November
„Naptárunk 11. hónapja a régi római kalendáriumban a kilencedik volt, latin neve, November is azt jelenti, »kilencedik«. Bár a római nép novemberben is talált alkalmat az ünneplésre — ilyen időszak volt a Ludi Plebeii, »plebejus (ünnepi) játékok« két hete (nov 4–17.) a maga futóversenyeivel és színielőadásaival —, nem örököltünk Rómától jeles novemberi ünnepnapokat.
A hónapot illő módon őszi lombszín ruhájú, repülő ifjú jelképezte, fején bogyós olajág-koszorúval (a mediterráneumban november az olajbogyószüret kezdete). Az alak baljában a hónap terményeivel, répa- és káposztafélékkel teli tálat tart; jobbjában pedig a Nyilas jelét, hiszen november 23-a a Nyilas »védjegyű« csillagászati hónap kezdete. November egy másik antik eredetű jelképe, a nyilazó vagy nőrabló kentaur a Nyilast személyesíti meg. Mezőgazdasági munkák szerint ökrökkel szántó, vető, olajbogyót szüretelő, lóhajtotta olajpréssel dolgozó paraszt, disznókat makkoltató pásztor volt a helyi éghajlattól függően november jelképe.
A hónap régi magyar neve: Nyilas hava, illetve a Nyilas hónap első dekádjának legjelentősebb szentje után Szent András hava volt.”
Jankovics Marcell: November. (részlet) In. Uő.: Jelkép-kalendárium, [Debrecen], Csokonai, 1997. – Maygar Elektronikus Könyvtár
[November] – Falinaptár egy lapja. Az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtára falinaptár-gyűjteményének legkorábbi, 1897-ben kiadott, díszes darabja
„Eljött már november didergő hónapja,
Hideg szele a fák ágait megcsapja,
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom! minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám beszélgetésünkkel.
Van elég gesztenye, van elég noszpolya,
Van dió; melyik kell? mind jó borkorcsolya.
Gazdagabbak leszünk akármely bárónál,
Csendességben űlvén itt a kandallónál.”
Csokonai Vitéz Mihály Az ősz című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban
A pince mélyén. Fotó. – Digitális Képarchívum
„Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek: »benneteket várlak!«
Megrezdűl a feje sok öregnek erre:
Egymásután mégis mennek a nyughelyre.”
Arany János: Toldi estéje (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár
Sínpár őszi erdőben. Fotó – Digitális Képarchívum
„Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.”
Dsida Jenő: A sötétség verse című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban
Varga József: Könyörület. (Síremlék az Óbudai temetőben). Fotó – Digitális Képarchívum
„Ősz, arany ősz, a tarlón vér nyoma,
szeder kúszik, illeg a galagonya,
s nagy ekevas a télbe fordítja át
majd az őszutó arany zűrzavarát.”
Csukás István: Az országutat fény veri (részlet). In. Uő.: Összegyűjtött versek, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1996. – Törzsgyűjtemény
Egy ködös reggeli pókháló – Digitális Képarchívum
„Bár még az ágon függ, de sárga a levél;
Szomorú tetszhalott, amely se hal, se él;
Halálos zsibbadás ül a természeten,
A nyárnak vége van, – s a tél még nincs jelen.
Kórót, cserét a szél ha megrezzentene!
De elállt a világ szava, lélekzete …
Nem látni a napnak keltét, enyészetét,
Nappal féléjszaka; éjjel pokolsetét!”
Tompa Mihály Bár még… című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban
–––
„A dombon túl eltünt a sárga nap,
rétek felett repül a pókselyem;
olyan a mai alkonyat,
mint egy hegedü zsongó belseje…
Nézem az égbolt végtelen tavát;
milyen színű? – színének nincs neve.
Lelkemen illatok surrannak át,
hűs illatok, melyeknek nincs neme.
Nézem a fenyők mély-zöld tetejét:
ott fenn, rég sejtem, lappang valami
rejtelmes szép veszély, melynek nevét,
ha tudnám, sem merném kimondani.
Ma a virágok végsőt intenek,
s tán földbe bújnak, mint a rovarok;
az elpusztult temetőn a kövek
is elfeküdtek – a halál halott.”
Jékely Zoltán: Késő tarlózás (részlet). In. Uő.: Jékely Zoltán összegyűjtött versei 2., Budapest, Szépirodalmi, 1988. – Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány
–MJ–
