2013 nyarán Földesi Ferenc, a Kézirattár vezetője egy kéziratot nyomott a kezembe „esetleg érdekelhet téged!” felkiáltással. A kézirat valóban érdekesnek bizonyult, s mivel a könyvtár – nehéz anyagi helyzete miatt – nem tudta megvásárolni, talán nem haszontalan röviden bemutatni a vételre felkínált, kissé kopott, 18. századi barna bőrkötéssel, színes, márványozott előzéklappal bíró példányt.
A kézirat első oldalán a következőről tájékoztat bennünket a másoló: a kezemben tartott könyv a Budai Krónika eredeti kéziratának – melyet Pleissenburgban, a lipcsei hercegi-királyi archívumban őriznek – oldalról oldalra, sorról sorra, rövidítésről rövidítésre, az írás meglehetősen hű utánzásával leírt másolatával megegyező másolata lenne.
A Budai Krónika 18. századi másolata Padányi Bíró István tulajdonosi bejegyzésével, 1758 a címoldal rektóján (a kézirat tulajdonosának az engedélyével)
Tehát Lipcsében volt egy eredetinek tartott kézirat, arról készült egy hű másolat, amit lemásoltak Veszprémben a 18. század közepén. A másoló, bár hűen követte a Chronica szövegét, tévesen Hess Andrást nevezte meg a szerzőnek. Rögtön felvetődik a kérdés, hogy milyen kéziratról (ha egyáltalán kéziratról) készülhetett ez az 1752-es másolat. Elképzelhető, hogy a lipcsei archívumban őriztek egy korabeli, 15. századi másolatot a Budai Krónikáról, ami később elveszett, lappang vagy megsemmisült. Ez lehetett a nyomtatott változatról – tehát a Hess-féle nyomtatványról – készített egykorú másolat, de lehetett egy olyan kéziratmásolat is, mely a Hess által a kiadáshoz használt szöveg másolata lett volna. Így értelmezhető lenne az „eredeti kézirat” megfogalmazás. Persze a legcsábítóbb feltételezés – melynek esélye igen csekély – az lenne, hogy a lipcseiek azt a Hess-féle kéziratot őrizték a 18. században, melyből a Chronica kiadása készült 1472–1473 között. Természetesen lehet olyan megoldás is, hogy az „eredeti kézirat” csupán arra vonatkozik, hogy egy díszesen illuminált nyomtatott példányról készült a 18. század közepén ez a másolat. S az sem kizárt, hogy saját munkáját felbecsülve a másoló igyekezett a felhasznált lipcsei kéziratot minél értékesebbé tenni. Itt rögtön adódhatna megoldásként a fennmaradt nyomtatott Chronica-példányok közül a legdíszesebb, a lipcsei Egyetemi Könyvtárban őrzött kötet, a másoló talán ezt tekinthette „eredetinek”. Persze ez nem magyarázza meg a „kézirat” kifejezést, ám lehetséges, hogy a 18. századi másoló nem tett különbséget a díszesen illuminált nyomtatvány és kézirat között. Kézenfekvő volt összehasonlítani tehát a Lipcsében fellelhető nyomtatott példánnyal ezt a kéziratos Budai Krónikát. A lipcsei kötet provenienciájáról sajnos nem tudunk semmit sem, a példányról először Wallaszky Pál (1742–1824) evangélikus lelkész adott hírt 1769-ben. Ugyanakkor, ha hihetünk a kézirat elején olvasható állításnak, mely szerint igen hűen történt a másolás, akkor első rátekintésre is egyértelmű: ez a kézirat nem a Lipcsében őrzött nyomtatványról, sőt, nem a nyomtatott Budai Krónika valamelyik példányáról készült. A másoló a rövidítéseket feloldotta, a szöveg tagolása sem követi teljesen a budai nyomtatványét. Továbbá érdemes megnézni a Borsa Gedeon által feltárt Tolna / Tulln tévedést ebben a szövegben is. Másolatunk a nyomtatott példányok többségét követi, nevezetesen: Aba Sámuel 1042-es betörésekor említett Tulln következőképpen szerepel a 18. századi kéziratban: „usque civitatem Tullinam”. Tehát olyan szövegről készült ez a másolat, amely – ellentétben a szentpétervári és római példány inkriminált szövegével – tükrözi Hess nyomtatás során megejtett javítását. A kérdés, hogy ez nyomtatott vagy kéziratos szöveg lenne-e. Vélhetően az utóbbi.
Lacsny Miklós tulajdonosi bejegyzése a címoldal verzóján (a kézirat tulajdonosának az engedélyével)
A szóban forgó kézirat a Budai Krónika eddig ismeretlen, 18. századi másolata. Az első magyarországi nyomtatványból 10 példány maradt fenn a világon. Négy egykorú kéziratos másolatot ismerünk. Az egyik legismertebb Hartmann Schedel német orvos és humanista 1480-ban készült kézirata. A pécsi Klimo Könyvtárban őrzött másolatot Johannes Menestarffer (†1495), 15. századi bécsi orvos készítette 1481-ben. Klimo György pécsi püspök – egyes feltételezések szerint – Dobai Székely Sámuel (1704–1779) műgyűjtőtől vásárolhatta meg a kéziratot, bár ezt nem támasztja alá semmiféle tulajdonosi jegy (ex libris) vagy közvetett forrás (napló). Ezenkívül fellelhető még egy-egy kézirat Bécsben illetve Nürnbergben. A nürnbergi kézirat azért is érdekes, mert Christoph [II.] Scheurl (1481–1542) komoly gyűjteménye között számos hungarikum is megbújik. Feltételezhetően Schedel ebből a Scheurl-példányból másolta le magának a Chronica szövegét.
A Budai Krónika ajánlása (a kézirat tulajdonosának az engedélyével)
A rendkívül ritka Budai Krónika felkeltette a magyar történészek érdeklődését is a 18. században, hiszen egyedül a bécsi példányról volt addig tudomásuk Petrus Lambecius 1666-os ismertetése révén. Hevenesi Gábor jezsuita teológus, történetíró 1702-ben másolta le a Menestarffer-féle kéziratot, ami ma is megtalálható az Egyetemi Könyvtárban. Ezt használta fel Podhradczky József (1795–1870) a Budai Krónika első kiadásához 1838-ban. Ugyancsak a Menestarffer-féle másolatról készültek újabb másolatok – talán a kézirat tulajdonosának, Kálnoki Sámuel (1640–1706) erdélyi főúrnak az engedélyével – a 18. században, melyeket szintén az Egyetemi Könyvtár jezsuita-gyűjteménye őriz. Úgyszintén a 18. század közepén készülhetett az a másolat, ami részletet közöl – a Dubniczi krónika mellett – a Budai Krónikából is. Hasonlóan érdekes a szintén az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött kézirat Kaprinai István jezsuita történetíró gyűjtéséből, mivel – feltehetően tévedésből – 1483-at írt a másoló a nyomtatás idejére. Szakáts József nyomdász 1828-ban a bécsi nyomtatott példányt másolta le, ami később Ballagi Mór (1815–1891) református teológushoz került. Emellett az Egyetemi Könyvtár Kaprinai-gyűjteménye még három 18. századi másolatot őriz.
A Budai Krónika vége, Hess András kolofónjával (a kézirat tulajdonosának az engedélyével)
A most bemutatandó kézirat első ismert tulajdonosa Padányi Bíró István lehetett 1758-ban. A bécsi piaristák által fenntartott Löwenburg-féle nemesi konviktusban (Löwenburgisches Konvikt) tanult fiatalember jó képzést kaphatott, a szépírás, számtan és a nyelvtanulás mellett tanárai gondot fordítottak a vívásra és a táncra is. Könnyen elképzelhető, hogy a vele rokonságban álló, mecénási tevékenységéről ismert Padányi Bíró Márton (1693–1762) veszprémi püspök írta / írattatta le a Hess-féle szöveget 1752-ben, majd hat évvel később került a kézirat az unokaöccséhez. Bár a püspök éppen a tárgyalt időpontban (1751–1758) vezette a naplóját, nincs nyoma benne a Budai Krónikának. A két Bíró szoros kapcsolatban volt egymással, a dunaszerdahelyi barokk kastélyt – ma a Csallóközi Múzeumnak ad helyet – a veszprémi püspök kezdte építtetni Bíró István számára 1753-ban. Bíró István könyvtára szétszóródhatott, egy-egy könyve felbukkant a pécsi és a debreceni egyetemi könyvtárakban. Ez utóbbi példánynak kalandos történetét a bejegyzések segítségével rekonstruálhatjuk. A könyv első ismert tulajdonosa a kivégzett Nádasdy Ferenc országbíró volt (1671 előtt), majd Bíró Márton veszprémi püspök (1751), aztán unokaöccse, Bíró István (1758) könyvgyűjteményét gazdagította. Tőle kerülhetett a tatai piarista rendház bibliotékájába (1765 után). Végül a tatai piaristák 1950-es kényszerű feloszlatása után – talán – a Népkönyvtári Elosztó Központnak köszönhetően a Debreceni Egyetem könyvtára kaphatta meg a kötetet, mivel az OSZK duplummal rendelkezett ebből a kiadásból. Nádasdy Ferenc 17. századi Tacitus-kiadásai (Lipsius, Bernegger) mellett ez az 1536-os Althamer-edíció is fontos adalék a hazai recepciótörténethez.
A következő ismert tulajdonosa Lacsny Miklós (1776–1857) táblabíró, kinek a cukorgyártás magyarországi meghonosítását köszönhetjük. Lacsny a pozsonyi jogakadémián tanult, több műve is megjelent a birtokgazdálkodásról. A könyvet akkor vásárolhatta meg egy bécsi antikváriumban, mikor felesége, Folkusfalvi Lacsny Katalin (1789–1828, szül. Cathinka Buchwieser) ünnepelt operaénekesnő volt a császári városban. Majd a kézirat egy másik magángyűjteménybe került, s ott őrzik a mai napig.
Farkas Gábor Farkas
Itt mondok köszönetet Ackermann Ádámnak, Bakos Józsefnek, Boross Klárának, Borsa Gedeonnak, Földesi Ferencnek, Koltay Klárának, Lipthay Endrének, Monok Istvánnak, Nagy Györgyinek, Schmelczer-Pohánka Évának, Szelestei Nagy Lászlónak, Szvorényi Róbertnek és Zsupán Edinának a segítségükért.
