„Nagy, öreg fák, sűrű csalitok ezer ágán ezernyi madárfészek rejtőzködött valamikor”

2023. május 10. 06:00 - nemzetikonyvtar

Madarak és fák napja

A Madarak és fák napa alkalmából Schmidt Egon Ezer ágán ezer fészek című könyvét mutatjuk be.

Schmidt Egon „Ezer ágán ezer fészek” című könyve első és második kiadásának borítója

A 2022. évi Madarak és fák napja alkalmából írt blogbejegyzésemben az „utolsó magyar polihisztor” Herman Ottó, először 1901-ben megjelent, több mint egy tucatnyi kiadást megélt halhatatlan művét igyekeztem megkedveltetni kedves Olvasóinkkal, melynek címe: A madarak hasznáról és káráról. Az utolsó nagy polihisztor könyve – Chernel István Magyarország madarai… című örökzöld alkotása mellett – igen becses darabja a hivatásos ornitológusok, a madárbarátok és a (Gerald Durell szavaival élve) „amatőr természetbúvárok” könyvtárának. Ezek mellett persze –örömteli módon – egyéb magyar szerző tollából született művek is akadnak, melyek kötetei afféle „sarkalatos alapműként” méltán foglalják el egy természetbarát otthonának könyvespolcait. Az általam bemutatni kívánt könyv, úgy vélem, mindenképpen ezek sorába tartozik. A tavalyi blogbejegyzésem elején – egy korábbi személyes élményem kapcsán – említést tettem egy 20. század vége felé született emblematikus, természetbúvárok számára készült műről is:

„Emlékszem, amikor a 2010-es évek elején egy országos közgyűjteményben dolgoztam, felkértek rá, hogy »laikusként« mutassam be egy általános iskola madárbarát szakkörének a múzeum kiállítótermeiben található madárpreparátumait. Nem mellesleg volt mit bemutatni, hiszen országos viszonylatban az egyik leggazdagabb ilyen jellegű gyűjteményről volt szó. De hogy a »helyzet fokozódjon«, közölték, a szakkör nebulóinak kísérői között ott szerepel majd a Magyar Madártani Egyesület egyik munkatársa is. Bár volt időm felkészülni, mégsem minden megszeppenés nélkül vártam a nagy alkalmat. A tárlatvezetés végül jól sikerült, a túzokemblémával ellátott zöld mellényben résztvevő MME munkatársa is meg volt elégedve. Később, amikor a múzeum a »Madarak és fák napjára« rendezett programjait május 10-én megtartotta a tanulni vágyó ifjúságnak, jelen volt az említett egyesület elnöke is. Kedélyes beszélgetés során elmeséltem neki a tárlatvezetésemet, és hogy milyen sokat segített nekem két bizonyos könyv a felkészülésben. Mikor a két könyv címét meg is említettem neki, megjegyezte: – Ha ezekből a könyvekből készültél fel, akkor szinte mindent tudsz a madarakról.
Kedves Olvasó! Kíváncsi arra, hogy melyik két könyvről van szó? Az egyiket még általános iskolás koromban ismertem meg. Ez Schmidt Egon: Ezer ágán ezer fészek című, először 1981-ben megjelent műve.”

Hamvai-Kovács Gábor: „ennek a kis könyvnek a legfőbb rendeltetése az, hogy a madarak hasznáról és káráról tiszta képet fessen” In: Az Országos Széchényi Könyvtár blogja, 2022. május 10.

Schmidt Egon. A kép forrása: Wikipédia

Vannak nevek, amelyeket, úgy vélem, nem kell bemutatni. Legalábbis bizonyos körökben nem. A madár- és természetbarátok körében az idén elhunyt Schmidt Egon németesen hangzó neve bizonyára ebbe a kategóriába tartozik. Ha könyvtárunk online katalógusának „név kulcsszó” keresőmezőjébe beírjuk Schmidt Egon nevét, akkor pontosan 177 találatot kapunk. Számos természetvédelmi ismeretterjesztő könyvet írt, leginkább a madármegfigyelés, madárvédelem témakörökben. Miután éveken át kutatta a hazánkban élő bagolyfélék táplálkozását, ezek köpeteinek elemzése alapján, számos publikációt készített erről. A hazai rigófélék szakértőjeként a nemzetközileg elismert német Die Neue Brehmbücherei monográfiasorozatban ő írta a kékbegyet, a karvalyposzátát és – Farkas Tiborral közösen – a kövirigót bemutató köteteket. Elbűvölően varázslatos világot tárnak elénk kirándulásainak leírásai, melyek az ismert hazai madárparadicsomok mellett olyan közismert élőhelyeket is bemutatnak, mint a Kikunság, a Dunakanyar, a Kis-Balaton, vagy a főváros ékességének számító Gellért-hegy és Margit-sziget. Schmidt Egon gyermekkorától kezdve érdeklődött a madarak iránt. A madarak megfigyeléséről írt gyerekkori naplójának nyoma veszett, mikor családját – német származása miatt – a kommunista rendszerben kitelepítették. Emiatt egyébként egyetemre sem mehetett, hatalmas tudása autodidakta módon alakult ki. A Fővárosi Állat- és Növénykert munkatársaként is dolgozott 1954 és 1955 között, majd a Madártani Intézet munkatársaként 1956 és 1979 között többek között a madárgyűrűzést vezette. 1980-tól pedig az Állatvilág magazin szaklektora volt. Emellett rendszeresen publikált még a Természetbúvár, az Élet és Tudomány, a Halászat, a Nimród, a Vadász-lap, és a Horgászújság kiadványokban. A Kisdobos gyermekmagazinban Kedvenceink a lakásban, Nézz a lábad elé! címekkel állandó rovata volt. A Magyar Rádió Oxigén című műsorának készített Balogh Istvánnal madárhangfelvételeket. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület alelnöki tisztjét is betöltötte. Munkája elismerése végett többek között megkapta a Kossuth-díjat (2009) és a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét (2004).
Schmidt Egon több mint 3600 tudományos ismeretterjesztő írás, novella szerzője volt. Ezek bemutatása egy cikkben körülbelül olyasféle vállalkozás lenne, mintha a Dunában folyó vízmennyiséget akarnánk egy úszómedencébe belemerni. Talán ezért megbocsájt a kedves Olvasó, ha nem is vállalkozom erre. Azonban az mégsem lehet, hogy az idei Madarak és fák napján egyetlen Schmidt Egon-kötetet se mutassak be. Kompromisszumos megoldásként ezért álljon itt az a mű, melynek hátlapján a következő mondatok csábítják a potenciális olvasót egy kényelmes fotelből való természetjárásra:

„Nagy, öreg fák, sűrű csalitok ezer ágán ezernyi madárfészek rejtőzött valamikor, ahol zavartalanul költöttek a madarak. Magasan, 20-30 méteres fák tetején sasok, ölyvek, kerecsenek fészkeltek, folyók partján, háborítatlan erdők sűrűjében a fekete gólyák, rekettyésekben, nádasokban nagy vízimadársereg: kócsagok, gémek, nádirigók. Bécsy László, kitűnő madárfotósunk, szinte az utolsó pillanatban örökítette meg lencséjével ezt a pusztulóban lévő világot. Kétszáznál több színes és fekete-fehér fotójához, amelyek vonuló, védett madarainkat, de a környezetükben élő néhány védett emlőst, hüllőt, kétéltűt is ábrázolnak, Schmidt Egon írt olvasmányos szöveget.”

Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1986. (2. kiadás) – Törzsgyűjtemény

Békászó sas fotózása a magasból. A kép forrása: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1981. – Törzsgyűjtemény

Amikor általános iskolásként a tanórák közötti szünetekben kézbe véve belelapoztam a Schmidt Egon olvasmányos szövegével kísért, „Ezer ágán ezer fészek” című könyvbe, akkor annak lapjai szinte mágnesként vonták magukra a figyelmemet. Pillanatok alatt úgy elvarázsolva éreztem magam, mintha egy lombos fáktól zöldellő erdőbe, egy sűrű nádrengeteg borította vízpartra, vagy egy tarka virágoktól pompázó rétre kerültem volna. Hiába volt az óriási gyerekzsivaj az iskola folyósóján, én akkor is hallani véltem a fák leveleinek susogásával vegyült énekesmadarakat, a víz hullámzásától imbolygó nádrengeteg békáinak brekegésével vegyült nádirigó jellegzetes „énekét”, vagy a réten ciripelő ezernyi rovarfélét. Valóságos tíz percbe sűrített örökkévalóság volt egy-egy órák közötti szünetben tett kalandozásom a könyv lapjain megelevenedett természetben.
Napjainkban olvasva a könyv egyébként remek kordokumentumként is szolgálhat, hiszen több szempontból is egy letűnt világ képét eleveníti meg az olvasóban. A múlt század nyolcvanas éveire jellemző tudásszomjas „amatőr természetbúvárok” – éppúgy mint napjainkban – kíváncsiak voltak arra, mit láthatnak egy erdei vagy vízparti túrázás során, hogyan viselkedjenek egy-egy ritkán látható állatfaj közelében, vagy hogy melyek egy adott vidék sajátosságai. De érdeklődést váltott ki például az is, hogyan néz ki a rétisas élőhelye, a vízparti kopár fára települt kormorán-fészektelep, vagy hogy milyen egy madárfotós lessátor kívülről-belülről. Emellett igény volt egyszerűen csak a természetben eltöltött idő hangulatának-varázsának felidézésére, „négy fal közé” való becsempészésére is. Az efféle igények kielégítésére szolgáló, vizuálisan is bemutatott információkat akkoriban múzeumok és mozifilmek mellett leginkább könyvekből ismerhettük meg, hiszen nemhogy az internet-, de még a VHS-rendszerű videókorszak sem kezdődött el, sőt otthonainkban is javarészt fekete-fehér tévén nézhettük az adást. Az olvasmányos és lebilincselően érdekes, kéthasábban szedett szöveg, hozzá a művészi értékű, látványos képek ennek a világnak az igényeihez igazodtak, ahol az egyre növekvő tudásvágyat valahogy ki kellett elégíteni. A napjainkban sok helyütt népszerű, akár a tényszerűség rovására is történő „művészi elhajlások”, líraian megfogalmazott elvont filozofikus gondolatmenetek éppúgy, mint a laikusok számára nehezen érthető száraz szakszövegek nyomokban sem lelhetők fel ebben a műben. Emellett a bemutatott természetfotók informálisan is sokatmondók és életszerű helyzeteket tárnak elénk.
A sokak számára szinte követhetetlen technikai fejlődés káros következményei okozta „pusztuló világ” mellett örvendetes változásokra is felfigyelhetünk, ha négy évtized eltelte után feltekintünk a könyv lapjairól és szétnézünk környezetünkben. Ahogy a könyv fülszövegén olvashatjuk: „Bécsy László, kitűnő madárfotósunk, szinte az utolsó pillanatban örökítette meg lencséjével ezt a pusztulóban lévő világot.” Az idézett mondatból mára az maradt igaz, hogy Bécsy László kitűnő madárfotósunk. A „pusztulóban lévő világ” viszont már, igaz, kis mértékben, de a különféle tudatos környezetvédelmi intézkedéseknek köszönhetően elkezdte a rekultiváció útját járni. Példának okáért hadd említsem meg, hogy az egyik legszebb madarunkról, a réti sasról a könyvben még ezt olvashatjuk: „Már legfeljebb csak négy-öt pár él Magyarországon és azok is csak elvétve nevelnek fiókákat”. Ezzel szemben napjainkban évente 750-900 példányt számolnak meg a Magyar Madártani Egyesület munkatársai. Nem oly örvendetes változás viszont a pénz évek múltával való romlása, így meghökkenhetünk, amikor a könyv vége felé azt olvassuk, hogy a réti sas eszmei értéke – a nagykócsaggal, a túzokkal és a kerecsensólyommal együtt – „mindössze” 50 ezer forint. Ez napjainkban, mikor egy családi állatkert-látogatás ára több tízezer forintban mérhető, szinte bagatell összegnek tűnik. Pedig ez a summa akkoriban egy átlagdolgozó megközelítőleg félévi jövedelmét tette ki!
Az ehhez hasonló örvendetes és kevésbé örvendetes változásokat leszámítva a könyvben felsorakoztatott tények legnagyobb része azonban mindenféle változás nélkül vészelte át az idők tengerének négy évtizednyi hullámzását. Hiszen az alábbi idézet akár ma is elhangozhatna:

„Az árnyas erdei ösvényeken már egy ötletszerű séta is ezerféle látnivalót kínál. A jó szemű vándornak feltűnik, hogy más madárfajok élnek a hegyeken, a dús aljnövényzetű tölgyesekben, és mások jellemzőek a bükkösökben, ahol nyáron is messzire látni a szálfák szürke törzsei között. A leggazdagabb állatvilága az ún. kevert erdőknek van, ahol a lombos fák tűlevelűekkel elegyednek. …
Különösen érdekes világ tárul fel előttünk, ha a nagy folyók, a Duna, de különösen a Tisza párás ligeterdeiben barangolunk. A roskatag, vén fűzfák és föléjük tornyosuló fehér törzsű nyárfák, melyek kérgükön viselik a legutolsó árvíz sáros nyomait, ezernyi odúval várják a fészkelő madarakat.”

Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1981, 7. – Törzsgyűjtemény

„Az árnyas erdei ösvényeken már egy ötletszerű séta is ezerféle látnivalót kínál”. A kép forrása: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1986. (2. kiadás) – Törzsgyűjtemény

Ezekkel a sorokkal kezdődik a könyv első, „Hegyek, erdők, ligetek” című része. A könyv összesen három olyan jellegzetes tájegységgel foglalkozik, melyekre hazánkban leginkább használjuk a „természet” megnevezést. Az erdő sokak számára egy olyan varázslatos hely, amelyről néminemű túlzással azt mondhatjuk, hogy azért mennek oda a „rajongói”, a túrázók, hogy ott „elveszítsék az eszüket és megtalálják a lelküket”. Kevés olyan ember van, akit ne ejtett volna még egyszer sem rabul – a Richard Wagner által is megzenésített – erdőzsongás. Ahogy a könyv egészében, így ebben a részben is helyet kapnak a tollas lakók „társbérlői”, vagyis olyan egyéb osztályokba sorolható állatfajok is, akik osztozkodnak madaraink élőhelyén. Példának okául rögtön az elején betekintést nyerhetünk egy sokak által „nem szeretem”-kategóriába tartozó állatnak a „szerelmi életébe”. Valahányszor véletlenszerűen „kinyílik” kezemben a könyv, mindig a párosodó barna varangyokat ábrázoló képeknél történik ez. A rücskös bőrű kétéltűt bemutató szövegrésznél eszembe jut Herman Ottó könyvének a varjakról szóló fejezete. Ugyanis, ahogy a nagy magyar polihisztor rehabilitálta a károgó énekesmadarakat, hogy tessék tudomásul venni az olvasónak, hogy azok igenis hasznos madarak, úgy Schmidt Egon is pártfogásába veszi a sokak által félelmetesnek tartott és pusztításra ítélt püffedt testű, lomha kétéltűt, mely a kertészkedők egyik leghasznosabb segítőtársa, kukac-, giliszta- és mindenféle kártevő rovar pusztítása miatt. Tersánszky Józsi Jenő mesehőse, Misi Mókus fajtársai sem hiányozhatnak, hiszen ők nemcsak abban hasonlítanak a madarakra, hogy fákon élnek, de otthonuk is ágakból épített, finom hánccsal bélelt fészek. A mesék másik kedvelt állata, a sün is helyet kapott a könyv lapjain, ahogy a házak padlásait látogató nyest is. A nyest otthonunkban való jelenlétét, „elsősorban a padlásról lehallatszó különös, babonás emberek számára talán ijesztő zörejek” árulják el. „Mintha sokan szaladgálnának odafent, s közben golyókat is gurigálnának ide-oda. Pedig csak egy nyestcsalád hancúrozik, mi tagadás, elég hangosan.” A sziklákon sütkérező smaragdzöld gyík látványa nélkül egy-egy napsütéses tavaszi vagy nyári túra el sem képzelhető, ezért természetesen a könyv lapjairól sem hiányozhat ez a miniatűr sárkány. Az egzotikus állatok kedvelői sem maradnak „éhkoppon”, hiszen a fekete-sárga színekben pompázó foltos szalamandra éppolyan vonzó egy magára valamit adó kétéltű-, és hüllőrajongó számára, mint bármely trópusokon élő rokona.

A mókusok nemcsak abban hasonlítanak a madarakra, hogy fákon élnek, de otthonuk is ágakból épített, finom hánccsal bélelt fészek. In: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1986. (2. kiadás) – Törzsgyűjtemény

Azonban a főszerep mégiscsak a madaraké. A falusi kémények háztetőin fészkelő fehér gólya és a kifejezetten emberkerülő, sűrű, áthatolhatatlan erdőlakó, „sötét öltönyös” testvére, a fekete gólya mellett olvashatunk a madárvilág „fejedelmeinek” hazai képviselőiről is. A már említett réti sasról megtudhatjuk, hogy – ellentétben a parlagi sassal – nem tartozik a sasfélék családjába, hanem „rövidnadrágos öltözete”, vagyis félig tollatlan csüdje miatt a réti sasfélék képviselője. Azonban mindkét ragadozó állatfaj egyedeinek vigyáznia kell a fészkére, mert a náluk jóval kisebb termetű, „ősmagyar totemállatot”, a turulmadarat mintázó kerecsensólyom képes őket elűzni onnan(!), ha nem talál elhagyatott hollófészket magának. Királyi címerállatunknál örömmel konstatálhatjuk, hogy a könyv írásakor ritkaságszámba menő hollók sok hazai erdőben azóta ismét elszaporodtak. Az erdei fülesbagolyról szintén azt olvassuk, hogy nagy fészekfoglaló és a varjak nem érezhetik magukat tőlük biztonságban, hiszen, ha kell, erővel is elűzik a károgó énekesmadarakat. De mielőtt „pálcát törnénk” eme „tudós kinézetű” madár felett, el kell mondani, hogy ez is nagyon hasznos faj. Nem tökéletes emésztőrendszerének köszönhetően gyakran öklendezi vissza a táplálék egy részét, és ezekből a bagolyköpetekből megállapíthatjuk, hogy rengeteg rágcsálót elfogyaszt. Az viszont csak mítosz, hogy a bagolyfélék a legokosabb madarak lennének. Ehhez a mítoszhoz nem kis mértékben járult hozzá az ókori Pallas Athéné (Minerva) istennő, akinek attribútuma egy később bemutatott bagolyféle, a kuvik volt, valamint a „rímhányó” becenévvel illetett Romhányi József, akinek mesehőse, Dr. Bubó egy uhu, aki tudós doktorként várja a pácienseit. Ma már minden madárbarát tudja, hogy a legintelligensebb madarakat a varjúfélék között kell keresnünk. Ahogy Schmidt Egon is írja egyik képviselőjükről, a hollóról: „alig törődik a zajosan érkező erdei munkásokkal, de azonnal gyanút fog a csendesen lopakodó ember láttán.” Erről nekem a tabáni dolmányos varjak jutnak eszembe, melyek már rég észre véve közeledésemet úgy tesznek, mintha tovább csipegetnék a földet, de azért kerülőmozdulatokkal úgy szökdécselnek körbe, hogy „véletlenül” mégis csak odapillanthatnak arra, aki érkezett.

Nem maradhat ki a könyv lapjairól a „turulmadár”, vagyis a fészkelőhelyért még a réti sast is elüldözni képes kerecsensólyom sem. In: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1986. (2. kiadás) – Törzsgyűjtemény

Nem hiányozhat egy erdőből a fák törzsein kapaszkodó harkályok kopácsolása éppúgy, mint a fák lombjainak susogásán keresztül hallatszó énekesmadarak dala sem. Ezért természetesen a nagy fakopáncs, a sárgarigó, a meggyvágó, a vörösbegy, vagy a barátka is helyett kapott a könyvben. De – mint említettem – helyet kapott az erdőn kívül két másféle természetes élőhely és lakói is.
A második rész címe: „Folyók, tavak, mocsarak”. Magyarország és a Kárpát-medence elképzelhetetlen folyók, tavak, mocsarak nélkül. Ahogy az erdő, úgy a nádrengeteggel körbevett vízpart is óriási vonzerővel bír a természetbarát számára. Gondoljuk csak el, mekkora sikert aratott Fekete István Tüskevár című műve, melynek örökérvényű mivoltát mi sem jelzi jobban, minthogy az 1960-as években forgatott klasszikus tévésorozat után 2012-ben moziváltozata is készült. Bár elismerésre méltó Seregi Zoltán, Bánhídi László vagy Eperjes Károly filmbeli alakítása, ennek a történetnek az igazi főszereplője, úgy vélem, mégiscsak a mesésen varázslatos vízparti természet volt. Ahogy a könyv második részének bevezetőjében olvashatjuk:

„Nem kell horgásznak lenni ahhoz, hogy a vizek bűvöletébe essünk. Elég csak egyszer szemügyre venni hóolvadáskor a mohapárnák tövéből fakadó vadvizet, a páfrányok között kanyargó erdei patak tiszta medrét.
A csobogó, gyengén fodrozódó vagy haragosan hullámzó vízre szállunk most, mely minden élet forrása, melynek minden cseppjében, kis tócsájában parányi állatkák ezrei nyüzsögnek. Vizekből kelt útjára az élet, ahogy manapság is onnét indulnak el a rétek zöld és barnahátú békái vagy könnyed reptű szitakötői. És ma is állandó otthona a tó, a mocsár, a folyó a sokféle halnak, ráknak, vízimadárnak.”

Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1981, 83. – Törzsgyűjtemény

A vizes-mocsaras tájegységek egyébként hazánk meghatározó képét alkották a 19. század utolsó harmadáig, az alföldi mocsárlecsapolások és folyamszabályozások előtti időkig. A Kis- és Nagy Sárrét, az Ecsedi-láp, a Duna árterülete megannyi összefüggő vízréteg borította táj, mely egy maitól gyökeresen eltérő világot jelentett. Nemcsak a szántóföldek borította Alföld, de például a hortobágyi tengernyi puszta is már egy olyan ember alkotta kultúrtáj, melynek helyén évszázadokon keresztül a Kis-Balatonhoz, a Velencei-tóhoz, vagy a – már emberkéz alkotta – Tisza-tóhoz hasonló látvány fogadta az arra tévedőket. Szűts Sándor A régi Sárrét világa című könyvben megemlíti, hogy voltak olyan, ma „csontszáraz” helyen álló alföldi települések, melyek között hajdanán ladikkal jártak-keltek áradások idején a lakosok. Hogy milyen gazdag élővilága lehetett a letűnt idők vizes-mocsaras tájegységeinek? Erről a könyv második része nyújt néminemű ízelítőt.

A kanalasgém, a valódi gémféléktől eltérően nem S-alakban tartott, hanem nyújtott nyakkal szeli a levegőt. In: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1981. – Törzsgyűjtemény

A madárvilág „arisztokratái”, a nagy kócsag, a kis kócsag, a szürkegém, a vörösgém és a kanalasgém ezen vidék lakója. Bár ez utóbbi madárfaj csak a nevében gém, hiszen valójában az íbiszfélékkel és a gólyákkal áll rokonságban. Ezt megállapíthatjuk, amikor például repülni látjuk. Ugyanis a kanalasgém, akárcsak a gólyák, nyújtott nyakkal szeli a levegőt. A gémfélék, köztük annak „legelőkelőbb” tagja, a nagy kócsag reptében nyakát S-alakúra görbítve tartja. Távolról így nagyon könnyen meg lehet különböztetni ezeket a madárfajokat. Nem maradhatnak el a nádas világából az énekesmadarak sem, a színpompás kékbegy, a mesteri fészket készítő függőcinege, vagy egy újabb „hamis” név birtokosa, a nádiposzáták közé tartozó nádirigó. Bár ennek a „csik-csik-csik, kara-kara-kara” hangzású „éneke” nem annyira a szépségéről ismert, mint inkább arról, hogy vízivilág elválaszthatatlan „hangeffektusa”. A második kiadás borítóján díszelgő jégmadár is itt kerül bemutatásra, melynek bravúros, zuhanórepülésben véghez vitt halászati módszerét a legjobb vadászpilóták is megirigyelhetik. De megirigyelhetik az egyetlen nádaslakó ragadozómadár, a barna rétihéja nászrepülését is, mely a legszebb természetben megfigyelhető látványok egyike. Míg a réti sasok egy magas, nehezen mászható fára épített fészekkel védik csemetéiket, addig a barna rétihéja nehezen járható nádasok mélyén teszi ezt, néha méternyire, máskor alacsonyabban a víz felett. De a nádasok szegélyezte vízparti környezet nemcsak a madarak élőhelye, ezért két „nemszeretem” állat képviselője is bemutatásra kerül. Bár ebből az egyiket, a zöld levelibékát még azok is sokszor csinosnak találják, akik irtóznak a békáktól. Ez az egyetlen hazai békafaj, amely fák és bokrok ágain, vagy vízparti nádszálakon él. A másik faj a hazánkban legelterjedtebb kecskebéka, amely gyakorlatilag a legtöbb ember számára a mesékben is szereplő, a gólyával állandóan hadban álló béka „prototípusa”.
A második fejezetben bemutatott víz borította táj a folyamszabályozások és mocsárlecsapolások következtében jelentősen átalakult. Erről az átalakított tájról és lakóiról szól a harmadik rész, „Mezők, rétek, házak tája” címmel.

„Letarolt erdők, felszántott parlagok, lecsapolt mocsarak helyén sajátos élőhely (biotóp) jött létre, amit összefoglalóan leginkább kultúrtájként emlegetünk. Itt találjuk azokat az állatfajokat, melyek messzemenően alkalmazkodni tudtak az emberi környezethez, és közülük néhány, így például a gólya, a füsti- és molnárfecske úgyszólván csakis ebben a biotópban fordul elő. A fecskék eredetileg sziklafalakon építettek fészket, és amikor megjelentek a házak eresze alatt, olyan sík vidéki, alföldi területeket hódítottak meg, ahol korábban nem éltek.”

Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1981, 131. – Törzsgyűjtemény

Gyermekkoromat a 19. században élt és tevékenykedett Fényes Elek által „Európa legnagyobb falujának” titulált, a vasút építése által vármegyeszékhellyé lett Békéscsabán éltem le. A katedrális méretű templommal rendelkező „szörnyű nagy falu” környékén a Körösök és mellékcsatornáik vidékét, valamint néhány tölgyes erdőt leszámítva, leginkább a könyvben harmadikként bemutatott tájegységgel kerülhet kapcsolatba a természetbe vágyó. Így voltam ezzel annak idején én is, amikor a könyvtár polcáról levéve, először kezembe került ez a mű. Lakóhelyünk mellett egy ligetes-erdősztyepp jellegű öntözött rét terült el, amely táj elbűvölő szépsége oly mértékben képes volt „kiragadni a lelkemet”, hogy amikor arra jártam, legtöbbször csak akkor vettem észre az ott élő madarakat, nyulakat, vagy őzeket, amikor – már egészen a közelükbe érve – azok fejvesztve menekültek előlem. Ez a rét lelkemben szinte eggyé vált a könyvben bemutatott természet csodáival. Nagyszüleimnél pedig a tanyavilág és az azokat övező szántóföldek és legelők végtelen világa kínálta a kifogyhatatlan természetjáró kalandokat. Így érthető, hogy ennek a résznek az olvasása során éreztem és érzem a leginkább „otthon” magam.

„A fecskék eredetileg sziklafalakon építettek fészket, és amikor megjelentek a házak eresze alatt, olyan sík vidéki, alföldi területeket hódítottak meg, ahol korábban nem éltek”. In: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1986. (2. kiadás) – Törzsgyűjtemény

Magyar Alföld, Békés vármegye. Ha ennek a tájegységnek a madárvilágára gondolunk, akkor sokunknak a Madártani Egyesület szimbóluma, a „magyar struccnak” is nevezett túzok jut eszünkbe. Ezért nem is hiányozhat a könyv lapjairól jellegzetes madáróriásunk sem. A nagy füves puszták, legelők, repceföldek nagy testű madara a korábbi évszázadok mértéktelen vadászata miatt már a múlt század nyolcvanas éveiben védelemre szorult. A puszta másik jellegzetes lakója a naplemente táján „krüiit” hangot adó, örvös galamb nagyságú ugartyúk, amely az alföldi homokterületeket, a borókásokat és a közéjük ékelt szőlővidékeket is szereti. A tanyák, kertes házak kedves „bérlője” – a partifecskével ellentétben – a házak táját kereső füstifecske, amely a tornácok mennyezeti szögleteiben, istállók gerendáin készíti remekműszámba menő fészkét. E madarak alacsony repülése jelezte a régi öregeknek az eső közeledtét. Ugyanis röptében kapják el a repülő rovarokat, melyek rossz időben alacsonyan szállnak. De még olvashatunk bőven emberi környezetet kedvelő madarakról, hiszen például „Budapesten az Országház, a Bazilika, az Iparművészeti Múzeum és más szépen cifrázott, nagy épületek környékén lehet tavasszal és nyár elején rendszeresen találkozni a vörös vércsével”. Úgy tűnik, ennek a ragadozó madarunknak meglehetősen kifinomult az esztétikai ízlése. A kísértethistóriák és rémtörténetek jellegzetes szereplője a gyöngybagoly, melynek furcsán fújó, szörtyögő hangját, és nesztelen repülésének susogását a régi babonás világban kísértetjárással azonosították. De Minerva „szent állata”, a „halálmadárnak” titulált kuvik sem járt jobban, ugyanis éjjelente gyakran felkereste a kivilágított ablakokat, rovarokat keresve. Mivel éjjel legtöbbször betegek, vagy haldoklók szobája volt kivilágítva, a köztudatban kialakult az a kényszerképzet, hogy a nevére alliteráló hangjával a „halált hozta el”. Pedig társaikkal együtt ezek a bagolyfélék is rendkívül hasznosak, ezért is szorultak rá a szerző „rehabilitációjára”.

A feltűntetett, ötvenezer forintos bírság a múlt század nyolcvanas éveinek elején egy átlagdolgozó megközelítőleg félévi jövedelmét tette ki! In: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1986. (2. kiadás) – Törzsgyűjtemény

Bevallom, azt nem tudom hová tenni, hogy ennek a résznek a végére miért kerültek olyan erdőben élő madarak, mint a fenyőpinty vagy a hóbagoly. Ráadásul még egy bükki, meg egy pilisi (egyébként gyönyörű szép) erdőrészlet fotója is ott díszeleg, amely, úgy tűnik, nincsen igazán szinkronban a bemutatott élőhellyel. De ettől számomra a könyv semmit nem veszít értékéből. Utolsó lapjain a tojásfélék bemutatása után következnek a védett madarak már említett eszmei értékei, 1000 forinttól ötvenezer forintig. Természetesen ezeket az összegeket, ahogy írtam, a múlt század nyolcvanas éveinek pénztárcájához kell viszonyítanunk. Viszont a könyv tartalmának nagy része egy „időtlen” világot mutat be, melynek köszönhetően, azt hiszem – Herman Ottó és Chernel István műveihez hasonlóan – az Ezer ágán ezer fészek című könyvet még évszázadok múlva is kurrens olvasmányként forgatják a természetbarátok körében.

Az ötforintos áremelkedés és az eltérő borítón található fotók kivételével a két kiadásnak nemcsak a tartalma, de még a tördelése is teljesen megegyezik.