„Amint a terminálról a repülőgéphez gyalogolsz, észreveszel egy létrán álló embert, aki a gép szárnyából nagy buzgalommal feszegeti ki a szegecseket. Kissé aggódva odaballagsz a szegecshúzogatóhoz, és megkérdezed, hogy mi az ördögöt csinál.
– A Nemzetközi Növekedési Őrület Légiforgalmi Társaság alkalmazottja vagyok – közli a férfi –, és a légitársaság rájött, hogy ezeket a szegecseket darabonként két dollárért el tudja adni.
– De honnan tudja, hogy ezzel nem fogja végzetesen meggyengíteni a szárnyat? – kérdezed.
– Ne aggódjon! – nyugtat. Biztos vagyok benne, hogy a gyártó a szükségesnél sokkal erősebbre méretezte a gépet, így aztán nem csinálok semmi bajt. Másrészt rengeteg szegecset kiszedtem már ebből a szárnyból, de amint látja mégsem szakadt le. […]
Legtöbbször az ökológus sem tudja jobban megjövendölni egy adott faj kipusztulásának következményeit, mint amennyire egy repülőgép utasa fel tudja becsülni, hogy mekkora veszteséget jelent egyetlen szegecs. De mindketten előre láthatják, hogy hosszútávon mi lesz az eredménye annak, ha a fajok pusztítása szakadatlanul folyik, vagy ha az egyik szegecset a másik után távolítják el.”

Paul és Anne Ehrlich: A fajok kihalása. A pusztulás okai és következményei, Budapest, Göncöl, 1995, 9–11. – Törzsgyűjtemény

„Az élővilág gazdagságát számos szinten ragadhatjuk meg, kezdve a genetikai sokféleségtől, a formabeli sokféleségen át a fajgazdagságig. Ez utóbbi, tehát a fajok számával mérhető diverzitás az, ami leginkább fémjelzi az aggályokat. A tudósokon kívül is mind többen ébrednek rá arra a tényre, hogy Földünk élővilágának változatossága egyre szegényedik. Az emberiség szaporodása és egyre rohamosabban bővülő környezetátalakító tevékenysége az élő és élettelen környezetünk rovására megy. […] 
Két szélsőséges álláspont fogalmazódott meg, amelyek között természetesen számtalan árnyalattal képviselt átmenet létezik. A „legzöldebb” nézet szerint a természetes élő és élettelen környezetet mindenáron meg kell védeni az ember további térhódításától, megakadályozva bármilyen újabb beavatkozást, sőt ahol csak lehetséges, törekedni kell az eredeti állapot visszaállítására. A legönzőbb érvelés szerint viszont a változás a természet alapvető vonása: a jelenleg zajló folyamatok lényege nem más, mint egy faj, a Homo sapiens tevékenysége saját előnyének előtérbe helyezése érdekében. Eszerint tehát az ebből eredő változások tehát természetesek, nem kell belőlük nagy ügyet csinálni.”

Pálfy József: Kihaltak és túlélők: félmilliárd év nagy fajpusztulásai, Budapest, Vince, 2000, 11–12. – Törzsgyűjtemény

„Mit is jelent az, hogy egy lényt úgy tekintünk, mint ami önmagában jó, mint ami inherens értékkel rendelkezik? Két általános elv kapcsolódik ide: a morális megfontolás és a lényegi érték elve.
A morális megfontolás elvének megfelelően minden élőlény, amely vadon él, pusztán amiatt, mert a Földön lévő életközösség tagja, megérdemli valamennyi morálisan cselekvő lény aggodalmát és törődését. Morális szempontból minden olyan alkalommal figyelembe kell venni javukat, amikor racionális cselekvők jó vagy rossz hatással vannak rájuk. Eszerint nem számít, hogy az élőlény melyik fajhoz tartozik. Mindegyik javának bizonyos értéket kell tulajdonítani, és el kell ismerni, hogy ennek az értéknek bizonyos súlya van minden racionálisan cselekvő személy megfontolásában. Természetesen a cselekvő személy számára szükségszerű lehet, hogy egyik vagy másik organizmus, vagy organizmus-csoport érdekével ellentétesen cselekedjen, hogy a többi csoport javát előmozdítsa (ideértve az emberek javát is). Ám a morális megfontolás elve szerint minden egyes létező egyed önmagában jó; minden egyed megérdemli, hogy morális szempontból tekintetbe vegyék.  Az önmagában vett érték elve azt állítja, hogy tekintet nélkül arra, hogy más vonatkozásban milyen lényről van szó, ha az a lény az élet földi közösségének tagja, akkor javának megvalósítása lényegi értékkel bír. Ez azt jelenti, hogy java prima paciae megéri, hogy öncélként megőrizzék vagy elősegítsék, mégpedig annak a lények az érdekében, amelynek a javáról szó van. Amennyiben egy organizmust, valamely faj populációját, vagy valamely életközösséget inherens értékűnek tekintünk, úgy véljük, hogy sohasem szabad puszta tárgyként kezelni, vagy olyan dologként, melynek teljes értéke abból áll, hogy valamely más lény javának eszközéül szolgál. Minden egyes lény értékét úgy ítéljük meg, hogy önmagától és önmagában értékes.”

Molnár László: Legyenek-e a fáknak jogaik? Környezeti-etikai szöveggyűjtemény, [Budapest], Typotex, 1999, 178. – Törzsgyűjtemény

„A környezetükben benne-lakó népek olykor azt mondják, hogy „ez a földdarab szent” vagy hogy „az egész föld szent”. Olyan magatartás ez, amely felhívja a figyelmet az élet és halál misztériumára; arra, hogy az élethez életet kell elpusztítanunk, s hogy az életet vissza is kell adnunk – nem csak saját gyermekeinknek, hanem az egész földi életnek is.”

Gary Snyder: Szeretni a Földet. In. Endreffy Zoltán, Kodolányi Gyula: Ökológiai kapcsolatok, Budapest, 1984, 138. – Törzsgyűjtemény

„Ezernyolcszáz előtt a nauruiak élete szigetük biológiai sokféleségére épült. Ha ebben az időben kipusztultak volna a kókuszpálmák, kénytelenek lettek volna pandanuszgyümölccsel, ibija halakkal, a korallzátony más élőlényeivel és egyéb növényekkel, állatokkal beérni; lehet, hogy a fontos D-vitamin-forrás elvesztése végzetes lett volna számukra. Ha a korallzátonyok pusztultak volna el halaikkal és más lényeikkel, a nép fontos fehérjeforrása semmisült volna meg. Ha a rovarok és a sziget növényeit megporzó más állatok tűnnek el, sok növényfaj kihalt volna – újabb katasztrófa Nauru számára. Ha a talaj termékenységét biztosító baktériumok, gombák, rovarok és más gerinctelenek semmisülnek meg, minden növény elpusztul és a szigeten lehetetlenné válik az emberi élet.”

Carl N. McDaniel, John M. Gowdy: Az édenkert kiárusítása. Példázat a természet tönkretételéről, Budapest, Typotex, 2002, 107. – Törzsgyűjtemény

„A természetvédelem nemzetközi gyakorlatában a jelentős, emblematikus fajok védelmét szolgáló fókuszált tevékenységek mellett egyre nagyobb hangsúly kapott az élőhelyek komplex, ökológiai alapokon nyugvó megőrzése. Az egyik legfontosabb, MME alakulása kori nemzetközi lépés is madarakkal kapcsolatos volt: a ramsari egyezmény (Egyezmény a nemzetközi jelentőségű vadvizekről, különös tekintettel a vízimadarak élőhelyeire) 1971-ben lépett életbe.”

Nagy Dénes – Králl Attila: Az MME és az élőhelyvédelem. In. Madártávlat, (21. évf.), 2014. 1. sz. 24–26. – Törzsgyűjtemény

„A természetvédelemben új szemlélet hódít egyre nagyobb teret. Rá kell jönnünk, hogy természetes környezetünket nem védhetjük rezervátumként, „szögesdrótokkal” az embertől. Ha nem ismerjük fel, hogy az ember a természet része, nem alakítjuk ki azokat a gazdasági, társadalmi működési módokat, melyek a környezetünkkel való harmonikus együttélést lehetővé teszik – akkor a természet mint „objektum” védhetetlen. Az aktív természetvédelem azokat a természettel együttműködő gazdálkodási mintákat ösztönzi, melyek létforrásainkat nemcsak megőrzik, hanem gyarapítják. Gazdasági működésünket olyan irányba kell átalakítanunk, mely a környezet erőforrásait bölcsen használja, nem meríti ki, és nem okoz feldolgozhatatlan szennyezést. Történelmi példák és mai innovatív cégek, közösségek bizonyítják: nem kell környezetünket tönkretenni ahhoz, hogy gazdasági jólétünket biztosítsuk.”

Esély a Tisza mentén: egy kezdeményezés természet és ember harmóniájáért, a fenntartható gazdaságért. Biodiverzitás Pályázati Mikroalap, beszámoló és továbblépés, [szerk. Kajner Péter, Farkas Gabriella és Nagy Rita], [Nagykörű], [Szövets. az Élő Tiszáért Egyesület], 2008, 1. – Törzsgyűjtemény