Emil Adam olajfestménye Kincsemről. A kép forrása: Wikipédia

Anno Domini 2008-ban a Magyar Mezőgazdasági Múzeum munkatársa lettem, ahol két hónap híján egy évtizednyi időt töltöttem el. Tisztán emlékszem rá, hogy már az első napokban munkába menet, a közeli állatkertből odahallatszó rendszeres oroszlánbőgés kíséretében sejteni véltem, hogy az Alpár Ignác által tervezett Történelmi Főcsoport, mai közismert nevén városligeti Vajdahunyadvár ezernyi titkot és – akkori ismereteim szerint fel sem fogható – mesés kincseket rejt falai között. Ezen sejtelmeim tökéletesen beigazolódtak. A – normál esetben – a Városligeti-tó által körülölelt Széchenyi-szigeten fekvő, Jókai Mór romantikus regényeibe vagy Ian Livingstone lapozgatós fantasy szerepjátékkönyvbe illő romantikus művár, tágas lovagtermeivel, zegzugos folyosóival, karcsú, égnek meredő tornyaival, masszív zömök tömbjeivel, valamint barokk táblaablakait strázsáló „izomkolosszus” Atlasz-szobraival mélyen beleírta magát a szívembe. Talán nincs is még egy épület, mely ilyen erős hatást gyakorolt volna rám. Tárlatvezetéseim során sokszor döbbentettem meg lelkes hallgatóságomat azzal a ténnyel, hogy a – millenniumra épült pavilon helyére került – végleges épület, 1901 és 1907 között kifejezetten a jelenleg is betöltött funkciójának épült. Vagyis a Magyar Mezőgazdasági Múzeum a legjogosabb birtokosa ennek a -szó szerint, és annak legnemesebb értelmében véve – „Alpári” épületnek. Ezt a tényt hirdeti a barokk épületszárny oromzatán elhelyezett tizenkét megduplázott szobor is, melyek a mezőgazdaság egy-egy ágának szimbólumai. De nemcsak az épület, hanem annak tartalma is elképesztő. Mármint az értékékét tekintve. Világrekord vadásztrófeák, Ferenc József által lőtt vadkanok, traktor és mezőgazdasági gépek és modellek garmadája (köztük az első Magyarországon forgalomba állított gőzgép), világhíres művészek képzőművészeti alkotási. Ez utóbbiak közül kiemelném Muray Róbert dioráma háttereit, Bárkay Imre vadász témájú freskóit és id. Vastagh György állatszobrait.
Szóval, mint említettem, az épület falai mesés kincseket rejtenek magukban. Ennek kapcsán szeretnék írni egy itt őrzött, még a nevében is kincsről. Munkaviszonyom kezdetekor a múzeum kiállításainak jelentős része éppen átrendezés alatt állt. Így abban az időben hivatalosan nem volt látható az a bizonyos kincs, melyhez egy illetékes kolléga sejtelmesen és jelentőségteljesen odavezetett. Egy zegzugosan megközelíthető, sötét kamrában – mely korábban kiállítási vitrinként funkcionált – egy fóliával letakart, kb. 2 x 3 méteres „műtárgy” volt úticélunk. Mikor kollégám elmondta, mit takar a fólia, nem tudtam nem észrevenni a hangjában lappangó meghatottságba vegyülő mély tiszteletet. A fólia Kincsem, a híres versenyló csontvázát rejtette. Bevallom, akkor és ott egy kissé úgy éreztem magam, mint amikor II. Rákóczi Ferenc sírja mellett állhattam a kassai dóm pincéjében, vagy amikor kisiskolás koromban a szegedi Virág cukrászda egy asztala előtt toporogtam az egyik kuzinommal, mialatt az ott helyet foglalt Papp Laci kézjegyével ajándékozott meg minket.

A Magyar Mezőgazdasági Múzeum falai között található Kincsem csontváza az 1900-ban rendezett Párizsi világkiállítást is megjárta. In: Vasárnapi Ujság, 47. évf. 36. sz. (1900. szeptember 9.), 594. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

De térjünk vissza a lefóliázott „kiállítási tárgyra”, mely 2009-től ismét láthatóvá vált a nagyközönség számára. A városligeti Vajdahunyadvár barokk homlokzatának (heraldikai) bal szélén álló rizalit felső szintjén lévő körteremeben, annak is a kellős közepén két üvegvitrinbe zárt lócsontváz található. Egyikük gazdája az az Imperial nevű angol telivér versenymén, amely aktív versenykorszakában, 1962 és 1964 között 26 versenyben indult és ebből (megnyerve az Osztrák Derbyt, a Magyar Derbyt, a Szocialista Országok Nagydíját, kétszer az Ausztriai Díjat) 21 versenyben elsőként szelte át a célvonalat. Ehhez hozzátenném, hogy egy átlagos versenyló általában 15–20 versenyfutamban indul. Viszont még ennek a 21 versenyt megnyerő világklasszis lónak a teljesítménye is „eltörpül” a mellette álló „hölgyéhez” képest. A másik csontváz ugyanis az a „kiállítási tárgy”, melyet a múzeumi első heteimben letakarva láthattam, és amelynek a gazdája aktív versenyló korában, 1876-tól 1879-ig 54 versenyben indult, melyből 54-et megnyert! Vagyis több mint kétszer annyi versenyt nyert meg, mint a világklasszisok élvonalába tartozó Imperial. Nem véletlen, hogy Magyarországon „a legyőzhetetlen csodakanca” névvel illeték, Európa több országában pedig a a „Hungarian miracle” és a „Hungarian wonder” „Wunderstute” (vagyis magyar csoda) titulusokkal illették.
Miután egy évtizednyi időt töltöttem Kincsem földi maradványaival egy fedél alatt, pontosan tudom, mi a sorsa napjainkban. Ezek után néhány szót ejtenék a születéséről is. Herendi Gábor 2017-ben készült játékfilmjében Kincsemet egy árverésen halássza el az anyagilag teljesen leégett Blaskovich Ernő gróf orra elől a történet szerint később szerelmévé váló ellensége, a birtokukat elkobzó osztrák tiszt lánya, Klara von Oettingen. Miután az egyébként nagyszerűen lovagló Klarát kis híján megöli a fékezhetetlen vad kanca, az Oettingenék számára értéktelen telivért kénytelenek bagóért eladni Blaskovich grófnak. Korábban az egri hős, Bornemissza Gergely életéről írtam,  hogy mennyire nem egyezik Gárdonyi Géza regénye ezen a téren a valósággal. Ugyanez a helyzet a Kincsem filmmel is. Hiszen a valóság teljesen más. Nemcsak azért, mert az „ősellenség” Oettingen család tagjai fiktív karakterek, de mert Kincsem kezdettől fogva Blaskovich Ernő tulajdonában állt. A legendás tréner, Hesp Róbert dédunokája, Hesp József kutatásai alapján Kincsem születéséről a legkorábbi ismert forrás a Vadász- és Versenyújság 1874. évi 28. számában található:

A valóságtól több szempontból eltérő módon ugyan, de Kincsem életét alapul véve 2017-ben nagysikerű játékfilm készült Herendi Gábor rendezésében. A film plakátja. A kép forrása: Wikipédia

Mielőtt folytatnám e világcsoda, vagyis Kincsem történetét, néhány alapvető fogalmat fontosnak látok tisztázni. Az első ilyen fogalom a lószínekkel kapcsolatos. Kincsem születésénél azt olvassuk, hogy sárga színű kancacsikó. A lovak színmegjelölésénél beszélhetünk alapszínekről, vagyis a ló születésekor viselt szőrszínről és a későbbi vedlések során kialakult szőrszínváltozatokról. A három alapszín: a fekete; a sárga és a pej. A fekete egyértelmű, a „sárga” szó valójában a homokszíntől az egészen sötétbarnáig terjedő barna árnyalatokat jelöli. A pej pedig az olyan lovak színe, melyeknek a rövid, testet fedő szőrzetük sárga, a hosszú szőrzetük (sörény; farok) pedig fekete színű. Sok ló (pl. Kincsem) egész életét a születésekor viselt alapszínnel éli le. Azonban vannak lovak, melyek életük során szőrváltáson mennek keresztül, vagyis a vedlés során megváltozik a születésükkor viselt alapszínük. A születési színeknek a szőrváltásokat követően szürke (acélszürke, mézszürke); fakó (egérfakó, fakó, Izabellafakó); vagy deres (vasderes; pejderes; sárgaderes) árnyalatai alakulhatnak ki. Hacsak nem albínóról beszélünk, fontos megjegyezni, hogy a köznyelvben „fehérnek” titulált lovak színe (mint a mesebeli herceg lovának) valójában nagyon világos szürke, mely az állat születésekor viselt feketéből alakult ki. Például Horthy Miklós „fehér lova” is valójában szürke, ez a fénykép- és filmfelvételeken jól látható. Valószínűleg ugyanez a helyzet a „Fehér ló mondája” történet „főhősének” és az ősmagyarok által feláldozott állatoknak a színével is. A három alapszínnek lehetnek még tarka- és párductarka változatai, ezek már az állat születésekor megvannak. A Habsburg Monarchiában a tarka színváltozatokat nem kultiválták, ezért még manapság is ritka ez a színváltozat az utódállamokban. A különféle jegyek, pl. a csillag, a hóka, a kesely, etc. a test különböző részein lévő (általában világosszürke) foltokra utalnak.
A következő tisztázandó fogalom a „telivér”, ezen belül is az „angol telivér” megnevezés. A magyar nyelvben a lófajták meghatározásakor összesen két fajtánál használják a telivér megnevezést, ez a két fajta az arab és az angol telivér. Az előbbi fajtához köthető egy „magyar vérvonal” is, a „Shagya arab” fajta, mely nevét egy Shagya nevű arab telivér ménről kapta. Ismeretes lófajtáknál a „félvér” megnevezés is, amely nem arra utal, mint a kutyafajtáknál használt „keverék” (vagyis nem fajtatiszta) fogalma, hiszen e fajták képviselői is „tiszta vérvonalú” egyedek. A félvér megnevezés itt arra utal, hogy a fajta kialakításában (például a Mezőhegyesi-, vagy a Kisbéri félvér esetében) arab vagy angol telivéreket is felhasználtak a fedeztetéskor. Emellett vannak olyan lófajták, melyek nevében sem a telivér, sem a félvér megnevezés nem szerepel (Lipicai, Hucul, Nóniusz etc.), ugyanis e fajták kialakításában sem arab, sem angol telivéreket nem használtak.
Az angol telivér fajtát „gyakorlati” szempontok alapján hozták létre. Angliában a lóversenyek terjedésével szinte az egyetlen szelekciós tényező a gyorsaság lett. James Weatherby 1791-ben állított össze egy méneskönyvet, General Stud Book címmel. Tulajdonképpen ez volt az első méneskönyv. Ennek első kötete 1793-ban jelent meg. Ezután a méneskönyvet lezárták, és csak az a ló minősülhet angol telivérnek, aki a méneskönyvben szereplő 237 kanca és 169 mén valamelyikének a leszármazottja. Az első mai értelemben vett lóversenyt Angliában rendezték 1780-ban. Az ezt megelőző évben a Jockey Club két elnöke, Sir Charles Bunbury és Lord Derby elhatározták, hogy versenyt írnak ki hároméves mének és kancák számára. A verseny elnevezését pénzérme feldobással döntötték el a két angol főúr között, így lett az egész világban a „Derby” a legfontosabb lóversenyfutamok egyikének a neve. Megjegyezném, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában egy „közös” Derby volt, amit Bécsben rendeztek. Ezért külön Magyar Derby majd csak az első világháború után, 1921-től létezik. Így nem véletlen, hogy egy Imperial által begyűjtött díjat, vagyis a Magyar Derbyt a Kincsem éremtáblázatában nem találjuk meg. Egyébként az Imperial kapcsán említett Szocialista Országok Nagydíja paradox módon éppen azért volt egy erős mezőny, mert a Monarchia utódállamai közül számos (Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország) emellett más, mély történelmi hagyományokat öröklő államok (Szovjetunió, NDK) indított nagy múltú szaktudással kitenyésztett lovakat. A kiegyezés után egyébként a Derby futamok bécsi centralizálásának kárpótlásaként – mintegy a jó szomszédi viszony fenntartása érdekében – egy másik rangos versenyt, a „St. Leger” futamát az új magyar fővárosban, Budapesten rendezték.

A Magyar Mezőgazdasági Múzeum „Nemzeti Ló” kiállítása Kincsem csontváza mellett számos, a versenylóhoz köthető relikviát őriz. A kép forrása: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum honlapja

Ennek az angol mintájú lóversenyzésnek a meghonosítása volt gróf Széchenyi István első terve azon nemes célja eléréséhez, hogy Magyarországot felvirágoztassa. Az angol mintájú lóverseny a század 20-as éveiben mind Magyarországon, mind Ausztriában ismeretlen volt. Egy korábbi blogbejegyzésemben írtam a neves régész-képzőművész, László Gyula egy népszerű könyvéről,  az 50 rajz a honfoglalókról. A könyv 76-77. oldalán a szerző megemlíti, hogy a magyarok vallásos ünnepek és halotti torok alkalmával, apró termetű, hucul-jellegű lovaikkal rendeztek lóversenyeket, ahol a versenyzőket páronként indították, és a győztes az volt, aki előbb kapta le a célnál lévő póznáról az oda elhelyezett kendőt. A középkorban a magyar lóállomány meglehetősen heterogén képet mutatott, hiszen a „fő” lovagló réteg, vagyis a katonai szolgálatot teljesítők között megvoltak a könnyű lovakat igénylő lovas-íjász harcmodort folytató katonák mellett a nehéz páncélos lovagok is robosztus lovaikkal. A mohácsi csata után a 18. századig fontos szerepet kaptak a korszak harcmodorát nagyban meghatározó huszárság igényeit legjobban kielégítő kis testű, szívós arab lovak. Emellett a spanyol lovaknak is nagy dicsősége volt, hiszen 1580-ban a Habsburgok a Trieszt közelében lévő Lipicán egy ménest hoztak létre spanyol lovakból. Ez a ménes lett a mai lipicai fajta törzsállománya. A török háborúkat követő időkben, a 18. századtól a Habsburg Birodalom hadseregében tudatos lónemesítés kezdődött. A legnagyobb hatással a magyar lóállomány kialakulására a spanyol vagy andalúz lovak és az arab lovak voltak. 1814-től pedig az első angol telivér tenyésztörzs idekerülésével újra jelentősen átalakult a lóállomány összetétele. A magyar ló fajtájának sok-sok átalakulása során a lótenyésztés alapjai is kialakultak.
Széchenyi idejében már léteztek nem hivatalos angol mintájú lóversenyek, ugyanis Hunyadi József gróf 1814 és 1821 között ürményi birtokán évente egy-két alkalommal rendezett ilyet. Széchenyi kezdeményezésében több támogatóra is lelt, tervéhez a lóverseny-egyesület védnökéül József nádort is megnyerte. I. Ferenc királyhoz 1822. január 31-én írásban is benyújtotta a javaslatát. 1827-ben jött létre a Pályafutási Társaság, amely később 1830. június 11-én az Állattenyésztő Társaság nevet vette fel. 1827-ben megrendezésre került az első hivatalos Pesti Lóverseny, ahová 25 ezer néző látogatott el. Széchenyi nemzetegyesítő törekvéseit tükrözte, hogy mindenféle társadalmi rétegnek, így az arisztokraták és nagypolgárok mellett például a jobbágysorban élőknek is indítottak futamot. Megjegyzendő, hogy az első futamot Széchenyi Babieka nevű angol telivér lova nyerte Sveyer Jakabbal a hátán. 1828-ban jelent meg Széchenyinek a maga korában úttörőnek számító munkája Lovakrul címmel, amellyel egy lótenyésztő egyesület megalapítását akarta előmozdítani.
Az 1848–49-es szabadságharc leverése után a Habsburg-önkényuralom idején a lóversenyek az Osztrák–Magyar Monarchiában decentralizáltak lettek, csak a futtatások idejére kijelölt pályákon, az ún. „zöld színpadokon” zajlottak a versenyek. A kiegyezést követően a dualizmus korában az úri társasági élet egyik legkedveltebb központi eseményévé váltak a lóversenyek. A Derby és a St. Leger kupa Monarchián belüli felosztását már említettem. 1871-ben jelent meg Magyarországon a már létező bukméker (bookmaker) fogadási rendszer mellett a francia eredetű totalizatőr rendszer. A bukmékernél az esetleges nyeremény előre, a verseny rajtja előtt meghatározott összeg, míg a totalizatőrnél a nyeremények összege a fogadásban résztvevők számától és fogadási arányától függ, melyet a befutó után határoznak meg a futam és az üzemeltetés költségeinek levonásával. Ebben a rendszerben többféle fogadási mód létezett, a hagyományos „tétre” tett fogadás mellett (mikor első helyet kellett elérnie a fogadott lónak), a „helyre” (az első három hely bármelyike nyert); az első két vagy az első három helyezett sorrendjét meghatározó „befutóra” való fogadás.

Vadász- és Versenylap, 22. évf. 32. sz. (1878). Címlap. – Hungaricana Közgyűjteményi Portál

A lóversenyekről tájékoztató első hírlap először 1875-ben jelent a Landerer és Heckenast nyomdában. Ez volt a Lovászat és a Vadászat köréből című lap, mely 1858-tól Vadász- és Versenylap címmel jelent meg. Kincsem születéséről is ebből a lapból értesülhettek a lóversenyek rajongói. Bár meg kell jegyezni, hogy ugyanez a lap később, 1887-ben Kincsem születéséről egy kissé másként tájékoztat, mint a címben is idézett cikkében. A születési hely megváltoztatásával vajon a Kisbéren található állami ménesnek szerettek volna reklámot keríteni? Hiszen az első, 1874-ben megjelent híradásnál még legfeljebb csak a nagyon jó intuitív képességgel megáldott emberek sejthették, hogy Waternyph miféle kancacsikót hozott világra. De 1887-ben már ország-világ előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Kincsem a világ leggyorsabb versenylova. A születési helyre vonatkozó, megváltoztatott tartalmú cikkben a következőket olvashatjuk: 

Kincsem tulajdonosa, ahogy az idézett szövegből is kiderül, az a lótenyésztéssel foglalkozó Blaskovich Ernő volt, aki a tápiószentmártoni ménest is alapította. Rossz nyelvek szerint a szenvedélyes nőcsábász azért szeretett lóháton mutatkozni, hogy így elrejtse alacsony testméretét, hiszen nőismerősei mind magasabbak voltak nála. Hogy az „úrlovas” Blaskovich professzionális szintű lótenyésztési tevékenységét „intézményesítse”, 1860-tól tagjává vált az 1842-ben létrejött „Pest Lovar-Egyletnek”, amely később, 1882 és 1896 között „Magyar Lovaregylet” néven működött. A lovaregylet úgy tűnik jó hatást gyakorolt a grófra, hiszen 1863-tól megkezdődött az angol telivérek tenyésztése Tápiószentmártonon. Így került a tulajdonába az Waternymph nevű kanca is, aki Kincsemet világra hozta. Bár egy nem hivatalos történet szerint ezt az „aranytojást tojó tyúkot”, vagyis aranylovat ellő kancát egy éjszaka majdnem ellopták vándorló lókereskedők Tápiószentmártonból. Azonban a jól elzárt istállóból nem tudták zaj nélkül kivinni, s így a felriadt ménesmester embereivel az elriasztott tolvajokat egészen Pestig üldözte. Azonban azoknak sikerült kereket oldaniuk. Blaskovich lókereskedelemmel is foglalkozott, így az írásom elején idézett cikkben szereplő összes csikóját – Kincsem kivételével – eladta.

Kincsemmel nagyon erős érzelmi kapcsolatban állt Hesp Róberten kívül még egy fekete-fehér tarka macska is. A kép forrása: Wikipédia 

A Kincsem című játékfilmben azt láthattuk, hogy nagyon erős érzelmi kapcsolat állt fenn Blaskovich Ernő és a csodakanca között. A valóságban azonban Kincsem két másik – egyébként a játékfilmben szintén szereplő – élőlénnyel állt szoros lelki kötelékben. A korban versenylovak felkészítésénél az volt a szokás, hogy a tulajdonosok „kiadták” azokat egy-egy ún. versenyistállóba vagy más néven tréningtelepre. A versenyistállók vezetője az idomár vagy más néven tréner volt. Az ő irányítása alá tartoztak az élelmezésért felelős abrakmesterek, a versenyeken részt vevő zsokék és zsokétanulók és a lovakat gondozó lovászok vagy lóápolók. A Pesti Vadásztársulat egy angol származású kopómestere (falkárja), egy bizonyos Hesp Róbert 1874-ben vette bérbe az egykori gödi csárda és postaállomás istállóit, hogy ott versenyistállót hozzon létre. Tulajdonképpen ez az épület lett az otthona legendás tréningtelepének. A versenyekre való felkészítés végett ide került Kincsem is. A Mezőgazdasági Múzeumban található 1:50 méretarányú maketten is látható, amit a tárlatvezetéseim során is mindig külön kiemeltem, hogy Kincsem istállója közvetlenül Hesp kicsiny lakószobája mellett állt. Kettejük lelki kapcsolatáról jó iránymutatást ad, hogy Kincsem 1887. március 17-én pusztult el, ezt követően nem sokkal, ugyanazon év április 25-én Hesp Róbert is elhalálozott. De volt Kincsemnek egy másik elválaszthatatlan lakótársa is, egy fekete-fehér tarka macska személyében. A macskát a játékfilmben Schulznak hívták, a valóságban azonban nem tudjuk a nevét. De hogy nem így hívták. az valószínű, hiszen a macska szintén a „hölgyek” létszámát bővítette a telepen. Az viszont tény, hogy a macska egyébként Kincsem legkedvesebb barátja volt, naponta elkísérte az „élsportoló hölgyet” téringjeire is, sőt Kincsem nélküle nem volt hajlandó indulni a versenyein. Egy alkalommal a franciaországi Boulogne-sur-Mer-i kikötőben esett meg, hogy Kincsem mellől elkóborolt „őkelme”. Az egész istállószemélyzet kétségbeesve kereste, Hesp Róbert már magas jutalmat is kitűzött a becsületes megtalálónak. A teljes kétségbeesés kellős közepén azonban mégis előkerült a cirmos csavargó és így Kincsem is rajthoz állhatott. De Kincsemnek egyéb „sztárallűrjei” is voltak, melyekhez illett igazodni a személyzetnek. Mármint, ha azt akarták, hogy a „magyar csoda” hozza a formáját. Bárhová ment versenyezni, Tápiószentmárton környékén kaszált szénát mindig kellett vigyenek magukkal, de még ennél is neuralgikusabb pont volt az itatóvíz kérdése. Az egyetlen holtversenyes elsőfutamot hozó Baden-Badenben egy teljes álló napig szomjazott a „bogaras hölgy”, mivel a gödi tréningtelep mohos kútja után nem volt hajlandó meginni a helyben kínált friss forrásvizet. Szerencsére a pálya közelében sikerült egy öreg kutat találni, melynek vízminősége hasonlított a gödi tréningtelep kútjából húzottra.

Egyetlen fotográfia készült Kincsemről 1879. július 18-án, Heinrich Schnaebeli lencséjének köszönhetően. A kép forrása: Wikipédia

De nézzük, mik is voltak azok az eredmények, melyek miatt mindenféle tortúrát el kellett viselnie Blaskovich Ernőnek és Hesp Róbertnek és a „Kincsem versenycsapatnak”. Jelenleg minden idők veretlen versenylovainak listáján harmadik helyezett a 2003-ban született amerikai Peppers Pride, 19 veretlen futamával. A második a 2006-ban világra jött, ausztrál Black Caviar, 22 vereség nélküli győzelmével. Vélhetőleg és remélhetőleg a Kedves Olvasó már kitalálhatta, melyik ló vezeti ezt a listát. Igen, Kincsem az. A játékfilmben az éppen egy „pillangó”-jellegű hölggyel pásztorórára készülő, jóképű, pödört bajszú zsoké „egy szál Ádámkosztümben” ugrott ki az ágyból hitetlenkedve, mikor Blaskovichék – kissé rendhagyó módon – megüzenték neki, mit is tud az a ló, akinek megülésére meghívták. Hogy ez a fantázia szülte jelenet lezajlott-e a valóságban, azt nem tudni, de az tény, hogy az angol zsoké, Michael Maddon három esztendeig, vagyis 1876-tól 1878-ig koptatta a versenyeken a Kincsemre tett nyergeket. Első versenyesztendejében, 1876-ban Kincsem tíz versenyben állt rajthoz és lépte át elsőként a rajtvonalat. Mivel Blaskovich Ernő ebben az évben még nem volt tagja külföldi lovasegyletnek, ezért Blaskovich „gyepszövetségese”, gróf Sztáray János nemzetközi egyesületi tagságának köszönhetően az ő, sárga-kék színeiben versenyzett Kincsem. Később azonban már Blaskovich kék-fehér színeiben indult a rangos versenyeken.

Heinrich Schnaebeli fotójának kiszínezett változata. A kép forrása: Wikipédia 

A Budapesten rendezett Kétévesek Veresenye és a Sopron Polgárok díja mellett a Berlin Erstes Criterium (ez utóbbit július 21-én rendezték meg, és ez volt az első futama), a Hamburg Criterium; a Frankfurt Luisa Rennen; Bad-Doberan Erinnerungs Rennen a Bécs Kladruber Preisa; Prága Kladruber Criterium és a minden évben meglátogatott Baden-Badenben rendezett Zukunffs-Preis voltak versenyhelyszínei. 1877-ben, hazai pályán Budapesten elnyerte a Nemzeti Díjat és a Hazafi Nagydíjat és a St. Legert, Pozsonyban a Trial Stakes-t és többek között a hamburgi Renadorenent és a „közös” Derbyt Bécsben, valamint ekkor először a Baden-Baden Nagydíjat (Grosser Preis von Baden).
1878. augusztus 7-én a Vadász- és Versenylap a következő táviratot közli olvasóival:

A III. Vilmos angol király csatajelenetét ábrázoló Goodwood Kupa (Goodwod Cup) díjat 1878-ban nyerte el, ezt követően nem sokkal a franciaországi Deauwille lett a versenyhelyszín, ahol a Grand Prix de Deauville bajnoka lett. Erről a versenyről meglehetősen szűkszavúan, de annál sokatmondóbban tájékoztat címlapján a Vadász- és Versenylap:

Ebben az évben szintén szerepelt a versenyhelyszínek között Baden-Baden, vagyis az ott rendezett Grosser Preis von Baden, de ez a verseny egy rendhagyó és soha meg nem ismétlődő dologban eltért a többitől. Rendhagyó mivolta miatt valószínűleg ez volt a legemlékezetesebb futása a veretlen kancának. Az történt ugyanis, hogy Hugo Henkel osztrák gróf lova az első futamban holtversenyt produkált vele (vagyis egyszerre értek célba). Mivel Blaskovich nem akarta elfogadni a holtversenyt (és az ezzel járó győztes díj megosztását), ezért „kifutást” kért, azaz a két győztes ló újra versenyeztetését. Ezt követően azonban Kincsem már öt-hat testhosszal győzött. A játékfilmben bemutatott jelenet, miszerint a Blaskovich utasítására szándékosan visszafogott Kincsem kitépte Maddon kezéből a gyeplőt és így győzött, csak fantázia, a valóságban Blaskovichnak esze ágában nem volt semmi ilyesféle húzás.
Maddon a Baden-Badenben megnyert holtverseny utáni hathosszas győzelmet magának tulajdonította, és nem Kincsemnek, ezért meglehetősen elhidegült a viszony Hesp Róbert és a zsoké között. Az utolsó évben, 1879-ben már két másik zsoké ülte meg a veretlen kancát, Harry Wanwright és Tom Busby. Az utolsó versenyévben is indult a Staatspreis Zweiter Classe futamában, de ekkor már az első futamban megnyerte a Baden-Baden Nagydíjat. A Bécs Staatspreis Zweiter Classe és a Sopronban rendezett Állami Díj mellett több budapesti futamban is indult, az I. Osztályú Állami Díj és a Ritter Díj után október 21-én itt került sor a „búcsúfutamára” is, a Kancza-díjra, melyet az 1879. október 23-án megjelent Vadász- és Versenylap tájékoztatása szerint „Kincsem játszva nyer tíz hosszal”.

Kincsem „földi maradványaival” egy évtizednyi időt töltöttem „egy fedél alatt”. A kép forrása: A szerző tulajdona

1879 után kiderült, hogy Kincsem lábával komoly egészségügyi problémák vannak. Ízületei elkoptak, és csontvázán ma is jól láthatók a gyulladást okozó csontkinövések, szaknyelven szólva csánkpókok. Blaskovich a kincset érő Kincsemet új „terepen vetette be”, tenyészkancaként használta. A Batthány családtól elkobzott birtokon létrehozott Kisbéri ménesbe került a féltett „hölgy”, ahol két mén- és három kancacsikónak adott életet. Érdekesség, hogy Kincsem egyik „fő szerelmi partnere” az a Buccanner fedezőmén volt, aki kis híján az apjává is válhatott volna. Hiszen Cambuscan előtt előbb ezzel a matuzsálemi kort megélt ménnel próbálták fedeztetni Kincsem anyját, Waternymph-et. Kárpótlásul viszont ő nemzette azt a kor másik világklasszisának számító Kisbér nevű mént, aki – bár eredményei elhalványultak Kincseméi mellett – a világon azon kevés versenyló közé tartozik, amely egyaránt megnyerte a Párizsi Grand Prix-t és az Epsoni Derbyt. Ezt még Kincsem sem tudta produkálni. Mindenesetre Buccanner-től, 1882-ben született meg Kincsem első utódja egy vasúti kocsiban, Budagyöngye állomáson. Innen ered ennek a kancának a neve is, hiszen Budagyöngye néven vált ismertté. (Egyébként a születési helyről való elnevezés bevett szokás volt, hiszen Kisbért is, amikor az első versenyénél kiderült, hogy nincs még neve, gyorsan elnevezték a születési helyéről.) Az 1883-ban született kancacsikó az Ollyan Nincs nevet kapta. A kancákat két méncsikó követte Doncaster méntől 1883-ban Talpra Magyar és 1886-ban Kincsőr született. Az 1887-es esztendő nemcsak születést hozott, hanem tragikus halált is. Hiszen az utolsó kancacsikó, Kincs születését követően nem sokkal Kincsem kólikarohamot kapott és elpusztult. Sovány vigasz jelent, de Később Kincs kancacsikója, Napfény is eredményes versenylóvá vált.
Kincsem földi maradványai, vagyis a csontváza és az egyik patája, mint már említettem a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban láthatók egy tucatnyi egyéb relikviával együtt, melyek a neves versenykancához köthetők. Így például az a két példányban készült ifj. Vastagh György által alkotott szobor egyike, mely a csodakancát ábrázolja 1:5 méretarányban. Miután a másik példány eredetileg a tápiószellei Blaskovich Múzeumba került, így ma már mindkét szobor a Magyar Mezőgazdasági Múzeum tulajdonát képezi, hiszen a Blaskovich kúria a Budapesten múzeumhoz tartozik. A gödi Kincsem parkban 2016-ban állították fel Kincsem Tóth Béla és Tóth Dávid által alkotott életnagyságú bronzszobrát Hesp Róbert eredeti gödi istállója előtt. Maga a versenyistálló 2017-óta újra látogatható, mint többfunkciós rendezvényközpont. Ma a budapesti lóversenypálya is a Kincsem Park nevet viseli, és a kiemelkedő futamai között (Magyar Derby, Nemzeti Díj, Szt. László Díj; St. Leger) ott szerepel a Kincsem-díj is. Kincsem és egy másik kortárs híres versenyló, Kisbér nevét a Telivértenyésztők Világszövetsége örök időre névvédelem alá helyezte.

Tóth Béla életnagyságú szobra Kincsemről. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Köszönjük Dr. Kőrössy Andreának, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum főigazgató- helyettesének a kép közlési engedélyét!

Felhasznált irodalom:

• Blaskovich emlékkönyv, szerk.: G. Móró Csilla, Pest Megyei Múzeumi Füzetek 1., Szentendre, Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1993.
• Erdődy Rudolf: Magyarországi lófuttatások 1814–1942, Budapest, Dr. Vajna György és Társa kiadó, 1942.
• Dr. Fehér Dezső: A legendás Kincsem, Székesfehérvár, Alpha-Vet Állatgyógyászati Kft., 2014. 
• Dr. Fehér Dezső: Kincsem, a csodakanca, Budapest, Hungarovideo, 1998.
• Dr. Fehér Dezső: Kincsem, a magyar csoda, Budapest, Gazda Kiadó, 1998.
• Dr. Fehér Dezső – Török Imre: A verhetetlen Kincsem, Budapest, Natura, 1974.
• Dr. Hecker Walter: Híres versenylovaink, Budapest, I. A. T. Kiadó, 2011.
• Kincsem (versenyló). In: Wikipédia (szócikk)
• Széchenyi István, gróf: A lovakrul, Pest, Trattner. Károlyi, 1828.
• Szőllősy Gábor – Estók János: A ló. Nemzeti lókiállítás. Kiállításvezető, Budapest, Magyar Mezőgazdasági Múzeum, 2011.
• Török Imre: Híres lovak, híres lovasok, híres versenyek, Budapest, Mezőgazdasági Kiadó, 1959.
• Vadász- és Versenylap

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)