1999-ben Banglades javaslatára az UNESCO közgyűlése Az anyanyelv nemzetközi napjává nyilvánította február 21-ikét. Az emléknap hátterében a bengáli nyelvi mozgalom egy tragikus eseménye áll. 1952-ben az akkor még Pakisztánhoz tartozó Bangladesben az urdut nyilvánították az egyetlen hivatalos nyelvvé, noha a bangladesiek anyanyelve a bengáli. Ezt követően tiltakozások kezdődtek Dakkában. A rendőrség február 21-én összecsapott a tüntetés résztvevőivel, s ennek öt diák esett áldozatául.

30 éve, 1989-ben ezen a napon hunyt el az emigrációban Márai Sándor (szül. 1900. IV. 11.) író, költő. Összeállításunkban az anyanyelv jelentőségéről írt gondolatait idézzük naplóiból.

Márai Sándor (bélyeg). Tervező Kass János – Digitális Képarchívum

A Föld, föld!… Emlékezések. (Toronto, 1972) az Egy polgár vallomásai című önéletrajzi ihletésű regénye folytatásának készült. Márai ebben a művében az 1944–1948 közötti időszakra emlékezik.

„Kosztolányi – mint Virág Benedek, mint minden magyar költő – tudta, hogy a szlávok és germánok között egyetlen igazi hazája van csak: a magyar nyelv. Minden más, minden időben ködös volt, imbolygó, változó: a határok, a népesség. A nyelv megmaradt, mint a gyémánt. És mindig újra köszörülni kellett, hogy szikrát vessen. Ezt csinálta Kosztolányi.”

„Kosztolányi, mint minden magyar író [...] úgy táplálta és fertőtlenítette a magyar nyelvet, mint egy járványorvos fertőzéses időben egy nagybeteget.”

„A tudat, hogy magyarnak lenni egyértelmű a magányossággal, hogy a magyar nyelv érthetetlen és rokontalan más nyelvűek számára, hogy az a sokféle fajtából kevert és mégis jellegzetesen „magyar” fenomén azok számára is idegen, akik közvetlen szomszédok és ezeréves sorsközösségben éltek a magyarsággal: ebben a tudatban volt valami dermesztő.”

„Egy nemzet soha nem kezdhet exodusba. […] Más az író, a nevelő helyzete. […] Az író, amikor elmegy hazulról, ennek az elhagyott népnek örökké számadással tartozik, mert csak azon a nyelven író, amelyen ez a nép beszél. Ha átlépi az országhatárt, nyomorék lesz…”

„Egy angol, francia, olasz vagy német nem tudja megérteni, mit jelent egy társtalan, magányos nép nyelvén írónak lenni a világban. […] Sehol nem várnak az emigránsra, legföllebb megtűrik.”

Az idézetek lelőhelyei: Márai Sándor: Föld, föld!..., Budapest: Helikon, 2006. 141., 142., 348., 393., 394. o.

Márai Sándor: Napló 1958–1967, Budapest: Akadémiai Kiadó–Helikon, 1992. Címlap

1947:

„A magyar irodalom nem történt meg a világ számára.

A nyelv magány, a fordítók hiánya, mindez nem magyarázza ezt a süket, tragikus sorsot. Valószínűbb, hogy a magyar irodalom legtitkosabb tartalmában – talán nyelvének, magányos gyönyörű, de keleti és távoli nyelvének szellemében – valahol, valamiben nem kapcsol a világirodalomhoz.”

1950, Posillipo:

“Minden elveszett, minden. A nyelv, az otthon, a munka értelme, az ifjúság. Végre, szabad vagyok!”

1951:

Mit mentsek magamon, ha a magyar társadalom elpusztul? Akármilyen bonyolult ez a per, melyet a magyar társadalommal lélekben folytatok, mégis, föltétlenül hozzájuk tartozom, hibáik az én hibám is, bűneim az ő bűneik is. Ha elpusztulnak, együtt pusztulunk, a nyelven belül, amelyben egyedül tudunk csak igazán élni.

1953:

Lehet-e visszhang nélkül írni? Bezárva egy nyelvbe, amely mintha nem is lenne már eleven nyelv? Voltak korok, amikor az írók, a barbárság közepette, így írtak. De ezek az írók reméltek valamit: egy új műveltséget, amely egy napon megszólaltatja, a síron túl, amit a süket visszhangtalanságba írtak. Ma éppen ezt nem lehet remélni – legalábbis nem emberszabású távlatokban.

1955:

“Nem szerencsétlenség, hogy magyar író vagyok. Bizonyos értelemben tragikus, hogy nem élhetek otthon és nem írhatok magyarul a magyar olvasóknak. Ez talán szerencsétlenség. De kis nemzet titokzatos, magányos nyelvén írni: egy író számára nagy lehetőség is. Egy írót minen nyelven belül mindig ugyanaz a kisszámú olvasócsoport olvas: azok, akik úgy éreznek, gondolkoznak, mint ő. Ötszázmillió ember beszél angolul, s nagyon sok kitűnő angol író élt és él ma is, akinek életműve ötszázmillió ember számára csaknem tökéletesen ismeretlen – a nagy méretek nem jelentenek az író számra, a szó »alkotó« értelmében, nagy »lehetőséget« is. Csodálatosan el tudnak süllyedni a nagy nyelveken belül írói egyéniségek írói életművek.”

1965, New York:

„Az emigráns író nyelvi pánikja. Létezik-e a rekettye szó? Taxival a könyvtárba. A magyar értelmező szótár megnyugtat: igen – még mindig –, rekettye.”

1976:

„De magyar irodalom van, és rejtélyes, miféle szellemi energiatöbbletet hoztak a magyar törzsek szürke agysejtjeikben, amikor elszánták magukat a vándorlás nagy kalandjára. Hogyan teremtette meg ez az energia a magyar nyelvet és irodalmat? Hogyan őrizte meg idegen nyelvcsoportok között a magányos nyelvi kincset? Számomra ez életem nagy misztériuma, és hálás vagyok a sorsnak, hogy anyanyelvem a gyönyörű magyar, az egyetlen nyelv, amelyen mindent el tudok mondani, ami érthető és érthetetlen az életben. És hallgatni is csak magyarul tudok arról, ami számomra becses.”

Az idézetek lelőhelyei: Márai Sándor: Napló, 1945–1957, Budapest: Helikon, 1990. 47., 144., 161., 207., 266. o.; Napló. 1958–1967, Budapest: Helikon, 1992. 254. o.; Napló 1976–1983, Budapest: Akadémiai, Helikon, 1994. 28. o.