„Jobb kezében, mint a villám, / Forgolódott csatabárdja”

2022. június 27. 06:00 - nemzetikonyvtar

Árpád-házi I. Szent László király emléknapja

Szent László király. Forrás: Johannes Thuróczy: Chronica Hungarorum. 1488. Inc-1143. – Bibliotheca Corvina Virtualis

Korunk modern technikai vívmányait használó „motorizált” könyvtárosként fogtam neki e cikkem megírásának, ezért elsőként az erre használt számítógépet kapcsoltam be. A technika szédületes előretörése, és ennek követési kísérlete (nálam inkább csak erről beszélhetünk) ellenére valahogy mégis reménytelenül a múltban merengő humánbölcsész maradtam. Ezt jelzi, hogy a rideg technika világába igyekeztem becsempészni a művészet, mint az élethez számomra közelebb álló alternatíva egy szeletét. Ennek köszönhetően a gép bekapcsolása után először egy archaikus és szakrális világot idéző, templomi freskó jelenetében gyönyörködhettem, hiszen zárolási képernyőként ez jelent meg. A képen látható – a legtöbb templomi képen megjelenő témától eltérő – jelenetet két középkori viseletet hordó, szemmel láthatóan (mai szóhasználattal élve) „A-kategóriás”, magas harcértékű verekedőt ábrázol, amint (szó szerint) egymás torkának esve küzdenek hevesen egy kék, valószínűleg csillagos eget ábrázoló háttér előtt. Egyikük egy páncélba öltözött, tagbaszakadt lovag, kinek nemcsak korona, de a keresztény szentek ábrázolásában megjelenő glória is ékesíti fejét, jelezvén ebben a küzdelemben ő a „jófiú karakter”. Ellensége pedig egy süveget hordó, nomád népekre jellemző öltözetet viselő harcos, akinek „gonosz” mivoltát mivel sem fejezhették volna ki jobban, mint hogy tüzet is okád a szájából. Nem kell a magyar művészettörténet gazdag és szerteágazó ismeretanyagában otthon lenni ahhoz, hogy, ha valaki jártas valamennyire a magyar hadtörténelemben, ne vágná rá rögvest, ez az 1068-as cserhalmi (vagy más néven kerlési) csatát követő jelenet, melyben Szent László király küzd meg párviadalban egy lányrabló kunnal (aki valójában besenyő volt). Akik azonban kissé elmélyültek ebben témában, azok azt is tudják, itt sokkal mélyebb tartalom húzódik meg, mint egyszerűen egy csatát követő párviadal. Akik pedig esetleg ismerik az ún. „Szent László falképciklusokat”, azok a „csillagos kék ég” háttérmotívumból könnyen kitalálhatták, hogy az a bizonyos zárolási képernyő a Székelyderzsen található Szent László legendáját ábrázoló freskó egy részletét ábrázolja. Erről a „feldolgozásról” László Gyula a következőképpen ír:

„A mai unitárius vártemplom freskóit a hajó északi falán 1419-ben Ungi István fia megrendelésére készítették. A történet ferde, hálókeretbe illeszkedő, csillagos virágmustrás háttér előtt játszódik le. Hogy ez puszta díszítés lenne-e, mint többen gondolták, vagy valóban a csillagos ég képzetét akarja kelteni, mint például a Képes Krónika miniatúráin, ezt eldönteni nem tudjuk. […]
Szent László jobbjával vállon ragadja a kunt, páncélkesztyűs baljával pedig a torkát szorongatja, a kun pedig derékon ragadja a királyt. A király szőke szakállú, bajszos férfi, a kunnak sötét haja és varkocsa, pödrött bajsza van és szájából lángot okád a szentre. (Gondolhatunk vérfröcskölésre is, de a szepesi lándzsások területén lévő példák szerint a kun szájából láng vagy démon bújik ki, így valószínű, hogy itt sem vér fröcsköl a szorongatott torokból).”

László Gyula: A Szent László-legenda középkori falképei, Budapest, TKM Egyesület, 1993, 93–95. – Törzsgyűjtemény

Az egyik birkózó félről, Árpád-házi I. Szent László királyunkról (1040 k. – 1095) a Schütz Antal szerkesztette Szentek élete című kiadványban a következő bevezetőt találjuk:

„Magyarországot a Szent István halálát követő emberöltő alatt belülről trónviszályok, kívülről idegen támadások fenyegették. De még nagyobb lett a baj akkor, amikor a nemzet nemcsak politikailag, hanem lelkileg is megoszlott. Egyik része teljes odaadással csüggött Szent István nagy alkotásain, a keresztény hiten és a királyságon, a másik ellenben még mindig gyanakvó szemmel tekintett a kereszténységre és visszasírta az ősök pogány szabadságát és szabadosságát. Ezek a titkos Koppányok és Vaták úton-útfélen azzal példálóztak, hogy a kereszténység és magyarság tűz és víz, és hogy következésképpen lehetetlenség valakinek egyszerre jó kereszténynek is meg jó magyarnak is lennie. Így a nemzeti lelki meghasonlás napról napra mélyebbé vált. A meghasonlást nyomon követte a közerkölcsök nagymérvű süllyedése, a pogány babonák terjedése, a lopás, a rablás és erőszakoskodás elhatalmasodása és a barbár életformák visszaütése.
Ilyen előzmények után lépett trónra Szent László és fölséges egyéniségével egyszerre feloldotta a kínzó ellentéteket. Hiszen ő hiánytalanul egyesítette magában mindazt, amiért a jó magyar és a jó keresztény lelkesedett. Ő hős volt a javából. A többiek sorából egy fejjel kiemelkedett daliás termetével; férfias szép megjelenésével első látásra meghódított mindenkit, aki érintkezésbe került vele. Amellett ízig-vérig keresztény volt; az evangélium tanításait nem csupán ajkán hordozta, hanem életével meg is valósította. Ő tehát tősgyökeres magyar dalia és szent is tudott lenni, és ezzel a nagyszerű szintézissel végképp kitépte a bizalmatlanság tövisét, mely a kereszténység iránt még sok magyar szívben ott sajgott.”

Schütz Antal (szerk.): Szentek élete. Az év minden napjára. Második kiadás, Budapest, Pantheon, 1995, 391. –Törzsgyűjtemény

Szent László. Róna József szoborműve. In: Vasárnapi Ujság, 41. évf. 19. sz., 1894. május 13., 313. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Az említett gyűjteményes kötet ezután még hosszan taglalja második szent királyunk életútját, a hitéletben, az egyháztörténetben, a kora középkori magyar politikában és a hadakozásban betöltött fontos szerepét. Ha alaposan megvizsgálnánk, nem tudom, hogy találnánk-e még egy olyan alakot a magyar történelemben, akivel kapcsolatban úgy született az idők során tengernyi történelmi, művészettörténeti, egyházi és egyháztörténeti és nem utolsó sorban hadtörténeti monográfia, hogy kortárs forrás gyakorlatilag nem is létezik róla. A Diós István szerkesztette Magyar katolikus lexikon éppúgy nem fukarkodik az Árpád-házi lovagkirály bemutatásával, ahogy a „digitalizált köznép” által használt enciklopédia, a Wikipédia magyar nyelvű változata sem. Az ifjúság körében ismeretterjesztésre szánt Magyarország története sorozat 3. része, a Koszta László által írt Válság és megerősödés. 1038–1196 című kötet legtöbbet emlegetett alakja, hiszen még a királyságának idejével foglalkozó fejezeten kívül is ott „él” a könyv lapjain, mint a besenyők és egyéb népek elleni harcok kiemelkedő lovagja és hadvezére. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma pedig egy Jókai Mór-novellának megfelelő terjedelemben emlékezik meg a június 27-hez, vagyis Szent László napjához fűződő egyházi és népszokásokról. Egyébként nagy királyunk és legendás szentünk nevét lengyel édesanyja, Richeza választotta. A lengyelesen Vladislavnak ejtett név jelentése: „úrfi, uralkodó fia, származéka”. Lengyel édesanyjának és lengyelhoni nevelkedésének köszönhetően június 27-én ünneplik a magyarországi lengyelek napját, a hazánkban élő lengyelek egyik legkiemelkedőbb társadalmi, kulturális eseményét is.

Az esztergomi Bazilika új szoborművei Kiss Györgytől. In: Vasárnapi Ujság 48. évf. 9. sz., 1901. március 3., 140. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A Tanácsköztársaság idején betöltött szerepe miatt – Stromfeld Aurélhez hasonló módon – ellentmondásos személyiségként számon tartott katonatiszt, a később katonai szakíróként ismerté vált Julier Ferenc Magyar hadvezérek című alapműnek számító munkájában Szent Lászlóval mint hadvezérrel foglalkozik. A legendás lovagkirály harci- és hadvezéri képességeiről írja:

„Az Árpád-házból származott nagy királyaink közül hadvezéri tehetségben legjobban Szent László magaslik ki. Az ő közel negyedszázados hadvezéri pályájának ragyogó hőstetteit nem egykorú hadműveleti okmányok, hanem legendák és utólag megírt krónikák hagyták az utókorra. Utóbbiak a nagy hadvezér hadászati működésének katonai alapon való megírására csak korlátozott mértékben alkalmasak. Nyújtanak azonban egy feltétlen bizonyosságot, mégpedig azt, hogy Szent László a katonai erényeiről híres magyarság egyik legjelentékenyebb katonai egyénisége. Gyönyörű haditetteit a népmondák természetszerűleg a személyes katonai vitézség hangsúlyozásával örökítették meg. De Szent Lászlóban nemcsak a rettenthetlen hős és a feddhetlen keresztény lovag mintaképét kell látnunk, hanem korának egyik legtehetségesebb hadvezérét is.
[…]
László serdülő ifjú korában részt vehetett atyjának, a „bajnok” Béla királynak utolsó hadjáratában, melyet 1063-ban a németektől támogatott Salamon ellen vívott. Erről ugyan bizonyítékunk nincs, de valószínű, hogy a rendkívül gondos nevelésben részesült Lászlónak a magasabb katonai tudományokban való gyakorlati oktatását édesatyja, a kiváló hadvezérnek bizonyult Béla nem hanyagolta el.
Biztosan tudjuk azonban, hogy László herceg 22 éves korában, 1068-ban az úzok felett aratott kerlési (cserhalmi) győzelemben mint alvezér fontos szerepet játszott.
1071-ben harcolt Belgrád megvívásánál.
1074-ben a Salamon ellen vívott mogyoródi csatában aratott diadal elsősorban az ő nevéhez fűződik. Ugyanebben az évben a német betörés sikeres kivédésében is része volt.
1079-ben – már mint király – visszaverte a nyugati határon betört német sereget.
1080-ban a görög birodalom északi részében, a mai Szerbiában eredményesen hadakozott.
1082-ben újból a németek ellen viselt hadat.
1085-ben a kánokra mért megsemmisítő csapást.
1090-ben hadaival Szlavóniát – Zágráb vidékét szállta meg.
1091-ben Horvátországot és Dalmáciát harc árán hódította meg és ezután az Erdélyen át a Tiszáig hatolt kánokat verte tönkre.
1094-ben Lengyelországban harcolt. Ez volt azutolsó háborúja, 1095-ben elhúnyt.
Szent László tehát 1068-tól 1094-ig 11 hadjáratban vett részt al- és fővezéri minőségben. Mindezek a hadjáratok a magyar fegyverek győzelmével végződtek. Ez az eredmény már egymagában véve László kiváló hadvezér képességeiről tesz tanúságot.”

Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest, Stádium, 1930, 33. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Julier Ferenc külön kitér a kerlési csatára Szent László érdemeinek bemutatásában. Ez a csata, vagyis egy ebben lezajlott párviadal az évtizedek, évszázadok során „önálló életre kelt”. Nyolc évszázad elteltével, a Monarchia korának úri világa által legtöbbet forgatott könyv írója, a Párbaj-codexéről híressé vált újságíró és vívómester Clair Vilmos is megemlíti Magyar párbajok című művében ezt a viadalt. „Ez már valami!” – mondhatnánk, hogy ennyi idő múlva is példaként említik a vívótudását és harci készségét fejleszteni kívánó párbajképes úriembereknek ezt a „karambolt”. Azonban ez a párviadal jóval túlnőtte azokat a kereteket, melyeket egy „egyszerű” példaértékű fegyverténynek való besorolás nyújtana neki. Mielőtt erre rátérnénk, nézzük meg, mi is történt valójában. A cserhalmi ütközet legismertebb írott történelmi forrása finoman fogalmazva sem nevezhető kortársnak. Hiszen az 1360 körül keletkezett Képes Krónikát kortársnak tekinteni körülbelül olyan lenne, mintha Berlin 1757-ben való elfoglalásáról Ordas Ivánnak az 1987-ben megjelent Hadik András. A királynő tábornagya című történelmi kalandregényét tekintenénk. Ennek ellenére egyéb forrás hiányában a „ha nincs ló, jó az öszvér” elv alapján mégis erre kell hagyatkoznunk. Lássuk, mi történt akkor és ott Káli Márk „tudósítása” szerint:

„Szent László herceg meglátott egy pogányt, aki lova hátán egy szép magyar leányt hurcolt magával. Azt gondolta tehát Szent László herceg, hogy ez a váradi püspök leánya, és ámbár nehéz sebben volt, mégis nagy hamar üldözőbe vette lova hátán, melyet Szögnek nevezett. Midőn azután lándzsavégre megközelítette, semmire sem ment vele, mert az ő lova sem maradt vissza semennyit sem; így mintegy kartávolság volt a lándzsa hegye és a kun háta között. Rákiáltott tehát Szent László herceg a leányra és mondá: »Szép húgám! Fogd meg a kunt övénél, és vesd magad a földre!« Az meg is tette. Mikor a földön hevert, Szent László herceg közelről át akarta szúrni a lándzsával; a leány akkor nagyon kérte, ne ölje meg, hanem bocsássa el. Ebből is kitetszik, nincsen hívség az asszonyokban, bizonyára fajtalan szerelemből akarta megszabadítani. A szent herceg azután sokáig mérkőzött a férfiúval, majd elvágta inát és megölte.”

Képes Krónika, fordította: Geréb László, Budapest, Magyar Hírlap, Maecenas Kiadó, 1999. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szent László harca a kun vitézzel. Képes Krónika – Kézirattár, Cod. Lat. 404. f. 36v

A témával foglalkozó kutatók szerint a Képes Krónika által megírt harci jelenetet feldolgozó templomi freskók már egy mitikus és archaikus elemekkel tarkított párviadalt tárnak elénk. Ebben a küzdelemben keleti (iráni, mongol, szibériai) mondákhoz hasonlóan sebezhetetlen hősök viaskodnak egymással. Ahogy László Gyula kimutatta, a küzdelem mindig mitikus keretek között zajlik, valójában kozmikus harcról van szó. A kozmikus erők küzdelmét keresztény köntösbe bújtatva tárják elénk az igazi hungarikumnak számító templomi Szent László-falképciklusok. A birkózás mitikus jellegét erősíti a kun szájából előtörő lángnyelv is. Úgy látszik, a színszimbolika is fontos szerepet kaphatott, hiszen Szent László lova mindig világos, a kuné sötét színárnyalatú. Ez a Diószegi Vilmos által feldolgozott magyar táltoshiedelemre utalhat. Az általában fehér, vagy világos színű táltos igen gyakran kér külső segítséget, Szent László is a leány segítségével győz, amikor az belevágja a kun inába a csatabárdot. Egyébként az elrabolt lány motívuma is éppúgy jelentős, mint a harc végén való szexuális szimbolikájú jelenet egy (világ)fa tövében, mikor is a leány az ölébe fekvő Szent László „fejében keres”. Ennek a keresztény köntösbe bújt mitikus és archaikus kavalkádnak az alapján találónak vélhetjük az alábbi megfogalmazást:

„Szent László alakja mintegy kristályosodási pont a népi és egyházi hagyományban, amely köré különböző eredetű hagyományok lerakódtak. Éppen ez teszi izgalmassá az ő személyét, hogy a legkülönbözőbb, adott esetben egymásnak ellentmondó, sőt kizáró képeket is képes volt egységesíteni.”

Hankovszky Béla J. – Kerny Terézia – Móser Zoltán: Ave Rex Ladislaus, Budapest, Pulus Hungarus, Kairosz, 2000, 8. – Törzsgyűjtemény

Szent László legendája. (A székelyföldi fülei templom freskójának egy részlete. Rajz: Kimnach László). In: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. Magyarország I. Magyarország története. Szabó Károly: Az Árpád-királyok kora, Budapest, Magyar Királyi Államnyomda, 1888, 66. – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Digitális Képarchívum

László Gyula a Szent László-legenda középkori falképei című munkájában 48 ma is létező, elpusztult, vagy feltételezett freskót vesz számba. Ezek közül néhány jelentősebbnek a helye: Székelyderzs; Kakaslomnic; Vitfalva; Gelence; Karaszkó; Rimabánya; Tereske; Ócsa, etc. Nem szükséges különösebben jártasnak lenni a középkori hadművészetben, hogy a történelmi Magyarország térképére nézve észrevegyük, a Szent László-ciklusokat ábrázoló freskók jelentős része a határvidék vonzáskörzetébe tartozó települések templomain található. Ez nyilván nem véletlen, hiszen egyrészt az ellenséges besenyő sereg betörését verték vissza a párviadalt megelőző cserhalmi ütközetben, másrészt a korai magyar határőrizet megszilárdítása és a határvédelem megszervezése I. (Szent) László király nevéhez fűződik. Emlékét a Határőrség ma is őrzi, a határőrök védőszentjüknek választották, ezért a magyar kormány határozata alapján 1992-től Szent László napján, június 27-én ünneplik Magyarországon a Határőrség napját is.

Johannes Thuróczy: Chronica Hungarorum Inc. 1143b. – Bibliotheca Corvina Virtualis

Ez a keresztény-mitikus-archaikus elemeket ötvöző történet valójában jóval László halála után kezdett el „élni”. Igaz ez a köré épült, elsősorban szakrális jellegű kultusz esetében is. László nemcsak lovagi ideálból lett katonaszentként, de gyógyítószentként is jelentős. Annak ellenére, hogy Arany János Szent László füve című költeményében is elmesélt ismert legendájában még nagyon is hús-vér alakjában találja meg a betegségtől meggyötört katonái számára gyógyírként a róla elnevezett tárnicsot vagy más néven keresztfüvet (Gentiana cruciata), legendáiban nagyon is gyakori és elterjedt elem, hogy sírjánál, ereklyéi hatására keresnek gyógyulást a rászorulók. Ahogy olvashatjuk róla:

„Vakoknak látását (Lukács 4,19), siketeknek hallását, némáknak beszédét, sántáknak járását (vö. Lukács 7,22), s mint a szükség napjaiban egyetlen mentség (Zsolt. 9,10), a szorongatottaknak a védelem vigaszát nyújtja.
László szentségének hírét hallva egy szegény szűz jött a sírhoz, és kiérdemelte, hogy elvesztett látását visszanyerje; visszakapván testi épségét, akkora lelki jámborság ejtette hatalmába, hogy azt hitték, isteni szellem látogatta meg. Egy nemes leányt pedig, aki megfosztatott szeme világától, és a testi orvosságban minden reményét elvesztette, szülei az ő sírjánál hagytak: s ő beteg szemét hallatlan módon egészségesre cserélte. Mert midőn kínos fájdalmát s meghibásodott testrészét siratva a leány letörölte patakzó könnyeit, kezébe estek bizonyos gömb alakú, szem formájú, vérrel teljesen megalvadt húsdarabok. A leány kiáltozott, mert azt hitte, elveszítette szemgolyóit, s a megdöbbent nép összefutott, hogy lássa, mi történt: látják őt s a kiütött húsgömböket kezében, amint a csodálkozóknak mutatja, s ő csodálkozva új, látó szemmel bámul rájuk. A némákról, siketekről és sántákról pedig, akik László érdeméből gyógyultak meg, az örömök közepette az esetek közönségessége s a megszokott csodás képességek miatt ne is beszéljünk, inkább a szokatlanokat meséljük el.”

Szent László király legendája. ford. Kurcz Ágnes. In: Érszegi Géza szerk. : Árpád-kori magyar legendák és intelmek. Szentek a magyar középkorból I. Budapest, Osiris Kiadó, 1999, 95. – Törzsgyűjtemény

Sírjának kultikus szerepe a gyógyításon kívül másra is kiterjedt. Hankovszky Béla szerint „a középkor Szent Lászlóban merészen szólva egy második Krisztust látott”. A közismert, Győrben őrzött Szent László-herma is krisztusi vonásokkal ábrázolja Lászlót. Vannak olyan ábrázolások, ahol a krisztianizáló jelleg annyira erős, hogy László szinte összetéveszthető Krisztussal. A német-római császárnak, vagyis az akkori „világ urának” is megválasztott Luxemburgi Zsigmond (Magy. kir. 1387–1437) végső kívánsága volt, hogy Nagyváradon, László sírja mellé temessék el. Középkori királyaink közül Szent László az egyetlen, akinek sírjához peres ügyekben „esküdni” jártak a vitás felek, hiszen a szent király sírjánál tett eskü perdöntő erejű volt.

„Egy vitéz nyomasztó szükségében ezüst ivócsészéjét, melyet apjának a kegyes király adományozott, egy ispánnak eladásra kínálta, de az ispán a kapzsiság szenvedélyében azt hazudta, hogy éppen tőle lopta. István király, Kálmán fia, Valter, váradi püspököt bízta meg, hogy ezt a pert törvényes eljárással folytassa le. A püspök nagy bizonyossággal bízva a boldog király érdemeiben, olyan bírósági ítéletet hozott, hogy tegyék a csészét Szent László király sírjára: bizonyítsa be az Úr, ki érdemli meg kettejük közül igazság szerint. Az ispán pedig maga felől nagy reménységben lépett a sírhoz, hogy megragadja a csészét: mint egy halott zuhant le nyomban, és súlyos kábulatában sem a csészét nem tudta megragadni, sem a földről nem tudott felkelni.
Míg tehát a világegyetem alkotója ilyen nagy csodákkal nyilvánította ki, hogy a szent király isteni erőben részesül, az Úr 1192. évében szent teste dicsőségesen szentté avattatott.”

Szent László király legendája. ford. Kurcz Ágnes. In: Érszegi Géza (szerk.): Árpád-kori magyar legendák és intelmek. Szentek a magyar középkorból I., Budapest, Osiris Kiadó, 1999, 95. – Törzsgyűjtemény

Szent László király könyörögj érettünk! – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Az Anjou-házból származó, „három tenger mosta” Magyarország királya, I. (Nagy) Lajos (1342–1382) szintén mint lovagkirály él a köztudatban. Természetes, hogy számára is egy eszménykép volt a három évszázaddal korábban uralkodó katonaszent. De nemcsak ő, hanem katonái is szinte úgy tisztelték Lászlót, mint az ókori Róma legionáriusai Mars istent. Lajos idejéből származik egy olyan csata története, melyben ismét felbukkant a szent lovagkirály. A szomszédos Moldvából a tatárok az 1340-es években többször betörtek Erdélybe, nem kis pusztítást hagyva maguk után. Ezt megelégelvén Lajos Lackfi Andrást (Endrét) székely határőrcsapatokkal a tatárok földjére küldte. 1345. február 2-án Lackfi hatalmas győzelmet aratott a tatárok felett. Ez a csata a magyar köztudatban szintén Szent László nevéhez kapcsolódott. Hogy miért? Talán legszebben Arany János meséli ezt el az önállóan megírt, de a Toldi estéjében is szereplő elragadóan szép legendával:

Monda Lajos a nagy király:
Eredj szolgám, Laczfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre:
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tízezernyi lófő székely.

Kél Budáról Laczfi Endre,
Veszi útját Nagy-Váradnak;
Kölestermő Kunság földén
Jó csatlósi áthaladnak;
Várad kövecses utcáin
Lovuk acél körme csattog,
Messzefénylik a sok fegyver,
Messzedöng a föld alattok.

Hallja László a templomban
Körösvíznek partja mellett;
Visszatér szemébe a fény,
Kebelébe a lehellet;
Koporsója kőfedelét
Nyomja szinte három század:
Ideje már egy kevéssé
Szellőztetni a szűk házat.

Köti kardját tűszöjére
S fogja a nagy csatabárdot,
Mellyel egykor napkeleten
A pogánynak annyit ártott;
Félrebillent koronáját
Halántékin igazítja;
– Éjféltájban lehetett már –
A vasajtót feltaszítja.

És megindul, ki a térre;
És irányát vészi jobbra,
Hol magasan felsötétlik
Ércbül öntött lovagszobra;
Távolról megérzi a mén,
Tombol, nyerít, úgy köszönti:
Megrázkódik a nagy ércló
S érclovagját földre dönti.

Harci vágytól féke habzik,
Kapál, nyihog, lángot fúvall;
László a nyeregbe zörren
S jelt ad éles sarkantyúval;
Messze a magas talapról,
A kőlábról messze szöktet;
Hegyen-völgyön viszi a ló
A már rég elköltözöttet.

Egy ugrás a Kalvária
És kilenc a Királyhágó;
Hallja körme csattogását
A vad székely és a csángó:
Ám a lovat és lovagját
Élő ember nem láthatja,
Csodálatos! – de csodákat
Szül az Isten akaratja. –

Három teljes álló napig
Vívott a pogánnyal Laczfi;
Nem hiányzott a székely szív,
De kevés a székely harcfi
Míg a tatár – több mint polyva,
Vagy mint a puszták fövénye –
Sivalkodik, nyilát szórja,
Besötétül a nap fénye.

Már a székely alig győzi,
Már veszélyben a nagy zászló,
De fölharsog a kiáltás:
»Uram Isten és Szent László!«
Mint oroszlán, ví a székely,
Megszorítva, nem megtörve...
Most a bércen láthatatlan
Csattog a nagy ércló körme.

»Ide, ide jó vitézek!«
Gyüjti népét Laczfi Endre:
Hát egyszer csak vad futással
Bomlik a pogányság rende;
Nagy tolongásnak miatta
Szinte már a föld is rendül;
Sok megállván mint egy bálvány,
Leragad a félelemtül.

Sokat elüt gyors futtában
A repülő kurta csákány;
Sok ki nem mozdul helyéből
Maga rab lesz, lova zsákmány.
Foglyul esett a vezér is
Atlamos, de gyalázatja
(Nehéz sebben vére elfoly)
Életét meg nem válthatja.

Fel, Budára, Laczfi Endre
Számos hadifoglyot indít;
Annyi préda, annyi zászló
Ritka helyen esik, mint itt.
Rabkötélen a tatárság
Félelemtül még mind reszket.
És vezeklik és ohajtja
Fölvenni a szent keresztet.

Hogy elértek Nagy-Váraddá,
– Vala épen László napja –
Keresztvízre áll a vad faj,
Laczfi lévén keresztapja.
Összegyűl a tenger néző
Hinni a csodába, melyet
Egy elaggott, sírba hajlott
Ősz tatárnak nyelve hirdet:

»Nem a székely, nem is Laczfi,
Kit Isten soká megtartson;
Hanem az a: László! László!
A győzött le minket harcon:
A hívásra ő jelent meg,
Vállal magasb mindeneknél
Sem azelőtt, sem azóta
Nem láttuk azt a seregnél.

Nagy lovon ült a nagy férfi,
Arca rettentő, felséges;
Korona volt a fejében
Sár-aranyból, kővel ékes;
Jobb kezében, mint a villám,
Forgolódott csatabárdja:
Nincs halandó, földi gyarló
Féreg, aki azt bevárja.

Mert nem volt az földi ember,
Egy azokból, kik most élnek:
Feje fölött szűz alakja
Látszott ékes nőszemélynek;
Koronája napsugárból,
Oly tündöklő, oly világos! –«
Monda a nép: az Szent-László,
És a Szűz, a Boldogságos.

S az öreg tatár beszédét,
Noha kétség nincs felőle;
Bizonyítá a templomnak
Egy nem szavajátszó őre:
Hogy három nap a sirboltban
Lászlót hiába kereste;
Negyednapra átizzadva
Találtatott boldog teste.

(1853 szept. 19)

Arany János: Szent László. Legenda. In: Arany János összes költeményei – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szent László csatája a kunokkal; a zsigrai templomban levő, XIV. századi falfestmény után. Rajz: Kimnach László. In: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. Bevezető kötet, Budapest, Magyar Királyi Államnyomda, 1887, 367. – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Digitális Képarchívum