Mit tehetünk, ha látunk egy nyilvánvaló lopást? Nevezhetjük kulturális bűncselekménynek, ha egy aukción lopott könyvet árulnak? Ki ismeri egy régi nyomtatvány történetét? Az autóknál bevált eredetvizsgálat könyves verziója világosabbá tenné a magyarországi régi könyves üzletet? 

• Három régi nyomtatvány került elő aukciókon
• Megvizsgáltuk a köteteket
• Erős a gyanú, hogy a könyveket ellopták
• Feljelentést tettek az őrző intézmények
• Reméljük, hogy hamarosan visszakerülnek az eredeti őrző helyükre
• Bárki számára elérhetők lesznek a kötetek

Farkas Gábor Farkas megírta a három könyv történetét és ráadásként bemutatja kutatómunkánk egyik nagyszerű eredményét, melyet a kulturális javak szolgáltatásában végzünk nap mint nap.

IV. rész

Mikor ezeket a sorokat írom, mind a három régi könyv az eperjesi, a székelykeresztúri és a marosvásárhelyi is a rendőrkapitányság páncélszekrényében pihen, bűnjelként, ugyanis mind a három tulajdonos: az eperjesi tudományos könyvtár, az unitárius egyház és a Teleki Téka egyaránt feljelentést tett ismeretlen tettes ellen, majd a rendőrség lefoglalta a könyveket. Remélhetően hamarosan visszakerülnek régi őrzőhelyükre. Ebben segít az UNIDROIT Egyezmény a lopott vagy jogellenesen külföldre vitt kulturális javakról.

A történetünk itt le is zárulhatna, de érdemes lenne néhány további szempontot is megvizsgálni. A példányszám, a védési eljárás és a proveniencia mind-mind komoly tényező lehet a tulajdonos, az antikvárius és a könyvtáros számára egyaránt. A nyomtatott hungarikumok legteljesebb nyilvántartásával az Országos Széchényi Könyvtár rendelkezik, a már többször említett Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatások Osztálya félévszázados, többgenerációs munkája, mely lehetővé teszi számunkra, hogy egy-egy régi magyar nyomtatvány (értve itt Szabó Károly meghatározását az RMK I–III. nyelvi-, helyi- és személyi hungarikumokra) összes fennmaradt példányáról azonnal információt szerezzünk. Az antikváriumi katalógusokban gyakran találkozunk olyan meghatározásokkal, hogy „igen ritka”, „pár példány ismert”, „csak egy példánya van közgyűjteményekben” s a sort folytathatnánk, ám ezek a hangzatos megfogalmazások – melynek nem titkolt szerepe az árfelhajtásban van – nem mindig igazak.

Itt van rögtön egy régi dilemma: az RMNY nyilvántartásának az adatai miképpen érvényesülhetnek a piacon? Kutatói (ez lehet külföldi vagy hazai egyaránt) megkereséseknél ez nem lehet probléma, örömmel segítünk a kollégáknak abban a kérdésben, hogy az adott régi magyar könyv hány példányban ismert a világon, s hol vehető kézbe (megadva a pontos raktári jelzetet). Egy-egy filológiai kérdés megválaszolásában, recepció- vagy nyomdászattörténetben egyaránt fontos adatok mindig is rendelkezésére álltak a kutatók számára. De mi van akkor, ha komoly árképző szerepe van annak, hogy az RMNY-nyilvántartás szerint egy régi magyar könyvből csak három ismert példány van, abból kettő külföldön, s ez az információ csak innen, a Széchényi Könyvtár nyilvántartásából ismert? Ebben az esetben a régi könyv tulajdonosa és az antikvárius üzleti sikeréhez hozzájárul egy közpénzből finanszírozott könyvtörténeti kutatócsoport szellemi terméke. Természetesen nem minden antikváriusban van meg az az igény, hogy a katalógusában pontos és megbízható adatokat tüntessen fel – a szakma régen kettészakadt képzettség és igényesség alapján igazi antikváriusokra és használt könyvkereskedőkre –, ezért találkozhatunk olyan hangzatos kijelentésekkel, melyek mögött nem állnak tények a fennmaradt példányokat illetően.

A katalógusokat lapozgató, a webet böngésző könyvtáros ilyenkor elgondolkozik azon, hogy nem a vásárló megtévesztése történik-e akkor, mikor az antikvárium olyan állításokkal kívánja felsrófolni a régi könyv értékét, melyek nem állják meg a helyüket? A Magyar Antikváriusok Egyesülete etikai kódexe pontosan fogalmaz:

„A tagok felelnek az eladásra kínált tételek pontos meghatározásáért és leírásáért. Minden hibára, jelentős restaurálásra, az eredetiséget részben vagy egészben bizonytalanná tevő tényezőre, hiányra fel kell hívni azok figyelmét, akik számára az ajánlat szól. Amennyiben ezt elmulasztja, vagy hiányosan, félrevezetően adja meg az eladni kívánt tétel adatait, s ha a felek másképp nem egyeznek meg, az eladónak a vételár 100%-át meg kell térítenie, beleértve az esetleges szállítási (ide értve a visszaszállítást is) és csomagolási költséget is.”

Az egyesület tagnévsorát végignézve megnyugtató a helyzet e tekintetben, hiszen valóban az igényes katalógusokat kiadó antikváriusok tagjai a szervezetnek. Nem lenne rossz, ha az egyesületen kívüli antikváriusok is fontosnak éreznék a valós és pontos adatok közlését. S nem utópisztikus vágy, ha csak az egyesület fenti etikai kódexe alapján folyna Magyarországon régi könyvek eladása-vásárlása, ami nemcsak szakmai, hanem morális szempontból is megnyugtató lenne. Mit mond erre az egyesület kódexe? Idézem:

„A tagoknak teljes felelősséget kell vállalni, valamint minden erőfeszítést meg kell tenni az általuk eladásra kínált tételek eredetisége és eredetiségének megállapítása érdekében. Amennyiben értékesítés után megállapításra kerül, hogy az eladott tétel nem eredeti, vagy eredetisége kétséges, a tag köteles a vételárat teljes egészében visszafizetni, vagy a vevővel kötött megegyezés szerint eljárni. A nem eredeti, vagy kérdéses, illetve meghatározatlan eredetiségű tételek nem kerülhetnek újra forgalomba egészen addig, amíg teljes bizonyossággal az eredetiséget ki nem lehet mondani.”

Ez alapján az üzleti érdek elé kerül a morális kötelesség.

Az etikai kódex külön kitér a könyvlopásokra, az egyesület honlapján is olvashatunk a Teleki Tékát érintő lopásról – s nagyon helyesen –, a szervezet is közli az onnan ellopott könyvek jegyzékét. Az etikai kódex itt is egyértelműen fogalmaz:

„A tagok felelősek azért, hogy csak minden tekintetben jogtiszta tételek kerüljenek eladásra. Lopott anyagot vásárolni, tartani vagy kísérletet tenni azok eladására szigorúan tilos, és a tagnak az egyesületből való azonnali kizárását vonja maga után. Az áru jogtiszta mivoltának megállapítása ügyében tett lépések követhetősége érdekében megfelelő gondossággal kell eljárni a felkínált áru megvásárlásakor, ide értve az eladó személyének biztos megállapítását és a vásárlások pontos regisztrálását is. Amennyiben gyanú merülne fel az eladásra kínált áru jogtiszta mivoltának tekintetében, a tag feladata és felelőssége a korábbi tulajdonos értesítése. A tag köteles együttműködni a hatóságokkal a lopási ügy (visszaszerzés, visszajuttatás) felgöngyölítésében, és a felelősségre vonásban.”

Lehetséges, hogy a régi könyvek piacán is érdemes lenne a használt autóknál bejáratott eredetvizsgálatot bevezetni. Ezt a vizsgálatot 1998-ban indították el, hogy a bűnözéssel kapcsolatba hozható gépjárműveket ne állíthassák forgalomba. A szakértők szerint az eredetvizsgálat bevezetésével a lopott autók száma jelentősen visszaesett, s a bűncselekményből származó kocsik értékesítése gyakorlatilag ellehetetlenült. Ez alapján akár magánszemély, akár antikvárium fordulhatna bizalommal az Országos Széchényi Könyvtárhoz, hogy a tulajdonában lévő/aukcióra szánt kötet provenienciája rendben van-e. Nyilván ennek gyakorlati alkalmazása több érintett hivatallal – Minisztérium, Forster Központ – való egyeztetés után történhetne meg.

Az egész történetnek van egy nem jelentéktelen szála, ami a védési eljárással függ össze. Munkatársaink eszköztára minimális, ha egy bűncselekményről szereznek tudomást, nevezetesen ha egy régi nyomtatvány eltulajdonításával szembesülnek. Ráadásul a történetünkben szereplő mind a három régi könyv határainkon túli muzeális gyűjteményből származik, két ország három bibliotékájából. Ilyen esetekben védési eljárást kell kezdeményeznünk, hogy a gyanúba kevert kötetek ne tűnjenek el a szemünk elől, s lehetővé váljon a szakértői vizsgálatuk, amelynek végén eldől, hogy a könyveket valóban ellopták-e, s valóban tudjuk, hogy melyik gyűjteményből származnak. A régi nyomtatványok tulajdonosai – néha maguk az antikváriusok is – idegenkedve szemlélik a védési procedúrát, holott számos előny származik abból, hogy a már említett Kulturális Javak Bizottsága véleménye szerint az illető kötet méltó a védésre. A védési eljárás szempontjai világosak, ennek jogi, kutatási háttere segítséget nyújt a vitatott esetek eldöntésében. Gyarmathi református hitvita-irata és az unitárius temetésre való énekeskönyv esetében az

a.) pont: „Magyarország mindenkori területén készült a tárgy” 
és az 
f.) pont: „magyar nyelvű szöveget hordoz a tárgy”, 
Birken útleírására pedig a 
d.) pont: „Magyarország mindenkori területén lévő helyszínt (települést, annak részletét, azonosítható épületet, tájegységet) ábrázol a tárgy” 
és a 
g.) pont: „a Magyar Államra, Magyarország mindenkori területére, vagy magyarországi eseményre utaló szöveget hordoz a tárgy (pl. 18. századi angol útleírás Magyarországról)” vonatkozik.

Említettem, hogy néha furcsálljuk az ellenállást a védési eljárásokkal kapcsolatban, hiszen ezek alapvetően a tulajdonosok érdekeit is szolgálják. Mire gondolok? A műtárgyak védelmét nagyban segítik (a mechanikus és elektronikus védelem, s az emberi gondosság mellett) az ismertségük. Magyarul, ha írnak róluk szakmai tanulmányokban vagy ismeretterjesztő cikkekben, szerepelnek kiállításokon, katalógusokban, s a jól azonosítható egyedi jellegzetességeik (kötésük, tulajdonosi bejegyzéseik, régi raktári jelzeteik, pecsétjeik, ex libriseik, egykori tulajdonosainak olvasói szokásai, pl. piros tintával jegyzeteltek, különleges nota benéket használtak, a kötet elején illetve a végén szakfolyóiratokban publikált feljegyzések, receptek, versek, családfák vannak stb.) pillanatok alatt lehetővé teszik az egyértelmű azonosításukat. Leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy a védettség egy plusz lakat, hiszen egy ismert műtárgyat már nem éri meg ellopni, túlságosan nagy a kockázat, hogy a műtárgy-piacon eladhatatlan lesz (gondoljunk itt a legismertebb példára, a Seuso-sagára).

Holnap, az írás utolsó részében három izgalmas könyvvel folytatjuk a régikönyves történetet.