„Az ÉLET sokszor produkál olyan helyzeteket, egy vagy több szálon futó eseményeket, egyszerű vagy összetett és bonyolult történeteket, melyek egy izgalmas, lebilincselő regényben, vagy novellában sem alakulhattak volna »kerekebben«. Bár az izgalmas és lebilincselő regények és novellák írói mind tisztában vannak ezzel. Talán ezért is tudnak izgalmas és lebilincselő történeteket papírra vetni. Ezt tekinthetjük afféle ökölszabálynak is. Az ökölszabályok pedig általában mindenkire vonatkoznak. Ezek szerint igazak lennének az »írók írójára«, Mikszáth Kálmánra is?”

Hamvai-Kovács Gábor: „A korszerűtlen elbeszélő konzervatív technikák konzerválójaként szemlélték…” – Az Országos Széchényi Könyvtár blogja, 2022. január 16. 

„… a Közlönyben már megjelent a Rózsa Sándor kegyelmező levele.
Megjelent a hivatalos Közlönyben a bűnbocsánatot hirdető levél Kossuth aláírásával, de hát Rózsa Sándor nem olvas se Közlönyt, se egyéb újságot. Valakinek el kellett juttatnia a haramjavezérhez.
Kit választott ilyen kényes feladat megoldására Kossuth?
Másvalaki tán egy mindentudó öreg csendbiztost vagy legalábbis egy kiszolgált vén betyárt keresett volna fel a megbízatással. Ilyen emberek ismerhetik Rózsa Sándor búvóhelyeit, ahol az amnesztiás levelet a kezébe lehet nyomni.
Kossuth egy poétát választott a feladatra. Mégpedig a szőke hajú, ábrándos szemű Jókai Mórt, aki a márciusi napokban oly derekasan viselkedett a szabadság kikiáltásánál. Akinek volt bátorsága az Alföld úttalan útjain a haramjavezérhez is elhatolni.
A fuvaros egy pusztai csárda udvarára fordult be. Odabentről vidám cimbalomszó hallatszott. Három-négy szűrös, bojnyikképű, szalmás hajú legény ülte körül az x-lábú asztalt: szegénylegények a Rózsa Sándor bandájából, akiknek cimborájuk volt a fuvaros, aki Jókait a csárdába hozta.
A rongyos szűrök alatt megkoppantak a fejszék, fokosok.
– Én Kossuth Lajos küldötte vagyok, és kegyelmet hozok Rózsa Sándornak és társainak! – kiáltotta Jókai, mielőtt a betyárok valamire elhatározták volna magukat.
A szalmáshajúak nem értették meg mindjárt Jókai szavait. Kegyelem? Rózsa Sándornak és társainak? Hiszen, ha jól vesszük, minden alföldi betyár Rózsa Sándor társa volt.
Az útiköpenyeges ifjú, kokárdás, strucctollas Kossuth-kalapjában, ragyogó kék szemével most a csárda közepére lépett, és csinos szónoklatot vágott ki a hazáról, szabadságról, amint az utóbbi hónapokban nagyszerű népszónokká fejlődött az egyébként félénk Jókai. A gyepes homlokok lassan nyiladoztak a költő szavaira. A szemek eleinte fürkészve, gyanakodva figyelmeztek. De aztán mindinkább kiegyenesedtek a görbe derekak. Nagy dologról volt szó. Bűnbocsánatot kapnak a régi tettekért, ha elmennek a hazáért harcolni.
Hogyne mennének! Indulnak még ebben az órában!
– Hol van az az írás, amit Rózsa Sándorhoz kell vinni?! – ugrott fel az egyik betyár.
– Itt van a zsebemben, de nem bízhatom én azt akárkire.
– Itt a kezem, hogy hajnalban Rózsa Sándornál lesz a levél!
Jókai elfogadta a kinyújtott kezet. Ki tudja, mennyi szenny és vér tapadt ahhoz a kézhez, de most a haza dolgáról van szó.
– Hogy hívják polgártársat?
– Engem Lukácsnak hívnak, és Sándor bandájához tartok.
Jókai átadta Kossuth Lajos levelét a zsiványnak.”

Krúdy Gyula: Rózsa Sándor. A betyárok csillaga Magyarország történetében. Kisújszállás, Szalay Kvk. és Kerekedőház, 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Jókai Mór születésnapja azért alkalmas a próza ünnepének a megrendezésére, mert írói életműve mai napig a magyar irodalom egyik legnagyobb, megkerülhetetlen teljesítménye, regényíróként is máig megőrizte jelentőségét a nemzeti irodalomban, komolyan hozzájárul történelmi önismeretünkhöz és identitásunk megőrzéséhez. Emellett Jókai Mór volt az első, modern értelemben vett hivatásos prózaírónk, aki írói és szerkesztői munkásságából élt, közéleti szerepeit is íróként viselte. A maga korában műveit számos nyelvre lefordították, és világszerte elismeréssel fogadták, nagyra értékelték. Művei itthon és külföldön egyaránt népszerűek voltak az olvasók és az irodalmárok körében, könyvei szinte máig példátlanul nagy számban kerülnek kiadásra és fogynak el.”

A magyar széppróza napja honlapjának ismertetője

„Ezelőtt mintegy hat héttel Quebec tartományban egy vadludat lőtt meg egy bucanier, ki, amint azt kopasztani kezdé, bámulattal tapasztalá, hogy a lúd farka tollainak mindegyikére rá volt húzva egy másik tollnak levágott üres hengere, s mikor egy ilyen tollburkot lehúzott a másik tollról, abból egy vékony, összegöngyölt hártya bújt elő, aminek valami sajátszerű barna piszkos színe volt.
A bucanier felvitte a ludat Quebecbe s megajándékozta vele dr. Smollist, a hírhedett természetbúvárt.
Dr. Smollis mindjárt tudta, hogy mivel van dolga. Ez a vadlúd egy galambposta. Helyesebben lúdposta. És azok a piszkosnak látszó összegöngyölődött hártyácskák ott a két tollüreg közé szorítva, nem egyebek, mint vékony kollódiumlapok, amik fotográfia segélyével megkicsinyített iratok másolatát viselik.
A tudós természetbúvárnak semmi sem volt könnyebb, mint ezen kollódiumlapokat egy kétezerszer nagyító napmikroszkóp segélyével egy szemközt álló fehér lepedőre lemásoltatni, mely eljárás után azoknak betű szerinti tartalma olvashatóan kitűnt.
Nagy volt azonban a tudós professzor kétségbeesése, midőn az olvasott sorokban semmiféle ismeretes nemzet idiómájára rá nem talált.
A kezdő sor így szólt:
»Garbalirbibarba Perbetirbi jérbég arbalarbattirbi narbaplórbójarba.«
Ez csak indus nyelven lehet írva! Ilyen hosszú szavakat csak Kelet-Indiában eresztenek.
Dr. Smollis nagy fáradsággal lemásoltatá egymás után a kitalálhatlan nyelvű jegyzeteket, s megküldé azokat a calcuttai tudóstársaságnak s a mexikói és rio-janeirói nyelvészeti társulatoknak. Azok nem tudtak velük elbánni, s áthelyezték a jeddói és pekingi akadémiákhoz. Azok is beletörték a késüket, s egyik szanszkrit nyelvnek, másik ladino zsargonnak nyilvánítá a megfejthetetlent. A szentpétervári akadémia a bisbariba nyelvet vélte benne felismerni, s utasítá a helsingfjördi akadémiához, onnan a finn rokonság révén átszármaztak a budapesti tudóstársasághoz, ahol ott hevertek három esztendeig. (Igaz, hogy csak három hete, hogy odajutottak, de a három hét alatt hevertek három esztendőre valót.) Végre megoldás végett a nyelvtani osztállyal közöltetvén, a mi kezünkbe jutottak, s a »Hon« szerkesztőségében közszemlére kitétettek.
… de ezt a rejtelmes nyelvet egyikünk sem bírta megérteni.
Szerencsére van egy életrevaló ember a szerkesztőségünkben, akit úgy hívunk, hogy »A Sándor«. Legszükségesebb tagja az újságcsináló irodának: aki a legtöbb kéziratot szolgáltatja lapunkhoz. Amíg ő meg nem érkezik, addig hozzá nem foghatunk a szerkesztéshez.
Egyszóval életrevaló ember »A Sándor«. (Csak olyan sok pénzt ne kérne gyertyára, fára!)
Amíg ott vesződünk a megoldhatatlan rejtéllyel, ő belepillant s elneveti magát.
– Ejnye urak! Hisz ez madárnyelven van írva! Úgy kell olvasni, hogy »Galiba Peti jég alatti naplója«.
Íme! felfedeztük! Ami a világ minden tudós akadémiájának nem sikerült.” 

Jókai Mór: Egész az északi pólusig, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Szaffrán Péter verte Evilát.
…
A leány pedig nem sírt, nem könyörgött, csak felemelt kötényét ajkaihoz szorítá két kezével, s mikor a brutális fickó nagyokat rántott a fején hajánál fogva, olyankor olyan szelíden nézett fel rá engesztelőleg azokkal a lélekteljes szemeivel! A Brontes nem értette a szemek beszédét.
– Ejh ni! – kiálta Félix. – A Cendrillon és vőlegénye egy szerelmes pásztorórán.
– Az ám – felelt rá Iván egykedvűleg.
– De hát ne engedd annak a gazembernek, hogy azt a szép gyermeket úgy üsse.
Iván vállat vont.
– Joga van hozzá. Az övé. Menyasszonya. Ha beavatkozom, csak még jobban megveri. Aztán meg úgy látom, hogy ez alkalommal erősen fel van pálinkázva a fickó. Ilyenkor nem bírni vele.
– No, én majd megmutatom, hogy bírok vele – szólt Félix. – De azt nem nézhetem, hogy ezt a szép gyermeket üsse itt előttem.
– Nem jó lesz odamenned – inté őt Iván. – Ezek a föld alatti munkások nem igen tartják tekintélyben a selyemkabátos embereket.
– Majd meglássuk. Te csak annyit tégy meg, hogy mikor azt látod, hogy ennek a ciklopsznak a karját megfogom, kiáltsd rám e szót: »doktor úr!«
Azzal az útmagaslatról aláugorva, egész önbizalommal sietett be a kis ház udvarára az elegáns nagyvárosi úr.
Szaffrán Peti bizony fel sem vette a jövetelét, még jobban cibálta Evila haját.
– Hát te fickó! – kiálta rá Félix – miért vered ezt a lányt!
Szaffrán visszafelelt rá nagy pimaszul:
– Kinek mi gondja rá? Az én mátkám!
Csakugyan nagyon dűlt a szájából a pálinkabűz.
– Ah, te házasodni készülsz? – szólt Félix, odalépve egészen a herkulesi alak mellé, kinek alig ért a válláig. – S vajon szabad már neked megnősülnöd? Nem vagy te még katonaköteles?
Énnél a szónál csakugyan leereszté a felemelt szíjat Szaffrán Peti, mintha tízmázsás pöröllyé lett volna kezében.
– Fegyverképtelen vagyok – dörmögé fogai közül. – Bizonyítványom van.
– Ah! Te fegyverképtelen? Te jeles verekedő! S ki volt az a derék becsületes orvos, ki neked erről bizonyítványt adott? Ilyen karokkal! Kérem!
S e szónál megtapintá a legény karjának kidülledt izmait.
»Doktor úr!« – hangzék e pillanatban Iván szava.
Amint e szót hallá, s amint Félix ujjainak motozását megérzé karjának izmain Péter, egyszerre lecsavarta kezéről Evila haját, s ijedten bocsátá azt el.
– No, megállj fiam – szólt Félix, vékony kis halhéj pálcáját megsuhogtatva az orra előtt –, majd holnap reggel a felülvizsgálatnál megnézem, hogy micsoda nagy bajod van, amiért nem szolgálhatsz fegyver alatt. Azért vagyok itten!
Szaffrán Petinek egy percre az a mentő gondolata támadt, hogy elővegye rögtöni kancsalítását.
Félix kinevette vele.
– Jaj fiam, úgy én is tudok – s visszakancsalított a szeme közé. – Holnap majd megvizitállak.
Szaffrán Peti erre a szóra megfordult a sarkán, nekiiramodott az udvar ellenkező végének, keresztülvetette magát a kerítésen, s addig vissza sem pillantott, míg az erdőt el nem érte.”

Jókai Mór: Fekete gyémántok, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„György nógatást kapott, hogy beszéljen.
Ő aztán beszélt.
– Az én uram, János herceg, színét javát kiválasztá a Bolgárországban ejtett zsákmánynak, s felküldé azt általam Felségednek. Huszonnégy szekér telt meg a zsákmánnyal. Van közte arany és ezüst marha szép sokasággal, drága török selymek, kamukák és bársonyok, pompás fegyverzetek és nyeregszerszámok, amilyeneket ez országban még sohasem láttak.
Nagy érdeklődés támadt e szavakra.
– Hol van? Hol van?
– Íme, rendben halomra rakták a kincseket az én katonáim itt a vár udvarán, hogy a felséges király úr és a felséges királyasszony azokat innen a márvány eszterhajrul könnyen megtekinthessék.
A király helyeslést bólinta, s egy kérdő tekintetet lopva a királyné felé, annak a véleményét várta.
– Voyons donc – monda a királyné, s kecsesen fölemelkedék a helyéből.
A főudvarnok intésére két apród félrehúzta a nehéz brokát függönyöket a trónterem erkélyéhez vezető ajtó felől, a palotanagy jött az aranyozott kulccsal, s felnyitá az ajtót, az apródok kétfelé tárták az ajtószárnyakat, s arra a királyi pár megindult a tróntul az erkély felé. A király jobbján vezette a királynét. Candalei Anna egy fejjel megasabbnak látszott a férjénél; a királyné kezén volt a kisleány.
Ők hárman léptek ki először az erkélyre.
A király kihajolt az erkélyen, s meglátva a kincsek garmadáit, azt mondá, »Dobzse, dobzse!«
Candalei Anna azonban elébb lehajolt a kisleányáért, hogy azt a karjára emelje: ő is lelásson az udvarra.
Ámde a királyné figyelmét nem a zsákmány kapta meg első pillanatra, hanem azok a dárdahegyre tűzött fejek.
Nagyot sikoltott, s a fejéről leomló fátyollal betakarta az ölében tartott gyermek arcát.
– Ah! C’est infernal!
Azzal kirohant az erkélyről. Megpillantá Györgyöt. Akkor még egyszer felsikoltott.
– Chassez-le! C’est un démoniaque!
Azzal sírógörcsök közt elrohant a teremből.
A király ott maradt az erkélyen, s gyönyörködött a zsákmányban.
György elbámult a királyné indulatkitörésén. Nem értette azt az Úr színeváltozását. Csak állt ott, mint a sóbálvány.
A nádor azonban értette, amit a királyné parancsolt: »Kergessétek el innen ezt az ördöngöst!« S a vállára ütött Györgynek.
– Katona! Bolondot cselekedtél. A királynét halálra rémítetted azokkal a dárdára tűzött fejekkel.
Györgynek ez is rejtély volt.
– Minálunk így szokás.”

Jókai Mór: Fráter György, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Csollán Berti megint csak ütötte a filkót harmadik este is a diákjaival. Nagyon biztosítva volt felőle, hogy azok éjszaka meg ne szökdöshessenek a tanyájáról. Ott volt az udvaron három nagy komondor, négy agár, egy vizsla, két kopó, meg egy görbe lábú tacskó. Azoktól nincs az a vakmerő idegen, aki alkonyat után akár közelíteni, akár távozni merjen ide, vagy innen, gyalog, mert azok megeszik. Jó rend van ott.
Azonban mégis az történt, hogy amint egyik diák felváltotta a másikat a kártyánál, a felváltott kiszédelgett a szobából, s aztán nem jött többé vissza. Úgyhogy mikor Barkó Pali megkapta az utolsó orronverőst, körülnéztek: magukban voltak.
– Hová lett az a sok gézengúz?
– Bizonyosan alunni szöktek – sejté Barkó Pali –, megyek, felkeresem őket.
– Fel ne verd, ha alusznak! Csillagot rúgatunk velük.
(Ez az astronomiai experimentum abból áll, hogy az elaludtnak mezítelen talpára papirost kötnek, s azt meggyújtják.)
Barkó Pali is elpárolgott a szobából, s aztán csak várta Csollán Berti, hogy majd visszajön; – mikor megunta a várakozást, maga is utánanézett, de sehol sem talált írmagnak való diákot sem a házában. Az udvarra is kiment, ott is nagy csendesség volt. Hítta a kutyákat, de egy sem jött elő. Utoljára a cselédeket kurjongatta fel.
– Merre vannak a diákok? Hová lettek a kutyák?
A diáknak híre-hamva sem volt már messze földön. Jó lába van annak. Az az egy pedig, amelyiknek rossz van, fenn ül Csuka Feri nyakában, az szalad vele torony irányában, végig a pusztán. Valahol a Tisza körül járnak azok már. – De a kutyák nagy sokára jelt adtak magukról. Mint valami kísértetüvöltés, mint a „wilde Jagd” föld alatti kutyakardala zendült fel egyszerre a rémséges kutyasírás; vékonyan, vastagon, cifrán, keservesen, siralmas csahintással, ijedős buffogással vegyest. Honnan jön ez? Merre vannak? Béres, fehércseléd szaladt hetvenhétfelé kutyakeresni; míg végre rájöttek, hogy valamennyi agár, komondor, vizsla, kopó, tacskó el van temetve egy üres búzaverembe; aminek a szája le volt fedve egy szekérkerékkel: onnan üvöltött elő az egész kórus. Hogy kerültek oda? Bizonyosan az a sánta garaboncás hordta őket oda valamennyit. Ez volt a közvélemény. No, az még rossz helyen fogja végezni a sorsát.
Amint Csollán Berti rájött, hogy a vendégei megszöktek, szörnyű haragra lobbant.
– Lóra! Valahány béres van! Utánuk! Vissza kell őket hozni.
Maga is nyeregbe kapott, nyakába vetette a karikást, s vezette az üldöző csapatot a rév felé. Arra kellett menekülniök.
A Tisza réve pedig, melynek Berti volt a birtokosa, – jó egy óra járásnyira feküdt a kastélytól; onnan szoktak átkelni komppal a túlsó oldalra. Egy vastag kötél volt kifeszítve a két part között, ahhoz a kötélhez volt akasztva a komp csigahurokra, úgy tolták át azt a révészek a kötélbe kapaszkodva.
Éjszaka volt már, mire a diákok megérkeztek nagy lélekszakadva a révhez. Ilyenkor már a révész is alszik.
– Üff – nyögött nagyot Csuka Feri, ledobva nyakából a gyepre sánta Biróczyt. – Huszárnak készültem, s huszárlónak fogtak be.
Biróczy azonnal ment a révészt fellármázni.
Annak sehogy sem ment a fejébe, hogy éjnek éjszakáján szállítson át valakit a Tiszán. Kiváltképpen azt az öt legátust, aki negyednapja ott prédikált a portán. Mi járatban vannak?
– Hát bácsi, megvalljuk igazán, szökünk – mondá Biróczy. – Holnap vasárnap, s nekünk a helyeinken kell lennünk, ahol már várnak ránk, kit Csányban, kit Hevesben, és ha ott nem leszünk, lemossák rólunk a szentelt vizet bécsi szappannal. A kendtek hóbortos gazdája meg erővel itt akar bennünket holnap is tartani, hogy megint tartsunk kendteknek prédikációt; aztán a prédikáció végével kit-kit megkatekizáljunk!
Az öreg révész megszeppent erősen.
– Hát aztán mi az a megkatakizálás?
– A biz abból áll, hogy egyenkint minden ember kiszóllíttatik a középre, s aztán kikérdeztetik, hogy mit tud a szent vallásból; melyek a tíz parancsolatok? Melyek voltak az egyiptomi tizenkét csapások? Kik voltak az apostolok név szerint? Hogy hítták Nóé fiait? Mi nevük volt József kilenc testvéreinek?
– Micsoda? – kérdé a révész hüledezve.
– Kend csak jól jár; mert kend lesz az első, akit megkatekizálnak; s kendre mindjárt az első kérdés jut, hogy kik voltak az ótestamentomot szerző próféták név szerint, és azoknak fejezetei?
– Az ótestamentomi próféták?
…
– Csülökre legények! – ordítá rémülten a révész. – Frissen tegyük túl a másik partra ezt az öt diákot.
– De hátha utánunk jön a gazda – aggódott Biróczy –, s visszahoz?
– Ma ugyan nem. Arról már felelek – monda a révész. – Dejsz engem meg nem katakizáltat vénségemre.
A megrémült révészek olyan hirtelen átrántották a kompot a túlsó partra, ahogy még semmi borravaló nem tett gőzerői csodát esetlen járművel.
Mire Csollán Berti üldöző hada megérkezett a révgunyhóhoz, az üldözöttek már rég csendesen aludtak egy puszta szőlőben, egy felfordított boroskád szellővédő oltalma alatt.

Jókai Mór: Eppur si mouve. És mégis mozog a Föld, Budapest, Neumann Kht, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár