott levéltári igazgató

A Kisalföld hírportál így számolt be az eseményről:

A Zichy Szőlőbirtok pezsgője

A palota történetéről részletesen, beleértve az április 5-i eseményt is, valamint a többi programról itt olvashatnak:

• Zichy 400 – A palota éve Időszaki kiállítás és egész éves programsorozat. In: Győri Szalon. Győr könyvtárának kulturális magazinja, 2024. április 8.
• A palota története, a Zichyk büszkesége. [Interjú Bana Józseffel] In: Győr+ hírportál, 2024.03.26.
• Simon Roberta: Zichy 400 – A győri palota éve. In: Kisalföld hírportál, 2024.04.05.
• Zichy 400 – A palota éve: 2024.04.05 – 2024.12.04. In: Helló Győr portál
• Elkezdődött a Zichy 400. Győrplusz TV
• Venesz Klaudia: Elkezdődött a Zichy-palota ünnepi éve. In: Győr+ hírportál, 2024.04.05.
• Rendezvények. In: A Győri Művészeti és Fesztiválközpont honlapja

dr. Zichy Mihály (Kézirattár)

Gyermekkorom egyik meghatározó élménye volt Tarbay Ede A mogorva egér című verseskötete. Az enyhén abszurd versekhez különleges illusztrációk tartoztak. Az egyedülálló módon megrajzolt vonalak szinte önálló életet élve tekergőztek, ívelődtek, vagy éppen fegyelmezett egyenesekként törtek előre. A valóságos látvány elemeiből újraformált képeket furcsa egerek, gondterhelt arcú királylányok, töprengő törpék, csak képi valóságukban létező diók, virágok és egyebek népesítették be. A térbeliséget a vénusz légycsapójához vagy verdeső szempillákhoz hasonlító, íves vonalkázású perspektíva érzékeltette. Mindezekhez különleges színezés társult: mint régi, színes karácsonyfaizzók világítottak egymás mellett a haragoszöld, püspöklila, cseresznyepiros, narancssárga és türkizkék színfoltok.
Egy interjúban így vallott erről az alkotójuk, Hincz Gyula, aki 120 éve, 1904. április 17-én született és 1986. január 26-án hunyt el.

1922-től 1929-ig a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult, mesterei Rudnay Gyula és Vaszary János voltak. Ő is a „rézkarcoló nemzedék” tagja, hiszen az Olgyai Viktor vezette Grafikai Osztályt is látogatta. 1926-ban Párizsba, 1928-ban Berlinbe ment tanulmányútra, 1929-ben Moholy-Nagy László segítségével kiállított a Sturm Galériában. Tagja volt az Új Művészek Egyesületének, a KUT (Képzőművészek Új Társasága) tárlatain is szerepelt, de a római iskolához is kötődött, mivel 1930 és 1931 között a római Collegium Hungaricum ösztöndíjasa volt.
Hincz Gyula több művészeti ágban is maradandó műveket alkotott. A festészet mellett készített falfestményeket, mozaikokat és gobelineket. Egyedi alkotásain túl fontosak sokszorosított grafikái is. 1959-ben illusztrációival a lipcsei könyvkiállítás ezüstérmét nyerte el, 1970-ben munkáival részt vett a Velencei Biennálén.
Különleges rajzi világa sokak számára ismert lehet, hiszen számos kötetet illusztrált, közöttük gyermekkönyveket is. Generációk nőttek és remélhetőleg nőnek még fel Weöres Sándornak a Bóbita, a Ha a világ rigó lenne és a Zimzizim című nevezetes versesköteteit lapozva.
Pedig ő a 20 századi magyar avantgarde egyik legkiemelkedőbb alakja is egyben, sok kortársa őt tartotta a legnagyobb tehetségnek:

A 20 század első felében keletkezett művei többek között Joan Miró, Arshile Gorky és Pablo Picasso munkáival mutatnak rokonságot.
Művészete elsősorban tehát könyvillusztrációi révén kapcsolódik leginkább könyvtárunkhoz. 2011-ben az Országos Széchényi Könyvtárban is bemutatták a Váci Értéktár állandó Hincz-gyűjteményének könyvillusztrációiból álló vándorkiállítását.
A mostani évforduló kapcsán az OSZK birtokában levő rézkarcairól szeretnék szót ejteni. Mint sokszorosított művek kötelespéldányként kerültek a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár gyűjteményébe. A Képcsarnok Vállalat és a Rézkarcoló Művészek Alkotóközössége küldte be őket 1964 és 1985 között. Jelenleg hozzávetőleg 174 rézkarc van a birtokunkban. Témájuk és stílusuk változatos: a korai években jellemzőek a monumentális hatású, a kubizmus megoldásaira emlékeztető emberábrázolások: arcok és alakrajzok.
Később egyre inkább a szürrealista stílus válik uralkodódóvá a művein, amelyeken stilizált látványelemek alkotnak expresszív módon megformált konstrukciókat. Néhány alkotásán az absztrakció során eljut a teljes nonfigurativitásig. A stílusbeli különbségek változásával a grafikák tematikájának változása is együtt jár, a hagyományosabb tárgyakat egyre elvontabb fogalmak, a fantasztikum és a jövő, kifejezésének igénye váltja fel. Célkitűzéseit így fogalmazta meg a művész 1970-ben:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A grafikák befogadását nagyban elősegíti, hogy noha egyetemes, komoly témákról szólnak, ezt nem szigorúan és komolyan teszik, mindig érződik rajtuk egyfajta könnyedség és játékosság, olykor talán még egy kis vizuális humor is.
A képek szerkesztésénél érvényesül a horror vacui elve: a művész minden felületet kitölt rajzaival. Jellemző a transzparencia, a formák egymáson áttűnhetnek. Szimultán jellegű is lehet a szerkesztésmód, a motívumok, egymás melletti felbukkanása, a visszatérő elemek pedig olykor szinte arabeszkhatást eredményeznek. A művész grafikáin megteremti saját organikus, biomorf kozmoszát, ahol szerves és szervetlen, élő és élettelen, figurális és absztrakt motívum élő textúrára emlékeztető egységet alkot.

Tasnády Attila (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Klimo György (1710–1777) pécsi püspök, könyvgyűjtő, mecénás könyvgyűjteményével 250 éve, 1774. március végén vagy április elején nyitotta meg hazánk első nyilvános könyvtárát, a Pécsi Püspöki Könyvtárat. Az évforduló alkalmából 2024. április 11-én a Magyar Tudományos Akadémia Művelődéstörténeti Osztályközi Állandó Bizottságának Könyvtörténeti Munkabizottsága a Pécsi Egyházmegyei Könyvtárban tartotta tavaszi ülését. A bizottság tagjaként ez alkalomból több kollégámmal én is ellátogatottam a könyvtárnak eredetileg helyet adó Püspöki Palotába. A bibliotéka alapításának pontos dátumára, a megnyitás körülményeire egyelőre a levéltári források sem adnak egyértelmű választ, de az bizonyos, hogy maga a terv már Klimo György püspöki kinevezését követően folyamatosan formálódott. Ezt támasztja alá, hogy a püspöki palota és a délnyugati torony közötti üres telken már az 1770-es évek első felében felépült a könyvgyűjteménynek otthont adó épületszárny, amely egy ötablakos, nagy könyvtártermet és két kisebb, szolgálati és olvasói helyiséget foglalt magában. 2024. április 11-én az egykori könyvtárterem (manapság konferenciaterem) szolgált az emléktáblaavatás helyszínéül. A Pécsi Egyházmegyei Könyvtár igazgatója, dr. Schmelczer-Pohánka Éva által szervezett ünnepségen a munkabizottság elnöke, dr. Monok István és az egyházmegye részéről Felföldi László megyéspüspök mondott beszédet.

Az MTA Könyvtörténeti Munkabizottságának tagjai a Klimo-emléktáblánál. A kép forrása: A Pécsi Egyházmegye honlapja

Az emléktábla szövegében is hirdeti, hogy „ebben a teremben nyitotta meg 1774-ben Klimo György pécsi püspök Magyarország első nagy nyilvános könyvtárát.”

A 2024. április 11-én felavatott Klimo-emléktábla. A kép forrása: A Pécsi Egyházmegye honlapja

A bizottsági ülésnek helyet adó Pécsi Egyházmegyei Könyvtár, majd a Püspöki Palota és Püspöki Kincstár megtekintése gazdag programot jelentett, a könyvtár munkatársainak szakavatott idegenvezetésével. Ottlétemet a régi és modern ex librisek kutatójaként kiegészítettem egy egyéni kutatással. Az Országos Széchényi Könyvtár Régi Nyomtatványok Tára Klimo György két ex librisével rendelkezik. A többi – a szakirodalmakban emlegetett összesen ötféle könyvjegy – felkutatásához meglátogattam a püspök eredeti gyűjteményét. Napjainkban a Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont az őrzője a Klimo püspök által alapított bibliotékának, a Szepesy Ignác utca 3.-ban. A hajdani püspöki bibliotékát 1832-ben a második alapítóként tisztelt báró Négyesi Szepesy Ignác (1828–1838) püspök olvasótermi helyhiány miatt költöztette át a Piatsek József pécsi építész által tervezett klasszicista épületbe.

Pécs, Egyetemi Könyvtár. Képeslap 1945 előtt. Jelzet: P 856 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Klimo-könyvtár tehát a Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont Történeti Gyűjtemények Osztálya legnagyobb, lezárt állományú különgyűjteménye, de a püspöki bibliotéka állománya és berendezése mind a mai napig a pécsi megyéspüspök tulajdonát képezi. A védett muzeális anyag nem kölcsönözhető.
Itt jártamkor nagy segítségemre voltak a könyvtár munkatársai* és kiadványai. Az Egyetemi Könyvtár 2001-ben Móró Mária Anna szerkesztésében jelentette meg a Klimo-könyvtár szerzői betűrendes katalógusát, mely irányt mutat a könyvekben található possessorbejegyzések és ex librisek tanulmányozásához is. Ezen alapul Csóka-Jaksa Helga a Klimo-könyvtár ex libriseiről 2004-ben megjelentetett tanulmánya, mely szerint a kötetekben összesen 4349 db beragasztott, nyomtatott ex libris található, a legtöbb Klimo Györgyé. Schmelczer-Pohánka Éva a pécsi püspöki könyvtár történetét taglaló könyvében 2012-ben 3675 darab Klimo-tulajdonosjegyet említ a kötetekben, hozzátéve, hogy ez a műveket számolva kevesebb lehet, hiszen egy-egy műben több ex libris vagy bejegyzés is előfordul, a kötetek számát tekintve pedig jóval több, ha figyelembe vesszük a sorozatban vagy több kötetben megjelent nyomtatványokat. Klimo György jórészt beragasztatta ex librisét az általa beszerzett könyvekbe – ezzel is jelezve tulajdonosi minőségét –, de sajnos nem mindbe, így csak részben válogatható le a bibliotéka alapállománya, mely a szakirodalomban meggyökeresedett 15 ezer kötet helyett kb. 8500 kötetes lehetett 1774-ben.

A Klimo-könyvtár termei. A kép forrása: A hazának hű őre és oszlopa – Szepesy Ignác emlékezete 3. In: A Pécsi Egyházmegye honlapja

Klimo könyvtára köteteiben többféle, a családi címerrel, valamint a főpapi jelvényekkel díszített rézmetszetű könyvjegye lelhető fel. Az egyházi heraldika, a vallási felekezetek és egyházi szervezetek által használt címertani formák és előírások összessége nemzetközi jelleggel bír, főként ami a katolikus egyházat illeti. Az egyházi címerek az okiratok pecséttel történő hitelesítése miatt terjedtek el, mivel a középkori analfabetizmus szükségessé tette, hogy a könnyebb felismerhetőség céljából a pecséteken a tulajdonos személyes jelképe is szerepeljen. A főpapok számára kötelező volt a pecsét, illetve a rajta megjelenő címer készíttetése. Az egyházi heraldikában kezdetben nem volt éles szabályozás, majd elterjedt, hogy a széles karimájú papi kalap oldalain lenyúló zsinórokon meghatározott számú és színű bojtot helyeztek el az egyházi méltóságok rangjának megfelelően, melyet azonban sokáig nem használtak egységes módon. Emellett a címereken rangjelölő eszközként szerepeltek a tiara, kulcsok, hercegi korona (1969-ig), mitra, infula, pallium, kereszt és a pásztorbot.
A könyvek, régi történeti írások iránti érdeklődés olthatatlan vágyát Klimo Györgybe már kanonok korában beleplántálták mecénásai. 1740-re pozsonyi kanonok, egy évre rá gróf Esterházy Imre hercegprímás oldalkanonokja volt Esztergomban. 1741. februártól esztergomi kanonokká és nyitrai főesperessé nevezték ki, novemberben sasvári főesperesi címet kapott. Már ekkor elkezdte a könyvgyűjtést, és könyveit megjelölte ex librisszel. Első, kanonoki-esperesi ex librisének példányai 1741-től kerültek a tulajdonába jutó munkákba, a könyvjegy felirata megszerzett rangjaira utal: „Georgius Klimo Archi-Diaco: Sasváriensis E. M. S: nec non Celsiss: ac Reverendiss: S. R. I. P: Archi-Eppi Strig: â Lat: Cano: Protho-Not: Apostolicus” [Georgius Klimo Archi-Diaconus Sasváriensis Ecclesiae Metropolitanae Strigoniensis nec non Celsissimus ac Reverendissimus Sacri Romani Imperii Princeps Archi-Episcopi Strigoniensis â Latere Canonicus Protho-Notarius Apostolicus].
Esztergomi időszakának köteteiről megbízható, pontos lista nem maradt fenn, az ex librisek alapján kb. 40 mű (44 kötetben) azonosítható. Ezek közül az egyik Marcus Junianus Justinus alábbi műve.

A hordozókötet címlapja és Klimo első ex librise. A kötet adatai: Marcus Junianus Justinus: Justini Historiae Philippicae ex recensione Joannis Georgii Graevii, cum ejusdem castigationibus. Notae Jacobi Bongarsii, Francisci Modii, Matthiae Bemecceri, Isaaci Vossii, Tanaquilli Fabri, Joannis Vorstii, Joannis Schefferi. Wratislaviae Silesiorum 1688. – Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont Történeti Gyűjtemények Osztálya, Klimo Könyvtár. Jelzet: S.VIII.19

Az Országos Széchényi Könyvtár könyvjegygyűjteményében ez az exlibris RNYT 255 jelzettel szerepel. 
Klimo 1744. július 19-én novii címzetes püspök lett, és ebben a minőségében 1747-ben Mária Terézia kinevezte a magyar ügyek referensévé a bécsi Királyi Magyar Kancelláriához. 1746. október 6-tól a magyar királyi kancellária egyházi tanácsosaként működött, időközben az esztergom-mezei apáti címet is megkapta. Papi pályafutásának csúcsaként, 1751. július 31-én Mária Terézia püspöki méltósággal ruházta fel, így került a pécsi egyházmegye élére. A beiktatási ünnepség 1751 decemberében zajlott le, püspökké szentelése pedig 1752. március 5-én Pesten történt meg.
Püspökként új plébániákat szervezett, templomokat építtetett, bővítette a papi szemináriumot, és szándékában állt Nagy Lajos király 1367-beli alapításának példáját követve egyetemet létrehozni Pécsett. Ehhez megteremtette a feltételeket, papírmalmot és nyomdát létesített, emellett jól képzett, tudományos felkészültséggel bíró papokat hívott meg az egyházmegyébe. A könyvek gyűjtését tervszerűen, a leendő egyetem minden fakultásának igényeire gondolva végeztette. Püspök elődjének és a káptalannak a könyvtárát fejlesztette tovább Koller József történetíró segítségével. A könyvtár alapját Berényi Zsigmond (1736–1748 között pécsi püspök) javarészt teológiai, liturgiai, jogi és történeti munkákból álló háromezernyi kötete képezte, amit a székeskáptalan ezer kötetnyi hasonló tartalmú könyvével együtt Klimo megvásárolt.
Könyvtárában a széles körű ismeretszerzést szolgálva az egyetemes tudás, az általános műveltség, valamint a tanítandó tudományágak korabeli és korábbi kötetei is helyet kaptak: így a vallástudomány mellett a jog-, az orvos-, a természet-, valamint a bölcsészettudomány nyomtatott és kéziratos munkái.
1754-től datálható a püspöki ex librisek felbukkanása. Ekkoriban három normál és egy gála – azaz nagy méretű, igen szép kivitelű – ex librist készíttetett magának. A normál ex librisek közül az egyik legszebb és leggyakrabban használt, valószínűleg legkorábbi Thomas Bohacz (1707–1764) cseh származású bécsi „egyetemi rézmetsző” munkája, mely Klimo főpapi jelvényekkel díszített címerét mutatja be, a papi kalap oldalain hat-hat bojttal. Emellett megjelenik a püspöksüveg és a pásztorbot ábrázolása. A keresztet eleinte jórészt csak az érsekek használták, majd a püspökök címerében is elterjedt, többnyire cölöpösen a címerpajzs mögé állított hosszú nyelű, egyszerű körmeneti kereszt (Vortragskreuz) alakjában. A Bohacz-féle ex libris felirata: „Georgius Klimo Episcopus Quinque Ecclesiensis 1754”. Ez szerepel például S. Caecilius Cyprianus Operum divi Caecilii Cypriani episcopi Carthaginensis ex recognitione Erasmi Roterodami (1522) című művén a címlap belső oldalán, illetve Juan de Ulloa Dialectica seu logica minor tribus disputationibus circumscripta (1711) című munkájában. Utóbbi annyiban is különleges, hogy a címlapon Klimo diákkori kéziratos bejegyzése is olvasható 1728-ból, a budai jezsuita Széchenyi kollégiumi időszakából: „Ex libris Georgy Klimo Collegy Szécséniani Alumnus 1728”. E kötet Klimo filozófia-logika-dialektika tankönyve volt. Könyvtárában jelenleg ez a legkorábbi saját kötete.

A hordozókötet címlapja és Klimo Bohacz-féle ex librise (1754). A kötet adatai: Juan de Ulloa: Dialectica seu logica minor tribus disputationibus circumscripta. Romae 1711. – Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont Történeti Gyűjtemények Osztálya, Klimo Könyvtár. Jelzet: II.IV.8

Klimo egy másik ex librise is 1754-es dátummal szerepel, mely feliratában és ábrájában az előző variánsa. A könyvjegyen a következő rövidített szövegváltozat olvasható: „Georg. Klimo Eppus Quinque Ecclesien 1754”, a készítő nincs megjelölve. Ikonográfiája nem tartalmazza a keresztmotívumot, a püspöksüveg pedig középről átkerül balra, a kereszt helyére. Az előző ex libristől némileg eltérve a pajzsot jobbról és balról dús ornamentikájú lombdísz öleli át, melyet középen fenn koronás-szárnyas sisak fog össze – utóbbi már a Bohacz-féle ex librisen is fellelhető. Az Országos Széchényi Könyvtár könyvjegygyűjteményében ez az ex libris RNYT 254 jelzettel szerepel, ennek leírása olvasható a Nyireő Gyula által szerkesztett Régi magyar ex librisek 1521–1900 (1970) című, a régi magyar könyvjegyeket az OSZK-ban bemutató tárlat anyagából összeállított katalógusban is. A Klimo-könyvtár kötetei közül a velencei Prospero Alpino alábbi, orvoslással kapcsolatos művét hozom példának, mely tartalmazza ezt a könyvjegyet.

A hordozókötet címlapja és Klimo másik ex librise 1754-ből. A kötet adatai: Prospero Alpino: De praesagienda vita et morte aegrotantium libri septem. In quibus ars tota Hippocratica praedicendi in aegrotis varios morborum eventus, cum ex veterum medicorum dogmatis, tum ex longa accurataque observatione, nova methodo elucescit ~. Cum praef. Hermanni Boerhaave ed. Hieronymus Dávid Gaubius. 2. ed. Lugduni Batavorum 1733. – Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont Történeti Gyűjtemények Osztálya, Klimo Könyvtár. Jelzet: I.VII.15

A „Georg. Klimo Eppus Quinque Ecclesien 17” felirat félig kiírt, illetve kézzel kiegészített évszámmal szerepel Klimo következő könyvjegyén, a Bohacz-féle ex libris egy másik variánsaként. A grafikus ezen sem jelölődik. A motívumkincsében a püspöksüveg eltűnik, de balról ott a kereszt. Ez a könyvjegy például a Klimo-könyvtár következő genealógiai-heraldikai kézikönyvében lelhető fel, melynek szerzője a német Johann Friedrich Seyfart. A kézzel kiegészített évszám 1769.

A hordozókötet címlapja és Klimo ex librise 1769-ből. A kötet adatai: Johann Friedrich Seyfart: Fortgesetzter Wappen-Calender auf das Jahr 1767 oder jahrliches Handbuch der neuesten Genealogie und Heraldik. Aufs neue durchgesehen, verbessert und vermehrt. Nürnberg 1767. – Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont Történeti Gyűjtemények Osztálya, Klimo Könyvtár. Jelzet: I.VII.7

Végül Klimo dekoratív gála ex librisét mutatom be. A szépen kidolgozott könyvjegy metszője valószínűleg Binder János Fülöp budai rézmetsző volt, neve a grafikán nincs feltüntetve. A normál ex librist a kisebb könyvekbe, a gálát pedig a nagyobb és reprezentatív célokra szánt, valamint a helyi vonatkozású díszkiadásokba helyeztette el a püspök. Ennek az ex librisnek a mérete jóval meghaladja a többiét, az előzőek 85–100 mm magasságával és 70–80 mm szélességével szemben ez 160x105 mm-es lemezméretet mutat. Érdekessége, hogy ezen a könyvjegyen nincs felirat, azaz „néma”, szöveg nélküli. Motívumkincsében nem szerepel a püspöksüveg, továbbá elmarad a pajzsot jobbról és balról átölelő dús lombdísz. A nagy méretű könyvek közül Guilielmus és Iohannes Blaeu világatlaszának több kötete is rendelkezik ilyen ex librisszel.

A hordozókötet címlapja és Klimo gála ex librise. A kötet adatai: Guilielmus Blaeu – Iohannes Blaeu: Novus Atlas, das ist Weltbeschreibung mit schönen newen aussführlichen Land-Taffeln in Kupffer gestochen und an Tag gegeben durch ~. Amsterdam, 1. Theil. 1649. – Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont Történeti Gyűjtemények Osztálya, Klimo Könyvtár.
Jelzet: HH.I.3

Így rendeződik egységbe Klimo György könyveiben szereplő saját ex libriseinek teljes sora, mely grafikák a szimbolikus hatalmi reprezentáció egyik eszközeként is szolgáltak, napjainkban pedig hozzásegítenek a püspök alapkönyvtára köteteinek beazonosításához. A Klimo számára készült ex librisek ilyen részletes, képekkel és hordozókötetekkel illusztrált, minden ismert változatra kiterjedő bemutatása kitágítja az eddigi exlibrisológiai kutatásokat. A könyvjegyeket tartalmazó művekre felhozott példák egyúttal szemléltetik azt a széles körű műveltséget, mely Klimót mint könyvgyűjtőt jellemezte.

*E publikációm a Klimo-könyvtárban tett látogatásom nyomán, az intézmény munkatársa, Méreg Martin közreműködése révén születhetett meg, és – szintén az együttműködés eredményeként – Klimo György ex libriseinek teljes sorozata szerepelni fog a PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont készülő állandó kiállításán is.

Irodalom:

• 250 éve alapította Klimo György pécsi püspök az első magyarországi nyilvános könyvtárat. In: Magyar Kurír, 2024. április 9.
• 250 éve történt a nyilvános pécsi püspöki könyvtár alapítása. In: A Pécsi Egyházmegyei Könyvtár honlapja
• Bertényi Iván: Kis magyar címertan, Budapest, Gondolat Kiadó, 1983, 50–51.
• Bibliotheca Ecclesiae Metropolitanae Strigoniensis (Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár)
• Csóka-Jaksa Helga: Ex librisek a Klimó-könyvtárban. In: Pécsi Szemle, 2004. tél, 36–41.
• Emléktáblát avattak a Pécsi Egyházmegye püspöki palotájában. In: A Pécsi Egyházmegye honlapja, 2024. 04. 12.
• Klimo György (1710–1777), a Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont honlapja
• Móró Mária Anna: A Pécsi Egyetemi Könyvtárban őrzött Klimo-könyvtár katalógusa. I. A könyvek szerzői betűrendes katalógusa, Budapest, Tarsoly Kiadó, 2001.
• Schmelczer-Pohánka Éva: „Itt van, György főpap a Te könyvtárad (…) mindenki számára nyitva áll.” 240 éves Magyarország első, nagy nyilvános könyvtára, a Klimo Könyvtár. In: Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2014/9., 24–31.
• Schmelczer-Pohánka Éva: A pécsi püspöki könyvtár története (1774–1945), Pécs, Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtára, 2012., 76., 86–87. (A Pécsi Egyetemi Könyvtár kiadványai, 10.)
• Vasné Tóth Kornélia: Világi és egyházi reprezentáció, hatalmi szimbolika az ex libriseken. In: Hatalmi diskurzusok. A hatalom reprezentációi a tudományokban és a művészetekben, szerk. Bíró Csilla, Visy Beatrix, Budapest, Bibliotheca Nationalis Hungariae – Gondolat Kiadó, 2016, 105–118. (Bibliotheca Scientiae et Artis, 8.)
• Velünk élő könyvtár- és egyetemtörténet: a pécsi Klimo Könyvtár. In: Könyvtárak honlap, 2020. február 23.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A cikket 2024. 04. 17-én átvette a  Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont Történeti Gyűjtemények Osztályának (TGYO) blogja.

Miért fontos a kiadókat jellemző jelvények gyűjtése és bemutatása? Milyen szándékkal készültek ezek? Melyik korszakban, milyen technikát alkalmaztak az elkészítésükhöz? Hogyan változtak a jelvények az évszázadok során? Kiadói és nyomdászjelvények Magyarországon 1921–1940 címmel jelent meg a témát feldolgozó könyvsorozat negyedik része.

Az OSZK 22. csevejében a könyvsorozat szerzőjét, Simon Melindát, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának egyetemi adjunktusát, nyomdászattörténészét, kultúrtörténészét Ujhelyy Attila, a nemzeti könyvtár kommunikációs munkatársa kérdezte.

Tartalom:

01.21 Könyvenként bővülő tartalom
01.50 Író és a téma találkozása
02.44 Hogyan zajlott a jelvények gyűjtése?
05.40 Miben hasonlítanak a lisztkereskedők és a kiadók?
07.30 Ősnyomdászat
08.50 Típusok és osztályok
09.54 Idővel változó technika
13.00 Miért fontos a nyomdászjelvények megőrzése a jövő számára?
15.30 Mi a hasonlóság vagy különbség az ex librisekhez, a cégérekhez, a pecsétekhez, logókhoz képest?
18.50 Az európai adatbázis kutatása
21.00 Stíluskövetés, fejlődés, ikonográfia
23.45 Jelképek, elemek divatja
25.15 Csere, módosítás, újratervezés
27.10 A legutóbbi kötet tartalma
30.30 Jövőbeli tervek
32.30 Speciális terület

Itt rendelehtő meg a kötet: https://www.oszk.hu/kiadvany/kiadoi-es-nyomdaszjelvenyek-magyarorszagon-1921-1940
Korábbi kötetek:
https://www.oszk.hu/kiadvany/kiadoi-es-nyomdaszjelvenyek-magyarorszagon-1488%E2%80%931800
https://www.oszk.hu/kiadvany/kiadoi-es-nyomdaszjelvenyek-magyarorszagon-1801-1900
https://www.oszk.hu/kiadvany/kiadoi-es-nyomdaszjelvenyek-magyarorszagon-1901-1920
Simon Melinda:
https://www.huminf.u-szeged.hu/index.php/munkatarsak/simon-melinda

Hallgassa a nemzeti könyvtár hangját, ahol tetszik!

SPOTIFY: https://spoti.fi/3VZCaEs
APPLE: https://apple.co/3W0iS23
GOOGLE: https://bit.ly/OSZKGOOGLEPC
PODCAST.HU: https://podcast.hu/podcast/orszagos-szechenyi-konyvtar
DEEZER: https://www.deezer.com/en/show/6149605
RADIOPUBLIC: https://bit.ly/RPOSZK
CASTBOX: https://bit.ly/CASTBPC
LISTEN NOTES: https://bit.ly/LNPODCAST
RSS: https://bit.ly/OSZKRSS

Az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútára 2024. február 5-én mutatta be új tartalomszolgáltatását a magyar-török kulturális évad keretében. A Fotótér online adatbázisban közel 700 db fénykép vált elérhetővé Révay Ferenc báró fényképalbumaiból. Az úti és családi fényképalbumok történetéről Sebő Judit, a Történeti Fénykép- és Interjútár munkatársa korábban háromrészes [1., 2., 3. ] blogsorozatot közölt, míg Papp Viktor a Révay-családnak a Szlovák Nemzeti Könyvtár irodalmi gyűjteményében fellelhető fényképeiről készített beszámolót. Papp Viktor ezúttal arra hívja fel a figyelmet, hogy az 1860-as és 1870-es években készült fényképek esetében milyen nehéz meghatározni az eredeti alkotók személyét és a fényképek keletkezési körülményeit.

Révay Ferenc báró (1835–1914) az 1860-as és 1870-es években beutazta a Kelet-Mediterrán-térséget, járt Törökországban, a Szentföldön, Egyiptomban, Algériában. A számos kultúra és nép felfedezése arra ösztökélte, hogy kézzel fogható emlékeket hozzon haza magával felvidéki kastélyába. A tárgyi emlékek sorát gyarapította rengeteg műkincs, így például díszfegyverek, ötvösművek, kerámiák, drapériák, bútorok sokasága és végül, de nem utolsósorban a kuriózumnak tekinthető fényképalbumok. Révay Ferenc életét ugyanis nemcsak utazásai, de az általa gyűjtött fényképek is meghatározták. A távoli tájakról származó fényképeket a báró feltehetően egyesével válogatta ki utazásai során, az összesen tizenegy fényképalbumot Bécsben, illetve Pest-Budán állították össze elismert könyvkötőmesterek.

Révay Ferenc báró Cairo 1871 fényképalbumának borítója

Révay Ferenc azon fényképek közül válogathatott, melyek éppen rendelkezésre álltak az általa felkeresett műterem kirakatában, annak bemutató asztalain. Az albumokban látható fényképeket szemlélve ugyanakkor jól beazonosítható, hogy milyen témák és beállítások keltették fel leginkább az érdeklődését. Az egyik Egyiptommal kapcsolatos összeállítása például utcaképekben, városképekben bővelkedik, ezeken a fényképeken számtalan alkalommal bukkannak fel a helyi lakosok, elsősorban utcai vagy bolti árusok, kereskedők, fuvarozók, pásztorok. Az embereket ábrázoló fényképek legalább két kategóriába sorolhatók be. Egyrészről megfigyelhetők olyan beállítások, ahol a szereplők egy csoportképhez álltak össze, reprezentálva az adott régió viseletét, esetleg egy helyi mesterség vagy tevékenység jellegzetességét. Más alkalmakkal az emberi szereplők csak kellékként szolgálnak a kép mondanivalójának megalkotásához, ezeken a felvételeken a lakosok az emberi léptéket hivatottak megmutatni. Az ókori épületek, műemlékek között sétáló, támaszkodó emberek megjelenése azt közvetíti a befogadó számára, hogy milyen monumentális, grandiózus építmények szerepelnek a fényképeken. Ez a fajta látásmód érdekes módon nem elhelyezi a helyi lakosokat saját élethelyükön belül, hanem éppen hogy kiszakítja őket természetes közegükből, átemelve őket az európaiak által időtlennek, állandónak, ősinek elképzelt, ebben a formájában azonban soha nem létezett Kelet világába.

Sepszeszkaf fáraó masztabája Szakkarában. Egyiptom, Hénri Béchard, 1867–1876 között. Jelzete: FTD 611. – Fotótér

Erről a látásmódról, az orientalizmusról könyvtárnyi szakirodalom áll rendelkezésre. Ezek tárgyalására itt most nincs lehetőségem, ám a Révay Ferenc által összegyűjtött fényképek esetében fontos néhány megjegyzést tennem. Elsőként merül fel a kérdés, vajon mennyire a báró látásmódját tükrözik ezek a fényképek? Választásában mennyiben befolyásolták korábbi olvasmányai, más utazóknak a térségről szóló beszámolói? A felvidéki arisztokrata az egyik legnagyobb magánkönyvtárat mondhatta magáénak, a források tanúsága szerint számtalan útinapló, történeti munka pihent könyvtárszobájának polcain, levelezéséből pedig ismert, hogy ezeket a köteteket rendszeresen tanulmányozta is.
Az albumban gyűjtött fényképeket ráadásul hivatásos fényképészek készítették, olyan alkotók, akik zömében Nyugat-Európából kivándorolva telepedtek le a Kelet-Mediterrán térségben, vagy csak utaztak át ezen a régión. A fényképészek másik csoportja helyben született, ám a fotográfia mesterségét ők is az európai alkotók közvetítő tevékenységén keresztül sajátították el. Az orientalista látásmódtól való szabadulás ennélfogva egyáltalán nem tűnt olyan egyszerű feladatnak a korszakban.
Mégis, kik tehettek erre az eltérő látásmód kialakítására kísérletet? Az örmény-szír származású fényképész, Pascal Sébah (1823‒1886) esetében sokszor szoktak arra hivatkozni, hogy munkássága kimutathatóan különbözött az európai fényképészekétől. A következőkben azt mutatom be, hogy Pascal Sébah fényképészi működésében valóban megfigyelhetők újító szellemű mozzanatok, egyes képeinek története azonban fontos kérdéseket vetnek fel a szerzőséggel kapcsolatban.
Pascal Sébah 1823-ban született Isztambulban, szír apától és örmény katolikus anyától. Abban az időben sok nem-muszlim család használt nyugati, francia nevet. Ez a mozzanat már azonnal az európai kultúrhatás közvetlen befolyását jelentheti számunkra. Testvérével, Cosmi Sébah-val közösen 1857. május 18-án nyitották meg első műtermüket P.Sébah Photographe néven Konstantinápoly legeurópaibb negyedében, a Pera városrészben. Az 1860-as évek elején egy új fiókot nyitottak a Grande Rue de Pera 232. szám alatt. A testvéreknek 1873-tól Kairóban is működött műterme, ugyanebben az évben Pascal Sébah képeit a Bécsi Világkiállításon az Ottomán pavilonban állították ki. 1886-os halála után műtermét fia, Joseph Pascal és segédje, Polycarpe Joaillier vette át.
Sébah legtöbb fényképét Révay Ferenc Constantinople 1869, illetve Felső-Egyiptom című albumai őrizték meg. A Constantinople 1869 albumról elmondható, hogy földrajzilag koherens, kizárólag a városhoz kapcsolódó fényképeket tartalmaz. Az album elején található, 10 szelvényes panorámasorozat, a leghíresebb épületeket ábrázoló városfényképek és a néhány enteriőr beállítás mellett nem lelni azokra a nevezetes csoportportrékra, amelyek olyannyira híressé tették az oszmán fotográfust a korszakban. A Constantinople 1869 albumban egyébként kizárólag Pascal Sébah neve fordul elő a szignóval ellátott fényképeken, ezáltal könnyen következtethetünk arra, hogy a fényképalbum minden felvétele, így az 1868-ban készült panorámasorozat is Sébah alkotása.

Karacaahmet temető. Isztambul, Törökország, Pascal Sébah, 1868–1869. Jelzete: FTD 425. – Fotótér

Most nézzünk meg egy Pascal Sébah által szignózott fényképet közelebbről. A kiválasztott felvétel a város anatóliai felén fekvő Karacaahmet temetőben készült. Az iszlám halottkultuszban a temetők rendkívül szerteágazó hagyományt őriznek, egyszerre tájékoztatnak bennünket a szakrális tradíciókról és a társadalmi hierarchia viszonyrendszeréről. A török temetőkultúra meghatározottságaival feltehetően a nyugat-európai fényképészek és utazók is tisztában voltak, a török, illetve iszlám temetők fotózása gyakran fordult elő a korabeli hivatásos fényképészeknél. A kiemelt felvétel kompozíciója ugyanakkor nem a sírhelyekre összpontosít, a szemlélő figyelmét a magasba nyúló ciprusfák kötik le. A kép alsó harmadában három férfit figyelhetünk meg. Az előtérben egy török férfi pózol háttal a fényképésznek, középen szintén egy, kifejezetten rossz testtartású férfit láthatunk, aki szinte teljesen eltakarja a szemünk elől az európai viseletű harmadik szereplőt.
Kik lehetnek ezek az emberek? Az európai viseletű személy nagy valószínűséggel a fényképész üzlettársa, talán egy másik fotográfus, utazó, diplomata lehet. A turbános viseletű férfiak esetében felmerülhet, hogy csak a fényképfelvétel idejéig állították be őket, és egyébként is a temetőben tartózkodtak volna. A fényképezőgép előtti mozdulatlan viselkedésük, a hátat fordító szereplő látványos pózolása azonban arra enged következtetni, hogy közelebbi viszonyban álltak mind a fényképezéssel, mind a fényképet készítő személlyel. A korszak fotótörténetét feltáró munkákból nagyon jól ismert, hogy számos eszközt, vegyszert, komplett sötétkamrát volt szükséges a fényképészeknek magukkal vinni a kültéri munkákhoz, így az a feltevés sem állna messze a valóságtól, hogy a képen szereplő török férfiak a fényképész stábjához tartoztak.

A Topkapi-palota bejárati kapuja. Isztambul, Törökország, Pascal Sébah, 1868–1869. Jelzete: FTD 407. – Fotótér

Ez utóbbi állítást támasztja alá, hogy a temetői fényképen kívül más felvételeken is megjelennek ezek a személyek. A Topkapi Szeráj bejáratáról készült fénykép előterében ugyanilyen pózban, jobbról hátra fordulva látható az előző képen már feltűnt púposhátú férfi. Görnyedt testtartása, illetve ruházata egyértelművé teszi, hogy ugyanarról a személyről van szó. A kép jobb oldalán álló két férfi egyike pedig nem más, mint aki az előző fényképen hátat fordított nekünk.

III. Ahmed szultán szökőkútja. Isztambul, Törökország, Pascal Sébah, 1868–1869. Jelzete: FTD 405. – Fotótér

A III. Ahmed szultán szökőkútját megörökítő épületkép előterében ismételten a púpos testtartású férfit figyelhetjük meg. Tüzetesebb vizsgálat után ráadásul beazonosíthatóvá válik, hogy bal hónalja alatt a fényképészek által használt nagyméretű üvegnegatívot tartja, olyan negatívot tehát, amiről az adott pozitív fénykép is előhívásra került. Ezek a tényezők most már nem hagynak kétséget afelől, hogy a temetői képen látható férfiak valóban a fényképész segédjei voltak, az eszközök és kellékek szállítása mellett a fényképezéskor ők voltak hivatottak a helyi lakosokat, a várost élettel megtelítő személyeket reprezentálni.
A helyiekkel való szoros együttműködés abba az irányba mutat, hogy Pascal Sébah valóban mást képviselt a nyugat-európai kollégáihoz képest, és hogy szemlélete az általa készített fényképeken keresztül is vizsgálható. Mindez talán igaz is lenne, ha a Karacaahmet temetői fényképet bizonyítottan Pascal Sébah készítette volna. Ez a beállítás mérvadó szakirodalmak szerint azonban nem az ő érdeme. Az ominózus fényképet ugyanis megtalálhatjuk Bahattin Öztuncay grandiózus monográfiájában (The Photographers of Constantinople), aki a kép szerzőjeként James Robertsont (1813–1888) tüntette fel.
Robertson skót származású fényképész volt, aki kezdetben fémmetszőként dolgozott a városban. 1853-ban nyitotta meg Konstantinápolyban stúdióját, ebben az évben jelent meg első ismert fényképalbuma Photographic Views of Constantinople címmel. Robertson 1854-ben készítette el az első ismert panoráma sorozatot a városról. Felice és Antonio Beatóval együttműködve bejárták a Közel-Keletet, 1855-ben a krími háborúban Szathmáry Papp Károllyal dolgozott együtt, mint haditudósító. 1867-ben felhagyott a fényképezéssel, ezután Japánba költözött.
Robertson munkásságáról ismert, hogy szívesen szerepeltetett helyi embereket a fényképeken, akik a természetességet és az emberi méretarányt tükrözték a felvételeken. Az emberi alanyok képekre való pozícionálása látható módon egyáltalán nem volt sajátja a helyi származású fényképészeknek, ehhez az eszközhöz ugyanúgy folyamodtak a Nyugat-Európából bevándorló művészek is. A fentebb bemutatott képek esetében mindenesetre könnyen elképzelhető, hogy a pózoló török segédek Robertson utasításait követték. Robertsonnál ez temetői kép még a 26-os sorszámot viselte, ám Sébah sorozatában az 5-ös sorszámot kapta. Az oszmán fotográfus tehát saját neve alatt újra közölte egy másik fényképész műveit. Ez az egyezés bizonyítéka lehet annak, amit eddig csak feltételeztek a fotótörténészek, miszerint 1867-ben Pascal Sébah valóban felvásárolta Robertson műtermét, vele együtt a fényképész negatívjait is. Mivel Sébah stúdiója 1881-ben teljesen leégett, megsemmisült minden negatív, ez indokolhatja, hogy nem maradtak fenn negatívok sem Robertson, sem Sébah után.
Amennyiben a Karacaahmet temetői felvétel Robertson munkája, akkor ebből a feltevésből kiindulva minden olyan, a Constantinople 1869 fényképalbumban fellelhető képet neki kell tulajdonítanunk, amelyen a görnyedt testtartású, illetve fehér turbános férfi szerepel. Annak ellenére, hogy a közgyűjteményi állomány digitalizációja rohamos léptékben halad előre, a nevezett fényképet nem találtam meg egyetlen online katalógusban vagy adatbázisban sem. Más eszközökhöz kellett folyamodnom.
A választ a további fényképek utáni nyomozás hozhatja el. Engin Özendes magyar nyelven is olvasható kiadványában (Egy birodalom képei. Fotográfia az Oszmán Birodalomban 1839–1919) közöl egy olyan fényképet, amelyen Eyüb szultán dzsámija látható. A képet a szerző megállapítása szerint Pascal Sébah készítette, a fénykép előterében pedig a már jól ismert török férfiak pózolnak. De ugyancsak ez a görnyedt hátú férfi támasztja a falat a szakirodalom által szintén Pascal Sébah-nak tulajdonított, és a Porphyrogenitus palotát (Tekfur-palota) ábrázoló másik felvételen is, amely Révay Ferenc fényképalbumában maradt fenn.

Porphyrogenitus palota. Isztambul, Törökország, Pascal Sébah, 1868–1869. Jelzete: FTD 418. – Fotótér

A kiválasztott fényképek szerzőségi viszonyai lényegében kibogozhatatlanok, a fényképész személyében még akkor sem lehetünk biztosak, ha szerepel az alkotó neve a felvételen. Mindezek ismeretében különösen óvatosan kell eljárnunk, ha egy 19. századi fényképész látásmódját szeretnénk a neki tulajdonított fényképeken keresztül tetten érni. A súlyosnak tűnő módszertani és forráskritikai megfontolások után jogosan merül fel a kérdés, hogy az orientalista fényképek kritikai vizsgálatának érdekében ezek után mégis milyen úton lehet elindulni? Alternatív megoldásként továbbra is rendelkezésre állhat a nézőpontváltás, hiszen a fent bemutatott fényképeket kivétel nélkül Révay Ferenc báró vásárolta és gyűjtötte össze, a kíváncsi arisztokrata, a 19. század turistájának tekintete a későbbi korok érdeklődő figyelmét is felhívhatja magára, még úgyis, hogy Révay Ferencnek feltehetően nem volt tudomása arról, miképp is kereskedtek alkotásaikkal a korszakban a fényképészek.

Papp Viktor (Történeti Fénykép- és Interjútár)

Irodalom

• Behdad, Ali – Gartlan, Luke (szerk.): Photography’s Orientalism. New Essays on Colonial Representation, Los Angeles, Getty Research Institute, 2013.
• Behdad, Ali: Mediated Visions. Early Photography of the Middle East and Orientalist Network. History of Photography 41(4), 2017, 363–375.
• Engin Özendes: Egy birodalom képei. Fotográfia az Oszmán Birodalomban (1839–1919). [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum, 2001.
• Hannoosh, Michèle: Practices of Photography: Circulation and Mobility in the Nineteenth-Century Mediterranean. History of Photography 40(1), 2016, 3–27.
• Nagy Géza: Báró Révay Ferenc fegyvergyűjteménye. In: A Gyűjtő, 1–3, 1916, 13–26.
• Ö. Bartha Júlia: Az anatóliai törökök temetkezési szokásai. (Studia Folkloristica Et Ethnographica), Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, 1996.
• Öztuncay, Bahattin: The Photographers of Constantinople. Pioneers, Studios and Artists from 19^th Century Istanbul, Istanbul, Aygaz, 2006.
• Perez, Nissan N.: Focus East. Early Photography in the Near East (1839–1885), Jerusalem–New York, NY, Harry N. Abrams–Domino Press, 1988.

A március 15-i nemzeti ünnep alkalmából több mint ezer XIX. századi fotográfia, köztük az Egressy család dagerrotípiái váltak hozzáférhetővé a nemzeti könyvtár Fotótér elnevezésű tartalomszolgáltatásában.

Az OSZK 21. csevejében a XIX. század közepének fotókincseiről kérdezte Sárközy Rékát, az OSZK Történeti Fénykép- és Interjútár vezetőjét Ujhelyy Attila, a nemzeti könyvtár kommunikációs munkatársa. Solymosi Ákos hangmérnök segítette a csevej elkészítését.

Tartalom:
02:20 Nemzetközi érdeklődés – izgalmas tartalomszolgáltatás
04:00 A magyar portréfotózás kezdetei: a dagerrotípiák
05:14 Miért van minden fellelt dagerrotípia nagy becsben?
06:00 Az Egressy család dagerrotípiái
07:35 Egressy Gábor, a neves színész mint amatőrfotós?
09:53 A Petőfi-dagerrotípia
11:22 Milyen céllal készülhettek Egressy különös képei?
16:15 A korabeli képek készítésének körülményei
17:30 Sópapírfelvételek az OSZK-ban
19:55 Felajánlás, hagyaték és guberálás
22:47 Aktuális kiállítás: A magyar portréfényképezés kezdetei az 1840–50-es években
26:00 Az OSZK Fotótér további érdekességei

 

 

Hallgassa a nemzeti könyvtár hangját, ahol tetszik!

SPOTIFY: https://spoti.fi/3VZCaEs
APPLE: https://apple.co/3W0iS23
GOOGLE: https://bit.ly/OSZKGOOGLEPC
PODCAST.HU: https://podcast.hu/podcast/orszagos-szechenyi-konyvtar
DEEZER: https://www.deezer.com/en/show/6149605
RADIOPUBLIC: https://bit.ly/RPOSZK
CASTBOX: https://bit.ly/CASTBPC
LISTEN NOTES: https://bit.ly/LNPODCAST
RSS: https://bit.ly/OSZKRSS

Siménfalván született 1944. április 3-án. A líceumot Székelyudvarhelyen végezte, majd a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem filológia karán magyar szakos tanári oklevelet szerzett. A hatvanas évek elején a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör (napjainkban Bréda Ferenc Irodalmi Kör) ülésein tűnt föl először az irodalom iránti szenvedélyes elkötelezettségével és kivételes írói, költői tehetségével. A napilapok és folyóiratok 1963-tól közölték rendszeresen verseit és publicisztikai írásait. 1965-ben, Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárrá választása után Románia államformája népköztársaságról szocialista köztársaságra módosult. A Nagy Nemzetgyűlés által ez év augusztus 21-én elfogadott új alkotmány 17. szakasza leszögezte, hogy az ország állampolgárai:

A nemzeti kisebbségekről a 22. szakasz így rendelkezik:

Ebben a teljeskörű nemzetiségi szabadságban tartott razziát a szocialista Románia állambiztonsági szerve, a Securitate 1965. december 8-án hajnalban Farkas Árpád családi albérletében. Ugyanekkor a szülők székelyudvarhelyi otthonában is kopogtattak a szekusok. Az akció kezdeményezője minden bizonnyal a szülők házánál személyesen is megjelenő Bányai László volt, a két világháború közti kolozsvári kommunista pártaktivista, a MADOSZ (Magyar Dolgozók Országos Szövetsége) központi titkára, majd a bolsevik hatalomátvétel után az új rezsim egyik leghűségesebb kiszolgálója. Megtörtént a házkutatás, aznap délután az iskolából két kolléganő (egyikük volt évfolyamtárs az egyetemről) jelentkezett, segítettek rendbe tenni a feldúlt szobát. A szekusjárás ezután még hetekig tartott, reggel nyolctól délután ötig faggatták az épp hogy publikáláshoz jutott fiatalembert. Nem egyedül Farkas Árpádot érte utol a fűnyíró ezekben a napokban. A fiatalon meghalt Apáthy Gézát, továbbá Király Lászlót, Magyari Lajost, Molnos Lajost is „nacionalista jellegű és államellenes szándékú magatartással” vádolták az állambiztonságiak. Végül Farkas Árpád számára e megfélemlítő akciónak annyi következménye lett, hogy egy évre megvonták tőle a sajtóban való nyilvános közlés jogát. (Cs. Nagy Ibolya: Farkas Árpád, Budapest, Magyar Művészeti Akadémia, 2015, 43–44.)

Farkas Árpád íróasztalánál a hetvenes években. In: Farkas Árpád: Ostorzúgásban ének. Egybegyűjtött versek, Budapest, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2019, 275. – Törzsgyűjtemény

Államvizsgája után 1968-ig Vajnafalván volt magyar szakos tanár. 1968-tól 2021. február 7-én bekövetkezett haláláig „javíthatatlan lokálpatriótaként” Sepsiszentgyörgyön élt, családjával együtt. 1971-ig a Megyei Tükör című napilapnál volt újságíró. 1971 és 1975 között az Igaz Szó című szépirodalmi folyóirat munkatársaként tevékenykedett. 1975 és 1989 között ugyanitt dolgozott félállásban, emellett szabadúszóként publikált főként a romániai magyar lapokban. 1990-től az Igaz Szó utódjaként meginduló Látó című szépirodalmi folyóirat munkatársa volt, 1993 és 2010 között pedig a Háromszék című Kovászna megyei napilap főszerkesztője. Napjainkig legtöbbször emlegetett publicisztikai műve a Bővizű patakok mentén című riportkönyv (Beke Györggyel, Fodor Sándorral és Kovács Györggyel közösen. Bukarest, Kriterion, 1972.). Magyarra fordította Ana Blandiana, Marin Sorescu, Adrian Popescu, Ion Bănuţă és Ion Vinea verseit. 1985-ben megkapta a Román Írószövetség prózadíját, 1993-ban a József Attila-díjat, 2018-ban pedig a Kossuth-díjat is.

Költészete. Alanyi és külső világ organikus egysége

A szülőföld, a háromszéki táj, a székely népélet, népköltészet és néphagyomány meghatározó erőként hatott költészetére és publicisztikájára is. József Attilát és Illyés Gyulát vallotta leginkább példaképének, de Kányádi Sándor (rajta keresztül Petőfi Sándor), Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár hatása is tagadhatatlanul ott van a lírájában. Már első kötete, a Forrás sorozatban megjelent Másnapos ének (Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1968) kezdő verseiben is ott van a Petőfinél, Kányádinál, József Attilánál is alapvető létélményként jelen lévő polgári-plebejus irányzat: a költői programmá emelt közösségi életelv, ennek az életelvnek a jegyében fogant komoly hivatástudat, bizalom a költészet létformáló erejében, a költői akaraterőben, a versben megnyilatkozó én önvédelmi erejében:

Az Apáink arcán a költői program formálgatásán túl már egyfajta metafizikai, létfilozófiai, ontológiai mélységet is felvillant előttünk. A vad szelekben viháncoló csikók, a világűr felé törekvés, majd a rögös földre való visszatérés, amely az apák arcát rejti magában, a fiatal költő személyes sorsát, létbevetettségét érzékelteti. A haza határai messze túlterjednek a családi otthon küszöbén. A szülőföldhöz való visszatérés itt Ady Endre A föl-földobott kő című versének nyitó képsorát is felidézi. A költő a „kicsi ország”, a szülőhaza része, elválaszthatatlan tőle:

Farkas Árpád Sütő Andrással Pusztakamaráson, Sütő 75. születésnapján (2002. június 16.) In: Farkas Árpád: Ostorzúgásban ének. Egybegyűjtött versek, Budapest, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2019, 284. – Törzsgyűjtemény

Ez a létfilozófia mélyül tovább egy évtized múltán az Alagutak a hóban (1979) című verseskötetben is:

Az egymást követő évszakok egymást váltó történelmi korok jelképeivé válnak ezekben a sorokban, az az ellentétezés pedig, hogy az évszakok törvényszerűen váltogatják egymást, „de férfierők is fűtik e földet”, azt jelzi, hogy a világegyetem, benne a szülőföld, nem egy lélek nélküli mechanizmus, hanem a teremtő és a teremtmények létviszonyain, illetve különböző korok és nemzedékek közt fennálló kapcsolatokon alapuló organikus rendszer.
Hasonló jelentéseket hordoz a kötet címadó verse is:

A hó a lét bensejét, a szubsztanciát elfedő külszínt jelképezi itt is, mint az előbbi versben; a világot átjáró, öröktől és önmagától fogva létező Teremtő nem nyilvánvaló, rejtett jelenlétét, azt, hogy az Isten változhatatlan és mindenütt jelen van. Ez a létfilozófia egy további fontos tanítással is bővül a kötet legismertebb, Dúdoló című versében:

A költői én, tágabb értelmezés szerint az ember, szerves része az időnek, a történelemnek, a teremtett világnak. Része az Isten teremtéssel kapcsolatos örök tervének az az ember, aki a „mindenség lélegzete”, az Isten Lelke sugallatait, útmutatásait igyekszik követni. Ennek a követésnek a vágya pedig ugyanezen örök isteni terv szerint a szívünkbe van oltva. Rajtunk múlik, szabad akaratunkon, cselekvéseinken (a költő esetében: dalainkon), hogy egy adott pillanattól fogva mi is „a mindenség lélegzete” leszünk-e:

Ez a két vers közvetlenül egymás mellett áll a kötetben, mintegy tovább erősítve a fent jelzett kontextus meglétét.

Mint a fentebb idézett versekből is láthatjuk, Farkas Árpád vidéki emberként igazán mély, bensőséges, létélményszerű kapcsolatban áll a természettel, úgy, mint a premodern kor emberei. Lírája nemcsak az itt idézett szövegekben, hanem számos más versben is az alanyi (belső) és a külső, természeti világ organikus összehangoltságát, egyensúlyát tükrözi. A nagy elődöktől örökölt közösségi életelv mellett, költői életútja a kezdetektől a végső elhalkulásig őrzi ezt a metafizikai, létfilozófiai hátteret sem nélkülöző természetközeli látásmódot. Autonóm költői egyénisége a szülőföldhöz, az otthoni tájhoz és emberekhez való kötődést nem rabságként, hanem a szabadságélmény részeként, a költő morális önmegvalósítása fontos feltételeként értelmezi.

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)