Szóval, úgy kezdődött az egész, hogy néhány éve pár kollégával kitaláltuk. Mert hátha működhet, és mert jó a gyerkőcöknek, és mert segítség a szülőknek, és mert csak. Elsőre nem jött össze. Aztán tavaly már igen. És a visszajelzéseket hallva sima ügy volt, hogy idén is megpróbáljuk. Megpróbáltuk. És összejött. Három nap alatt betelt mindkét turnus. Újakkal és visszatérőkkel. Néhány tavalyi program frissítésével és teljesen új foglalkozásokkal. Nem volt könnyű, de túléltük. Remélem, mindenki.

1. nap

Borzalmas a hetet hajnali ötkor kezdeni, és így is leizzadni, elérjük-e a vonatot vagy sem. Kész szerencse, hogy pénteken már berendeztük a termet és felcipeltük a cuccokat. Vagy csak akartuk? (Hangodi Ági nagyon bátor, hogy idén is megkaptuk a termüket.) Mindegy, a nagyját úgyis most kell kipakolni. Joli úgy vigyorog, mint aki nem tudja, mi vár rá.

Pedig az ismerkedős délelőtt rázós. Készülni kell. Figyelni kell. Neveket tanulni. Széken és kordában tartani a kölköket. Abban bízva, hogy első nap még meg vannak illetődve. Na, bumm… ez a felhozatal nem. Rögtön az első pofon: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” Mondom, van helyettük más, sok is, szép is, aranyos is. Végül feladom, holnap behozom, megígérem. És akkor érzem szükségét az első ciginek. Visszafele betálcázom a reggelit. Az éhező had addig is csöndben van, aztán nekikezdhetünk. Székek körbe, gyerkőcök nemigen. Hiába, kemény meló a fegyelmezés. Hosszas küzdelem után megismerkedünk, kitűzőt gyártunk, néhány mackót megröptetünk, illetve röptetnek egyesek. Hm… Az egykori Heckenast-kiállítás legmaradandóbb darabjai, a betűs párnák már a végüket járják.

És ez még csak az első nap… Irigy vagyok: engem miért nem vittek soha olyan táborba, ahol büntetlenül lehetett püfölni a másikat?! Mert itt van például Botix. Olyan lelkesen tanítja a többieknek, hogy két játék között miként kell ívben hajítani úgy a párnát, hogy az célba érve a babzsák fotelbe döngölje a kiszemeltet. És egyre több tanítványa lesz! Mint ez a Milos gyerek. Aki focitáborból jött. Ahol túl sok energiát hagytak a lábaiban. Már csak egy toll hiányzik a füle mögül és Asterixnek fogom hívni. De neki nem kell varázsital, hogy beinduljon. 

Persze, mindig van egy nyugodt mag. Még a szoba másik felében. Sokan már másodszor, vagyis majdnem őslakosok. És mivel visszatérő lelkek, nagyok, komolyak, így szép lassan megtöltődnek a hungarocell táblák képekkel. Meg is szemléljük jó alaposan. Aztán egymásra nézünk. Na, ne… tele a fal Harry Potteres jelenetekkel. Kizárólag a sötét oldalról. Akinek nem mondjuk ki a nevét és összes híve.

Nem hiszem el. Kész szerencse, hogy a legkisebbek még nem olvasnak annyit. Nagyon várjuk az ebédet.

Joli megy elől, én zárom a sort. Reménykedem, hogy útközben sikerül pár kollégát összekanalazni, akik segítenek egyben tartani a zsák bolhát. Hiú ábránd. Csak az ebédlőben futunk össze. Csevegni nincs idő, meg kell akadályoznunk, hogy a Bistró teljes sókészlete a vizes poharakban végezze. Mire mi is nekikezdenénk a kajának, az aprónép rég végez. Ez a mi formánk. Fogyókúrás hét lesz. Vissza az OSZK-ba. Felhajtom Jakab Timit, hogy a labdának kinevezett plüss vackokat hozza már vissza a terem lezárt részéből. Nagyot sóhajt: „Kezdődik!” Megegyezünk: bevárjuk, míg ipari mennyiség repül át a szekrények felett, aztán szólunk csak neki. Aztán megjelenik az új múzpedes kolléga, és irány a Vár!

A tavalyi kívánságlistán szerepelt, hogy menjünk ki a várba és ismerkedjünk meg a környékkel. Előre dörzsölöm a tenyerem: jó meleg van, ebéd után, két és fél órás program… tutira elfáradnak! Erika kéri, hogy vigyünk vizet. Ebben tök igaza van, no de miért nekem kell cipelni?! Öt perc séta után úgy érzem, nem bírom tovább. Szeretnék beugrani a szökőkútba. Ehelyett ráng a szemem jobbra-balra, mint az ideges macskának: vajon ki fog először beugrani a szökőkútba?! Hát ezért nem nyerek soha a lottón. A legkisebb, Zsófika, hirtelen ötlettől vezérelve önállósítja magát és már mászna bele. Vagy valami hasonló mozdulat. Teljesen igaza van amúgy, de ezt nem mondhatom meg neki. Erika közben lelkesen magyaráz mindenféle állatról, amit a kölkök – szintén lelkesen – össze is számolnak. (Soha nem hittem volna, hogy ennyi dögöt sikerül abszolválni egy kúton.)

Megyünk tovább. A szobor talapzatának szélén egy szoborember ücsörög, keresztbe vetett lábakkal, órákon át ugyanazzal a mélabús tekintettel. Van egy sejtésem, hogy ennek most vége szakad. Nyolcévesen én is kíváncsi lennék, hogy tényleg szobor-e, vagy élő ember… és mire észbe kaphatnék, már körbe is veszik, érdeklődve nézegetik… persze, nem ez a kérdés a tesztlapon, de elhiszem, hogy sokkal érdekesebb… és pár másodperc múlva meg is oldódik a rejtély: valaki megcsikálja a mezítlábas talpát… a fickó kiáltva ugrik egy marha nagyot… több órás önuralomnak vetve véget ezzel. Iszonyatosan kell röhögnöm, pedig tudom, hogy pedagógiailag helytelen. Hehe… Mellettem szegény Míra fegyelmez: „Milos! Megmondalak anyának!” No, ejnye-bejnye. A gyerek meg büszkén mutogatja a mancsát: „Nézd, tiszta arany lett a kezem!” Közben kattognak a vakuk a japán turistacsoport részéről. Ilyet még ők se láttak. Remélem, a műemlékfelügyelet emberei sem. Mert időközben mindenki közelről akarja szemügyre venni a lovast. („Kit ábrázol a szobor?” – Kórusban: „Róna József!”)

Egy japán kisgyerek kedvet kap a dologhoz és csatlakozik hozzánk. Tiszteletbeli taggá fogadjuk.

A Mátyás-templomnál páran lefekszenek a földre és napoznak. Erika nem bírja tovább: „Én még ilyet… soha… nem láttam!” Megpróbálom vigasztalni: Ugyan, amíg a turisták nem tipornak rájuk, nincs baj! – Azt hiszem, nem kellett volna megszólalnom. Pedig tényleg nem kell őket félteni. Meg tudnak csinálni bármit. Most például infót szereznek. Melyik királyunk van itt eltemetve? – A srácok, Bálinttal és Lukáccsal az élen, szépen odatrappolnak a kigyúrt biztonsági őrökhöz és lazán megkérdezik. Vigyorogva jönnek vissza a helyes válasszal. Aztán gurulunk tovább a levéltárhoz. Ott felállítunk mindenkit, végül is a várbusz más kategória, mint a minket udvariasan kerülgető turisták.

Uzsonnaidőre visszaérünk a kiindulási ponthoz. Lerogyunk, a gyerekek tápolnak, Erika arcán még látszik, hogy nem tért magához, én speciel egy doboz xanaxról álmodozom. A szülők pedig kezdenek beosonkodni, hogy elvigyék a csemetéket. Az utolsó után gyorsan összepakolunk, aztán vágta haza. Bár tegnap este előrelátóan behűtöttem egy doboz sört, nincs erőm kivenni a hűtőből. Eldőlők az ágyon és utolsó leheletemmel annyit hörgök: keltsetek ötkor!

 Kötél Emőke