„Lucia ünnepe a magyar néphagyomány egyik legjelesebb napja”

2024. december 13. 06:00 - nemzetikonyvtar

December 13-án, Luca napján Szent Lúcia keresztény vértanúra emlékezünk

December 13-án már jócskán „benne járunk” a karácsonyt váró adventi előkészületekben. A napjainkban túlzottá vált ajándékvásárlási láz okozta zűrzavarban és lármában csendesen „megbújik” egy, a római katolikus egyházhoz köthető ünnep, melynek jelentősége a magyar néphagyomány számára sem elhanyagolható. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma a következőket írja erről a napról:

„Lucia ünnepe a magyar néphagyomány egyik legjelesebb napja. Hiedelemvilága azonban csak részben hozható kapcsolatba az ókeresztény szűz (†310) alakjával és legendájával.”

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. 1. Mária ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágból. December 1 – Június 30., Budapest, Neumann Kht., 2004. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Francisco Zurbarán: Szent Lúcia. A kép forrása: Wikipédia

Ezen a napon sokan lucabúzát ültetnek, hogy az karácsony estére 8-10 centiméternyi, zöldszárú veteménnyé sarjadjon. De ehhez a naphoz köthető a lucaszéke-készítés, melyen karácsonyig minden nap egy munkafázist lehet csak végezni. Valamint a gyerekek ekkor mennek a lucázás hagyományát művelni, hogy termékenységét, bőséget és gazdagságot hozzanak a meglátogatottaknak. De mégis, kinek a nevéhez köthető mindez a hagyomány? A 4. században élt keresztény vértanú, Szent Lúcia (vagy szent Luca) élettörténetét a már idézett Bálint Sándor a következőképpen mutatja be:

„Legendáját a Legenda Aurea nyomán az Érdy-, Debreczeni- és Cornides-kódexben olvassuk. Ez utóbbi szerint Szent Luca asszony támada Syracusana nevű várasból. Nemzete szerént nemes vala, testében szeplétlen szűz. Színében szép, lelkében annál szép, szent hitnek miatta, mint Krisztus Jézusnak szerelmes jegyese.
Édesanyja már tizenegy éve szenvedett vérfolyásban. Elzarándokolnak tehát Szent Ágota katániai sírjához. Amíg ott könyörögnek, Luca elalszik, és látá álmában Szent Ágotát a szent angyalok között, nagy gyengyes ruhában, mondván őneki: jó húgom, szűz Lucia, Krisztusnak ájojtatos leánya, mit kérsz éntőlem, kit tennen magad es megadhatsz az te szülédnek, ki immáran az te hitednek miatta megvigaszott, és miképpen énmiattam az Karthágónak várasa felmagasztatott Krisztustul, azonképpen temiattad Syracusának várasa es megékesöltetik temiattad.
Álmából fölébredve kéri meggyógyult édesanyját, hogy ne adja férjhez, mert neki már van vőlegénye, Jézus Krisztus. A jegyruha árát, továbbá örökségét szétosztja a szegények között.
Pogány jegyese följelenti a fejedelemnél, aki a bálványok előtti áldozatra akarja kényszeríteni. Luca e szavakkal tagadja meg: Istennek kellemetes áldozat az szegényeket látogatni és segéleni. De miért immáran nincsen mit továbbá őnekik adnék, ennen magamat Krisztus Jézusnak adom és áldozom. Pascasius fejedelem ezután szűzi állhatatosságában akarja megszégyeníteni, és kezdé bordélyba vonyatni, kit Szentlélek oly igen megnehezejte, hogy semmiképpen az helyről el nem indojthaték. Azt látván, mind kezeit, mind lábait megkötözék, és ezer embert készerejtének vonni, de még azok sem indojthaták el az helyről. Azokhoz ragasztanak ötven iga barmot, de azok sem tehetének indojtást az szent szűzen... Most Pascasius parancsolá, hogy azon álló helyében megégetnék. És hagyá, hogy fenyőszurokkal és olvasztott olajjal agyonöntenék, hogy hamarabb az tűz megemésztené.
Mondá Lucia: én az én édes Uram Jézusnak szent malasztját kértem, hogy ez tűz énnekem semmit ne árthasson, az hű keresztyéneknek eremekre. Erre a poroszlók tőrt döfnek a torkába, de maga még es nem veszté el szólását, miglen ő szent imádságát el nem végezné az Úr Istenhez.”

Szent Lúcia ereklyéje Velencében. A kép forrása: Wikipédia

Szent Lúcia vagy magyarosan Szent Luca 283 körül született Siracusa városában. Az idézetben olvasott mártírhalála is itt következett be, ennek évéről a források eltérően tájékoztatnak. Egyes források szerint 303-ban, következett be mindez, mások 304-re, vagy 310-re teszik a dátumot. A Magyar Katolikus Lexikon szerint halála előtt magához vette az Oltáriszentséget és megjövendölte, hogy véget érnek a keresztényüldözések. A történelmet valamelyest ismerők előtt ismeretes, hogy a -kifejezetten kereszténygyűlölő Diocletianust következő római császár, az ortodox és az egyéb keleti egyházak számára szentként tisztelt I. Constantinus vagy más néven Nagy Konstantin az, aki a Milánói ediktummal egyszer és mindenkorra véget vetett a Római Birodalom évszázadokig tartó kegyetlen, véres és élvhajhász keresztényüldözéseinek. Szent Luca mint szűz és vértanú tisztelete az 5. században alakult ki a keresztények körében. Sírja fölé halála után nem sokkal bazilikát építettek, ereklyéit a hagyomány szerint 1040-ben Konstantinápolyba, majd innen 1204-ben Velencébe vitték. Koporsója ma a velencei San Geremia-templom főoltárának része.
Egy korábbi, arkangyalokról szóló blogbejegyzésemben említettem, hogy a bukott és a sátánná váló főangyal neve, vagyis a Lucifer név, a latin lux és fero szavakból áll össze. Ez annyit tesz: a Fényhozó, a Fény hordozója. A „lux”, vagyis a fény szó a töve a Lucia, illetve Luca neveknek is. A névetimológiai szótárakban ez annak kifejezője, hogy viselője ragyogó és világos személyiségű. Ráadásul Szent Lucia/Luca még nem is vált méltatlanná az efféle névre, ahogy az a bukott arkangyalnál történt. „Nomen ist omen”, ahogy a mondás tartja, vagyis itt tényleg nem csak egy üres frázisról van szó. Hogy miért? Erről a Magyar Katolikus Lexikonban a következőket olvashatjuk:

„Ünnepét az Egyház nem véletlenül helyezte dec. 13-ra. E nap a Gergely-naptár (1582) előtt az esztendő legrövidebb, egyúttal a téli napfordulat kezdő napja volt. A középkorban Luca nevének a lux szóval való rokonsága révén temetők, temetőkápolnák védőszentjének is választották. Az Egyház ugyanis liturgikus imádságaiban azért könyörög, hogy a halottaknak az örök világosság fényeskedjék (et lux perpetua luceat eis).”

Lúcia, Szt, Luca. In: Diós István főszerk.: Magyar Katolikus Lexikon. VIII. kötet. Lone–Meszl., Budapest, Szent István Társulat, 2003. – Törzsgyűjtemény. Online kiadás

Luca-nap köszöntése egy svéd evangélikus templomban 2007-ben. A kép forrása: Wikipédia

Bálint Sándor gyűjtése alapján kiderül, hogy a szegedi, zalaszentbalázsi kalendáriumban szereplő mondás szerint „Szent Lucának híres napja a napot rövidre szabja”. Nem véletlen, hogy az archaikus néphagyományban igen jelentős dátum Luca napja, hiszen a „jámbor néplélek” a természeti jelenségeket és változásokat pontosan számontartja és szimbolikus-mágikus összefüggésekben is szemléli. Luca napja a méhében hordozza az új esztendő reménységeit éppúgy, mint annak nehézségeit és próbatételeit. Nem meglepő ezért, hogy tele van elsősorban nőkhöz köthető változatos kezdeményezésekkel és tilalmakkal, amelyeknek hatása, következménye a népi felfogás szerint azután az egész új esztendőben érvényesül. Érdekesség, hogy az angolszász hagyományban „divatos” halottak napja előestéjéhez (All Hallows Eve – közismerten Halloween) kivágott belű, szem-, száj- és orrnyílással ellátott belülről gyertyával megvilágított sütőtök a Dunántúlon is ismert volt, melyet Luca napján készítettek. A hosszú téli éjszakáiról ismert skandináv országokban Luca napja lényegesen jelentősebb ünnep, mint nálunk. Hiszen itt a sötét tél miatt nagyon vágynak fényre az emberek. Luca-napja körül a leghosszabbak az éjszakák, így a gonoszoknak, bűbájosoknak és egyéb ördögi erőknek bőven van idejük, hogy cselekedeteikkel ártsanak az embereknek és megrontsák őket. Úgy tűnik, hogy a gonoszok között található egy ismerős nevű teremtés is. Róla Bálint Sándor így számol be:

„A Luca napjához fűződő hagyománynak e végletességéből következik, hogy az oltáron tisztelt Luca mellett a közép-európai néptudatban egy boszorkányszőrű, rontó-bontó nőalak is él, akit a magyarok lucapuca, luca; lucaasszony, Hollókőn Lucca, a németek Lutzelfrau néven emlegetnek. Ez a kísértetszerű jelenség ezen az éjszakán és napon, tehát a kezdődő új esztendőben az embereknek mindenképpen a kárára törekszik. Erre az alakra előadásunkban azonban csak éppen emlékeztetünk. Ez a kettősség magyarázza, hogy hazánkban Luca templomi titulusával csak hírmondóul, találkozunk. A Luca-keresztnév is igen ritka. Sokfelé teljességgel hiányzik. Attól tartogatnak, hogy az ilyen nevű újszülött hamarosan meghal, elviszi a Luca. Ezért a naptól a szegedi tájon régebben a várandósok is féltek. E névmágiás szorongásból következik, hogy Tápén még születésnapjuknak sem akarják vállalni, akik akkor jöttek világra.”

Luca-napi töklámpások. A kép forrása: Wikipédia

De térjünk vissza az „eredeti”, keresztény vértanú Szent Lucához. Neve miatt elsősorban – Raffael arkangyal mellett – a vakok és szembetegek védőszentje is. Például a szembajokkal küszködő középkori költőóriás, Dante Alighieri is védőszentjeként tisztelte őt. Ahogy az Isteni színjátékban is olvashatjuk:

„S a Legnagyobb Család atyjával szemben
ül Lúcia, ki Hölgyed' küldte hozzád,
mert vakon jártál a veszedelemben.”

Dante Alighieri [ford. Babits Mihály]: Isteni színjáték. Paradicsom. Harminckettedik ének. [Szentendre], Interpopulart, 1993. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ezen „pozíciójához” hozzájárul, hogy ezzel összefüggésben egy legenda szerint a pogány és őt később eláruló vőlegényét Luca szemének szépsége varázsolta el, aminek következtében ehhez fűződik egy – mai szemmel nézve kissé morbidnak tűnő – esemény. A szentéletű szűz ugyanis kivájta saját szemeit és egy tálon elküldte a férfinak. De ezen önfeláldozó tette őt sem csonkította meg, hiszen a Szűzanyától még szebb szemeket kapott. Végsőkig élő népszokásként számítottak Luca szemgyógyító csodáira. Kiskanizsában a néphit szerint kiszúrták Szent Luca szemét, ezért azon a napon nem volt szabad varrni.
Hitéletben betöltött szerepe nagyon sokrétű, védőszentje a vakok és szembetegségben szenvedők mellett a bűnbánó utcanőknek, valamint a hegyes szerszámmal dolgozóknak, mint az írnokok, jegyzők, kocsisok, szabók, szíjgyártók, nyergesek, takácsok, üvegesek, varrónők, párnakészítők, földművesek. De a fertőző betegségben, torokfájásban, vérfolyásban, vérhasban szenvedők is számíthatnak a védőszentségére.
Miután a legenda szerint Szent Luca „Krisztus koszorús menyasszonya”, ezért az eladó lányoknak is mennyei pártfogója, a jegyesi és hitvesi szerelem, illetve a szerzetesi hűség oltalmazója. A népi hagyomány természetesen ehhez is hozzátett, hazánkban a hercegszántói sokác lányok a századforduló táján hajukba font virágkoszorúval (košanka) mentek Luca napja és karácsony között az iskolába. De divat volt ezen a napon 12 gombócot főzni a lányoknak. A gombócokba egy-egy férfi nevét rejtették. Amelyik gombóc legelőször a felszínre jött, abban volt elrejtve a lány jövendőbeli férje. Ha pedig több lánynál is ugyanaz a név jött felszínre? Hát akkor kénytelenek voltak megegyezni a dologban. Kiskunmajsán az ún. lucapogácsába egy gyűrűt is belesütöttek, amelyet, ha egy eladó lány megtalált, akkor férjhez ment. Azonban a lucapogácsa nemcsak az élet örömteli eseményeihez, hanem annak árnyoldalához is kalauzként szolgálhatott. Göcsejben a kemencébe vetés előtt itt is a családtagok számának megfelelően egy-egy tollat szúrnak beléjük, mindegyiket megjelölve egy-egy családtag számára. Akinek a tolla megperzselődik, az a hiedelem szerint a következő évben meghal. A magyar lucapogácsa a család élő és elhalt tagjait a lakoma kultikus közösségében fogta össze. A leghosszabb éjszaka nemcsak a gonoszok, de a halottak hazalátogatásának ideje is, akiket meg kell vendégelni.
A lucabúza sarjaztatása Bálint Sándor szerint ősi primitív természetvarázsló, vegetációs kultuszból szublimálódik szinte liturgikus hagyománnyá. Ahogy a Magyar Katolikus Lexikon ír erről:

„A lucabúza hozzánk az Adria tájáról érkező vegetációs hagyomány, melyet katolikus horvátok, bunyevácok, sokácok honosítottak meg. Azokon a déli vidékeken tűnt föl, melyek a hódoltság idején a ferencesek szellemi hatása alatt álltak: először ők helyezték az ősi és általános megújulásjelképet a karácsonyi oltárra. Ezzel a hagyománynak liturgikus jelleget, szentelményi erőt tulajdonítottak.
Idővel a lucabúza eucharisztikus szimbólum lett, s mint ilyen a karácsonyi asztal szakrális ékessége: a kizöldellő búzaszem (a kenyér alapanyaga) a megtestesült Igének, az emberré vált Jézusnak jelképe. Népünk körében is ismert apokrif hagyomány szerint a búzaszemen rajta van az élő kenyérnek, Krisztusnak a képmása.”

Lucabúza. In: Diós István főszerk.: Magyar Katolikus Lexikon. VIII. kötet. Lone–Meszl., Budapest, Szent István Társulat, 2003. – Törzsgyűjtemény. Online kiadás

A lucabúza egy olyan tárgyi néprajzi emlék, amiből nem maradt fenn tárgyi memento, hiszen azt megették az emberek. De ugyanígy nem nagyon maradt tárgyi emlék a boszorkányszéknek is nevezett lucaszékéből sem, pedig az elméletileg egy tartós használati eszköz. Mint írtam, készítését Luca napján kezdik el, többféle – általában kilencféle – fából, mindennap csak egy munkafázist végezve rajta. Az elkészült bútordarabot gazdája magával viszi a karácsony éjféli misére, majd ott szentelt krétával kört írván, ennek közepén a székre áll. Az eucharisztikus színeváltozáskor meglátja a jelen lévő boszorkányokat. A „nézés” után viszont a hazaszaladva a széket el kellett égetni. Így érthető, miért nem találkozunk ezzel a tárgyi emlékkel a néprajzi gyűjteményekben. A ma már játéktárggyá finomodott lucaszéke készítésének gyökereit természetesen szintén a téli napfordulóhoz kötődő hiedelemvilág kettősségében találhatjuk meg.
Régi magyar hagyományaink egyike a Luca-naptár. E szerint a következő esztendő januárjában a megfigyelési helyen olyan idő lesz átlagot számítva, mint Luca napján, vagyis december 13-án. Ez persze folytatódik, hiszen a másnapi idő a februárt jósolja meg, és így tovább egészen karácsonyig, ami a következő év decemberének időjárását „jelzi előre”. Az persze kérdés, hogy ezek a derék eleink, hogy gondolták azt, hogy december 18-tól 20-ig képet kapnak a nyári időjárásról? Hihetőbb időjósló módszer a hagymakalendárium, mely szerint egy fej hagymát az év hónapjaihoz társítva tizenkét szeletre vágnak és a szeleteket megsózzák. Amely hónapnak megfelelő szeletek benedvesednek, azok lesznek a legcsapadékosabb hónapok a következő évben. A székelyek efféle jóslathoz a hagyma rétegeit használták. A vöröshagymából lefejtettek 12 réteget, ez az év egy-egy hónapjának felelt meg. Mindegyikbe egy csipet sót szórtak és amelyik hónapnak megfelelő szeletben a só elolvadt, az esősnek ígérkezett, a többi száraznak.
Ahogy a katolikus egyház sok szentjéről, úgy Luciáról, vagy másnéven Lucáról is elmondható, hogy nemcsak a vallásos hitéletben töltött be fontos és sokrétű szerepet, de a folklorisztika terén is igen széles az a színskála amely az ő palettájára került. Zárszóként egy Bálint Sándor-idézettel tennék hozzá egy újabb színfoltot ehhez a sokszínűséghez:

„Luca nagyon szerette Isten világát és a házi állatokat. Halála után az Úr ezért a szelídségéért szentjei sorába emelte. Napjának előestéjén fiú- és leánygyermekek így köszöntik Lucát:

Megjöttem én jó este,
Luca köszöntésére.
Luca fekszik ágyában
Az őrző angyalával.

Gyere Luca menjünk el,

Mennyországot nyerjük el.

Ha mi aztat elnyerjük,
Boldog lesz az életünk.”

Quirizio da Murano: Szent Lúcia. A kép forrása: Wikipédia