A víz világnapjának megünneplését az 1992. évi Rio de Janeiró-i környezetvédelmi konferencián kezdeményezték. Ennek hatására az ENSZ március 22-ét nyilvánította e nappá, felhíva a kormányok, szervezetek és magánszemélyek figyelmét a víz fontos szerepére életünkben. Cél, hogy óvjuk, védjük környezetünket, s ezen belül a Föld vízkészletét.
Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. 1. kötet. III. tábla – Magyar Elektronikus Könyvtár
A legtöbb laikus „lelki szemei” előtt egy ehhez hasonló kép jelenik meg, ha halászatra gondolnak. Azonban, ahogy Herman Ottó könyvében olvashatjuk, a hálóval való kerítőhalászatnak is számtalan formája alakult ki. Például sokban eltér a Dunán űzött módja a balatoni „kollégák” munkamódszereitől.
A görög filozófus, Empedoklész (Kr. e. 40 k.–430.) szerint a víz a „dolgok gyökerét” képező, élethez feltétlenül szükséges négy őselem egyike. (Magyar Katolikus Lexikon). Bár a klasszikus görög filozófia által megállapított „tudományos” dolgok mára már sok helyütt „tudománytalanná” váltak, azt ma sem tagadja senki, hogy víz nélkül az élet elképzelhetetlen. Nemcsak azért nélkülözhetetlen, mert az emberi test több mint felét alkotja és egy ember sem képes három napnál tovább életben maradni ivás nélkül. A víz és az ember kapcsolata ennél is többet jelentett az emberiség történelmében. A víz nemcsak az élethez nélkülözhetetlen, de az emberiség táplálásához is nagymértékben hozzájárult. Talán ez is oka annak, hogy az alapvetően szárazföldi élethez alkalmazkodott testfelépítésű ember mindig is kereste az éltető őselemmel a kapcsolatot. Ahogy a felvidéki német Carl Ottó Hermannból lett „rajongó szegény magyar” Herman Ottó e blogbejegyzésben bemutatott könyve lapjain olvashatjuk:
„Valahányszor szomjúsága a vízhez szólította, mindannyiszor belépillantott az éltető elem mélyére s minden bepillantás oktatta. Megismerkedett a víz életével is.
Megfigyelte a halat, mint veti föl magát a víz fölött röpködő rovar után; látta a nagy ragadozó halat, mint nyelte el a kicsinyt és látta a hal rohanását a vízre hullott levélre s azt is, hogy megcsalatkozott. És viszont látta azt is, hogy a halászó sas kémkedve röpül a víz fölött, sajátságos szárnycsapással ott a magasban megáll, hirtelenül előreveti karmait, lecsap a vízbe, elfogja s viszi a halat; látta a halászcsért, a küszvágót lecsapva vagy szedegetve halászni; és végre látta a gémet türelmesen helyt állani, hegyes, hosszú csőrével villámgyorsan a hal felé vágni: megtudta, hogy a hal is eledel s utána vetette gondolatját.
Észrevette, hogy az áradozó patak, visszatérve medrébe, vizet, halat hagyogat a gödrökben; észrevette, hogy a tószélek nádja megmozdúlt s hogy ilyenkor a nagy hal törtetett rajta keresztül. A bokor tövise, a melybe az az ember beléakadt, reá vitte a peczekre, a melyre a férget reá húzta, hogy – talán háncsra kötve – odadobja a halnak; a gémtől vehette a szigonyt; a patakmellék gödrétől, a víz apró tükrét falszerűen körülvevő nádtól tanúlhatta a rekesztést; a fától, a melyet a vihar a patak medrébe döntött s a mely a vizet felduzzasztotta, de vízmentén apasztotta is, tanúlhatta a dugást; végre a tó hinárja, mely a halat megkötözte, taníthatta meg a hálók kötésére. A hal életének megfigyelése, az ezer jelenség és véletlen, a melynek az ember tanúja volt, ezek tanították őt a halászatra.”
Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Akár a gém hegyes csőre ihlette, akár nem, a szigony a halak számára félelmetes fegyverré vált a halászó ember kezében.
„… látta a gémet türelmesen helyt állani, hegyes, hosszú csőrével villámgyorsan a hal felé vágni”.
Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. 1. kötet, 16. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. 1. kötet. VI. tábla – Magyar Elektronikus Könyvtár
A könyv szerzője korára jellemző romantikus elképzeléssel, de egyúttal zseniális módon fedezte fel, hogy a vízhez köthető halászat az emberiség – és természetesen a magyarság – élete alakulásának alapvető tényezője. Ez persze nem meglepő egy zseniális embertől. Az 1835–1914 között élt etnográfusról, természettudósról, polihisztorról, politikusról, a magyar ornitológia és a magyar tárgyi néprajzkutatás megteremtőjéről kevesen tudják, hogy legmagasabb hivatalos iskolai végzettsége egy géplakatos szakiskola volt. Minden, amit tudott, jószerivel autodidakta módon „került a fejébe”. Munkásságának, valamint annak több tudományágra is gyakorolt hatásának részletes felsorolása meghaladná e cikk kereteit. Rajongói körében a mai napig eldöntetlen vita maradt, mely könyve tekinthető élete – papírra vetett – fő művének. Az ornitológusok egyik „szegletkövének” számító A madarak hasznáról és káráról című könyve mellett a cikkben bemutatott A magyar halászat könyve verseng ezért a titulusért. Ez utóbbi munkájához 1884–86 között gyűjtött anyagot. Később az 1885. évi országos kiállításon bemutatta halászati gyűjteményét, amely a Néprajzi Múzeum magyar néprajzi gyűjteményének alapjává vált. A könyv 1887-es megjelenése után, 1894-ben a közelgő millenniumi kiállítás halászati és pásztorkodási részlegének megrendezésével bízták meg. A városligeti Vajdahunyadvár előzményének tekinthető pavilon mellett ez is nagy sikert aratott. De térjünk vissza a könyvhöz. Azt hiszem, erre az ismeretterjesztő hungarikumra joggal lehetünk büszkék mint kulturális örökségünkre. A hiányt pótló és felbecsülhetetlen néprajzi és kultúrtörténeti gyűjtemény, a korát messze megelőző ichthiológiai ismereteket feltáró, a finn, horvát, román kutatóknak is ösztönzést adó A magyar halászat könyvének keletkezését a következőkkel magyarázza a szerző:
„E könyv úgy keletkezett, mint keletkezik a forrás, a forrásból az ér, a futó érből a patak.
[…]
E könyv csak patak akar lenni; czélja, hogy bevétessék a magyar mívelődés nagy folyamába s ha nem is sokkal, de valódival gyarapítsa a folyam erejét.
[…]
Egy szegény magyar rajongva szerette a természetet s érezte, hogy nemzetének szüksége van a természet ismeretére …”
Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. 1. kötet. Címlap – Magyar Elektronikus Könyvtár
A magyar halászat könyve az idők folyamán több kiadásban és formátumban is napvilágot látott. Az Országos Széchényi Könyvtár állományában az alábbi kiadások érhetők el:
- A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887.
- A magyar halászat könyve. Reprint kiadás, [Székesfehérvár], Aréna, 1991.
- A magyar halászat könyve, [Pusztazámor], DNM, 2020.
- Online elérhetősége a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában: Html formátumban, PDF formátumban
Az eredeti, 1887-ben megjelent első kiadás két kötetben, három részből áll. Úgymint:
I. TÖRTÉNETI RÉSZ.
II. A MAGYAR HALÁSZAT SZERSZÁMJÁRÁS és A MAGYAR HALÁSZÉLET
III. TERMÉSZETHISTÓRIA.
A magyar halászat könyve eredeti és két tördeléshű, reprint kiadása.
Mint korábban írtam, a könyv zseniális módon ötvözi a néprajz, a mezőgazdaság, azon belül a halászat és a zoológia, azon belül pedig a halbiológia tudományát. Ez a három rész lebilincselő erővel tárja a témában „búvárkodó” olvasó elé a szerző által összegyűjtött ismereteket. Az első részben egy egyetemes, majd egy kifejezetten magyar történelmi bevezető után jutunk el a magyar halászat tárgyi eszközeit bemutató két részhez , melyekben A magyar népies halászszerszám ősi elemei és az Ősrégészeti és néprajzi vonatkozású magyar halászszerszámok kerülnek a szerző által készített ábrák kíséretében bemutatásra. A második részben visszaköszönnek a bemutatott szerszámok, A magyar halászat szerszámjárása című részben, majd A magyar halászélet szinte egy lebilincselő regény módjára tárul fel előttünk. A harmadik rész talán a legmegdöbbentőbb. A könyv ezen részének 19. század végi keletkezéséről csak régies nyelvezete árulkodik. A precíz, rajzokkal feltárt ichthiológiai alapismeretek, a fajok rendszerezése és leírása akár egy mai zoológiai témájú szakkönyvbe is belekerülhetne.
Amikor egy laikus embernek halászatról beszélnek, akkor valószínűleg valamely vízbe eresztett hálót valamely hajó fedélzetére, vagy partra húzó emberek tevékenysége jut automatikusan eszébe. Esetleg egy parton ülő, szabad idejét idilli nyugalomban, a természet lágy ölén töltő, horgászbotjait igazgató sporthorgász. Talán a varsa szó említése során még többen tudják, hogy egy elmés halfogó kosarat takar, melybe a hal beleúszva benn szorul. Azonban azt hiszem a cége, vagy a vejsze szavak jelentése már rejtély kategóriába sorolható, pedig ezek is – a varsához hasonló elven – a fogott hal csapdába csalására szolgáltak. Hogy kedvet csiholjak a könyv elolvasásához a halászszerszámok és használati módszereik lebilincselő leírásaiból – messzemenőkig a teljesség igénye nélkül – mutatok be a kedves Olvasónak néhányat.
Kezdem ezt a kötözött nádfalból készült halfogó „labirintus”, a vejsze felállításának módjáról szóló idézettel:
„Érdekes az állandóbb vejsze állítása. Előbb kiszemelik a helyet, gondosan figyelve azokra a pontokra, a hol a halnak átjárója van, pld.: nádüstökök közeire; azután szemre »kimérik« a helyet, hogy hány öl lésza [nád terelőfal, H-K G] kell. Mikor minden meg van kötve, akkor nagy hengerbe tekerik össze a falazatot, két ladikot összekötnek, felrakodnak s kiszállanak a helyre. Ilyenkor kölcsön kérik az asszony-feleségtől a sulykolót, a melylyel a fehérneműt, mosóruhát szokta sulykolni, mert evvel verik le a nádfalazatot a vízfenék iszapjába.
A helyszínére érve, kiszemelik az első vejszefejnek [az egész szerkezetnek az a része melyben a hal csapdába kerül] a helyét s ott azt »megépítik«, azután kifejtik a lészát egészen odáig, a hol a második fej számára jó hely kinálkozik, közbe persze tanakodnak, hogy itt »jobban gyühet a hal«, emitt meg jobban »várja« a kapu s így tovább.
[…]
Az előttem ismeretes vejszék közül a Fertőn dívó a legtökéletesebb… Hozzá a Fertő-mellék vejszése – ottani szójárás szerint kürtözője – nagyon érti a dolgát. Ő tudja, hogy a kárász, a dévérkeszeg, a czompó igen könnyen téved a fejbe, mert nem gyanakodó, annál inkább furakodó; de a pontyot »méregbe kell hozni, hogy bemenjen«.
… Hát hogyan lehet a pontyot megharagítani?
A halász felállítja a vejszét (kürtőt), melynek váró oldalán a kapu nyílik; ha ez a kapu csak kapunak áll, hát a ponty megfordúl s elmegyen – van hová. Hogy ez meg ne történjék, már messze a kapu előtt veréseket, kurtább-hosszabb nádfalazatot alkalmaz a halász s minél jobban közelíti meg a kaput, annál inkább oly irányt ád azoknak a terelőknek, hogy tölcsérszerűen szűküljenek; úgy járnak azok egymásba, mint a kereskedő egymásba dugott papír »staniczlije« csakhogy kellő hézag marad mindenütt.
Arról is gondoskodik a halász, hogy az átjárók ne vágjanak egybe, ne támadjon utcza; hanem hogy a forduló hal mindig tévesztőt lásson maga előtt. Mihelyt a ponty a verések közé behatolt, rosszúl kezdi magát érezni, mert szabad víz kellene neki; próbál tehát erre is, arra is; de mindenütt falba ütődik. Ekkor megharagszik s túrni kezd itt is, ott is; de minthogy a nádfal nem enged, végig bökdösi s utóvégre mégis csak az átbúvón tör tovább, azaz a kapu felé. Természetes, hogy minél tovább haragszik, annál mélyebbre jut, s minél mélyebbre kerül, annál szűkebb a hely – annál nagyobb az ő haragja és annál biztosabban jut a fejbe, a honnan ki nem talál soha.”
Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A magyar halász „lészából”, vagyis nádfalból készült, agyafúrt halfogó labirintusa, a vejsze, melyből a halak nem sok eséllyel menekültek meg.
Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Magyar Királyi Természettudományi Társulat, 1887. 1. kötet, 156. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A mai magyar sporthorgászok egyik legszebb „trófeája”, a megfelelő körülmények között akár cápányi méretet is elérő leső harcsa (Silurus glanis). Bizony Herman Ottó korában is „nagy fogásnak” számított egy ilyen jószág. A horog és a szigony használatát még a mai kényelemhez szokott életmódunk mellett sem olyan nehéz elképzelni. Ez a két halászszerszám ugyanis kiemelt szerepet játszott a nemes jószág elkapásában. Az első idézetből megtudhatjuk, hogy nemcsak a Herman Melville Moby Dickjét kergető bálnavadászok áldozatukkal való tusakodása volt kegyetlenül nehéz.
„Mikor a két-három mázsás harcsa még nem volt ritkaság s ha ilyen szörnyetegen »fogott a szigony«, akkor kezdődött el istenigazában a tusa, a »halász hadd el hadd«. Mert ha a szigony valamelyik ága nem furakodott az agyba, vagy a gerincz velőjébe, akkor a harcsa órákon át birta és folytatta a halszabadság tusáját, s kemény próbára tette a halász izmait, ügyességét. Majd erre, majd arra rántott, akkorát, hogy a bödönhajó [egyetlen fatörzsből kivájt csónakféle, H-K G] csakhogy meg nem merült; majd hatalmasan megiramodott, sebesen húzva a hajót és a halászt; a víz a hal vérétől piros lett s a halász minden pillanatot felhasznált, hogy rettenetes szerszámát mélyebbre verje; húzni nem húzott a világért sem mert akkor »kiszakad« a hal, melynél a szabadulás ösztöne elölte a fájdalom minden érzetét. Ilyen tusa addig tartott, míg a hal »megbágyadt«; de míg ez bekövetkezett, sokszor órák teltek el.”
Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Magyar Királyi Természettudományi Társulat, 1887. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A következő idézet mottója az első mellett talán ez is lehetne: többet ésszel, mint erővel.
„A mikor a nyári esőzések a folyókat megdagasztják, csöndes éjszakán kiszáll a halász lélekvesztőjén a folyóra, oly helyre, a hol a harcsa szeret megfeküdni; előveszi kettős horgát (105, h), melyen derék ólom-súlyok vannak s megbékázza, azaz eleven kecskebékát – Rana esculenta – tűz reája s lebocsátja a mélységbe; azután előveszi a kuttyogatót s a talpával sajátságosan belévág a vízbe, mire egy locscsanás és egy »kutty«-szerű hang hallható; hogy egészen szabatos hasonlattal éljünk, úgy hangzik az, mint a jól illő dugó kihúzásakor keletkező »kutty«.
Az egész pedig festi a békaugrás locscsanását és a béka hangját. Mind a két hang oda csalja a harcsát, mely rendesen a felszín felé tart, ott beléütődik a horog inába, melyet a béka ide-oda rángat.
A harcsa bekapja a békát s természetesen rajtaveszt. Ez a kuttyogatás.”
Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Magyar Királyi Természettudományi Társulat, 1887. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Nemcsak a Moby Dicket üldöző bálnavadász szigonyosok dolga volt kegyetlenül nehéz és embert próbáló feladat. Joggal mondhatjuk, hogy a képen látható, efféle harcsázó szigonyos megérdemelte zsákmányát.
Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. 1. kötet, 489. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A horog rafinált, az áldozatot megtévesztő használatát más halaknál is alkalmazták. A harcsához hasonlóan akadt egy másik nagy halunk is mely nemes zsákmánynak számított. Ez a hal nemcsak méreteiben, hanem testalkatában is a cápákra emlékeztet. A Vaskapu megépülte előtt a viza (Huso huso) egyáltalán nem volt ritka zsákmány a Duna magyarországi szakaszán, erről árulkodik Budapest egy Duna parti városrésze, melynek Vizafogó a neve. E páncélos óriás elkapására is többféle módszert dolgoztak ki. A horgos halászata meglehetősen érdekes, mondhatjuk úgy is fejtetőre állított.
„És végre a Wolga-melléki halászszerszám közt akadt egy csodálatos horog is, mely a nagy tokhalak fogására való s a mi Dunánkon, a MARSILIUS idejében vizákban oly gazdag, ma már elnéptelenedett szőke Dunánkon találja szakasztott mássát.
Egy közel arasznyi, hatalmas, tűéles horog ez, melynek patonyja tisztességes kötél, ina vagy horogdereka nem kevésbbé az; a horogra rá van erősítve a nyárfa vagy vörösfűz úszó s egy horog ina 120–200 … horgot visel …
Evvel a hosszú szerszámmal – több sorban is átfogják a vizet a Wolga és a Duna táján egyiránt; elsülyesztik s természetes, hogy a horog ekkor úszik s a víz sodrában libeg. A horgon semmi csali nincsen, de nem is kell, mert az úszófa elégséges arra, hogy a vonuló vizát vagy tokot figyelmessé tegye. Ez ennivalót sejt az úszófában, bekapja, kiköpi; megharagszik, hogy csalódott, vagdos a farkával s beleüti valamely horogba s rajtavesztett. Legtöbbször a farkuknál fogva vesztenek rajta e halóriások és bámulatos, hogy, ha a horog csak a bőre alá hatolt is, az a hatalmas erejű őshal veszteg marad, nem szakad ki – mintha abban az őskorban, a melyből reánk öröklődött, minden lény sokkal érzékenyebb lett volna, mint a minő a mai.”
Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Magyar Királyi Természettudományi Társulat, 1887. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Ha halászatról beszélünk, akkor természetesen nem hagyhatjuk szó nélkül a „magyar tengert”, a Balatont sem. Hiszen nemhogy egy „Herman Ottó-féle kutató”, de még egy vágóhorgot a szigonytól megkülönböztetni nem tudó laikus sem gondolhatja azt, hogy egy ekkora víztömeg teljesen irreleváns lehetett a magyar halászat szempontjából. Nem is volt az. A tihanyi halászatról szóló fejezet lebilincselően érdekes része a „látott hal”:
„A Balaton heringhala, a garda, az ezüstösök között a legragyogóbb s alak szerint a legföltünőbb – alakjáról a Tisza kardkeszege, a Bodrogköz kaszakeszege – óriási seregekbe verődik s valami titokzatos nyüzsgést, vándorlást végez; épen mint az oczeán heringje.
E haltömegek ekkor oszlopszerűen töltik be a víz egész mélységét, a fenéktől a színig; néha annyira, hogy a legfelsőbb réteg viczkándozásától burványt vet a tó színe.
Természetes, hogy a merre ez a haltömeg mozog, megváltozik tőle a víz színe, csillogása is; az a pont, a hol a halsereg van, sötét, sajátságosan biborbarnás színt öltve, kivált csöndes időben s magasabb helyről már messziről látható.
Ez időtájban Tihany hét halászbokra [a „bokor” afféle szövetkezetszerű társulás, H-K Gábor] sajátságos életét él.
Hajói fölszedett, kivetésre kész öregszerszámmal minden perczben indúlhatnak.
[…]
Minden bokor hajója mellett tanyáz; csöndes pipaszó mellett vesztegelve, várja a jó szerencse hírét, vele az indulás perczét. Aggodalma semmi sincsen, mert hiszen minden bokor kiállította őrszemét, a melynek az a föladata, hogy a hegyenjárókat lesse.
A hegyenjáró hajnalhasadtával fölhúzta nagy csizmáját, foltos ködmönét; nyakába akasztotta megviselt subáját, fülére húzta kucsmáját s meghágta a tekintők egyikét. A csúcson megállapodott s hatalmas botjára támaszkodva, ráveté szemét a tó tükrére; bozontos szemöldökét összerántva, nincs az a sólyommadár, a mely élesebben s apróbbra vizsgálná sólyomszemével a tarlót, mint vizsgálja az ő valóságos sólyomszemével a vizeket a hegyenjáró: lesi a sötét foltnak a megjelenését.
[…]
Ezek a hegyenjárók egytől egyig tapasztalt, kipróbált, éleslátású s a tó tükrét színe, csillogása, hináros helyei szerint bámulatos pontossággal ismerő halászok, a kik még az arányoknak távolság szerint való apadását is pontosan meg tudják itélni, a mi a látott hal elfogásánál igen lényeges föltétel.
Most már visszatérhetünk a veszteglő bokrokhoz s őrszemeikhez. Az Akasztón levő hegyenjáró halat lát. Teli torokból s avval a bizonyos vontatottsággal, a mely a szónak nagy távolságra való megérthetőségét biztosítja, lekiált a bokrok felé:
»Háájóóráá!!«
Hogy a jeladás arra az esetre is biztosítva legyen, ha a hang nem érné el az őrszem fülét: lekapja subáját, botjára tűzi s magasra emeli.
Az őrszem erre a bokrok felé kiált, ezek pedig talpon teremve hajóikra rohannak.
[…]
A hegyenjáró azalatt azt a hajót tartja szemmel, a mely jó irányban halad s ehhez szabja jeladását…
[…] a hajó kört vág az úszó kóta felé s a háló nagyjából bekerítette a látott hal tömegét.
Ekkor minden ember a hegyen járót nézi, ki még mindig szemmel tartja a halat s mikor észreveszi, hogy a riasztásnak ideje elérkezett, letérdel s a csomóba fogott ruhával verdesi a földet; ez azt jelenti, hogy az evezőkkel dörömbölni kell, hogy a hal a hajó felé álló két istáp közt ki ne osonjon.
Az utolsó jel az, hogy a mikor a két istáp összeér, tehát a fogás biztosítva van, a hegyenjáró a subára hajtja a fejét; ez azt jelenti: »Megvan.«”
Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Magyar Királyi Természettudományi Társulat, 1887. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A „látott hal”. A „balatoni hering”, a garda rajairól árulkodó sötét foltokat a víz színén a hegytetőtől figyelő tapasztalt halász jelzi hajókban ülő társainak.
Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. 1. kötet. I. tábla. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A csíkhal-félék ma szigorú védelem alatt állnak. Egy nagyon megritkult halról van szó, mely valamikor ellepte a lápvidékek vizeit. A fogyatkozás oka élőhelyük megváltozásában keresendő. A 19. században meginduló folyamszabályozások és gátépítések alapvetően alakították át az alföldi táj arculatát. Herman Ottó idejében még mindig állt – és mondhatjuk így: élt – az Ecsedi láp, mely hasonló élőhely lehetett a már akkorra lecsapolt, az Alföld nagy részét beterítő Sárréthez. Az ilyesféle lápvidéken élő réti csík (Misgurnus fossilis) káposztával, mondhatjuk nemzeti eledelnek számított. Ezek megfogása mai szóhasználattal élve „specialista” halászt igényelt. Ő volt a csíkász, vagy csíkhalász. Az ő munkája sem volt veszélytelen, hiszen az összefüggő növénytakaróval borított lápvizeket úgy kellett ismerje, „mint a tenyerét”, ha nem akart egy rossz lépés következtében beszakadni, mert az a rossz lépés könnyen válhatott az utolsóvá életében. A lápon való csíkhalászat egy külön kaland volt. És nem csak a csíkász számára:
„Keressük föl immár a lápkutakat, a valóságos lápi csikászatot.
A csíkász figyelmeztet, hogy szorosan a nyomába lépjünk. Keskeny csapáson nádak és gyékények között haladunk, majd kurta, majd hosszú lépéssel zsombékról zsombékra hágva. A csikász lápibotja folyton puhatol s ha itt-ott elvéted a nyomot, térdig süpped a lábod a mocsáros, szennyes habarékba.
A csapás végén sík tér nyílik, átellenes szélén náddal szegve. A szennyes zöld alapból a lápi páfrány kaczagózöld levele emelkedik mohaszerű, összeszőtt aljból: ez az ingóláp.
A mint rá lépünk, enged mint a kelet legpuhább szőnyege; sőt még ennél is jobban, mert a lépés súlya alatt hullámszerűen meginog az egész térség; a láb alatt medencze támad s nyomban serkedezik bele a viz.
A csikász és az, a ki követi – követni meri – magasra emelgeti a lábát; imbolyogva haladunk.
Ez a növevénytakaró vizet borít; sokszor alig arasznyi vastagságú, de feneketlen mélységet rejt: a láb izmai ennek tudatában ösztönszerűen megfeszűlnek; úgy a mellkaséi is; szóval a test nem súlyát, hanem nehézkességét iparkodik elenyésztetni. Jó menet után elérjük a lápkutat, mely vagy természetes, vagy a lápmetszővel kerekre kivágott nyílás, a melybe a csíkász a kast szádjával lefelé vagy legalább dűlve állítja be, hogy a levegőért felszállingózó csík belétévedjen.
Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A csíkász vastag „talpallóval” járja a lápi vizek felszínét benövő, összefüggő növénytakarót. Az oda vágott lékbe állított varsa csak úgy hemzseg a nemzeti eledelnek számított csíkhalaktól.
Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. 1. kötet. V. tábla – Magyar Elektronikus Könyvtár
Eddig tartott az idézetek kedvcsináló szemelvényezése. Természetesen, ha kereteink engednék, akkor ennél sokkal több érdekes szövegrészt is be lehetett volna mutatni. Kedves Olvasó! Kíváncsi arra, hogy miben különbözött a kerítőhalászat a Dunán annak Balatonon űzött módjától? Vagy arra, hogy milyen a vető, a tapogató, a kereső, vagy a hurokvető halászat és mit takar az a szó, hogy „lapsolás? Esetleg megismerné bővebben a Jókai Mór Az arany ember című regényében olvasott jég alatt való halászat módjait? Vagy a halak tárolására való állóbárka felépítése érdekli, és hogy miért volt szükség benne egy „ispitára”, ahol a bágyadt elfekvő halakat tárolták? Ha igen, akkor javaslom egy nagyszerű és egyedülálló ember, Herman Ottó korát bőven megelőző könyvének elolvasását. Remélem, hogy sikerült felkeltenem érdeklődését és A magyar halászat könyve elolvasása feltétlenül felkerül az Ön „bakancslistájára” is. Ne feledje! Ez egy olyan hungarikum, melyre joggal lehetünk büszkék és még az olvasása is ezernyi izgalmat és örömöt tud okozni.
Az alábbi képen látható ember akár egy Bud Spencer-, vagy Schwarzenegger-film főszereplője által nehezen legyőzött fő ellenfél színésze is lehetne. Nem tudni, Herman Ottó mennyire túlzott könyvének főhőse, a magyar halász megrajzolásában, de a cirkuszi erőművészhez hasonló testalkat nem éppen arra utal, hogy a Szent Péter foglalkozását űzők gyenge fizikumúak lettek volna.
Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. 1. kötet, 221. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Felhasznált irodalom:
- Diós István [főszerk.]: Magyar katolikus lexikon, Budapest, Szent István Társulat, 1993–2014.
- Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Kir. M Természettudományi Társulat, 1887.
- Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. Németh Ferenc elektronikus változata (2004) alapján.
- Herman Ottó: A magyar halászat könyve. Reprint kiadás, Székesfehérvár, Aréna, 1991.
- Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Pusztazámor, DNM, 2020.
- Herman Ottó. In: A Herman Ottó Intézet honlapja. 2022. 02. 28.
Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)
