2025. május 12-én a Magyar Nemzeti Múzeum Dísztermében volt A mohácsi csata. Mohács 1526–2026 című, Pap Norbert szerkesztésében megjelent tanulmánykötet bemutatója. A kötetet Farkas Gábor Farkas munkatársunk ismertette, akinek a rendezvényen elhangzott írását az alábbiakban közöljük.

A mohácsi csata. Mohács 1526–2026 című könyvet Farkas Gábor Farkas ismertette. Fotó: Tóth Péter

Hölgyeim és Uraim, kedves Kollégák!

Terebi Lukács és Fortuna Illés vitájában visszaköszön a hatvanas-hetvenes évek Mohács-diskurzusának egyik fő – és hamis – eleme, a Nemeskürty István által megfogalmazott „úri banditizmus” és az „elszalasztott évek” problémája. Természetesen a 21. századi magyar nyelvű próza egyik kimagasló alkotásában, a Hollóidőben a kolozsvári író, Szilágyi István nem a minden elemében hiteles történelmi valóságot kívánta rekonstruálni, hanem a mágikus realizmus európai mestereként egy örök érvényű történetet mesélt el nekünk, az olvasóinak, ahogyan lépdelgetünk a holtakkal terített végesség fele.
Erről a holtakkal terített mezőről szól tehát a Mohács 1526–2026, rekonstrukció és emlékezet című sorozat legújabb kötete is Pap Norbert pécsi történész és földrajztudós szerkesztésében. Ne hallgassuk el azt a tényt, hogy e könyv születésében meghatározó szerepet játszott a Brill-kiadó 1997-ben indult hadtörténeti sorozata. Ennek a könyvsorozatnak a 146. kötete lett a Mohács – közbevetőleg: elképesztő ez az ütem, jövő héten már a 153. lát majd napvilágot –, tehát a Mohács, ami, átfutva az elmúlt évek kiadásainak címeit, még a régiót és a témát tekintve is újdonság, nem számítva persze egy 2012-ben megjelent kötetet, ami feldolgozza I. Ulászló és II. Murád fegyveres konfliktusait a végzetes várnai csatáig.

A mohácsi csata, szerk. Pap Norbert, Budapest, HUN-REN BTK TTI, 2025. (Mohács, 1526–2026: Rekonstrukció és emlékezet) – Törzsgyűjtemény

Tehát előbb készült el az angol nyelvű változat kézirata, ami meg is jelent nyomtatásban az előző év októberében, s ezt követte az anyanyelvű verzió kiadása, ahogyan ezt a lépést az előszó megindokolta: a történelmi kérdések iránt érdeklődő hazai olvasók számára lehetővé tegyék, hogy magyarul is olvashassák a legfrissebb Mohács-kötetet.
Ugyanis Moháccsal nem lehet hibázni a Kárpát-medencében, hiszen nincs még egy ehhez hasonló történelmi kérdés – az őstörténetet és a 20. századi traumákat leszámítva –, amely ilyen tartósan beleívódott volna az emlékezet kultúrájába és ennyire erős érzelmeket váltott volna ki a szakmai és azon túli vitapartnerek között immár közel másfél évszázada. Ennek okára nekem sincs megfejtésem – bár éppen lassan negyven éve nyomta kezembe egy barátom a kanizsai laktanyában Perjés Géza alapművét – s azóta „törököt fogtam és nem ereszt”, hogy az alkalomhoz illők legyünk. És így vannak ezzel nyilván a kötet tanulmányírói is, akiknek eddigi munkái szintén megkerülhetetlenek – akár egyetértve, akár vitatkozva – a Mohács-kutatók számára. S ehhez csatlakozik a most megjelent, négy jól elkülöníthető részből álló könyv is.
Az első rész a magyar és az oszmán haderőt, a szemben állók fegyverzetét és a helyszíneket tárgyalja, kiegészülve a csata – talán nem túlzás ezt mondani – monumentális bemutatásával. Majd ezt követi a második részben a történeti táj prezentációja, vagyis a geomorfológia és a vízrajz meghatározó szerepe Mohács jobb megértésében. A harmadik rész a csatamezőé, hol lehetett – ha már a mágikus realizmust megidéztük – a magyar Macondó, a rejtélyes Földvár, és hol és hogyan is halt meg II. Lajos. A negyedik rész felvázolja az olvasóknak az emlékezet tereit, mit tudhatunk meg a Törökdombról, és hogyan formálta az éppen aktuális politika a Mohácsról való gondolkodásunkat.

A mohácsi csata ábrázolása Lázár deák térképén, 1528. Tabula Hungariae, Ingolstadt, 1528. Jelzet: App. M. 136 – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Tabula Hungariae tartalomszolgáltatás

Néhány évvel ezelőtt lehetőségem volt áttekinteni a Mohácsot érintő forrásokat és részletesebben megismerni a terjedelmes szakirodalom köré szerveződő – néha meglepően intenzív – vitákat a helyszínről, a csata lefolyásáról és II. Lajos haláláról. Ez az ismertetésem egy kéthetes friss olvasás és töprengés eredménye.
Az egyik fontos tanulság volt számomra, hogy mindig hiányzott egy logikusan berendezett Mohács-terepasztal, ami megmutatta volna nekem, a kutatást távolról szemlélő olvasónak, hogyan is nézett ki ez a színpad 1526 augusztusában. Ezt a problémakört mutatja be nyitótanulmányában Pap Norbert, aki részletesen kitér a történeti földrajz: a klímaváltozás, a vízrendszer, a domborzat elemeire, különösképpen az ütközet eddig kissé háttérbe szorult szereplőjére: a Dunára. Különösen fontos a jogos kritika az egyébként nagyra becsült Gyalókay Jenő kutatásaival kapcsolatban, aki képzett katonatisztként kiválóan alkalmazta a harcászatban megkerülhetetlen topográfiai ismereteket, ám ezek nagyjából az akkori modern kor – a 19. század vége és a 20. század eleje – statikus természeti tájképén alapultak és nem számolt a késő középkortól és a kora újkortól elindult dinamikus változásokkal: kis jégkorszak, folyószabályozás, erdőírtás, hogy néhány példát kiemeljek.
Fodor Pál a hódítás, az ideológia és az emlékezet hármassága alapján elemzi bőséges hivatkozásokkal Szulejmán és Magyarország kapcsolatát. A történész a korszak iránt érdeklődőt azzal szembesíti, hogy ne is várjon olyan egykorú szöveget, amelyből kiviláglik a szultán személyes véleménye; így tettei és a vele kapcsolatos források mutatják meg számunkra, hogy valójában ő mit is gondolt a magyarokról. A probléma összetettségét jól mutatja, hogy az ismert ideológiai, bel- és külpolitikai okok mellett ott volt még a gazdasági helyzet is: joggal feltételezték ugyanis, hogy a Balkánnál fejlettebb közép-európai földek megszerzése előnyös lesz számukra. Az oszmanista tudós egyik megállapítása különösen fontos a 16–17. századi magyar történelem – így természetesen Mohács – jobb megértése szempontjából, miszerint Szulejmán utolsó győzelme – Szigetvár elfoglalása – az oszmán világhatalmi ambíciók bukásának jelképévé vált és végső soron az általa vázolt „szulejmáni örökséghez való makacs ragaszkodás hosszú távon teljes kudarccal: Magyarország elvesztésével végződött”. Ennek a tételmondatnak nemcsak a szakmán belül van jelentősége – mint azt ismertetésem végén majd kiemelem –, hanem azon túl is, mivel elsőrangúan rímel emlékezetkultúránk egyik jeles alkotására.
Ha megengedik, most felsorolom a kötet további szerzőit, mivel többen több cikket is jegyeznek, így szerencsésebb, ha ebben a formában említem meg őket: Gyenizsei Péter, Hancz Erika, Kitanics Máté, Konkoly Sándor, Lóczy Dénes, Morva Tamás, Szalai Gábor és Varga Gábor kutatásai olvashatók a tanulmánykötetben, a már idézett szerkesztő Pap Norberté, illetve a Mohács-kutatóprogram vezető Fodor Pálé mellett.

Tudósítás a mohácsi csatáról, röpirat, 1526. Jelzet: Röpl. 66. Fametszet – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

Visszatérve a kötet ismertetésére, a magyar és a török sereg Mohácsra vonulását és a csata főbb helyszíneit tárgyalja a következő tanulmány. Ebben megtörténik végre a színpad berendezése, a Duna és a hozzá szorosan kapcsolódó Mohácsi-sziget és az úgynevezett „mély árok” szerepének a bemutatása, majd a lehetséges útvonalak ábrázolása: Mohácstól Mohácsig, vagyis a harcálláspontok felvétele, majd a menekülés és az üldözés irányainak megrajzolása. Az elemzésben a szerzők felhasználják az ismert forrásokat, s kiegészítik, mintegy ütköztetve ezt a történeti tér morfológiai vizsgálatával. Ez alapján a két katonai vezetés racionális döntéseket hozott a felvonulás, a táborverés és az ütközet helyszínének megválasztásában. A következő tanulmány egyfajta enumeráció, eposzi seregszemle: a magyar és az oszmán haderő bemutatása. A fejezet összegzése szerint az oszmán győzelmet nemcsak a meghatározó számbeli, nagyjából két és félszeres fölény segítette, hanem a két sereg minőségi különbsége is: értve itt az erősebb és hatékonyabb tüzérséget, a komolyabb hajóhadat és a janicsárok jobb felszereltségét.
Az első részt a csatatáj részletes bemutatása zárja, amiben a kutatók a korabeli források és a történeti terep rekonstrukciója segítségével igyekeznek tisztázni a magyarok számára végzetessé vált ütközet lefolyását, valamint Báli bég szerepét, illetve az egymásnak nekifeszülő csapatok dinamikáját. Fontos megállapítása a fejezetnek, hogy a Tomori-féle haditervnek akkor lehetett volna minimális esélye a sikerre, ha a magyar csapatok mozgása hibátlan és ha az oszmán hadvezetés súlyos baklövéseket követ el a harcászatban. Tudjuk jól, nem ez következett be. Az utolsó fejezetet pedig megrendítő volt olvasni – visszautalok itt az idézett Hollóidő zárlatára –, ugyanis a hadifoglyok kivégzéséről és a holtak eltemetéséről szól.
A fejezet erényeit növelik továbbá az olyan fontos és még a kevésbé járatos olvasók számára is befogadható elemzések, mint például az oszmán-török puskák 16. század eleji szerepéről szóló szöveg.

Tudósítás a mohácsi csatáról, röpirat, 1526. Jelzet: Röpl. 68. Fametszet – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

A kötet második részében Mohács környékének, pontosabban a Mohácsi-síknak felszínalaktani és vízrajzi elemzését mutatják be a szerzők. Összegzésükben kiemelik, hogy a csata a sík ármentes teraszán zajlott, ami megfeleltethető a korabeli források, legfőképpen Brodarics beszámolójával. A 16. század eleji színpad berendezésének főszereplője – mint már említettük – a Duna. A folyó alacsony ártér és magasabban fekvő ártéri erdők között kanyargott. Az ármentes teraszt pedig – ahol a kutatók szerint a csata zajlott – még a természetes medrükben hol csordogáló, hol sebesen folyó patakok szelték át. A török sereg számára a legnagyobb akadályt – a Duna mellett – természetesen a Karasica- és a Bodza-patak jelentette. Ezek komoly szerepet játszottak a magyar hadvezetés számára, nevezetesen hol is jelöljék ki a tervezett összecsapás helyszínét.
A harmadik rész immár a csatamezőé. Az első nagyívű tanulmány a mindenki által keresett rejtélyes Földvár falu lokalizálásáról szól. A részletesen ismertetett vizsgálatok azt mutatják a kutatók szerint, hogy a már említett – és a témával foglalkozók által jól ismert – Borza-patak mentén, az egykori Borza-major közelében lehetett ez az elpusztult település, amit a felszabadító háború után megpróbáltak ugyan újra benépesíteni, de ez a 18. század elejére kudarcot vallott. Ehhez kapcsolódnak a kritikai észrevételek a hadirégészet topográfiai adatairól, melyeket a Mohácsi-síkságról gyűjtöttek össze. Ennek egyik legfontosabb állítása, hogy megalapozatlan Majs falu keleti előterét összefüggésbe hozni a mohácsi csata centrumával, ugyanis nagyon kevés – egyértelműen 16. századinak datált – lelet került elő.
A harmadik fejezet II. Lajos rejtélyes halálának minden részletre kiterjedő vizsgálatával zárul. Közel fél évezrede foglalkoztatja – és nem hagyja nyugodni – sem a széles közvéleményt, sem a tudományos közéletet, hogy mi is történt a Csele-patakban vagy a dunaszekcsői kastélyban 1526. augusztus 29-én éjjel.
Az itt jelenlévők tudják, hogy semmi. Pontosabban semmi olyasmi, ami rejtély lenne. Ugyanakkor a kérdésfelvetések és válaszkeresések műfaji szempontból széles spektrumot kínálnak az érdeklődőknek: publicisztikát, szaktanulmányt, szépirodalmat, blogbejegyzést, tévéfilmet, rádiójátékot, politikai kinyilatkozást, vagyis az emlékezetkultúra számtalan kifejeződését. Ezt szabdalja periódusokra az idő múlása és az újabb divatos témák keresése, vagyis hol felbukkan, s vihart vet a magyar király halála a tudomány határán innen és túl, pár hónapig, hol pedig elcsöndesül egy-két évtizedre. A tanulmány szerzői megerősítik a szakma egyik ritka egyetértő véleményét: II. Lajos halála egy szerencsétlen kimenetelű lovasbaleset volt.
A vesztett csata után a menekülők célja – a kutatók szerint – a Mohácsi-sziget elérése lehetett, s ezért a Csele-patak torkolatától délre egy feltehetően korábban itatóhelyként használt területnél, – amit már napokkal előtte megismerhettek – próbálkoztak meg az átkeléssel. A keskenyebb nyugati ágon sikerrel jártak, átúsztak a lovakkal, ám a part közelében egy iszapos területen a talán megsérült ló és lovasa – van erre ugyanis korabeli forrás – a vízbe zuhant és megfulladt. Itt álljunk meg egy pillanatra. Most sem tudom elképzelni – és erről a tanulmány szerzőivel is beszéltem-vitatkoztam már évekkel ezelőtt –, még egy jóval keskenyebb Duna-ág esetében sem, amelynek nem tudjuk, pedig igen fontos lenne a menekülési irány szempontjából, a szélességét –, hogy a sérült ló fáradt lovasa talpig vasban az átúszást választaná menekülésre és – ez talán még fontosabb, hiszen menekülés közben a kétségbeesett ember nem feltétlenül hozza a legjobb döntést – át is jutna a túlsó partra. Tehát az egyik legfontosabb kérdés II. Lajos menekülése irányának megrajzolásakor, hogy milyen széles lehetett a Duna 1526-ban, nagyjából Mohács és Dunaszekcső között. Újra átolvasva a vonatkozó forrásokat továbbra is csak feltételezéseink maradtak erről, így sötétben tapogatódzunk, és még mindig az északi irány, tehát az eszéki-budai út számomra a legvalószínűbb. Össze kellene vetni a magyar király halálával kapcsolatos összes forrásban szereplő kifejezést más szövegekkel, mit érthetett pontosan a kor embere átúsztatásnak, pataknak, mocsaras résznek, mély kiöntésnek, tónak, egy meredek part hasadékának vagy a folyó egyik ágacskájának.

Tudósítás a mohácsi csatáról, röpirat, 1526. Jelzet: App. H. 189. Fametszet – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

A szerzők is kihangsúlyozzák, hogy a Mohácsi-Duna 1526-os nyomvonalának, idézem: „teljesen pontos meghatározása ma már lehetetlen, mivel a folyóvízi felszínalakítás azóta teljesen átformálta az ártér domborzatát”. A lovasbaleset leírását viszont teljes mértékben elfogadom, sokat tanultam a részletes elemzésből és a történeti-földrajzi környezet megrajzolásából: a vita itt abban áll, hogy mindez hol történhetett. Egy kis kitérő ismét: lótenyésztő barátom hívta fel a figyelmem, hogy a Gyálai-Holt-Tisza egyik medrében majdnem végzetes baleset történt pár éve: iszapba süllyedt három gyerek három lóval és komoly küzdelem árán sikerült őket kiszabadítani. A kisebb testű ló magától kievickélt, de a másik kettő egyre mélyebbre süllyedt, egyikük majdnem nyakig elmerült. Végül a katasztrófavédelemnek kellett közbelépni. Tanulságos, hogy a helyzet – az emberi felelőtlenség mellett – azért alakulhatott ki, mert környezetvédelmi-kármentesítő és tájrehabilitációs program keretében leeresztették a vizet, hogy megtisztítsák a területet, illetve helyreállítsák a természetes vízfolyást. A történet – véleményem szerint – jól mutatja Lajos halálának körülményét, milyen gyorsan kialakulhat egy hétköznapi esetből is tragédia. Rendkívül szemléletes és izgalmas eredménynek tartom emellett a Duna 17. század végi futásának térképészeti és geoinformatikai módszerekkel történt rekonstrukcióját négy régi, 17–19. századi térképek segítségével. Az egykorú keresztény és oszmán szövegekben szereplő kiöntés, fok, tó megoldására a szerzők a Csele-birtokhoz kapcsolódó kilenc halastavat tartják, melyek – véleményük szerint – a Mohácsi-szigeten feküdtek. A környéken élhettek azok a halászok, akik megtalálják, majd másodjára eltemetik Lajos királyt – először, mint az jól ismert, Czettritz Ulrik kamarás nyomja bele a sáros-iszapos vízbe a holttestet még augusztus 29-én éjjel. Ez a második elhantolás a nedves-agyagos földbe akkor történhetett, amikor a Duna pár nap múlva visszahúzódott és a török elindult Buda irányába. A nedves-agyagos földet csak azért emelem ki, mert ez adhat tudományos magyarázatot arra a látszólagos ellentmondásra, hogy miért maradhatott a nehezen azonosítható holttest mégis épségben? Erre a válasz a hullaviaszosodás ijesztő folyamata lenne. Rögtön felvetődik a kérdés: hol lehetett agyagos a talaj, ami biztosítja az oxigénhiányos környezetet?
Az utolsó, negyedik fejezet az emlékezet tereit vizsgálja. A mohácsi Törökdomb már a római korban is fontos eleme volt a csatatájnak. Eredetileg megfigyelőtoronyként funkcionált, mivel jól rálátást biztosított az eszéki-budai útra. Ezt a római utat használta Szulejmán is 1526-ban. A mohácsi csatatérről megemlékezik a 16–17. századi utazók egy része is, ám a Törökdomb első ismert említése egy Bécsben élő dalmát humanistához kötődik 1626-ból. Látványos melléklete a tanulmánynak a régi térképeken 1691 és 1827 között jelölt emlékhely egymás mellé helyezett képei.
Végezetül egy történeti esszé következik, amely a mohácsi csatatér és a politika kapcsolatát tárgyalja: mennyiben tekinthetjük civilizációs konfliktusnak vagy összekapcsolt történelemnek az Oszmán Birodalom és a keresztény Európa viszonyát? Három konfliktustípust vizsgál a szerző a történelmi jelentőség és a helyi emlékezet szempontjából. Az ütközetek első típusa európai fontosságú – mint például Nikápoly 1396, Lepantó 1571 vagy Nagyharsány 1687 –, ám történelmi hatása csak a nemzeti emlékezetre korlátozódik. A második csoport tagjai a legjelentősebb emlékezeti helyekké váltak – Rigómező 1389, Mohács 1526, Bécs 1683 –, ahol a nemzet sorsát eldöntő ütközet zajlott le és erős európai visszhangja lett, később pedig szervesen beépült az emlékezet-, illetve identitáskultúrába.
A harmadik csoport pedig a maga után fontos és meghatározó kulturális lenyomatot hagyó összecsapások vagy akár csetepaték, amelyek viszont nem lépnek túl a közösség keretein – Kőszeg 1532, Eger, 1552, és ezt én teszem hozzá, a zalai Orosztony 1571 – rövid kitérő: gyermekkorom egyik hőse Thury György, a vitéz és magyar módra termett harcművész igazi filmszereplő lehetne manapság egy népszerű sorozatban, viszont alig ismerik a szakmán, valamint Kanizsán és Várpalotán kívül, pedig kopjafával jelölt halálának helye meseszerű: Táltostemető. E körben elég csak utalnom arra a bibliográfiai jellegzetességre, miszerint a 16. századi európai hírekben – jellemzően a német nyelvű hírlapokban – két ízben tudott csak tartós figyelmet kiharcolni magának Magyarország: 1526-ban és 1566-ban. Majd a 15 éves háború utolsó szakasza idéz elő jelentősebb hírfolyamot a kontinensen.
Az utolsó fejezet az emlékezetkultúra és az emlékezetpolitika Mohácshoz való viszonyát tárgyalja kellő részletességgel. A kötetet a szövegek bibliográfiai előzményeinek listája és a szerzők affiliációja zárja.

Tudósítás a mohácsi csatáról, röpirat, 1526. Jelzet: App. H. 189. Fametszet – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

Az ismertetésem végéhez közeledve szeretnék még egy szempontot kiemelni. A könyvtáros nézőpontját. Nekünk mindig öröm, ha egy könyv papíron is megjelenik. A Gutenberg-korszak utolsó szakaszában ezt kiemelten fontosnak ítélem. Ráadásul a Mohács-sorozatot, így ezt a kötetet is, az olvasók számára készítették, amit talán furcsa megemlítenem, de ez nem ennyire evidens manapság. Csinos a tipográfia, megfelelő a méret, keményfedeles, védőborítóval ellátva, szépek benne a képek, informatívak az ábrák és a táblázatok, tehát jó kézbe venni és elmerülni benne. Sok időt töltöttem a térképrészletek és az ábrák nézegetésével, miközben a kezemben tartottam a 2020-as forráskiadást. A szöveg valódi birtokba vétele – ha szabad ennyire személyesnek lennem – egy fotelban ülve történt meg.
A bibliográfiai részből kitűnik, hogy a bemutatott kötet szövege hosszú érlelési – és ezt ne hallgassuk el – erős vitákkal fűszerezett folyamaton ment keresztül: néhány most tárgyalt tanulmánynak három-négy nyomtatásban is megjelent angol-magyar nyelvű előzményét már volt szerencsénk olvasni. Ez jól példázza azt a tényt, hogy nincs lezárt történeti kutatás, mindig kerül elő valami új, legyen az írott forrás vagy régészeti lelet, mindig érdemes a problémákat új szemlélettel felvetni, a lehetséges válaszokat a szakmai diskurzusokon ütköztetni. Ez akkor is elengedhetetlenül fontos, ha a vitapartnerek ugyan nem kedvelik egymást, de mégis – vagy talán éppen ezért – erősen hatnak egymásra és többek között, az ő vitájukból kristályosodik ki a mai nemzedék új Mohács-képe. Tehát a tét komoly számunkra.
Nem tagadom, magam sem tudom hideg, távolságtartó, érzelemmentes módon szemlélni Mohácsot. Nagy örömmel olvasom az újonnan megjelent könyveket, tanulmányokat, interjúkat, szívesen hallgatom a kollégákat – jobbára, idő hiányában a különböző YouTube-csatornákon vagy podcast-beszélgetésekben.
Valami van Moháccsal fél évezred után is, mutatja ezt a felfokozott érdeklődés, a szakmai viták parázs hangulata, az összeesküvés-elméletek néha mulatságos, néha kevésbé humoros, de mindig tanulságos túlélése. Szakmán innen, a történeti emlékezeten túl.
Örüljünk tehát annak, hogy új szemléletű, gazdag tartalommal bíró könyv jelent meg Mohácsról. Ott lesz a helye minden történelmet szerető ember könyvespolcán, a Történettudományi Intézet által kiadott többi forráskiadás, monográfia és tanulmánykötet mellett. Ez a kötet is kinehézkedi majd a helyét a tudományos kutatásban, idézni fogják az eredményeit, vitatkozni fognak az állításaival; tehát a legjobb, ami történhet egy könyvvel: írni és beszélni fognak róla. Ugyanis a visszhangtalanság – ezt merem állítani – rosszabb bármiféle kritikánál.
Végezetül – ha már megidéztük ismertetésünk elején korunk egyik legfontosabb irodalmi kötetét, a Hollóidőt, jöjjön a 20. századi magyar próza talán legjelentősebb könyvének zárógondolata, ami tökéletesen illeszkedik, mint már említettem, Fodor Pál bevezető tanulmányának summájához:

Hölgyeim és Uraim, kedves Kollégák, köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Farkas Gábor Farkas
(Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)