László Gyula halálának 25. évfordulójára a neves régész-képzőművész 50 rajz a honfoglalókról című művének bemutatásával emlékezünk.

László Gyula 50 rajz a honfoglalókról című műve öt kiadást ért meg. A kép forrása: László Gyula könyveinek felhasználásával a szerző által készített montázs

Mai világunkban meglehetősen nagy népszerűségnek örvendenek az úgynevezett „kettő (esetleg három vagy még több) az egyben” multifunkcionális termékek vagy szolgáltatások. Ilyenkor a termék nyújtotta lehetőségeket kihasználni kívánó felhasználó elégedetten állapíthatja meg, hogy bizony milyen jól járt, hogy egy „füst alatt” többféle szolgáltatás élvezetére is lehetőséget kapott. Az instant kávétól kezdve a levehető és tabletként működtethető, kis képernyővel ellátott laptopokon át a két- vagy háromféle módon megépíthető LEGO-készletekig rengeteg ilyennel találkozhatunk.
Nem kerülte el ez a szemlélet a könyvek világát sem. Emlékszem, ifjúkorom nagy favoritja volt a Rakéta Kiadó által megjelentetett Kaland Játék Kockázat sorozat, melynek „lapozgatós-szerepjáték” könyveiben az olvasó a főhős „bőrébe bújhatott” és maga alakította a történet menetét. Ahogy a könyv szlogenje is hirdette: „Könyv és játék, amit a kezedben tartasz. A Főhős Te vagy!” Azonban mégsem ilyen jellegű játékkönyv volt, amelynél először találkoztam azzal a ténnyel, hogy egy nyomdatermék többféle szerepet is betölthet.
Még nagyon frissen koptattam az általános iskola osztálytermének padjait, amikor édesapámtól kaptam egy szép, grafitrajzokkal ellátott képeskönyvet, amelyen keresztül számomra egy nagyon érdekes és izgalmas világ nyílott meg. A könyv képein látható, csúcsos süveget viselő bácsik és nénik (gyerekként még így tekintettem rájuk) izgalmasabbnál izgalmasabb élethelyzeteket tártak elém a régmúltból. Láthattam, hogy félelmetes nyilaik (ahogy édesapám fogalmazta) hogyan „találták meg a rést az ellenfél páncélján”, hogyan győzött le egy „vasgyúró” kisember egy hatalmas óriást, hogyan ülték körül a tüzet és tanácskoztak – a számomra nagyon kedvelt indiánfilmek jeleneteihez hasonlóan – a magyar vezérek egy jurtában, milyen élvezettel játsszák az általam akkoriban megismert társasjátékot, a sakkot, és hogy milyen szélsebesen száguld egy legény lován az elragadott lánnyal. Nem voltak ismeretlenek számomra a magyar történelemből vett jelenetek, hiszen az Olvass magadnak! sorozat keretein belül már élvezettel tanulmányoztam, miért választotta Béla herceg a kardot, és fúrta meg Búvár Kund a hajókat, miért szólal meg délben a harang, vagy mitől lett sebezhetetlen Vak Bottyán. Akkoriban még fogalmam sem volt róla, hogy László Gyula 50 rajz a honfoglalókról című könyve nem egy ehhez hasonló képes gyermekkönyv, hanem egy neves régész professzor és képzőművész – egy korábbi tudományos munkájából „kiollózott” szövegével kísért – művészeti albuma. Miután elsős koromban ennek a könyvnek a szövege kissé terjedelmes volt számomra, édesapám elmesélte, mit is ábrázolnak a képek, és én gyerekfejjel ugyan, de átéltem azt, ami a könyv későbbi kiadásainak hátsó borítóján is olvasható volt:

És valóban, ha nem magam élem át ezt annak idején, akkor el sem hiszem, hogy egy régészprofesszor és képzőművész által írt és rajzolt könyv az idézet szövegben leírt hatást válthatja ki egy hatévesforma gyerek lelkében. Mindezt úgy, hogy egy olyan tudományos igényességgel megírt és művészi módon megrajzolt műről van szó, amely elsődlegesen nem is a gyerekkorosztályt célozta meg olvasóközönségként(!) Nem tudom, ki lenne még erre képes? Számomra a régész-történész körökben „fogalommá” vált nevű László Gyula professzor és a cikkben bemutatott műve ezért a legcsodálatraméltóbb. A Diós István szerkesztette Magyar katolikus lexikon a következőkkel kezdi ennek a nagyszerű embernek a bemutatását:

A rajzokból – a tudományos és művészi kidolgozottság mellett – jól észrevehetően árad valami mérhetetlen szeretet a téma és a magyarság őstörténelme iránt. A kép forrása: László Gyula könyveinek felhasználásával a szerző által készített montázs

László Gyula sokoldalú munkásságát tekintve lehet, hogy érdemes elgondolkodni azon: vajon Herman Ottóval tényleg „kiveszett” az utolsó magyar polihisztor? Egy korábbi, Schmidt Egon egyik művével foglalkozó blogbejegyzésemben megemlítettem, hogy a nagy ornitológus összes művének „bemutatása egy cikkben körülbelül olyasféle vállalkozás lenne, mintha a Dunában folyó vízmennyiséget akarnánk egy úszómedencébe belemerni.” Azt hiszem, ugyanezt nyugodtan megállapíthatjuk László Gyula régész-történész szakíró munkássága kapcsán is. Úgyhogy kérem, ne nehezteljen rám a kedves Olvasó, hogy – az említett okok miatt most is – a szerző tengernyi irodalmi terméke közül csak egy művel fogok foglalkozni. Mielőtt azonban rátérnék e blogbejegyzésben bemutatni kívánt könyvre, néhány további cseppjét azért megemlíteném annak a roppant méretű folyamnak, melyet összefoglalóan csak így említhetünk: László Gyula életműve. A legtöbb írása a honfoglaló eleinkről szól, saját meghatározása szerint fő művének a Honfoglaló magyar nép élete című gyűjteményes munkát tekintette. Ezt a magyar honfoglalás témájában „alapműnek” számító könyvet felhasználta a bemutatott grafikai albumához is. Ennek a munkának több kiadása is napvilágot látott az idők folyamán. Könyvtári állományunkban a következők találhatók meg:
A honfoglaló magyar nép élete, Budapest, Magyar Élet, 1944. (Népkönyvtár);  2. kiadás: Budapest, Magyar Élet, 1944; A 2. kiadás utánnyomása: [New York], [Püski], [1979]; Budapest, Múzsák, 1988; Budapest, Püski, 1997;  Budapest, Püski, 2006.
Említésre méltó még A honfoglaló magyarok művészete, A honfoglalókról, a nevének és munkásságának legnagyobb hírnevet hozó A „kettős honfoglalás”, az Árpád népe vagy a korábbi korokba visszatekintő Őstörténetünk. Egy régész gondolatai néppé válásunkról című kiadványok. De nemcsak őseinkkel, hanem egyéb – főleg a Kárpát-medencében élt – népek történelmével is foglalkozott szakírásaiban, ezek nyomán születtek Az ősember művészete, A népvándorláskor művészete Magyarországon vagy az „Emlékezzünk régiekről” című munkák. A kortárs Európában sajátságos arculattal bíró magyar középkor egyik legjelentősebb vallási jellegű kultuszához köthető A Szent László-legenda középkori falképei című művészettörténeti munka.
A bemutatni kívánt 50 rajz a honfoglalókról című műve előszavában a következőket olvashatjuk:

A könyv sokoldalú mivoltát könyvtárunk katalógusának tartalmi besorolása is érzékelteti, hiszen a meghatározásban olyan fogalmak szerepelnek, mint a magyar történelem, a néprajz, a honfoglalás, az album, valamint a gyerekkönyv. Ehhez én még hozzátenném a régészet, a hadtörténet, a mezőgazdaság, az iparművészet, a képzőművészet és nem utolsó sorban az ábrázolt alkotások miatt a grafika fogalmakat is. Szóval ezt a könyvet élvezettel és haszonnal forgathatja mindenki, aki esetleg történelmi múltunkra, az ősmagyarok félelmetes haderejének titkaira, néprajzi kultúránk archaikus gyökereire, vagy az állattartás és növénytermesztés mellett a halászatot-vadászatot is magába foglaló hagyományos mezőgazdasági kultúránkra kíváncsi. De a művészet iránt fogékony lelkületűek sem maradnak „éhkoppon”, ha belelapoznak, hiszen ne feledjük, a könyv képeit egy pápai áldásban részesült grafikus művész alkotta.
Emellett – talán a szerző által is érzékelten – van még egy nagyon szép felhasználási lehetőség is, melyre már utaltam. Azt hiszem, ez a könyv ideális választás az olyan, gyermekeik lelki fejlődéséért aggódó szülők számára, akik fontosnak találják, hogy csemetéjük megismerkedjen hazánk és népünk múltjával és kultúrájával. Ráadásul az esti felolvasás és képnézegetés közben felnőtt szüleik számára sincs megtiltva, hogy ennek a könyvnek segítségével történelmi ismereteiket bővítsék és művészet iránti igényeiket is kielégítsék. Szerintem így volt ezzel annak idején édesapám is. Utólagosan meg kell jegyeznem, nagyon jól választott.
Ez a sokoldalú mű, 1982 és 2019 között öt kiadást élt meg, melyek bibliográfiai leírása a következő:
50 rajz a honfoglalókról, a szerző rajzaival, Budapest, Móra, 1982; Budapest, Móra, 1986; [Budapest], Kairosz, 2003; [Budapest], Kairosz, 2014; [Budapest], Kairosz, 2019.

Bár az 50 rajz a honfoglalókról mind az öt kiadása szinte teljesen megegyezik, a negyedik, 2014-ben megjelent kiadás tördelése a legszebb. A kép forrása: László Gyula könyveinek felhasználásával a szerző által készített montázs

Emlékszem általános, sőt középiskolás korom történelemtanításának elcsépelt szlogenjei szerint a Kárpát-medencébe érkező honfoglaló magyar társadalom mind gazdasági, mind társadalmi, mind pedig hadi kultúráját tekintve jóval „fejletlenebb” volt, mind az itt lakó, mind a tőlünk Nyugatra elterülő államok lakóinál. Emellett „vad, barbár hordaként” lerohanta a „fejlett civilizációt jelentő” környező országokat, téve ezt „gyenge gazdasági viszonyai” miatt – mai szóhasználattal élve – a GDP-je növelése, sőt egyáltalán fennmaradásának biztosítása céljából. Ilyen jellegű érettségitétel-megoldó szöveggel még a 2000-es évek közepén is találkoztam (!), ugyanis az egyik tételként kidolgozandó esszé „hivatalos” megoldása szerint a kalandozó hadjáratok célja kizárólag a zsákmányszerzés, dúlás, rablás, fosztogatás volt. Mindez addig tartott, amíg a „jóval fejlettebb” nyugati páncélos lovagok alkotta sereg Regensburgnál és Augsburgnál „katasztrofális” vereséget nem mért erre a „szedett-vedett” nomád seregre. Azt hiszem, ma már bárki számára, aki ismeri valamelyest a magyar hadtörténelmet (és úgy általában a lovasíjászok harcmodorát), nem kis mértékben megdöbbentő ez a finoman fogalmazva tényeket egyáltalán nem ismerő, vagy figyelembe venni nem akaró hozzáállás. Ennek kapcsán – és ezzel a valótlanságon alapúló történelemtanítási szemlélettel szemben – László Gyula 20 évvel korábban már így fogalmaz bemutatott könyvében:

„Sagittis Hungarorum libera nos Domine!” A kép forrása: László Gyula könyveinek felhasználásával a szerző által készített montázs

Azt hiszem, nincs mit hozzáfűzni ehhez az idézethez. Ha valaki kézbe véve lapozgatja és olvasgatja az 50 rajz a honfoglalókról című »több az egyben« kiadványt, akkor hamar felkeltheti figyelmét, sőt szinte „fejbe csaphatja” az a tény, hogy mind a rajzokból, mind a – korábbi művéből vett – kísérőszövegből is árad valami mérhetetlen szeretet a téma és a magyarság őstörténelme iránt. Sőt, nyugodtan mondhatjuk, a könyv lapjain megelevenedik a hazaszeretet. Talán ez is az oka annak, hogy a szerző a szigorú tudományos megalapozottság és kidolgozottság mellett mondhatni szenvedélyesen érvel amellett, hogy népünk és ősi kultúránk, vagyis életmódunk, gazdaságunk, hadi kultúránk semmivel sem volt elmaradottabb a környező államokénál. Sőt vannak olyan területek, ahol meg kell állapítani, hogy bizony eleink voltak fejlettebbek náluk. A hadászat területén érdemes azon például elgondolkodni, hogy néhány ezer fős magyar csapatok hogy voltak képesek gyakorlatilag harcképtelenné tenni az egyesek szerint »fejlettebb« haderőt képviselő páncélos lovagok alkotta, nagyobb létszámú seregeket? Aki nem elfogult, nyilván sejti a választ. Nemhogy nem rendelkeztek fejlettebb hadi kultúrával a megtámadott országok, de kifejezetten ők voltak hozzánk képest gyengébb harcértékűek. A könyvből beható ismereteket tudhatunk meg a honfoglalók reflexíjainak készítéséről és a harcban való alkalmazásairól. A felajzatlan állapotban fordított C-re emlékeztető, merev szarvú lőfegyver több száz méterre repítette az íjat. (Egy monda szerint egy janicsár – ugyan már későbbi és fejlettebb, de – hasonló szerkezetű reflexíjával átlőtte a 800 méter széles Boszporuszt is.) A megtámadott nyugati seregek íjai jó, ha fele ekkora távra elvittek. Ha pedig közelharcra került volna sor, akkor a harc hevében „villámgyorsan elvágtattak az ellenfél mellett, s szinte röptében csaptak oda szablyájukkal. Mire az válaszolni akart volna, a lovas már messze járt.” Így hiába volt az ellenfél nehéz fegyverzete, a gyorsaság és taktika bőven kompenzálta azt. Ha a fegyelmezetlen, egyéni dicsvágyat hajkurászó nehéz páncélos lovagok rá tudták volna erőltetni az „ember-ember elleni” harcmodorukat a kalandozókra, akkor eleink hadi fölénye nem tudott volna érvényesülni (Bár a Botond-monda ennek is ellentmond). A zárt rendben, fegyelmezetten harcoló magyaroknak (akik az ellenfél seregének felbomlasztására sokszor alkalmazták a színlelt megfutamodás technikáját is) nem jelentett problémát akár egy kétszer akkora létszámú páncélos lovagsereggel megvívni egy csatát és győzni. Hiszen ők nem egyénben, hanem seregben gondolkodtak és ehhez igazodtak a harc során. Ezért lehetett az is, hogy 907-ben, a pozsonyi csatában hiába halt meg Árpád vezér, a sereg nem bomlott fel és menekült fejvesztve, hanem ekkora veszteség mellett is elsöprő győzelmet aratott.
Nem nehéz rájönni, hogy egy ilyen magas harcértékkel rendelkező seregnek nagyon fegyelmezett harcosokból kellett állnia. Ezt a fegyelmezett harcosokból álló társadalmat pedig nem vezethette akárki. Az egyik rajz az ötvenből éppen egy vezéri tanácskozást ábrázol. Ahogy a kísérőszövegben olvasható:

Később valóban bemutatja a kötet a jurtát is, melynek használatával kapcsolatban sajnos napjainkig rengeteg téves elképzelés van. Abban az értelemben, miszerint a jurta egy jóval kezdetlegesebb hajlékforma és a jurtában lakó életmód jócskán elmaradt a korszak helyhez kötött lakóházaitól. A valóság azonban teljesen más lehetett. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum mezőgazdaságtörténeti kiállításában szinte egymás mellett látható egy honfoglaló magyar jurta és egy Árpád-kori – László Gyula könyvében is bemutatott – földbe vájt falú lakóház rekonstrukciója. Azt hiszem, a két hajlék közötti különbséget – ahogy mondani szokták – „zongorázni” lehetne. Persze nem a földház javára. Például el lehet képzelni, hogy míg a jurta tetején egy változtatható méretű lyuk található a közepén égő tűz füstjének elvezetésére, addig mindez a szalmával fedett házban a tetőn keresztül távozott. Arról nem is beszélve, hogy a merev rácsos falú, sűrű lécekkel ellátott tetőszerkezetű, nemez szőnyegekkel borított jurtát, szétszedhető és összerakható mivolta miatt mennyivel könnyebb volt tisztán tartani, mint a földbe vájt, füstös légterű kunyhót. A jurta összerakása és szétszedése kizárólag női munka volt, erről a könyvben is olvashatunk. Az összerakott és berendezett jurtában szigorú rend uralkodott:

„… a jurta pompás lakás. Csöppet sem kezdetlegesebb az épített háznál, inkább tökéletesebb”. A kép forrása: László Gyula könyveinek felhasználásával a szerző által készített montázs

A jurtához köthető életmódunk és annak alapját képező gazdaságunk kapcsán számos tévhittel találkozhatunk napjainkban is. Ezek közül az egyik, hogy „Jó ideig – és sokan még ma is – úgy gondolták, hogy a lovasnomád magyarság nem ismerte a földművelést, azt csak itt a Kárpát-medencében tanulta meg, a szlávoktól és a nyugati szerzetesektől. Csakhogy ez a nézet teljesen hamis!” Ma már nyilvánvaló, hogy eleink ún. „félnomád” életmódot folytattak, melynek igenis része volt a – szántás, vetés és aratás munkafolyamatait magába foglaló – földművelés. Tehát ennek ismeretével érkeztek a Kárpát-medencébe. Ehhez köthetően nagy valószínűséggel a honfoglalóknak kettős szállásrendszere volt: legeltető nyári és telelésre szolgáló, állandó téli szállásuk. Ez utóbbiakból alakultak ki későbbi falvaink.
Az állattartás – kiemelten a lótartás – mellett mezőgazdasági kultúránkhoz tartozott a halászat-vadászat is. Hogy a honfoglalást megelőző korokban gyökerező halászati kultúránk mennyire fejlett volt, azt Herman Ottó A magyar halászat könyve című munkáját bemutató korábbi blogbejegyzésemben már ismertettem dióhéjban. Bár azt László Gyula is kifejti, hogy fejlett halászati kultúránk ellenére nem voltunk „halásznép”, tekintettel arra, hogy mezőgazdaságunk döntő része nem erre az ágazatra épült, „csupán egyike volt termelő gazdálkodásunk ágainak”. Az egyik rajza az ún. folyami kerítőhalászatot, azon belül a kerítőháló kihúzását szemlélteti. Az alsónadrágot viselő halászokat a szerző hitelesnek tartja, amivel ismételten megkérdőjelezi a nyugati és helyben talált népek állítólagos fejlettebb életmódját, hiszen a ruha alá vett alsónadrág (mint higiéniai ruhadarab) számukra valószínűleg ismeretlen volt. Ahogy az is megdöbbenést keltett bennük, hogy a magyarok – velük ellentétben – rendszeresen fürödtek tisztálkodási célból. Miután őseink – ahogyan a legtöbb lovasíjász harcmodort folytató nép – szenvedélyes vadászok voltak, ezért nem maradhatott el ennek a harcászati gyakorlást is jelentő kedvelt elfoglaltságnak a bemutatása sem. Az íj mellett kedvelt volt a vadászlándzsa, melyet nagyvad (medve, vaddisznó) leterítésére használtak. Ahogy olvashatjuk: „még a XVIII. században is szégyen lett volna, ha a vadász vadkanra nem lándzsával vadászik, hanem lőfegyverrel: meg kellett küzdeni vele, ez volt a vitézség, az ügyesség próbája.” A vadászat célja tehát nemcsak az élelem- és a nyersanyagszerzés volt, hanem komoly szerepet kapott a hadi felkészítésben is. A fegyveres vadászat mellett népszerű volt eleinknél a solymászat is. Ezek betanítása nem kis szakértelmet igényelt. Ennek meglétét László Gyula is bizonyítja, hiszen megemlíti, hogy „még a középkorban is magyar solymászmester tankönyve szolgált tanulságul a Nyugaton”.
Népünk sok tekintetben önellátó volt, így megvolt a saját ipara is. A jurtáikat borító nemez készítése szép példája volt a közös munkának, melynek során az összeverődött „rokon lányok együtt, viháncolva végzik izzasztó munkájukat”. Az egyik rajzon a nemezkészítés mozzanatait láthatjuk a csűrdöngölőhöz hasonló taposást és a könyökkel való döngölést. Nagyon megbecsült iparos mesterek voltak a félelmetes harcmodorunk alapját képező íjasmesterek és nyílvesszőfaragók. A húspuhításra soha nem használt faszerkezetű nyereg más volt, mint a nyugati lovagok által használt, a ló gerincét közvetlenül terhelő nyereg. A nyergesmester legalább akkora megbecsülésnek örvendett eleink körében, mint az említett előző kettő, hiszen terméke a lóval való kapcsolat egyik legfontosabb eszköze volt. A ló nemcsak közlekedési eszköz volt, de táplálékforrás is, hiszen húsa mellett erjesztett tejét, a kumiszt is előszeretettel fogyasztották eleink. A kalandozások idején a hideget-meleget, szomjúságot jól tűrő takifajta lovak alkotta ménes az egyik legnagyobb értéknek számított. A másik jellemző fegyverünket, a szablyát is saját kardcsiszárjaink kovácsolták. Sajátságos és egyedi ornamentális, szövött-fonott mintás művészetünk termékeit (tálak, tarsolylemezek, hajfonatkorongok, szíj- és övveretek, etc.) ötvösmestereink szolgáltatták mind a gazdag előkelők, mind a közemberek számára.
És ha akadna még bárki, aki a könyvet olvasva a 80-ik oldalig azon esetlegesen berögzült téveszméihez foggal-körömmel ragaszkodva jutott volna el, miszerint a honfoglaló magyarság minden tekintetben fejletlenebb lett volna a környező és itt talált népeknél, akkor az itt látottak és olvasottak feltétlenül meg kell győzzék ennek ellenkezőjéről. A 37. kép címe ugyanis a következő: „Koponyalékelés”. Nem tévedés, egy élő koponyasérült ember műtétéről van szó. Egy olyan műtétről, amely a napóleoni háborúk idején is bravúrnak számított. Azt hiszem, ehhez nincs mit hozzá fűzni:

A mindennapi élet körforgásába tartozik a születés, a házasság és a halál. Természetesen ezek a témák, illetve eleink ezekhez való viszonyulása jelentős szerepet kap a rajzok között. Ahogyan a legtöbb kortárs kultúra szerint, úgy a honfoglalók hite szerint is a földi halál csak kapuja volt a túlvilági, örök életnek. A túlvilág-centrikusság már megmutatkozott művészetükben is. Egy-egy temető feltárásánál nagyon fontos szerepet kaptak mind a sírba helyezett tárgyak, mind azok elhelyezkedése, hiszen ebből rengeteg dologra lehet következtetni. A sírmellékletek arra szolgáltak, hogy a halottat a túlvilágon szolgálják. De nemcsak a fegyverek és használati tárgyak, hanem élőlények is rendelkezésre álltak az elhunytnak, hiszen egy-egy előkelővel a felszerszámozott lovát is vele temették. Sőt a Lehel kürtje monda arról szól, hogy a Lech-mezei csatában fogságba esett Lél (Lehel) vezér azért öli meg kürtjével Konrád császárt, mert amint mondotta: „Előttem fogsz menni és szolgálni nekem a másvilágon.” A halál olyannyira nem volt félelmetes eleink számára, hogy a temetés alkalmából halotti tort is rendeztek (ennek pontos időpontját sajnos nem tudjuk). Ahol a sírokban csak a lónak a koponyáját és lábszárcsontjait találni, az arra vall, hogy a ló húsát elfogyasztották és csak a kitömött lóbőrt temették el a halottal. A halotti tor alkalmából rendezett lóversenyek, birkózások és más ünnepségek semmiben nem különbözhettek a más alkalmakkor, a házasságkor, vagy születéskor rendezett ünnepségektől.
Hogy a Petőfi Sándor által csak „sötét veremnek” titulált szerelem már a honfoglalóknál is „nagyhatalmú tényező” volt, azt a Leányrablás című kép is szemlélteti. Persze ezeket a vadromantikus tetteket általában megelőzte a leány szüleivel való alku, és a vőlegénynek csak a leány „vételárának” lefizetése után jutott eszébe, hogy szélsebes lovával elragadja szíve választottját. Ilyenkor a „tisztesség kedvéért” a lány családja üldözőbe vette őket, persze csak módjával, sokszor más irányba keresve, hiszen nem illett őket utolérni.
Az első és az ötvenedik rajz is a születéshez kapcsolódik, hiszen Emese álmától egy csecsemőjét szoptató anyáról készült rajzig lehetünk részesei annak a varázslatos, mégis valóságban létezett világnak, melyet a régész-képzőművész László Gyula, ez a nagyszerű ember elénk tárt az 50 rajz a honfoglalókról című művével. Végezetül hadd idézzem a könyv egyik záró gondolatát:

… a tűz mellé – emlékezzünk csak arra, hogy „Emese álmá”-ban is tűzből kelt életre az ős – fiatal lányt rajzoltam, amint gyermekét, a jövendőt táplálja.” A kép forrása: László Gyula könyveinek felhasználásával a szerző által készített montázs

Köszönjük Pogány Csillának és Krisztinának a képek közlési engedélyét!

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Felhasznált irodalom

• Diós István (szerk.): Magyar katolikus lexikon. VII. kötet. Klacs-lond, Budapest, Szent István Társulat, 2002. 
• Almási Éva (szerk.): Kortárs magyar írók. 1945–1997. Második kötet. K–Z, Budapest, Enciklopédia Kiadó, 2000.
• László Gyula. Nemzeti Névtér.
• László Gyula (történész). Wikipédia (magyar kiadás)
• László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, Budapest, Móra, 1982.
• László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról. 2. kiadás, Budapest, Móra, 1982.
• László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, Győr, Kairosz, 2003.
• László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, [Budapest] Kairosz, 2014.
• László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, [Budapest] Kairosz, 2019.
• László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Budapest, Magyar Élet, 1944.
• László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. 2. kiadás, Budapest, Magyar Élet, 1944.
• László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. 2. kiadás. [New York], [Püski], [1979].
• László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Budapest, Múzsák, 1988.
• László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Budapest, Püski, 1997.
• László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Budapest, Püski, 2006.
• Markó László (főszerk.): Új magyar életrajzi lexikon. IV. L–Ő, Budapest, Magyar Könyvklub, 2003.