A székely szabadság napján a székelyekről a „nagy mesemondó”, Jókai Mór tolmácsolásában emlékezünk meg.

Kimnach László rajzai, Morelli metszetei. Jókai Mór Csataképek című munkájának a Franklin-Társulat kiadásában megjelent díszkiadásából. In: Vasárnapi Ujság, (1899. december 10.), 832. – Elektronikus Periodika Adatbázis. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A Székely Nemzeti Tanács 2012. március 10-én megjelent közleményében olvashatók az alábbiak:

Egy korábbi blogbejegyzésemben említettem, hogy a székelység szabadságharca és a magyar nemzethez való tartozásának küzdelme nemcsak napjaink sajátossága, hanem már az előző évszázadok jellemzője is volt, jóval korábbi időkre visszanyúlóan, mint a történelmünk külön fejezetét képező 1848–49-es szabadságharc ideje. Azonban az idézet határozatból látszik, hogy a székely összetartozás eszméjét mégis a szabadságharc utóéletének egyik – tragikusan végződő – eseményéhez kötik. Ebből kiderül, hogy saját szemszögükből nézve is fontos történelmi eseménynek látták és látják a székelyek az 1848–49-es szabadságharcot.
De vajon miként látták a székelyeket a szabadságharc képviselői? A szabadságharc ismert és ismeretlen hőseit számba venni azonban körülbelül olyan vállalkozás lenne, mint megszámolni egy zsák búzát szemenként vagy az égen lévő csillagokat tiszta égbolt mellett. Ezért kényszerűségből szükséges szűkebbre venni a kört. Sőt, hogy egy blogbejegyzése beleférjen mindez, egészen szűkre. Egy emberre. Na de kire essék a választás? Mi alapján lehetne kiválasztani azt az egy embert?
Igyekeztem ezt a helyzethez illő módon megtenni. Úgy gondoltam, a választásban nagy segítséget jelenthet, ha számba veszem, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc résztvevői közül kinek található meg a legtöbb műve könyvtárunk állományában. Ehhez igazából még a katalógusunkat sem kellett megszemlélnem. Nagyon könnyen rájöhet bárki, hogy a felvetett szempont alapján kire eshet ez a választás. Kedves Olvasó! Gondolom, Ön is kitalálta az illető nevét! Igen, az úriembert Ásvay Jókay Móricnak hívták, közismert nevén Jókai Mórnak. Mielőtt rátérnénk cikkünk fő témájára, vagyis a székelyek – Jókai Mór „szemüvegén keresztül történő” – bemutatására, talán érdemes jobban megokolnom, miért éppen egy „ábrándos lelkű” írót választottam a szabadságharc „képviselőjének”. Hiszen olyan politikai és hadi szerepet vállaló alakokat is választhattam volna, mint Kossuth, Görgey, Bem, Klapka, Damjanich és sorolhatnám tovább a névsort. Azonban, hogy a „jogalapot” megteremtsem, megemlíteném, hogy Jókai Mór nevéhez fűződik a szabadságharc egyik, a maga idejében legtöbbet emlegetett és veszélytelennek egyáltalán nem nevezhető, de a később papírra vetett művei főhőseihez illő kalandos tette. Reményeim szerint ezzel sikerül mindenkit meggyőzni arról, hogy Jókai Mór igenis méltón „képviseli” cikkemben a szabadságharcot. A kalandos tettről Krúdy Gyula a következőképp számol be:

Barabás Miklós: Jókai 1848. március 15-én. In: A magyar irodalomtörténet képekben, összeáll., magyarázó szövegek: Vende Ernő, Budapest, Athenaeum, 1905. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Egy korábbi blogbejegyzésemben feltettem a kérdést: „.. kik is azok a -mindenféle történelmi korszaktól és politikai berendezkedéstől függetlenül, magyarságukhoz való tartozásukat tűzzel-vassal, foggal-körömmel védő székelyek?” Erre a kérdésre már Jókai Mór is kereste a választ. Az ő válaszain keresztül igyekszem megközelíteni a székelyeket, történelmüket, lelki világukat.
Hogy hű legyek a „három a magyar igazság!” mondáshoz, úgy gondoltam, Jókai három, kifejezetten székelyekről szóló művét mutatnám be. A Székely asszony című novellának, valamint a Bálványosvár és A Damokosok című kisregényeknek a cselekménye három különböző történelmi korszakban játszódik, de a mondanivalójuk időtlen.
Az 1849. augusztus 13-i, világosi fegyverletétel után Jókai, mint a márciusi ifjak egyike, a forradalom publicistája és az idézet „kaland” hőse a vadregényes és festői szépségű Bükk erdeitől határolt, a hegység északi végének egyik félreeső falucskájában, Tardonán húzta meg magát jóbarátoknál. Miután feleségének, Laborfalvi Rózának egy afféle „huszárcsínyhez” hasonló akcióval sikerült elérnie, hogy férje neve felkerüljön a Klapka György által parancsnokolt komáromi várvédők neveit tartalmazó listára, így mint a be nem vett erősség „hadnagyának”, nem kellett félnie a Habsburg-megtorlástól. Ennek ellenére mégis titokban költözik Pestre, ahol édesapja kutyája után a Sajó álnevet használja. A későbbi történész, Szilágyi Sándor unszolására ezen az álnéven írta meg először, a Forradalmi és csataképek című gyűjteményes munkáját, mely 1850 júniusában jelent meg. Ennek a gyűjteménynek később több elbeszélése „önálló” életet élt, vagyis megjelent és rendszeresen megjelenik más gyűjteményes kötetekben is. Ezek közül a két legjelentősebb a szolnoki csatát bemutató Két menyasszony és az említett Székely asszony. Ez utóbbi novella cselekménye közvetlenül az 1849. június 5-én lezajlott eprestetői csatavesztés után játszódik. A csata menetéről egyáltalán nem esik szó a történetben, így abból nem tudjuk meg, hogy Gáll Sándor ezredes serege egyesülve Gyertyánffy Ferenc zászlóaljával súlyos vereséget szenvedett az orosz túlerővel szemben. Gyergyánffyt és katonáit szó szerint az utolsó szálig becstelenül lemészárolták, és ebben nem kis szerepe volt egy Szabó Nándor nevű tiszt árulásának, aki megtagadva Gáll parancsát, ahelyett hogy Gyertyánnfyék segítségére sietett volna, elmenekült a csatából. A novella első mondatait idézzük:

A várakozó asszonyok lelki világát jól tükrözi a novella alábbi mondata:

Ha valaki elolvassa Demeter Lajos Fadgyas Bálint honvéd főhadnagy az 1849 július 5-i eprestetői csatáról vagy az Ahogy a szemtanúk látták. Csata az Eperestetőn című írásait, akkor annak nyilvánvalóvá válik, hogy a székely asszonyok várakozásának esélye, hogy ebből a csatából a „kedves” a győzelem hírével térjen vissza, finoman fogalmazva a minimálisnál is kevesebb volt. A történelmi tények tükrében nehezen tudom eldönteni, hogy miként viszonyuljak a történet szereplőihez, különösen a címadó Judithoz, „a székely asszonyok ős példányképéhez”. Több elemzésben a nemes önfeláldozás eszményképeként jelenik meg mind ő, mind Sepsiszentgyörgy asszonynépe. Többször olvasás után megdöbbentő dolgokra figyeltem fel a novellában. Mikor Judit fia megtér a vesztes csatából, így fogadja, az elbeszélés sejtetése alapján egyébként hősként harcoló, a csatából halálos sebbel hazatérő fiát:

Így nézhettek ki a Székely asszony című novella visszatérő katonái. A kép forrása: Barczy Zoltán – Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege, Budapest, Corvina, 1986. – Törzsgyűjtemény

Számomra ez az epizód inkább egy elvakult, beszűkült, a másikban már csak a rosszat kereső és látó gyűlölködő gondolkodásmód tükre, semmint megalkuvást nem tűrő heroizmus. Igazából nem tudom eldönteni, Jókai valójában pozitív vagy inkább negatív képet fest a székelyek mentalitásáról. Hiszen – ahogy később erről még lesz szó – korai műveiben Jókai nem túl rokonszenves módon, „agyafúrt, alamuszi góbéknak” ábrázolja őket.
Bár érthető az asszonyok elkeseredése, a csatából megtérő legényekkel szembeni viselkedés ennek ellenére etikai szempontból erősen megkérdőjelezhető. Hiszen ezek az elzavart székelyek – hacsak nem az áruló Szabó Nándor menekülő emberei voltak – egy valóságos mészárszékben álltak hősiesen helyt vagy estek el Gáll Sándor vagy Gyertyánffy Ferenc katonáiként. Judit elvakultságában még azt sem veszi észre, hogy fia halálos sebet szerzett a hazáért való harcban. Ezután nem meglepő, hogy a falu megszállására küldött, cári cserkesz tisztben is csak az „ördögöt látta”, fogalma sem lévén arról, mi is lakott annak szívében, mikor egy „testvérnek tekinthető” nép asszonyait meglátta. Ezt az eseményt gyönyörűen fogalmazza meg Jókai:

De a „keményebb szívű embernek” nem sok diadal termett Sepsiszentgyörgyön, hiszen miután azt – a végsőkig ellenálló asszonyok heroikus küzdelmét letörve – házról házra kellett elfoglalják az önkényuralom katonái, végül drámai befejezésként maguk az asszonyok gyújtották fel a települést, hogy ne kerüljön ellenség kezére.
Mint említettem, számomra ez a történet nagyon nehezen értelmezhető, vagy úgy is fogalmazhatnék, nehezen értékelhető. Több kritikában a Székely asszony szereplői, a sepsiszentgyörgyi asszonyok, élükön Judittal a „patétikus, önfeláldozó hősiesség” eszményképeként jelennek meg. A magam részéről viszont nem vagyok biztos benne, hogy Jókai Mór is ezt kívánta ábrázolni művében. Hiszen elég érzékletesen leírja azok beszűkült látástól vezérelt makacs és elutasító viselkedését azokkal szemben, akiknek – meglehetősen árnyalt módon ábrázolt – cselekedeteit kifejezetten nagyra értékelheti az olvasó. A negatív ábrázolásmódot támasztja alá még az a tény is, hogy nem sokkal e mű keletkezése után, 1851-ben jelenik meg az Erdély aranykora című munka, melyben a székelyek mint alamuszi, olykor gyáva góbék jelennek meg, akiknek maguknak való észjárásán az újonnan beiktatott Apafi Mihály fejedelem a felesége, Bornemissza Anna segítségével jár túl. De az 1854-ben megjelent Magyar nemzet története című nagyszabású mű Dákorománia című fejezetében is megkapják a „góbék” és „komék” a magukét, hiszen ők azok, akikre Vitéz Mihály szövetségeként támaszkodott, hogy, ha csak rövid időre is, de megvalósítsa a 19. század közepi magyar társadalom – ekkor még csak – rémálmát. Vagyis a két román fejedelemség és Erdély egyesítési törekvéseit, a Jókai által nem kis iróniával Dákoromániának nevezett politikai államszövetséget.
Az 1880-as évek elején azonban radikálisan megváltozik Jókai viszonya a székely néphez. 1883-ban miután képviselőként már nem kapott helyett a fővárosban, így az Erdélyben fekvő illyefalvi választókerület küldötteként kerül be az országgyűlésbe. Ekkor jelenik meg előbb a Bálványosvár, majd a A Damokosok című műve. Ahogy Gángó Gábor írja a Jókai összes műveinek idézett sorozatában megjelent A Damokosok című regényhez írt utószavában:

„Minden bizonnyal erdélyi útjának, az illyefalvi választókerületben tapasztalt meleg fogadtatásnak hatására ábrázolja a későbbi regényeiben a székelyeket éppen ellentétesen, azaz vitéznek és becsületesnek.”. A kép forrása: Hidán Csaba: Hunyadi János, a törökverő. Történelmi oktatófilm, 2022. november 28. – A Magyarságkutató Intézet honlapja

A székelyek achaikus-ősi eredetéhez való ragaszkodást a magyar mondavilág és a széppróza alkotásai szép számban megörökítették. Wass Albert gyűjtésében olvashatunk Az utolsó táltos történetéről, aki a Badacsony járhatatlan sziklavadonjában húzta meg magát, ahol az idegenből jött papok és a német lovagok nem találtak rá. Egy ragyogó téli reggel azonban felkerekedett „Isten kardjával”, hogy keletre menvén elbujdosson örökre az idegenek által megszállt nyugati gyepűről. Kalandoktól hemzsegő útja elején a nép által „Rianásnak” nevezett, a Balatont egész hosszában kettészelő jégrepedés mentette meg a vérdíjra éhes tihanyi zsoldosoktól, majd balatoni halászok, később alföldi pásztorok bújtatták őt és egy látó-asszony is gondjaiba vette. A Maros-mentén haladt még keletebre, végül „a székely hegyek szívében az öreg táltos egyszerre megérezte, hogy útjának végére ért, hazaérkezett”. A székely havasban eltöltött utolsó évei során rá kellett ébredjen, hogy a „székelyek olyan ügyesen beillesztették a maguk ősi hitét az új világba, hogy az öreg táltos észre sem vette, hogy keresztények között él”. Végül élete végén rábízta egy bölcs és bátor erdőlakóra a nála lévő „Isten kardját”. Azóta is generációról generációra őrzi valaki eme értékes ereklyét.
Az archaikus „pogány” hitvilág és a kereszténység együttélését és harcát dolgozza fel a 13. században játszódó Bálványosvár témája. Orbán Balázs Székelyföld leírása című örökzöld tájleíró, történelmi, régészeti, néprajzi témájú munkája ennek a műnek komoly forrását képezte. Jókai innen vette a két ősi család az Opourok és a Mikék konfliktusának történetét. Ez a két előkelő família halálos ellenségként viszonyul egymáshoz – az előbbiek az ősi, az utóbbiak az új, krisztusi hitet képviselve. Az ő háborúba torkolló konfliktusuk adja a regény cselekményének fő motívumát. Mindez az egzotikusan ábrázolt középkori Erdély vadregényes tájain, ahol a címadó Bálványos vára, az ősvadonként megjelenő Szent Anna-tó környéke, a száz hársfa képezte élő boltozattal borított székely tanácsdomb, vagy az elmésen megoldott A Fergettyűvár történelmi múltunk és egy afféle korai Gyűrűk Ura fantáziavilág határmzsgyéjére kalauzolja az olvasót. A letehetetlen könyv olvasása közben, A „nap” és a „kereszt” harca című fejezet igazi lovagkori, ostromtornyos várvívó jelenetét elképzelve szinte magam előtt láttam egy Mennyei Királysághoz hasonló filmszerű jelenetet, ahol a két ellenséges család seregének vezérei Mike Andorás és Opour Zsombor csapnak össze. Ahogy Jókai ezt a harcot leírja, azzal tulajdonképpen összegzi a történet központi mondanivalóját:

Bálványos vár romja. In: Vasárnapi Ujság, 10. évf., 26. sz. (1863. junius 28.), 228. – Elektronikus Periodika Adatbázis. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A pogány Opourok és keresztény Mikék a történet végén végül megbékélnek egymással, aminek legfőbb oka ugyanaz, mint a köztük lévő véres háborúskodás kirobbanásának – a szerelem. Vagyis a cselekmény központi szála Opour Szilamér és Mike Imola románca. Ez a leányrablással kezdődő házasságba torkolló románc egy olyan mélyen gyökerező szerelemből fakad, mely előtt végül kénytelen mindkét család meghajolni. A Mikékkel atyafiságba került Opourok végül szintén kereszténnyé lesznek, megtatva persze mindazt, amit Wass Albert utolsó táltosa látott köztük. Egyébként a székelyek archaikus elemekkel vegyített keresztény hitgyakorlatával a történetben szereplő, akkor még pogány hitű Szilamér is szimpatizál, legalább is egy darabig:

Jókai egzotikus tájábrázolásában a Bálványosvár című kisregényében megjelenik a „torjai Büdös” kénbarlang is. In: Orbán Balázs: Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból, Szekszárd, Babits, 2002. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Damokosok című kisregényének témaválasztásakor Jókai egy műveihez szívesen választott történelmi korszak, a három részre szakadt Magyarország időszakához nyúlt. Azon belüli is az Erdélyi Fejedelemség egy vészterhes korszakában játszódik műve cselekménye. Az események párhuzamosan zajlanak a Nobel-díjas Henryk Sienkiewicz lengyel író, filmvásznon is megjelenő grandiózus történelmi regényével, a svédek ellen vívott északi háborút  (1655–1660) feldolgozó Özönvíz című könyvvel. X. Károly Gusztáv svéd király lengyel–svéd trónutódlásra hivatkozva megtámadta Lengyelországot. Azonban a harcok során a lengyelek erős ellenállást tanúsítottak és a svéd király szorult helyzetében az Erdélyi Fejedelemséghez fordult. Az apjánál jóval kisebb formátumú erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György 1657-ben ennek következtében vonul Lengyelországba. Ahogy A magyar nemzet története című művében Jókai nem kis iróniával írja:

A Habsburg-udvar rosszallóan tekintett erre a hadjáratra, a „hűbérúr” török Porta pedig egyenesen megtiltotta. Emiatt a következmények messze drámaibbak lettek, mint egy vesztett külföldi háborúé. A jellemtelen és gyengekezű fejedelem minimális seregtesttel hazamenekült, miután a Dél-Lengyelországban rekedt és a Habsburg-erőkkel támogatott szepesi lengyelek és a szultán által küldött krími tatár hordáktól bekerített seregét Kemény Jánosra bízva gyáván otthagyva. A magára maradt sereget:

Tulajdonképpen ez az esemény szolgáltatja a regény cselekményének alapját. Egyes vélemények szerint Jókai a Magyar nemzet történetében már megírta A Damokosok kivonatát. Hiszen regényben szerepelnek ugyanazok az események, amelyek az Apró fejedelmek című fejezetben összefoglalt (a fejedelem bukott hadjárata és viselkedése; a szamosújvári diétán megjelenő asszonyok).

Székely hadnagy a 16. századból. In: B. Szabó János – Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege, Budapest, Zrínyi, 1996. – Törzsgyűjtemény

A helyszín leírásánál itt is nagy hatással volt rá Orbán Balázs műve, és az ’50-es években tett erdélyi útja. A főhős (a valóságban egyébként fél évszázaddal korában élő) Damokos Tamás is az elhurcolt sereghez tartozik, ő a székely csapatok vezére. A Krímbe kerül egy tatár főember (Buzdurgán) rabszolgájaként. A cselekmény egyik szála ezért a távoli Krímben játszódik. Mielőtt rabláncra kerülne Damokos Tamás, az egyik agyafúrt, amolyan – itt már a szó pozitív értelmében vett – igazi székely-góbé észjárással megáldott hűséges hadnagyát, Czirjék Boldizsárt hazaküldi, hogy vigyen hírt a feleségének. Czirjék kalandos utakon – egy rettegett rablóvezértől és egy vérszomjas medvétől is menekülve – éppen az 1658-as Erdélyt dúló tatárjárásba csöppen. A valószínűsíthető módon az 1848–49-es szabadságharc ágyúöntő mesteréről, Gábor Áronról mintázott rafinált székely hadfi azonban helyt áll, szimbolizálva a szerző azon mondatát, hogy „a székely, akárhányszor agyonverik, mindig újra feltámad!” A tatárveszély kellős közepén megérkező műszaki zseni, Boldi bá’ nagyon elmés módon oldja meg a – hadra fogható férfiak távolléte miatt – csak asszonyok, öregek és gyerekek által lakott Mikóújvár védelmét. Van valami meghitt báj a szerzőre jellemző túláradó fantáziával dúsított fejezetben, melyben a fából, ha nem is vaskarikát, de ágyút készítő székelyek végül sikeresen elűzik Mikóújvár falai alól az odaözönlő tatár hordákat. A rafinált észjárású székelyek élni akarásának akár mintapéldája is lehetne ez a jelenet.

De a székelyek nagyon erős élni akarásuk érdekében nemcsak az agyafúrt észjárásukra támaszkodtak. Legalább is így tájékoztat minket Jókai (is). A katonáskodáshoz szokott góbék éppúgy megállták a helyüket, ha kardot –helyesebben szólva a magyar hadviseléshez jobban illő szablyát – kellett ragadniuk a maguk, vagy a rájuk bízottak, a haza védelme érdekében. A magyar hadviselés elengedhetetlenül szerves részét képezték történelmünkben a páros összecsapások, a bajviadalok. Nem véletlen, hogy a korszak hadászatának egyik emblematikus és alapműnek számító feldolgozása – Takáts Sándor tollából – éppen a Bajvívó magyarok címet kapta. A bajvívások, párbajok, ahogy akkor nevezték, a „tusák” a végvári katonák, huszárok, hajdúk hétköznapjaihoz szervesen hozzátartoztak. A mindennapos összecsapások, páros viadalok korszakában nem kerülte el ez – a valamirevaló magyar vitézek életébe szervesen beilleszkedő – próba a székely katonákat sem. Hiszen nagy szégyennek számított, ha valaki nem fogadta el a másik fél bajra hívását. Bizony az ellenfél számíthatott a levágott rókafarokból álló ajándékra, amely még a halálnál is nagyobb szégyent jelentett.
Főhősünknek, a Krími fogságból megcsonkítva és meggyötörten hazatérő Damokos Tamásnak nemcsak az Erdélybe zúduló tatár seregeket kell visszavernie, de az egyik csata során találkozik óriási termetű, kegyetlen rabtartójával is. Az íratlan szabályok párviadalra szólítják őt, melyet vonakodva bár, de elvállal. Jókai Mórral kapcsolatban több forrásban olvastam, hogy a vívás rendszeres részét képezte életének. Ezt a tényt több regénye vívójeleneteinek leírása alapján le sem tagadhatta volna. Így van ez A Damokosok záró jeleneténél is, ahol kíméletlen precízséggel írja le, hogy a vívás nem az a műfaj, ahol a harcérték kizárólag a nagy testi erőn múlna. Talán ez a jelenet nagyon jól szimbolizálja a „maroknyi székely” nép élni akarását és küzdelmét a szabadságért.

Így nézhetett ki az a Damokos Tamás, aki a valóságban fél évszázaddal korábban élt, mint Jókai regényében szerepel. A kép forrása: Hidán Csaba: A nagyságos fejedelem és a segesvári százok. Történelmi oktatófilm. Történelmi oktatófilm, 2022. november 28. – A Magyarságkutató Intézet honlapja 

Köszönjük Hidán Csaba Lászlónak és Somogyi Győzőnek a képek közlési engedélyét!

Felhasznált irodalom:

• Szabó János – Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege, Budapest, Zrínyi, 1996.
• Demeter Lajos: Fadgyas Bálint honvéd főhadnagy az 1849 július 5-i eprestetői csatáról. In: 2006. A Csíki Székely Múzeum és a Székely Nemzeti Múzeum évkönyve. Fadgyas Bálint emlékirata: Határvidék 1762–1918. 2. rész
• Demeter Lajos (összeáll.): Ahogy a szemtanúk látták. Csata az Eperestetőn. In: Háromszék. Független napilap, 2009. március 14.
• Hamvai-Kovács Gábor: „A tatárra veled menjen / Tízezernyi lófő székely.” A székely szabadság napja. In: Az Országos Széchényi Könyvtár blogja, 2023. 03. 10.
• Jókai Mór: Bálványosvár, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái, 2. kötet), 1992.
• Jókai Mór: A Damokosok, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái, 14. kötet), 1992.
• Jókai Mór: Erdély aranykora, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái), 1995.
• Jókai Mór: A magyar nemzet története regényes rajzokban, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái), 1996. – Magyar Elektronikus Könyvtár
• Jókai Mór: Székely asszony. In: Uő: Forradalmi és csataképek, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái, 36. kötet), 1994.
• Orbán Balázs: Székelyföld leírása. Történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból, Szekszárd, Babits, 2002
• Wass Albert: Válogatott magyar mondák és népmesék, Pomáz, Kráter, 2002.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)