A víz világnapja alkalmából Jékely Endre A vizek óriásai című, a maga korában egyedi művét mutatjuk be.
Jékely Endre: A vizek óriásai című könyve három kiadást élt meg. A könyv borítóinak felhasználásával a szerző által készített montázs
A nemzedéki ellentétek szülte helyzeteket az élet elég változatos módon tudja produkálni. Az egyik kiemelt terület a távközléstechnikai rendszerek és az általuk elérhető tudáshoz való hozzáférés. A tudományos ismeretterjesztés az elmúlt fél évszázadban elképesztő fejlődésen ment át. HD-képernyőfelbontásban megjelenő természetfilmek tucatjaiban láthatjuk testközelből úgy a sasok röptét, mintha közöttük szárnyalnánk, közben nagyokat kapaszkodunk a fotel karfájába, nehogy belezuhanjunk a képernyő keltette illúzió-mélybe. Szinte érezzük a hatalmas kafferbivalyok porral kevert izzadságszagát, melyek az őket legyűrni akaró oroszlánokkal viaskodnak. Fókákkal együtt úszunk tekervényesen az azúrkék óceán örvénylő vízében, hogy a minket üldöző kéttonnányi harapáserővel rendelkező fehércápákat le tudjuk rázni. Ez digitális korunk gyermeke számára teljesen természetes jelenség. Ahogy az okostelefonok és a mesterséges intelligencia által bármikor és bárhonnan elérhető tudástár is az. De korosztályomnak és a nálunk idősebbeknek még vannak emlékeik abból az időből, amikor az e cikk keretei között bemutatni kívánt könyv született. Amikor még az olyan egzotikus állatokról, mint a cápák vagy a bálnák legfeljebb az Uránia állatvilág könyvsorozatból, a Búvár zsebkönyvekből vagy Wolfgang Gewalt Delfinek közelről című művéből tudhattunk meg információkat. Meg ott volt a szombat esti tévéműsor, ahol egy-egy részben leadták David Attenborough Élet a földön című lenyűgöző filmsorozatát. Igaz ugyan, hogy a Steven Spielberg által megfilmesített Peter Benchley által írt horrorregényt, A fehér cápa címen már 1976-ban folytatásokban leközölte a Rakéta regényújság (természetesen ősszel, fürdőszezon után – viszont a filmből vett fotókkal), az Állatvilág című magazinban szerepeltek egzotikus állatok és az Alfa ifjúsági magazin is írt egy cikket az emberre veszélyes cápákról, hátlapján leközölve azt az ijesztő cápatámadásról szóló képet, melyet a Roy Scheider által játszott rendőrfőnök is nézegetett a filmvásznon.
A „tenger tigrisei” a cápák. In: Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982. – Törzsgyűjtemény
Visszatekintve azonban meg kell állapítani, hogy ezek a kincset érő dokumentumok nyújtotta információk oly mértékben eltörpülnek a napjainkban burjánzó természetfilmipar termékei mellett, mint egy palackorrú delfin egy kékbálnához képest. Hiszen abban az időben ezen információforrások ismerete mellett is az említett Cápa (Jaws) mozifilmsorozat tátogó bádog- és gumirémeivel gyakorlatilag az összes mozinézőt (köztük engem is) be lehetett csapni és inkább arról kellett meggyőzni a jónépet, hogy nem igazi fehércápák nyelik el áldozataikat. Ahogy senkinek nem tűnt fel az sem, hogy a John Huston által rendezett Moby Dick filmben a Gregory Peck által alakított Ahab kapitány az üldözött fehér bálna által elsüllyesztett hajója mindössze egy műtermi medencébe helyezett, műbálna által elsüllyesztett kicsinyített modell volt. Ilyen körülmények között született meg Áprily Lajos költő fiának, Jékely Zoltán fivérének, Jékely Endrének a fejében az a vágy, melyet az alábbi, herkulesi munkával felérő tettek követtek:
„Egy évet »töltöttem« a tengereken és a nagy folyamokon: vadász- és horgászélményeket gyűjtöttem. »Grönland fjordjaiban a rozmárokat figyelve az északi emlősök életének fáradhatatlan kutatóját, Pedersent „követtem”. »Jártam« Humboldt nyomában az Orinoco folyamon. A Csád-tavon krokodilust szigonyozó bennszülöttek között, borulékony tutajon »töltöttem« az éjszakát. »Elkísértem« Cousteau-t és Hasst a tenger kisebb mélységeibe; »végignéztem« egy bennszülött és egy cápa víz alatti küzdelmét Tahitinál; de megfigyeltem az örök megújhodásra való törekvést is a bálnák, cápák és fókák szerelmi életében.
Nagy feladatra vállalkoztam, amit sokszor olyan súlyosnak éreztem, mintha tonnás tengeri halak fogására törékeny kis kajakomban ülve, dunai horgászfelszereléssel – ujjnyi vékony pergető botommal és kis villantómmal – idultam volna el. Valami azonban bátorított, serkentett: a víz és élőlényei iránti szeretet.”
Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982, 5. – Törzsgyűjtemény
A könyv Polipok, óriáskalmárok címmel tárja fel a tengerek és óceánok talán legrejtélyesebb állatait. In: Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982, 5. – Törzsgyűjtemény
Ez „a víz és élőlényei iránti szeretet” vezetett egy olyan könyv megszületéséhez, melyről nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a maga korában egyedi mű volt. Ez idő tájt teljesen más volt az értéke az egy könyvben összegyűjtött, olyan izgalmas történeteknek, melyekben 30 méteres óriáskalmárok szedegették le a hajók fedélzetéről a rémülettől megbénult matrózokat; ahol vízilovak süllyesztettek el kirándulókkal teli sétahajókat; ahol afrikai krokodilok gyomrából kerültek elő olyan gyöngyök, melyeket a bennszülött gyerekek hordtak; ahol jegesmedvék görgettek jéghegyet rozmárok fejére; vagy ahol kardszárnyú delfinek hajtottak bálnákat a bálnavadászok szigonya elé, hogy a vadászoktól megkapják érte kedvenc csemegéjüket, a tengeri óriások nyelvét. De más volt az értéke a mára már nagyon elavult technikával készült, finoman fogalmazva nem „pengeéles” fényképeknek is, melyek között egy hatalmas zsáknak látszó tárgyról csak szakavatott szem állapította meg, hogy egy fekvő bálna, vagy egy árbócdarun csüngő húshegyről, hogy az a kékbálna (Balaenoptera musculus) nyelve. Emellett egy nyilvánvalóan nagy fehér cápáról (Carcharodon carcharias) készült képet be lehetett mutatni kék cápaként (Prionace glauca) és el lehetett róla készíteni egy tigriscápát (Galeocerdo cuvier) ábrázoló rajzot, hiszen a tengeri állatok, így a cápák faji jellegzetességeinek felismerése akkoriban a laikus közönség számára még gyerekcipőben (sem) járt. Nem nehéz elképzelni, hogy mekkora sikere volt ebben a világban egy olyan gyűjteményes munkának, melyben 18 fejezeten keresztül – a Földgolyó minden „zegét-zugát beutazva” – bemutatott olyan vízben élő, egzotikus állatokat, melyek közül a hazai közönség még az állatkertben is legfeljebb csak néhány fajjal találkozhatott. Ott sem biztos, hogy teljesen kifejlett példánnyal, hiszen a könyvben is szereplő víziló vagy jegesmedve mint állatfaj ugyan teljes méretűre megnőtt fogságban is, de 6-8 méteres, vagy annál nagyobb krokodilok semelyik állatkertben nem éltek. Cápákat ugyan lehetett látni a Tropicarium – Ocenárium, valamint a mára több hazai állatkertben található óriás akváriumok megépülte előtt is (hiszen emlékszem, hogy egy Cápa-show-nak nevezett műsor keretében egy kamionba épített, cápákkal teli akvárium járta többször az országot), de bálnákkal, kardszárnyú delfinekkel, rozmárokkal, óriás polipokkal csak az olyan jellegű művekben találkozhatott az átlagember, melyet cikkemben bemutatni kívánok.
Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982. Az első két kiadás belső borítója – Törzsgyűjtemény
A szerző, Jékely Endre A vizek óriásai címen jelentette meg ezt a bizonyos könyvet, mely a ’70-es és a ’80-as évek legvidámabb barakkjának lakói számára fotelközelbe hozta azt a horrorral fűszerezett egzotikumot, mellyel más módon nem igazán tudtak kapcsolatot teremteni. A könyv három kiadást élt meg. A Gondolat Kiadó gondozásában először 1977-ben, majd 1982-ben jelent meg (ezt a kiadást a pozsonyi székhelyű Madách Kiadó is megjelentette). A második kiadás gyakorlatilag tördeléshű mása volt az elsőnek, ennél a két kiadásnál csak a védőborítón látható kép és a vászonkötés színe tért el (az első kiadás védőborítóján egy cápát késelő bennszülött búvár színes rajza, a másodikon egy a kék szín tucatnyi árnyalatát felhasználó, cápákat ábrázoló festmény található; az első kiadás vászonborítása világoskék, a másodiké világosdrapp színű). A szerző halálát követően két évvel, 2001-ben a Saxum Kft. gondozásában napvilágot látott egy tördelésében és felhasznált képanyagában jelentősen átdolgozott, szövegében erősen szemelvényezett, rövidített kiadás is. Ennél a kiadásnál az eredeti két kiadásban megjelent tizennyolc különböző állatfajt bemutató fejezetből, mindössze hét maradt meg, ráadásul egy (A tenger tigrisei: a cápák) kivételével a szerző által adott, szellemesen találó címük is megváltozott. A fejezetek Teleky-Vámossy Árpád által rajzolt nyitó grafikái is eltűntek. Ez utóbbiakat nagyon sajnálom, még akkor is, ha az új kiadás képei jóval „szakszerűbbek” lettek. Valahogy hiányoznak a csak nehézségek árán megállapítható fejelhelyezkedésű óriáspolipnak, a tigriscápának aposztrofált (valójában fehércápa jellegű) fantáziafajnak, vagy a fűrészesráját ábrázoló, inkább Münchausen báró meséibe illő halnak és társaiknak egyedi hangulatot keltő ábrái. És az egész könyv keltette hangulatot valahogy nem igazán adja vissza teljesen ez a harmadik kiadás. De legyünk igazságosak, ennél a kiadásnál már elég nagy nyomás nehezedett az új kiadóra, hiszen vízi és tengeri állatokat bemutató „pengeéles” fotókkal ellátott természeti albumok és mozgalmas természetfilmek százai kerültek piacra, melyek hatására már a „laikus természetbarát” (mint én) nem keverte össze a fehér- és a kékcápa fotóját, mondván az egy tigriscápa és nem csodálkozott el rajta, hogy a cápánál is léteznek erősebb tengeri ragadozó állatok, mint a kardszárnyú delfinek, amelyek az „aranyos” fekete-fehér tarka kinézetük ellenére brutálisak tudnak lenni és nemhogy megeszik a cápákat, de levadásszák még a bálnákat is.
Más volt az értéke a mára már nagyon elavult technikával készült, finoman fogalmazva nem „pengeéles” fényképeknek. Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982. – Törzsgyűjtemény
De azért nem kell pálcát törnünk az első két kiadás felett sem, „mellünket verve” mondván, a mai kor gyermeke mennyivel „érettebben”, ismeretekkel teltebben viszonyul a természet világához. A könyv bevezetőjéből idézet gondolatmenet bizony rávilágít arra, hogy itt messze nem a „az emberre veszélyes szörnyeket ahol lehet, pusztítani kell” típusú, hatásvadász műről van szó:
„Tudjuk, hogy egy állat viselkedése mindig jellemző a fajára: szokott módon szerzi élelmét, menekül ellensége elől és hasonlóképpen éli társas vagy páros életét gondozza kicsinyét és így tovább. Ám az emberrel szemben szokatlan helyzetbe, szokatlan viszonyba kényszerül. Némely állatfajnak például a századok óta vadászott ismerjük az emberrel kapcsolatos viselkedését. De ahogyan a puska általános használata óta messzebbről menekül a szárazföldi vad, úgy a víziállatok is felvehetnek, vagy megtanulhatnak új szokásokat, viselkedésformákat. És mi okunk van azt hinni, hogy az állatoknak nincsenek „feltalálóik”, vagy éppen – saját színvonalukon – „Nobel-díjas” értékű találmányuk? Az újfajta viselkedést is elkezdi valamelyik, és miért ne éppen az, amelyet a „szokatlan kétlábú” szorít sarokba?”
Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982, 8. – Törzsgyűjtemény
A természet varázslatos világának kutatói azóta bebizonyították, ennek a korát megelőző gondolatmenetnek az igazát. De nézzünk csak bele abba a varázslatos világba, mellyel a ’70-es évek végén találkozhatott először az olvasó, ha ebbe a bizonyos, inkább képregénykockába vagy vándorcirkuszokban használt lakókocsik oldalára, mint természettudományos ismeretterjesztő műhöz illő – „cápaharcos” rajzzal borított – könyvbe belelapozott. Az eredeti, első két kiadás tizennyolc fejezetbe foglaltan, tizennyolc vízi-, elsőssorban tengeri állatfajjal foglalkozik. Illetve ez a megfogalmazás így nem teljesen szakszerű, hiszen a legtöbb fejezet nem konkrét fajokkal foglalkozik, hiszen a cápák kifejezés például (így ebben a meghatározásban) nem egy fajnak, hanem egy rendszertani „öregrendnek” a meghatározása. De a bálna sem rendszertani elnevezés, hiszen szűkebb értelemben az ún. szilásceteket hívják így, de tágabb értelemben a delfinek kivételével a fogasceteket is ide sorolják. Ugyanez a helyzet a cápákhoz hasonlóan rettegett emberevő hüllőkkel, a krokodilokkal is, hiszen a krokodilok szakszerű rendszertani meghatározása: a rend. A fejezetek egy része viszont valóban egy rendszertani fajjal foglalkozik, mint a jegesmedve, a narvál, a rozmár vagy a kardszárnyú delfin.
Részlet a könyv képes mellékleteiből. Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982 – Törzsgyűjtemény
Mint említettem hét fejezet (bár még eléggé megkurtítva) a szemelvényezett, rövidített harmadik kiadásban is helyet kapott, talán mert ezek szolgáltatják az érdeklődő laikusuk számra a legizgalmasabb témát. Így mindhárom kiadásban a nyitó fejezet, Polipok, óriáskalmárok (a 3. kiadásban: Mesebeli szörnyek) címen tárja fel a tengerek és óceánok talán legrejtélyesebb állatait, melyekről azóta a kutatások során kiderült, hogy nagyon intelligens állatok. Egy természettudós, David Scheel például készített egy rövid dokumentumfilmet az otthonában tanulmányozott polipról és annak intelligenciájáról. Ennek tükrében napjaink, természettudományos ismeretekkel felvértezett olvasója lehet, hogy mégsem kell kételkedjen a hajókat elsüllyesztő, az óvatlan matrózokat a hajó fedélzetéről vízbe húzó szörnyről szóló beszámolók hitelességében? Mindenesetre a bálnákkal (ámbrás cetekkel – Physeter macrocephalus) viaskodó óriáskalmárok (Architeuthis dux) léte ma már tudományosan bizonyított és nemcsak a kikötői kocsmák ingyen rumért kalandokat mesélő matrózainak fantáziaszüleménye. De hogy a matrózkocsmák grogszaggal keveredett, dohányfüstös légkörében keletkezett fantáziaszülemények se maradjanak ki, így az első két kiadás következő fejezete a Képzelt és valóságos tengeri szörnyekkel foglalkozik.
A sokak számára legnagyobb érdeklődést kiváltó fejezet címe azonban valószínűleg A tenger tigrisei a cápák. Ezek az „élő őskövületeknek” is nevezett porcos halak napjaink természetfilmjeinek is egy olyan „örökzöld” témát nyújtanak, hogy igen merész rendező kell legyen a talpán, aki egy tengeri élőlényeket bemutató filmből ki meri hagyni a „tenger tigriseit”. A Steven Spielberg és Jeannot Szwarc által megfilmesített Peter Benchley-regényeket követően pedig valóságos dagályként árasztották el az állat-horror filmipart az egyre szaporodó és egyre blődebbé váló cápás rémfilmek. De rengeteg természetfilmnek is főszereplői, sőt kizárólagos szereplői a tengerek rettegett ragadozói. Így nehéz olyan részt találni a könyvben, mely egy mai „szakavatott” olvasó számára nem a „erágott csont kategóriába tartozik. Ennek ellenére találtam egy olyan történetet, mely napjaink szakavatott cáparajongói számára is talán kuriózum lehet:
„A cápa mohósága 1915-ben Ausztráliában a leghíresebb bűntényre segített fényt deríteni. Egy hatalmas tigriscápát fogtak, hogy azt – különleges attrakcióként – a sydneyi tengeri akváriumba tegyék. Az akváriumban a cápa egy emberi kart köpött ki. A kar még olyan jó állapotban volt, hogy az azt megvizsgáló orvos még a tetoválá st is észrevette rajta. Azt is sikerült megállapítania, hogy a kart nem a cápa foga, hanem kés vágta le a törzsről, és kiderült, hogy egy nyomtalanul eltűnt amatőr ökölvívó karjával azonos. Az ökölvívót pedig bűntársa intézte el, mert nem sikerült egy kis hajót elsüllyeszteniük, és az érte járó biztosítási díjat felvenniük. A gyilkos a társa testét egy ládába nyomta, s a fedélzetről a tengerbe süllyesztette, a ládába már nem férő kart pedig egyszerűen utána dobta. A cápa ezt bekapta, és – furcsa módon – „bizonyítékként” megőrizte.”
Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982, 54. – Törzsgyűjtemény
Két mesebeli szörny: a fűrészesrája és a pörölycápa. In: Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982. – Törzsgyűjtemény
A cápákról szóló rémtörténetekhez csak a krokodiloké fogható, természetesen a könyvben ezek az állatok is helyet kaptak Korunk vízi őshüllői címmel. Ha az ebben a fejezetben összegyűjtött történeteket megfilmesítené valaki, biztosan ki kellene tegye a minimum 16-os, sárga karikát a képernyőre. Az alábbi idézet jól tükrözi ezen fejezet „vértől csorgó” jellegét:
„A Kongó alsó folyásának egyik szigetén, két bennszülött településtől nem messze egy hatalmas krokodilust lőttem. Tudni szerettem volna, hogy ez a hüllő evett-e embert….
Amikor embereim a krokodilus gyomrát felnyitották, rengeteg [lányok által hordott] gyöngyszemet találtak benne. A gyöngyszemeket összegyűjtöttem és megmértem: tíz kilogramm volt a súlyuk. Ebből megállapítottam, hogy ez az egy állat negyven leányt falt fel, hiszen köztudott dolog, hogy az afrikai törzsek a gyerekeknek a holttestét nem szokták a folyóba dobni, s a színes üveggyöngyöket olyan értékesnek tartják, hogy azokat sem dobják a vízbe.
Minthogy a fiúgyermekek nem hordanak gyöngysorokat, nem lehet kizárni, hogy ez a hüllő ugyanannyi fiút is elpusztított…”
Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982, 149. – Törzsgyűjtemény
A krokodilok rémtettei megjelennek a harmadik kiadás rövidített változatában, ezt követő vízilovakról szóló fejezetben is, melyből kiderül, hogy a könyv keletkezésének idején még disznóalkatúak rendjébe sorolt, napjainkban azonban a cetekhez kapcsolt több tonnás vastagbőrű emlősök szabályszerű háborút folytatnak a páncélos őshüllőkkel. Azonban a fejezetcím mai szlenggel élve spoilerként elárulja, hogy ezekben a harcokban általában ki kerekedik felül, hiszen: A vízben a víziló az úr. A víziló, a harmadik kiadásban őt követően bemutatott emlőssel, a jegesmedvével ( bár ez utóbbinak latin neve az ursus maritimus tengeri medvét jelent) kissé kakukktojásnak tűnhet a „vizek óriásai” között, hiszen ezeket a fajokat inkább szárazföldiként tartjuk számon. De ugyanígy „rezeg a léc” a csak az eredeti, első két kiadásban szereplő anakondánál is, bár -ezt a paradoxont oldandó a fejezetcím A vízikígyók óriásaként ismerteti őt.
Jegesmedve és sziréna. Így láthattuk a könyvben. In: Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982, 54. – Törzsgyűjtemény
Bizony meg kell állapítani, hogy a cápákkal és krokodilokkal megesett izgalmas kalandok „magasra helyezték a lécet”. Így, hogy ezen fejezetek elolvasása után az érdeklődés ne lankadjon, a könyv végére kerültek Földünk legnagyobb élőlényei: az óriáscetek, valamint a nemes egyszerűséggel (és a szemelvényezett kiadásban az egyetlen találóbb fejezetcímmel) Gyönyörű gyilkosoknak nevezett ragadozók, a cápákat, sőt bálnákat is levadászni képes, fekete-fehér tarka színű kardszárnyú delfinek (Orcinus orca), vagy ahogy az angol nyelveben hívják őket, gyilkos bálnák.
A tenger farkasa a barrakuda és a muréna. In: Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982, 54. – Törzsgyűjtemény
A szinte minden természetfilmben jól eladható örökzöldek mellett természetesen egyéb, kevésbé ismert és kevésbé népszerű vízi állatok is helyet kellett kapjanak a könyvben hiszen Gerald Durell szavai a lelkes olvasók számára is valószínűleg ökölszabályként léteznek, miszerint: „a természetbúvár számára egy veréb éppoly érdekes, mint egy paradicsommadár, egy szerény gyíkocska ugyanolyan lenyűgöző, mint egy krokodil, egy egér viselkedése nem kevésbé izgalmas, mint egy tigrisé.” Bár ezen „nem kevésbé izgalmas” állatok között szerepel például olyan állat is, mint a rozmár (Odobenus rosmarus), mely a könyv szerint oly viszonyban áll a jegesmedvével, mint víziló a krokodillal, vagyis nem kevésbé véres küzdelmeket vívnak egymással. Érdekesség, hogy a könyvben leírt számtalan jegesmedve-rozmár csatából általában ez utóbbi kerül ki győztesen, annak ellenére, hogy az agyaras óriás a jegesmedve étlapján szerepel. De olvashatunk olyan békésebb állatokról is, mint a cápákkal rokonságban lévő, lapostestű rájákról, az óriás víziteknősökről, a hajdani hajósnépek által szirénéneknek vélt hangok kibocsájtóiról, az elefántokkal rokonságban álló szirénákról, vagy a mesék és mondák unikornisának vízi megtestesítőjéről, a cetfélékhez tartozó agyaras narválról (Monodon monoceros). Ha a tengereknek vannak tigrisei, akkor illendő, hogy farkasai is legyenek, ezt a könyvben titulust a csukafélék családjába tartozó barrakudák kapták meg. A barrakudához hasonlóan veszélyes, de „cápaperspektívából” nézve ugyancsak kisebb ragadozók, a kígyóformájú murénák, melyekkel szintén külön fejezet foglalkozik.
„Ha figyelembe vesszük, hogy a tengerekben hozzávetőleg 200 ezer, a tavakban és a folyókban további több tízezer állatfaj él, beláthatjuk, hogy köztük több ezer óriás faj is akad. E válogatásban szereplő óriások alig húsz fajtacsoportot és néhányszor ennyi fajt képviselnek, s már ebből is látszik, hogy korántsem törekedtem teljességre. Azokra esett a választásom, amelyek részben a történelem folyamán, részben napjainkban is fontos szerepet játszottak és játszanak a tengert, folyót, tavat járó, vagy abból élő ember életében, s amelyek vadászata-halászata nagyobbrészt veszélyt jelentett vagy jelent ma is az élőhelyüket mindinkább meghódító emberre nézve. Természetesen ez alól is van kivétel, hiszen az óriásteknősök sohasem voltak veszélyesek, épp így a fókák jó része sem. Ugyanígy a mai bálnavadászat sem számít a veszélyes foglalkozások közé. ezekre viszont az ember veszélyes, mert kiirtással fenyegeti őket, s ezért kívánom felhívni rájuk az olvasó figyelmét.”
Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982, 6. – Törzsgyűjtemény
Ahogy az idézetből kiderül, a szerző erősen szelektáló jellegűnek tartotta művét. Ennek ellenére a bemutatott „vizek óriásainak” kalandjait (az első két kiadásban) tizennyolc fejezetben, több mint 470 oldalon olvashatta a lelkes olvasó, ami akárhogy nézzük, mégiscsak tekintélyes információmennyiség. Bár ahogy a cikk elején említettem, a könyv – korunk elképesztő, testközeli, sőt sokszor azt is meghaladó látványtechnikával készült természetfilmjei mellett – már finoman fogalmazva kissé elavult, de ha kordokumentumként fogjuk fel, mint egy huszadik században íródott afféle modern bestiáriumot, akkor remek szórakozást nyújthat minden érdeklődő természet- és könyvbarát számára.
Jékely Endre: A vizek óriásai. Fotó: A szerző – Törzsgyűjtemény
Felhasznált irodalom:
- Jékely Endrére emlékeztek születésének 100. évfordulója alkalmából Visegrádon. Youtube-csatorna
- Jékely Endre (1914-1999). In: Visegrád-honlap
- Jékely Endre. In: Wikipédia
- Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1977.
- Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982.
- Jékely Endre: A vizek óriásai, [Budapest], Saxum, 2001.
Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)
