A Kossuth-díjas ének- és mesemondó a KönyvTÁRlat című irodalmi-kultúrtörténeti programsorozatunk vendégeként tartott előadást 2018. április 19-én. Berecz András a meséről mesélt Szilágyi Magdolnának.

A történetben szereplő karakterek megelevenítése közben játszik a szavakkal, a hanglejtéssel. De mennyire játék a mesélés?

A mese a komolyságát játékossággal, látszólagos hazugságokkal, olykor tudatlanságokkal fedi el. A mesélőt az udvari és a szabad bohócokhoz lehet hasonlítani. Ahhoz, hogy nagyot, használhatót és igazat mondjon, először is felhúzza csörgősipkát. A mese nem akar a bölcsekkel vetekedni, képekben, tréfákban gondolkozik, ezért könnyen megjegyezhető, és szinte minden embert meg tud szólítani. Ugyanakkor vannak végtelenül bánatos mesék is, az én szívemhez viszont a mókásabb, csiklandósabb történetek állnak közelebb.

A szavak mellett fontos szerepet kap a test játéka, a gesztusok. E nélkül képes működni az előadás?

A magyar ember nem nagy testjátékos. A déli népek vagy a közelünkben élő cigányság élénkebb gesztussal mesél. A legjobb magyar mesemondók meg se nagyon mozdultak, ehelyett a szavaikat mozgatták.

Sokszor nagyszámú közönség előtt kell mesélnie…

Nem ugyanolyan nyolcszáz, vagy ezer embernek mesét mondani, mint amikor öten-hatan gyűlnek össze egy szobában, viszont a távolsághoz az évek során idomul az ember. Belülről érzem, hogy a hátsó sorban ülő hallgató figyelmét is meg kell ragadni valamivel, felé is hadonászom, hogy bevonjam, különben fészbukozik, vakarózik, iszogat, vagy éppen hazagondol. Egy rendes mesemondó az ilyet nem tűri. Nem fegyelmezéssel vagy haraggal áll elő, hanem igyekszik minél érdekesebb vagy viccesebb lenni, amivel fenntartja az érdeklődését.

Sikerül?

Hol így, hol úgy. A jó közönség elhiszi, hogy itt most valaki adni akar valamit, és megérti, hogy az ajándék átadásakor nem másra kell néznie, hanem arra, akitől kapja. De a levegővételből is lehet hallani; az a jó, ha könnyen kacagnak. 

Országos Széchényi Könyvtár

oszk_most KönyvTÁRlat Mesés est Berecz Andrással

Az esten Szabó Dániel cimbalomművész, a népművészet ifjú mestere játszott a meséi alá. A zene milyen szerepet tölt be az előadásaiban?

A zene olyan, mint a terpeszállás biztonsága. Nehezebb egy előadást úgy megtartani, hogy két órán át csak beszélek, ezért szoktam énekekkel megtördelni. De ha még egy ilyen jó muzsikus, mint Szabó Dániel mellém szegődik, úgy nagyon könnyű, mint ahogy lélegzik az ember. Veszi a levegőt, fújja ki. Megfrissül az este, a zenei hangok elröpítik a lelket, s az mindkettőnknek nagy segítség, hogy valamilyen elvarázsolt történetnek akaratlanul is részese lesz.

A közönséget is igyekszik bevonni az előadásaiba, például amikor közös éneklésre szólítja fel őket. Egy felnőttet vagy egy gyereket nehezebb belevinni a játékba?

A közös éneklés megrázza az embereket, és megébreszti az elalvót. Sokan úgy nőnek fel, hogy meg sem kóstolták a közös éneklést, de nagy élményekkel mennek haza. A mese akkor lett gyermekműfaj Európában, amikor a Grimm testvérek összegyűjtögették azokat, és nem tudtak mit kezdeni a manókkal, a boszorkányokkal, ezért átutalták a gyermekeknek. A gyermekirodalomban mai napig sok, felnőttektől levedlett mondóka szerepel. Így lett a mese hátán a „bílyog”, hogy ez gyerekeknek való.

2018. május 3-án Mocsai Lajos előadásával zárul a KönyvTÁRlat hetedik évada.

Egészséges játék? Játékos egészség! Mocsai Lajos előadása

Közreműködik: Tóth Mercédesz (ritmikus sportgimnasztika, a TF tehetséges fiatalok műhely tagja) Varázsgömb: Társaság és sport a századfordulón Dede...