Egressy-dagerrotípiák az Országos Széchényi Könyvtárban

2024. március 13. 06:00 - nemzetikonyvtar

Pár évvel feltalálása után a fényképezés már nagyon divatos volt Pesten, feltehetően az 1848-49-es forradalom és szabadságharc több szereplőjéről készültek felvételek. Nagy Ignác írja 1845-ben:

„Mikép fog majd az utókor csodálkozni, ha a tömérdek arczképet látja! Bizonyosan azt fogják gondolni, hogy Magyarországnak a tizenkilenczedik században rendkívül sok nevezetes embere volt, kikről a történeti évkönyvek irigységből, vagy isten tudja mi okból hallgatnak! Szerencsés találmány, melynek segélyével két jó forintért minden ember az utóvilágra és annak nyelvére juthat! És hány ember lehet az által művésszé! Valamint minden harangozó egyszersmind zenész, úgy a képírók ezen új faja is a művészek hosszú sorát szaporítja.”

Nagy Ignác: Daguereotype [sic!]. Magyar titkok, Budapest, Franklin Társulat, 1908, 48–58. In: Budapesti Negyed, 15. évf. 1. sz. 1997. – Elektronikus Periodika Archívum

A legismertebb magyar dagerrotípia a Petőfi Sándorról készült portré, amelynek feltételezett fotográfusai között Egressy Gábor neve is felmerül, de ma sem tisztázott még, ki készítette a felvételt. Sok másik mellett Görgey Artúr portréja is eltűnt a második világháború alatt, amikor a Hadtörténeti Múzeum gyűjteményét menekítették, de ma is bukkannak fel magán- és közgyűjteményekből mostanáig lappangó vagy ismeretlen dagerrotípiák. Ezek közé tartozik Egressy Gábor két arcképe, valamint a fiairól, Ákosról és Árpádról készített kettős portré. A képekről legelőször idősebb fia, Ákos tett említést egy 1906-ban megjelent írásában a Petőfi-dagerrotípiával kapcsolatban, majd három évvel később ismét megemlítette az édesapjáról készített felvételeket mint önarcképeket. Ezután, gyakorlatilag a mai napig, a két dagerrotípia kizárólag Petőfi arcképével összefüggésben, az ennek keletkezési idejéről és körülményeiről, valamint későbbi sorsáról folytatott szakmai párbeszéd vonatkozásában említtetett, minthogy fizikai azonosságaik alátámasztó bizonyítékként szolgálhattak az azonos szerzőség feltételezéséhez. A két portré lezser eleganciája, Egressy személye, és a képek különleges értéke méltóvá teszi, hogy önállóan is megvizsgáljuk őket, úgy is, mint a szabadságharc korának legműveltebb és egyik legnevesebb színészének korai arcképeit, és úgy is, mint a hazai portréfényképezés korai és értékes műtárgyait.

Egressy Gábor Galambos Gábor néven születetett 1808-ban Sajólászlófalván, Borsod megyében. Egressy Béni, a Szózat szerzője az egyik testvére, két fia Egressy Ákos és Árpád, lánya Egressy Etelka volt. Otthonról többször is megszökött, hogy színésznek álljon, 1826 és 1835 között vándorszínészként az ország csaknem minden városában szerepelt, de részt vett a színtársulatok minden munkájában a díszítéstől a színlaposztásig. 1835-ben a budai Várszínház tagja lett Fáy András és Döbrentey Gábor meghívására. Egy rövid bécsi tanulmányút után a Pesti Magyar Színházhoz szerződött, ez lett otthona, a későbbi Nemzeti Színház. Barátja volt Vörösmartynak és Petőfinek is, ezért is valószínűsítik többen, hogy ő készítette a híres portrét. 1843-ban nyugat-európai körutat tett, ekkor jutott el Párizsba, hogy a francia színművészetet tanulmányozza. Ennek a párizsi útnak lehetett eredménye fotográfiai érdeklődése is: Daguerre négy évvel korábban találta fel a róla elnevezett fotográfiai eljárást, Egressy egyik levelében le is írja találkozását a technikával. Említ egy Kunwald nevű magyart, akit még Pestről ismert az egész család, és aki Párizsban dagerrotip felvételek készítésével foglalkozott – ő Egressyt is lefényképezte, de a rossz fényviszonyok miatt nem sikerült jól a felvétel. Egressy Gábor életének egyik csúcspontja volt, hogy 1848. március 15-én elszavalta a Nemzeti dalt, megszakítva a Bánk bán előadását a Nemzeti Színházban. A szabadságharc alatt nemzetőrként harcolt, Kossuth Lajos Szeged kormánybiztosává nevezte ki. Részt vett Buda bevételében, Ákos fiával az oldalán. A világosi fegyverletétel után Törökországba menekült, itthon pedig halára ítélték. 1850 szeptemberében azonban családja miatt hazatért Magyarországra, 1851-ben amnesztiát kapott. A magyar romantika legtudatosabb színésze volt, aki gyengébb fizikai adottságait állandó önképzéssel pótolta. A klasszikus és kortárs drámákban – átlényegülő színész lévén – a bonyolult lélekrajzi feladatokat kereste. Repertoárja több száz szerepből állt. Francia tanulmányútja hatására népszerűsítette a francia romantika játékmódját, fordított Shakespeare-t és Goethét, foglalkozott a színészet elméleti és gyakorlati kérdéseivel, és a kortárs magyar drámával. Eltiltása miatt zömmel vidéken játszott 1855-ig, amikor ismét szerződést kapott a Nemzetiben. 1863-tól a Kisfaludy Társaság tagja, 1865-től a Színitanoda tanára. Egy évvel később szélütés érte a színpadon. Ekkor még felépült, ám egy második szélütés 1866 nyarán végzetesnek bizonyult.

„Egressy számára a színjátszás, a színház nemcsak művészet, játék, (ön)kifejezés, hivatás volt, hanem eszköz is, egy társadalmi és politikai szempontból egyaránt forrongó korszakban a változtatás egyik lehetséges eszköze. A színház tanít: képes elhelyezni az embert a számára adott társadalomban (vagyis bevezetni őt a polgári jogok és kötelességek rendszerébe), képes megtanítani a közösség – a nemzet – nyelvére, eligazítani a nemzeti múlt és jelen eseményeiben.”

Rajnai Edit: Egressy Gábor emlékére. In: Az Országos Széchényi Könyvtár blogja, 2016. július 30.

Nem lehet tudni, hogy a két Egressy Gábor-dagerrotípia pontosan mikor készült. Valószínűleg még 1848 előtt, de nem kizárt az sem, hogy az emigrációból való hazatérte után. Ennek ellentmond a látvány: a képen egy vidáman mosolygó fiatalembert látunk, aki szivarkával, vagy ahhoz hasonló tárggyal a kézben pózol a kamera előtt – nem egy emigrációt megjárt, középkorú háborús veterán benyomását kelti. A másik képen Egressy Ákos datálása olvasható: az 1843–44-es párizsi útnál is korábbinak véli: „Egressy Gábor arczképe 1840-ből. Saját daguerre au type fölvételen.” írta a felvétel tokjára. Ez alighanem tévedés. Nem tudjuk, mikor írta ezt a megjegyzést, de irreálisnak tűnik, ha arra gondolunk, hogy Daguerre találmányát 1839 januárjában ismertették Párizsban. A keretről Papp Judit készített felvételt, és azt közzétette DLA-értekezésében.
A képeken látható fiatalember a forradalom előtti időpontot valószínűsíti: legvalószínűbb, hogy 1848 előtt, külföldi útjáról történt hazatérte után készült – ebben az esetben igen korainak számít, mint dagerrotípia.

Egressy Gábor portréjának hátlapja Egressy Ákos kézírásával. Jelzet: Arckép_1279 – Kézirattár

Azt sem tudjuk, ki készítette a képeket. Egressy Ákos szerint „szelfik,” vagyis önarcképek. Egressy Ákos mindkét írásában azzal magyarázta készítésüket, hogy apja „a kedélyállapot különböző változatait tanulmányozandó” fényképezte le magát, „többféle alakban, víg és komoly arczkifejezéssel, miket aztán színpadi működéséhez mintákul használt.” Említett írásainak idézett mondataiból úgy tűnik, e kettőnél több, talán jóval több önarcképet készített a színész, amelyeket ezek szerint a hivatásához használt „segédeszköz” gyanánt. Petőfi képe kapcsán Szentmártoni Szabó Géza is említi az Egressy képeket. Abból kiindulva, hogy Egressy Ákos szerint apja a fényképezést színészi játékának tökéletesítéséhez használta, hihetőnek tartja, hogy az emlékiratnak az a sora, hogy „Petőfit is rávette egyetlen egyszer a pózra” azt jelenti, hogy Egressy Gábor „modelljeit – önmagához hasonlóan – különböző érzelmeket mutató arckifejezéssel örökítette meg.”
Nem bizonyítható mindez, már csak azért sem, mert Egressy Ákos 1906-ban és 1909-ben, több mint 60 évvel a felvételek készítése után írta meg visszaemlékezéseit. Mindössze annyi valószínűsíthető, hogy a kép Magyarországon készült: erre Flesch Bálint tanulmánya ad támpontokat. Flesch arra keresett technikai bizonyítékot, hogy Egressy a készítője a Petőfi dagerrotípiának, ezért tüzetesen megnézte a képek technikai jellemzőit, és összehasonlította azokat. A lemezek azonos méretűek, valamint a mindhárom lemezen megtalálható GRB ötvösjel és 40-es minőségjel alapján is arra következtet, hogy Egressy Gábor színész, egyszersmind amatőr fényképész/dagerrotipista készítette Petőfi Sándor egyetlen ismert fénykép-portréját. Ez nem tekinthető a szerzőség 100%-os bizonyításnak, de azt megerősíti, hogy a képek egymáshoz közeli időpontban, azonos helyen készülhettek.

A fotografálás alapfeltétele a megfelelő eszköz birtoklása volt, amelynek beszerzését az utókor Egressy Gábor 1843–44-es párizsi utazása idejére feltételezi. A berendezés származására és megvásárlásának idejére azonban nincs ismert forrás. Egressy Ákos is csak a meglétét említi:
„…gépet és lemezeket szerzett be magának”, illetve „Atyámnak – magánhasználatra – saját gépezete volt…” Szalisznyó Lilla kételkedik Egressy Ákos közlésének hitelességében. A hazaírt leveleiből számára az tűnik ki, hogy nagyon kevés pénzből kellett gazdálkodnia utazása során, kifejezetten spórolt, egy csizma vásárlása miatt is súlyos lelkiismeret-furdalás gyötörte. Szalisznyó szerint nehezen elképzelhető, hogy egy drága gépet meg tudott volna vásárolni. Az érvelést alátámasztja az is, hogy a szabadságharc bukása után, amikor családjával Törökországba készült emigrálni, a megőrzendő, illetve eladandó értékeik felsorolásában nincs szó fényképező berendezésről, pedig az nyilván nagy értéket képviselt. Szalisznyóval szemben Flesch Bálint tényként kezeli, hogy Egressy rendelkezett dagerrotipista felszereléssel. Ha nem volt felszerelése, ebben az esetben a portrék nem lehetnek szelfik sem. Bárki készítette őket, a laza póz, a mosoly, hogy bizalmas viszonyban volt Egressyvel. Ha nem is szelfi, a felvételek célja valóban lehetett a színészi játék tökéletesítése, a pózok gyakorlása.

A dagerrotípia direkt pozitív eljárás volt, nem volt sokszorosítható, ezért minden fennmaradt példány egyedi műtárgy. A kép beállítása, iránya azonos a Petőfi dagerrotípiával, és ahhoz hasonlóan oldalfordított, a helyes nézethez tükrözni kell a képet. Egressy, Petőfihez hasonlóan széktámlára támaszkodik, Flesch Bálint érvelése szerint ez is a kép azonos, amatőr készítőjére utal, mert a hivatásos fotográfusoknál szék helyett speciális támasztó állványokat használtak pld a fej rögzítésre. Egressy bal kezében szivarkát tart vagy valamilyen összesodort papírdarabot, jobb kezét mellényébe dugja, mint Napóleon David festményén. A mellény jobb oldali gombolásából lehet tudni, hogy a kép helyes nézetéhez meg kell fordítani a képet. A széktámla és a zsebre dugott kéz megkönnyítette a mozdulatlan testtartást, ami a felvétel elkészítéséhez szükséges volt. Mégsem merev a kép, sőt! A hanyag eleganciát nemcsak a kézben tartott „szivarka” sugallja, hanem a mosoly is, ami ritkaság a korai felvételeken. Ennek egyik oka természetesen a hosszú expozíciós idő volt. Ez a negyvenes években már 10-60 másodpercre rövidült, tehát elvileg lehetett mosolyogni – kérdés, hogy mennyire tűnik természetesnek az egy perces mosoly? Egressynek, színész lévén ez nem okozhatott problémát. A másik ok a komolyságra a portréfotózás festészettől örökölt hagyománya volt. A fénykép az 1850-es évektől teljesen ki is szorította a miniatűrfestészetet, megtartva annak esztétikai normáit. A kép funkciója kézben tartható, dekorációként is felhasználható emléket készíteni magunknak és másoknak, megörökíteni nemcsak a személyiséget, hanem a társadalmi státuszt, férfiaknál a tekintélyt, nőknél a szépséget. Fotográfushoz menni esemény volt, a ritka alkalomra mindenki igyekezett méltóságteljes, tiszteletre méltó külsőt mutatni. Egressy Gábor viszont másképp viszonyult a fotográfiához: színészi játékához készített tanulmányokat testtartásokról, arcjátékról, kísérletezett az új médiummal. Nem látszik jól, mit tart a bal kezében, de leginkább cigarettához hasonlít a rövid, világos, rudacska, és a kéztartás is jellegzetes. A Szalisznyó Lilla által közreadott családi levelezésben nincs rá bizonyíték, hogy Egressy dohányzott volna. Ha dohányt említ, azt másoknak hozza, dohányozni csak másokat lát, soha nem használ többes számot. A dohányfüstöt nem szereti:

„Édes, Naplót vigy arról, hogy Árpád hogy viseli magát. A szobámat büdös dohányával el ne ronditsa.”

Szalisznyó Lilla: „Irjátok a mi tollatokra jön”. Egressy Gábor családi levelezése I–II. 1841–1862, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2017, 374. – Törzsgyűjtemény

A cigaretta szót nem említi. Nem kizárt ugyanakkor, hogy ismerte, Franciaországban 1830-tól gyártottak cigarettát, tömeges gyártása 1845-ben kezdődött állami monopóliumként. Egressy párizsi útján találkozhatott vele. Jobbkezesként a rudacskát bal kezében tartja, mint általában azok, akik dohányoznak – a jobb kéz a gyújtáshoz használt eszközt fogja.

„Estve késö szálltunk Tokajban más gőzösre, és én a sötétben egy nyitva levö szenes lyukba léptem; de egy vasrácsot megkaptam, s nem estem bele, hanem a jobb kezem vállban igen megrándult; másnap mozdulni sem tudtam, most azonban már annyira vagyok vele, hogy mint látod irok, de csak ugy hogy a bal kezemmel teszem fel az asztalra.”

Egressy Gábor – Szentpétery Zsuzsannának Mátyfalva, 1854. július 22. In: Szalisznyó Lilla: „Irjátok a mi tollatokra jön”. Egressy Gábor családi levelezése I–II. 1841–1862, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó 2017, 189. – Törzsgyűjtemény

Ha valóban cigarettát tart a kezében, akkor ez a kép a cigaretta hazai előfordulásának első ismert fényképi bizonyítéka.
Létezik egy harmadik dagerrotípia is, amely az Egressy családhoz köthető. Ez még kevésbé ismert, mint a Gábort ábrázoló két felvétel. Szalisznyó Lilla ismerteti először 2018-as tanulmányában, és az 1840-es évek végére – az 1850-es évek elejére datálja. Már nem gyerekek rajta az 1830-as években született fiúk, Ákos és Árpád. Testtartása miatt Árpád jóval alacsonyabb Ákosnál, az is lehetséges, hogy ő még nem érte el felnőttkori testmagasságát. A portré beállítása konzervatív a másik két Egressy portréhoz képest, a fiúk megilletődve állnak egymás mellett és néznek a kamerába. Árpád a középre elhelyezett profi testtámaszra nehezedik, hogy rögzítse tartását a hosszú expozíciói időre, Ákos sétapálcát tart a kezében. Érdekes, hogy a fiúk nem egyfelé néznek: Árpád egyenesen a kamerába, Ákos oldalra tekint. A testtartó állvány alkalmazása arra utal, hogy a felvétel fotográfus műteremben készült. Valamilyen nagy alkalomból lefényképeztette magát a két Egressy fiú.

A dagerrotípiát Papp Judit restaurátor fedezte fel, amikor szétbontotta Egressy Ákos albumin portréjának tokját. A kép alól bukkant elő a fémlemez, amin a két fiú portréja volt látható. Úgy, ahogy ma is újat helyezünk egy régi kép fölé ugyanabba a keretbe, úgy cserélte frissebbre a portrét a gazdája, és őrizte meg ezzel az utókor számára.

Egressy Ákos portréja restaurálás előtt

Egressy Ákos (1832−1914) apja oldalán részt vett az 1848−1849-es szabadságharcban, a világosi fegyverletétel után az osztrák hadseregben huszártisztként szolgált.

„Eleinte Itáliában, később Csehországban állomásozott. Miután 1860-ban huszár főhadnagyként leszerelt, az itáliai magyar légióhoz csatlakozott. (Az alakulat az olasz egység megteremtéséért folyó háború idején a magyar szabadságharc újrakezdésének reményében szerveződött.) Számfeletti tisztként előbb az acqui tiszti telepre, majd annak feloszlatása után a cuneói magyar tiszti telepre került.”

Szalisznyó Lilla: „édesse, küldd el nekem ide gyorskocsin clavigot és othellót” – egy 19. századi színész családi vállalkozása. In: A Lendület Családtörténeti kutatócsoport blogja

Apja ebben az időszakban folyamatosan levelezett vele, rendszeres olvasásra és nyelvtanulásra ösztönözte. Ákos hazatérte után nem sokkal az 1865-ben megnyílt Színi Tanoda első drámai osztályának tanulója lett. 1878 és 1904 között a Nemzeti Színház színésze volt. Visszaemlékezést írt a szabadságharc eseményeiről és Petőfiről. Memoárja alapján tulajdonítják többen Egressy Gábornak Petőfi dagerrotípiáját. A fiatalabb fiú, Árpád (1836−1869) 1853-ban Guth Vince asztalosmesternél inas, majd a családi hagyomány szerint vidéki színtársulatoknál játszik, 1865-ben ő is a Színi Tanoda tanulója lett, később a Nemzeti Színházban lett epizodista. Beteges, gyenge fizikumú fiatalember volt, tüdőbajban hunyt el 1869-ben. A felvétel valószínűleg az 1850-es években készült, de figyelemre méltó, hogy Ákoson nincs egyenruha. 1850–52-ben Itáliában volt, de 1853-ban hazaküldték kényszerszabadságra, talán akkor készítettek magukról közös portrét. A későbbi, leszerelése utáni készítésnek ellentmond, hogy az 1860-as években már leáldozott a dagerrotípiának, felváltották más, korszerűbb technikák.
A két Egressy Gábor-önarckép is az OSZK Kézirattárának Egressy-fondjában volt, mígnem 1986-ban kölcsön nem adta őket az intézmény a miskolci Herman Ottó Múzeum fényképtörténeti kiállítására, onnan ismeretlen időpontban kerültek vissza az OSZK-ba. A nagyközönség 1986 óta most láthatja először Egressy Gábor két korai portréját, a fiait ábrázoló dagerrotípia pedig még sosem volt nyilvánosan látható.
A márciusi ifjak és a fotográfia kapcsolata nagyon távolinak tűnik, de ez csak a látszat. Az első magyar fényképet Vállas Antal készítette 1840-ben a Dunapartról és a budai várról, 1859-ben pedig már tizenöt pesti „dagerrotípozó és fényképész” adatait közölte a címjegyzék. Egy évvel később már húsz fotográfust tartanak nyilván. A fényképezés feltalálása körüli években elsősorban ötvösök, aranyművesek, ékszerészek készítették a „fémképeket” – azaz a dagerrotípiákat. A kézügyesség mellett az is óriási előny volt, ha valaki értett a vegyszerekhez, nem véletlen, hogy gyógyszerészek, sőt optikus is akadt közöttük. A fotótörténészek 100 körülire becsülik az 1850-es évek végéig Magyarországon működött fényképész műtermek számát.

„Flesch Bálinttal a következő elméleti számítgatásba kezdtünk. Ha csak tíz dagerrotipista lett volna és munkanaponként mindössze egy képet készítenek, tizenöt év alatt, 47 ezer dagerrotípia készült volna. Valószínűsíthető, hogy legalább száz dagerrotipista dolgozott hosszabb-rövidebb ideig Magyarországon 1839–1857 között. Kezükből e szerint a számítás szerint legalább félszázezer kész dagerrotípia került ki. Ma 44 dagerrotipizáló személyt tudunk megnevezni, a fennmaradt dagerrotípiák száma az ezerhez közelít. Lappang, elveszett, megsemmisült ennek sokszorosa.”

Kincses Károly – Munkácsy Gyula: Történeti fotóeljárások. Dagerrotípia. In: Történeti fotóeljárások Magyarországon honlap (Hogyan (ne) bánjunk (el) régi fényképeinkkel, Budapest, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2000.)

Sajnos a felvételek jelentős hányada megsemmisült, Kincses Károly és Munkácsy Gyula becslése szerint a korszakból körülbelül 1000 felvétel maradhatott meg, melyeket köz- és magángyűjteményekben őriznek. A márciusi ifjak valószínűleg jól ismerték Strelisky Lipótot, többen a híres Petőfi dagerrotípiát is neki tulajdonítják.

„Biztosan Strelisky munkája volt viszont Görgey Artúr ülő derékképe, melyet 1849 májusában, Budavár bevétele után készített a tábornokról…. ő készítette Görgey vezérkarának öt honvédtisztjéről készült csoportképét, melyről csupán a Vasárnapi Újságban közölt rajz és tudósítás maradt fönn. A családi legendárium szerint nemcsak fényképezte a honvédtiszteket, hanem a szabadságharccal szimpatizálva maga is nemzetőrnek állt, amiért a világosi fegyverletétel után az Újépületben több hónapos börtönbüntetést szenvedett, de ennek a korabeli bürokrácia igen alapos nyilvántartásában semmi nyoma nem található.”

Tőry Klára: Egy fényképészdinasztia közel százéves története- A Strelisky műterem: Lipót és Sándor”. In: Punkt online fotográfiai folyóirat, 2023. 07. 30.

Petőfi, Egressy, Jókai és a többiek ismerték tehát a fotográfiát, megvolt hozzá a személyes viszonyuk. Mint minden technikai újításnál, volt, aki idegenkedett tőle és nem szerette – ilyen volt Petőfi. „Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel” – idézi Szalisznyó Egressy Ákos visszaemlékezése alapján. Petőfit. Jókait természettudományos háttere érdekelte és gyakorlati alkalmazásának sokrétűsége, bár ő sem szeretett fényképezkedni. Egressy Gábor is alkalmazott eszköznek láthatta, továbbá nem utolsó sorban játékra való lehetőségnek. Fennmaradt Baróti Lajostól egy adoma – mai kifejezéssel városi legenda – arról is, hogy március 15-én, a múzeumkerti történelmi tüntetés után, a márciusi ifjak együtt ellátogattak Streliskyhez, és papírképen örökítették meg magukat.

„Véletlenül találkozván Streliszkyvel, erre nézve kérdést intéztem hozzá. Határozottan állította, hogy Petőfiről két ízben készített fölvételt: először 1847-ben, ezüstlemezen, de ezt a képet utóbb elrontották; azután 1848 tavaszán papírfényképet készített, a melyen Petőfin kívül Jókai, Vasvári, Nyáry Albert báró, Bulyovszky Gyula és talán Degré is rajta volt. A Nemzeti Múzeum kertjében tartott népgyűlés után jöttek műtermébe, hogy magukat levétessék.”

Petőfi arcképei. In: Budapesti Hirlap, 42. évf. 65. sz. (1922), 11. Idézi: Szalisznyó Lilla: A Petőfi-dagerrotípia és az Egressy család: a szakirodalmi hagyomány és a források. Irodalomismeret, 4. (2018), 35–61. – Elektronikus Periodika Archívum

A történet egyfelől a sópapír képek ismeretére és elterjedtségére utal, másrészt azt feltételezi, hogy az ifjak tisztában voltak a pillanat történelmi jelentőségével, és emléket akartak neki állítani. Vagyis értették a fotográfia jelentőségét, szerettek pózolni, Susan Sontag-i értelemben „az ottlét bizonyítékának” érezték a fényképfelvételt. Ha az esemény véget ér, a kép mindig megmarad és halhatatlansággal ruházza fel témáját. Részesei voltak a történelmi pillanatnak, képük barátságuk és a történés együttes bizonyítéka, egyszerre állítva emlékművet a forradalomnak, és önmaguknak. A történet hitelességét kicsit csorbítja, hogy a fénykép nem maradt fenn – építőmunkások gyújtottak be vele Strelisky műtermének felújításakor a visszaemlékezés tanúsága szerint.

Sárközy Réka – Sebő Judit (Történeti Fénykép- és Interjútár)

Felhasznált irodalom