2013. november 25-én éppen delet harangoztak. Ott álltam kissé elbizonytalanodva az Országos Széchényi Könyvtár (továbbiakban: Széchényi Könyvtár) VIII. emeletének előadótermében, hogy egy félnapos előadással tisztelegjek Széchényi Ferenc (1754–1820) emléke előtt a bibliotéka alapításának 211. évfordulóján. Jó ideje gondolkodtam már azon, hogy van egy tucat történetem a régi könyvek világából, melyeket titokzatos szálak kötnek össze. Vajon van-e értelme, és legfőképpen kivitelezhető-e, hogy egymás után elmondva ezeket a históriákat, kényelmes fotelekbe szögezzem hallgatóimat?
Egykorú német nyelvű röplap a mohácsi csatáról (1526) OSZK, Röpl. 68.
Csaknem három évtizeddel korábban, 1985 őszén a nagykanizsai laktanyában egyik katonatársam (aki később történelem-német szakos tanár lett) kezembe nyomta Perjés Géza (1917–2003) hadtörténész művét. Feladatul kaptuk ugyanis, hogy bemutassuk a magyar hadtörténetet – mint két történelem szakos előfelvételis honvéd – a sorállománynak egy csendes októberi délután. Neki jutott a 18–20. század, nekem meg az eleje. Mind a ketten követtünk el hibákat – amint erre F. L., a III. zászlóalj politikai tisztje rá is mutatott –, B. G. barátom véletlenül kihagyta a tanácsköztársaságot és a felszabadulást, én pedig a kelleténél több mondatot szántam olyan tragikus fordulatokra, mint Zrínyi Miklós (1506 körül–1566) hadvezér kirohanása, vagy a mohácsi vereség.
Szimpózium a mohácsi csata évfordulóján a Budai Várban 2015. augusztus 29. (szombat) 13.00–18.00 Országos Széchényi Könyvtár, Díszterem (VI. emelet)
Majd úgy adódott később, hogy beleszerelmesedtem a török korba a szegedi egyetemen, így különös súllyal bírt az olvasmányaim között 1526. Meghatározó szerepet játszott ebben M. I., aki hatalmas szakállával felejthetetlen jelenség volt a Dugonics téri könyvtár Dexion-salgó polcai között. Eredetileg nem hozzá jelentkeztem, hanem Pirnát Antal (1930–1997) irodalomtörténészhez, de hamarosan kiderült, hogy neki nincs kedve szemináriumot tartani, inkább beszélne egy órát a nagyelőadóban Kristó Gyula (1939–2004) történész előadása előtt. Szenzációs péntekek lettek: nyolctól kilencig Pirnát mesélt a 19–20. századi irodalom régi magyar gyökereiről, utána Kristó következett egy őstörténettel és két Árpád-korral, majd Sz. L. koronázta meg a napot görög és latin irodalommal. Az 1986/87-es évfolyamból csak a legelvetemültebbek utaztak haza csütörtök este Szegedről, kihagyva a három zseniális előadót. Szóval így megkaptam M. I.-t, aki rá jellemző belépővel szerezte meg a figyelmemet: „Nem tudjátok, hogy Erdély micsoda valójában??? Nagyvárad nem E R D É L Y! Kezdjük a földrajzi határokkal!” Aztán jött a következő kérdés. „Mi a humanizmus?” A mellettem ülő kislány megszólalt egérhangon (mi, katonaviselt fiúk inkább hallgattunk, mint a tejbetök, lévén az a kevés is kimosódott az agyunkból egy év alatt, ami addig benne volt): „A feltörekvő polgárság eszmeáradata…” M. I. felüvöltött: „Na, akkor majd én elmondom!” Így is lett, onnantól kezdve maradtam a kora újkorban.
Részlet az első nyomtatott Magyarország-térképből: a mohácsi csata (1528) OSZK, App. M. 136.
Az egyetemi évekből őrzöm az 1926-os szép kötetet (mely a mohácsi csata 400. évfordulójára készült tanulmányokat tartalmazza bibliofil kiadásban). A könyv eredetileg – pecsétje szerint – a kőszegi rk. tanítónőképző intézet, a Szent Domonkos-rendi nővérek tanári szakkönyvtárában hevert 1926-ban, de nem sokáig, mert az iskolát hamarosan Szegedre költöztették. Így került rá a példányom címlapjára 1929 után a ma már halványan olvasható tulajdonbélyegző: „Domonkos-rendi apáczák Szeged”. A történelem ismét közbeszólt, ezúttal 1950-ben. Az ÁVH-sok (őróluk lesz szó a könyvem végén) először rossz helyre csöngettek be a rendtagokat keresve, és így az apácák civil ruhát öltve még el tudtak menekülni aznap éjjel. Ám másnap már a rendházba ment a fegyveres különítmény az apácákért és az ott található értékekért. A következő pecsét ezt az új időt mutatja: „Országos Könyvtári Központ szegedi raktárából – nem adható el!”. Aztán valahogyan a szegedi, vagy a pesti könyvelosztóból a zalaegerszegi könyvtárba került a kötet az 50-es években, melynek tulajdonbélyegzőjére ráütöttek később egy másikat: a „Duplum Venditum Megyei Könyvtár” pecsétjét. Ezután a könyv – hogy úgy mondjam – kikerült a közgyűjteményi rendszerből, és megjárhatott különböző antikváriumokat. Az olvasható dátumbélyegzők az 1961., az 1968. és az 1980. éveket jelölik. Az utolsó dátum 1988. október 22-i. Úgy tűnik, hogy ekkor vehettem meg a példányt a Kárász utcai antikváriumban 500 forintért, ami igen magas összegnek számított akkoriban egy egyetemistának.
Egykorú német nyelvű röplap a mohácsi csatáról (1526) OSZK, Röpl. 66.
Tíz évvel később B. J. barátommal a Ferenciek terén álló könyvtárpalotában ügyeltünk. Ebédszünet volt, így egyedül ültem az olvasókkal a régi kutatóteremben. A mellettem lévő öreg asztalt kineveztem Szerb Antal (1901–1945) íróénak, és azt lódítottam minden könyvtári vezetésen a betérő látogatóknak, hogy itt írta a mester a magyar- és világirodalom történetét. Ez akár igaz is lehetett volna, mert a művelt filosz gyakori látogatója volt a könyvtárnak a 30-as években. Az 1990-es évek végén sok hűséges olvasónk között volt egy darukezelő is, aki egy építkezésen dolgozott húsz méterrel a föld fölött, és bejárt hozzánk megfejteni a magyarok eredetét szabad idejében. Nem tudom, hogy végül megtalálta-e azt, amit keresett, de egy alkalommal felnézett a Fehér Mátyás Jenő (1913–1978) domonkos-rendi szerzetes, történetíró által alapított Magyar Történelmi Szemléből, és váratlanul nekem szegezte a kérdést: „Azt ugye tudod, hogy II. Lajost meggyilkolták?” Óvatlanul besétáltam a csapdába. „Szegény Lajos belefulladt…” – folytattam volna a lecke fölmondását, mire a szavamba vágott és negyedóra alatt felvázolta nekem a háromélű cseh kardot, az álnok Szapolyai Györgyöt, aki fegyverrel tör utat az erdélyi vajda bátyjának, és a „hiteles” krónikásokat, legfőképpen derék Szerémi György (1490 körül–1546 után) krónikaírót, akinél szórakoztatóbb bolondot nem ismer a magyar történetírás. Türelmesen végighallgattam – a jó könyvtárosnak empátiával is kell rendelkeznie –, s ígéretet tettem, hogy másnap elolvasom a vonatkozó sorokat II. Lajos „meggyilkolásáról”.
Egykorú német nyelvű röplap a mohácsi csatáról (1526) OSZK, App. H. 190.
Akkor már három éve hevert olvasatlanul a polcomon Szerémi siralmas krónikája a Magyar Helikon szép kiadásában: Izsépy Edit (1919–1995) történésztől kaptam ajándékba. Edit néni 1945. május 1-jén lépett be az ELTE Egyetemi Könyvtárba (továbbiakban: Egyetemi Könyvtár) és 1995. május 31-én távozott végleg az épületből. Így volt alkalmam néhány évet együtt dolgozni vele, bár az utolsó két hónapot – immár szeretett bibliotékája nélkül – otthon, betegen töltötte. Pár héttel halála előtt, az utolsó látogatásomkor kezembe nyomta ezt a példányt: „Olvassa el Gábor, biztosan talál majd benne valami érdekeset”, nekem meg nem volt szívem visszautasítani. Edit néninek igaza lett, de erre 1998-ig várni kellett.
Tatai Miklós leírása a királygyilkosságról (1545–1547 körül) OSZK, Fol. Lat. 4020.
Kifejezetten jó kikapcsolódásnak tűnt azon a nyáron a II. Lajos halálára vonatkozó forrásokat végigböngészni. Gondoltam, ha már ennyi szó esett róla, akkor eljött az ideje, hogy kezembe vegyem a Szerémi-kódexet, amit fent őriznek a Budai Várban. Megkaptam a kéziratot a kutatóteremben és rögtön a Tatai-féle fiktív levélhez lapoztam (itt olvasható az állítólagos királygyilkosság), ám nehezen haladtam a latin szöveggel. Egyszer csak belém csapott a villám: Ez hosszabb a kelleténél! Gyorsan felrohantam a VII. emeletre, hogy ellenőrizzem a latin szövegkiadást és a magyar fordítást.
Borsos József: II. Lajos halála (1810–1840 körül) OSZK, Lit. 164.
Wenzel Gusztáv (1812–1891) jogtudós rendezte sajtó alá Szerémi krónikáját a 19. század közepén. Döbbenten láttam, hogy mindegyikből (a latin szövegkiadásból és a későbi magyar fordításokból is) hiányzik a Szerémi-kódex vége. Wenzel beírta a latin szöveg végére, hogy „és így tovább”, nyilván folytatni kívánta később, aztán elfelejtette befejezni. Maga Szerémi is gyakran élt ezzel a zárófordulattal egy-egy története végén. Így jelent meg tehát a kódex szövege a Monumenta Hungariae Historica-sorozatában (1857). Majd Erdélyi László (1868–1947) bencés szerzetes, művelődéstörténész, illetve Juhász László (1905–1970) klasszika-filológus ebből a Wenzel-kiadásból fordította le magyarra Szerémi szövegét, amely három kiadásban (1941, 1961 és 1979) is kézbe vehető. Visszatérve az Egyetemi Könyvtárba egész nap az járt a fejemben, hogy ha Wenzel tévedett is, miért nem korrigálták ezt később? Kizárt dolog, hogy erre nem figyelt fel senki sem. Kikértem az összes vonatkozó szakirodalmat – ez az előnye annak, ha az ember könyvtáros – és megleltem a választ: Szádeczky Lajos (1859–1935) történész tanulmányát, aki már 1892-ben felhívta a figyelmet Wenzel és Erdélyi tévedésére. 1998–1999 között gyakori olvasónk volt D. I. Z. történész, aki néha megkérdezte tőlem, hogy éppen mivel foglalkozom. Egy alkalommal elmeséltem neki a történetet II. Lajos haláláról. Érdekesnek találta a históriát, és kérte, ha készül valami szöveg erről, akkor azt mutassam meg, szívesen elolvassa. Aztán egy év múlva meghívott, hogy számoljak be a munkámról a Goethe Intézetben, ahol egy szimpóziumon mutatják be a magyar történelem „agyrémeit”.
Térkép a mohácsi csatáról (1823 után) OSZK, TK, 397.
A rendezvény után még pár percig álldogáltunk az intézet előtt Kulcsár Péterrel (1934–2013) és Marót Miklóssal (1928–2006) az Egyetemi Könyvtár két legendás főigazgató-helyettesével. Ők cigiztek, én zavartan toporogtam, mire Kulcsár egy korabeli forrásra utalva hozzám fordult: „Ammazzato dai suoi amici – megölték a barátai, ez tényleg korai szövegnek tűnik, nézd meg alaposabban. Talán ez az első forrása a királygyilkosság legendájának.” Odajött hozzánk B. S. irodalomtörténész is, akinek édesanyjával 15 évig dolgoztam együtt, és nevetve hozzátette: „Látszik, hogy protestáns családból származol, mert más nem írta volna le azt, hogy pápai bula”. Megjegyeztem, hogy ezt ki kell javítanom a leadandó kéziratomban, de a nyomda ördöge kifogott rajtam, és ez a hibás szó olvasható a Magyar Könyvszemlében. Így lett az oklevélből (bulla) feslett nőszemély (bula). A szimpóziumon ugyancsak részt vett Gy. Gy. régi katonatársam is, aki később agrármérnökből politológussá lett. Vele felidéztük az egyik devecseri emlékünket, mikor három hónapra őrszolgálatba vezényeltek bennünket Nagykanizsáról a Bakonyba. Egyik katonatársunk kiszökött a laktanyából (ami bent volt az erdő mélyén, lőszerraktárak között), és két nappal később kapta el a katonai rendőrség Pápán. Megbilincselve hozták vissza Devecserbe. A laktanyaparancsnok kiszabta rá a 30 napos elzárást az önkényes eltávozás miatt. Mikor elvezettük a fogdába, az őrizetes csak annyit szólt oda: „A pápai bula megérte”.
Hieronymus Wierix: II. Lajos magyar király portréja (1619 előtt) OSZK, App. M. 17.
Mohács története valahol mélyen elraktározódott bennem a katonaság alatt. 1986 májusában végre hazamehettem pár napra. L. J-vel (civilben folyami matróz volt Esztergomtól Bajáig) meg sem vártuk a Budapestre induló hajnali vonatot, hanem nekivágtunk este nyolckor stoppolni, így éjjel kettőkor már Kőbányán dörömböltünk szüleim lakásajtaján. A másnapi kávé mellett édesapám megszemlélte kopasz fejemet – a hegyi kiképzés előtt mindenki lenyomatta nullás géppel a fejét az ütegben – és rátért friss olvasmányélményére, Kosáry Domokos (1913–2007) történész rövid Mohács-kötetére. Akkoriban vehette meg fillérekért a Központi Antikváriumban a vékony kötetet, és igen érdekelte ez a téma. Beszélgettünk egy sort, s azzal zárta, hogy néha a vereség biztos tudatában sem szégyen fegyvert fogni és felvenni a harcot. Ezt akkor nem különösebben értettem, míg elő nem került 2006-ban először egy fotó, majd 2013-ban egy film, amin édesapám szerepel harmadikos gimnazistaként az októberi forradalomban. Akkor már régen halott volt, így nem adódott alkalom arra, hogy átbeszélhessük Mohács és 1956 kapcsolatát.
2015. augusztus 29-én szimpóziumot rendezünk a mohácsi csata évfordulóján. Vajon a korabeli források új nézőpontú elemzése és a modern tudományok (antropológia, sebészet, igazságügyi orvostan) alkalmazása választ adhat-e arra, hogy mi történhetett II. Lajossal és holttestével?
Az utóbbi évek kutatásai azt bizonyítják, hogy igen, mindig akad valami nóvum, amire rácsodálkozhatunk. Legutóbb felvetődött ismét az a legenda, hogy a magyar királyt megölték a vesztes csata után, és egészen másvalaki holttestét temették el pár héttel később Székesfehérvárott a későbbi magyar király, Szapolyai János jelenlétében.
Az előadók között megtalálható lesz sebész, patológus, antropológus, igazságügyi orvosszakértő, irodalomtörténész, klasszika filológus, történész és könyvtáros. A szimpóziumon való részvétel ingyenes, mindenkit szeretettel várunk!
Szimpózium a mohácsi csata évfordulóján a Budai Várban 2015. augusztus 29. (szombat) 13.00–18.00 Országos Széchényi Könyvtár, Díszterem (VI. emelet)
Az idő mindig rövidebb, a szöveg mindig hosszabb a kelleténél és csak az egyikkel tudunk valamit kezdeni. Összesen huszonnégy évet töltöttem el az Egyetemi Könyvtár, illetve a Széchényi Könyvtár raktáraiban, és ott találkoztam ezekkel a történetekkel. Az olvasó számára eklektikus válogatásnak tűnhet a kötet első pillanatra, váltakozik benne a tudományos komolyság a könnyed tartalommal, de az élet maga is ilyen, hol ezt hozza, hol meg azt. A blogsorozatunkban bemutatott históriákat biztosan összeköti egy dolog: a kíváncsiság.
Minden jó történet a könyvtárban kezdődik!
Farkas Gábor Farkas
Ferencváros, 2015. augusztus 29.
