„Buda e liberata!” avagy „Kizil Elma” végnapjai. Második rész

2023. szeptember 02. 06:00 - nemzetikonyvtar

Buda visszafoglalásának emléknapja

1686. szeptember 2-án foglalták vissza az egyesített keresztény seregek Buda várát az Oszmán Birodalomtól.

1686-ban mintegy 90–100 ezer főnyi keresztény hadsereg vonult fel Buda felszabadítására. A sereg Geoffrey Regan amerikai hadtörténész szerint a következőképpen állt össze:

Fősereg: 62 000 (Ebből Lotharingiai Károly parancsnoksága alatt 40 000, Miksa Emánuel alatt 22 000 katona)
Erdélyi hadtest: 12 000 (Friedrich Scherffenberg altábornagy)
Tiszai (Szolnoki) hadtest: 10 000 (Antonio Caraffa altábornagy)
Drávai hadtest: 6000 (Schulz tábornok)

A szövetséges haderő legnagyobb hányadát a Habsburg örökös tartományok és a Cseh Királyságból toborzott katonák alkották, de magyarok, horvátok, bajorok, brandenburgiak, szászok, svábok, frankok, felső-rajnaiak és svédek is harcoltak a „reguláris” erők sorai közt. Hozzájuk csatlakoztak az Európa szinte minden országából érkezett önkéntesek. Jelentős volt a pápa segítségnyújtása is. Több résztvevő egyházi személy közül hadd említsek meg egyet. Fra Angelico Gabrielle da Nizza ferences barátot, aki a seregben csak „Tüzes Gábor” névre hallgatva nagy károkat okozott bombáival. Valószínűleg róla mintázta Jókai Mór a gömbből jósló Ihánzáde Mehmed „bőrébe bújt” Peter Gabriel barátot. A harcokban résztvevő magyar katonák közül a már említett Petneházy Dávidon kívül még a Rákóczi-szabadságharcban legendás hírnévre szert tevő Bottyán János huszárkapitányt (Vak Bottyánt) említeném meg, aki a környékbeli portyázásaival jelentős segítséget nyújtott az ostromlóknak.
A védősereg – a később érkezett Szulejmán nagyvezír felmentőseregén kívül – körülbelül 10 000 katonából állt. A védők egy részét janicsárok (lövészgyalogosok) és szpáhik (lovas katonák) alkották, de jöttek katonák Egyiptomból, Ruméliából vagy a töröktől visszafoglalt Esztergomból és Vácról is. Abdurrahman úgy állította fel a falakra embereit, hogy a különösen veszélyeztetett szakaszokra a képzett és magas harcértékű janicsárokat küldte. Ő maga az északi oldalt védte a Bécsi kapu és az Esztergomi rondella között, a déli oldalt pedig helyettesére, Iszmail pasára bízta. Mintegy 400 ágyúja nézett farkasszemet az ostromlókkal, akiknek „mindössze” 250 ágyú és mozsár állt a rendelkezésére.
Mikor az ostromló fősereg megérkezett, június 17-én a törökök ellenállás nélkül elhagyták Pestet. Az ostromlók felvonulását nem zavarták különösebben a védők. Mint említettem, az ostromló főparancsnokság megoszlott Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel között, előbbi az északi, utóbbi a déli oldalon látta el feladatát. Lotharingiai Károly többnapos tüzérségi előkészítés után június 24-én gyalogsági rohamot rendelt el a Víziváros elfoglalására, melynek eredményeként a törökök kénytelenek voltak feladni a területet. Emellett Bottyán János huszárkapitány, aki a saját költségén állított ki egy egész lovasezredet, a győri és esztergomi naszádosokkal és a huszárjaival rajtaütött a csepeli török hajórajon. Július 1-én az ostromlók megkezdték a falak ágyúzását mindkét oldalról (északról és délről) közben a várfalakkal párhuzamos cikkcakkos vonalvezetésű futóárkokat ástak a későbbi rohamok biztosítására. Ezeket a munkákat a törökök kitörésekkel és aknákkal igyekeztek akadályozni. Június 29-én és július 5-én ki is törtek a várból a védők, hogy károkat okozzanak az ostromlóknak. Az ostromlók gyalogsági rohamának előkészítéséhez tartozott a bástyák aláaknázása és felrobbantása is. Ezeket a törökök ellenaknákkal igyekeztek kivédeni. Július 13-án indult meg az első általános roham a falak ellen. Az aknarobbanásokkal és szurokesővel fogadott kemény roham azonban a támadók hősiessége ellenére kudarcba fulladt, 1400 halottat és sebesültet hagyva hátra.

Tüzérség Buda ostrománál 1686-ban. In: Magyar művelődéstörténet, szerk. Domanovszky Sándor [et al.], Budapest, Arcanum, 2003. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Közben a törökök számára jó hírek érkeztek. Mégpedig, hogy Szulejmán nagyvezír közel 60 000 fős felmentő sereggel közeledik Buda felé. A hírektől fellelkesült törökök július 22-én vakmerő kirohanást intéztek a déli oldalon a bajor sereg ellen. Több száz embert megöltek, vagy megsebesítettek és ostromágyúkat is beszögeztek. Ezután viszont olyan esemény történt, amely nemcsak az ostrom további alakulására, de a Budai várpalota épületének történetére is tartósan rányomta bélyegét. Ezen a napon ugyanis felrobbant a törökök által lőporraktárként használt torony (talán az ún. István-torony lehetett). A mintegy 1500 halálos áldozatot követelő robbanás amellett, hogy több mint százméteres szakaszon megbontotta a falat, teljesen „leradírozta a föld színéről” Mátyás király egykori palotaépületét. A legtöbb hadtörténeti munka az egyik bajor ágyú sikeres lövésének tulajdonítja a robbanást, de akad olyan vélemény is, miszerint a törökök gondatlansága miatt történet ez, sőt egészen vadromantikus elképzelések is keringtek arról, hogy az 1684-es ostrom keresztény hadifoglyai kiszökve börtönükből robbantották magukra a lőporraktárt. A robbanásról (igaz tévesen megadva annak dátumát) Schulhof Izsák, a várban lévő zsidó közösség tagja így tájékoztat Budai krónikájában:

„…az egyik bomba arra a nagy toronyra hullott, amelyet lőportoronynak hívtak, és a torony szétvált, a föld megremegett a hangjára, és mindama törökök, akik benn voltak, hamuvá égtek, de sokan elpusztultak azok közül is, akik a város szabad terein álldogáltak, valameddig csak szétfreccsent a robbanás. … még délben is mélységesen sötét, komor nap volt.”

Schulhof Izsák: Budai krónika. 1686. 2. javított kiadás, Budapest, Magyar Helikon, 1981, 35. – Törzsgyűjtemény

A robbanás okozta megdöbbenés olyan hatalmas volt, hogy az ostromlók a teljesen leomlott falszakaszra semmiféle támadást nem rendeltek. Pedig ha a detonációt követő zűrzavarban megindultak volna, még aznap bevehették volna a várat. A herceg másnap megadásra szólította fel Abdurrahmant, sikertelenül. Közben az ostromlók számára aggasztó hírek érkeztek az időközben Buda felé menetelő Szulejmán nagyvezír felmentő seregéről. Ennek hatására Lotharingiai Károly július 27-ére egy újabb általános rohamot rendelt el, amely újabb sikertelenséggel végződött, pedig ekkor történt meg a – Jókai Mór által Petneházy Dávid személyéhez kötött – Máriás magyar zászló kitűzése a vár falára egy győri hajdú által. Ennek helyét ma piros-fehér-zöld lobogó jelzi, mely a Bécsi kaputól nem messze található. A rohamról Nagy László hadtörténész a következőket írja:

„Közbejött akadályok miatt csak délután hat órakor adta meg a herceg [mármint Lotharingiai Károly] a rohamjelet, amire »mindenünnen nagy kiáltozással megindult a támadás«. Az ellenség nagy tömegben szórta a köveket, kézigránátokat, nyilakat, lőporos zsákokat a támadók közé. … a meg-megingó katonákat Lotharingiai Károly kivont karddal a kezében bíztatta és korholta, mire azok újabb lendülettel rohantak az ellenségre. Végül is a támadók a palisztádokon állást foglaltak. Voltak, akik a harmadik falig üldözték [ti. az északi oldalon -H-K. G.] a védőket, sőt egyesek már a városba is bejutottak, »mivel azonban nem segítették őket, ismét vissza kellett jönniük« … Az élen haladtak a brandenburgiak oldalán küzdő magyar hajdúk, akik közül a győri gyalogosok egyik zászlótartója, elsőként lépve föl a falakra, a bal felőli kurtinán kitűzte a magyar zászlót.”

Nagy László: Buda fölszabadulása török uralom alól. In: Lotharingiai Károly hadinaplója Buda visszafoglalásáról, Budapest, Zrínyi, 1986, 37. – Törzsgyűjtemény

Nem jártak több sikerrel a déli oldalról támadó bajorok és a Víziváros felől támadó magyar hajdúk sem, ezen a napon Buda még török kézen maradt. Július végén ismét szóba került a vár megadása, Abdurrahman már nem állt ellen oly határozottan. Az utolsó budai pasa egy korábbi helyőrség átadása mellett kilátásba helyezte a vár átadását abban az esetben, ha Lipót császár békét köt a törökkel. Ez azonban nem történhetett meg, így tovább folyt a kegyetlen, mindkét oldalon rengeteg ember életét követelő ostrom. A közeledő török felmentő sereg miatt augusztus 3-án elrendeltek egy újabb általános rohamot. Ennek során a bajoroknak sikerült bejutni a rommá vált palotába, de mivel ott nem nagyon tudtak tájékozódni, a védők kiszorították őket.

A Buzogánytorony a Ferdinánd-kapuval és jobboldalt a rondella falával. A kép forrása: Wikipédia

Az újabb eredménytelen ostrom után nyilvánvalóvá vált, hogy az ostromlóknak nem sikerül a várat bevenni a török felmentő sereg érkezte előtt. Ezért az ostrom szüneteltetésével a tábor sáncokkal való megerősítése vált feladattá. Ennek eredményéről Schulfof így tájékoztat:

„Ő [Szulejmán nagyvezír – H-K. G.] és egész serege felállott egy hegyen, szemközt a várossal, és meg akarták támadni a császár – növekedjék dicsősége – seregét, de nem bírták, mert a sereg tábora körös-körül meg volt erősítve rőzsekévés ostromfallal, úgy, olyan jól el volt rekesztve és zárva, akár valamilyen megerősített város.”

Schulhof Izsák: Budai krónika. 1686, 2. javított kiadás, Budapest, Magyar Helikon, 1981, 34. – Törzsgyűjtemény

Buda visszavételének hadműveleti térképe. A kép forrása: Wikipédia

Azonban a hadiszerencse nemcsak a törököknek kedvezett, hiszen az augusztus 14-én lezajlott csatában, úgy tűnik, végleg elvesztek Mohamed híveinek reményei. A török sereg számára csúfos kudarcba torkolló csata leírásban megtaláljuk Jókai Mór hősét, Petneházy Dávidot is, hiszen ebből a csatából ő is kivette oroszlánrészét:

„A későbbi magyar hadtörténeti irodalom általában úgy írta le az augusztus 14-i összecsapást, hogy 8-9000 főnyi válogatott hadtesttel támadó török, miután Petneházy huszárjait visszanyomta, Lodron horvátjait megfutamította. Ekkor Mercy tábornok – Dünnerwald altábornagy parancsára – a segítségükre érkezett két német, valamint a Bercsényi-huszárezreddel a törökre támadt, s azok első harcvonalát, a janicsárok tüze ellenére visszanyomta. Ezt követően Petneházy is támadásba ment át, s követve a Lotharingiai Károly által küldött ezredektől, Dünnewald egész hadereje a törökökre rohant. Károly herceg naplójában azt olvashatjuk: a mieink »már nem hagytak időt az ellenségnek az ágyúk újratöltésére, hanem rájuk támadtak«. A menekülő szpáhik »otthagyták az ágyúikat, amelyekből nyolcat zsákmányoltunk, cserben hagyva a gyalogosokat, akiket úgy lőttek halomra, ezekben a kis bokrokban, mint a szalonkákat, bár 7-8 köztük kivont szablyával védekezett a mieink ellen.«
Jóllehet a nagyvezér felmentő serege nem szenvedett döntő vereséget – sőt még nagyobb embervesztesége sem volt –, az augusztus 14-i harcászati kudarc mégis végleg elvette a törökök kedvét attól, hogy újabb nyílt csatában mérjék össze erejüket a Budát ostromlókéval. A szökevények arról számoltak be, hogy a fölmentő sereg katonái között »a legnagyobb zavar és levertség uralkodik«. Ennek okát Grimmani lovag főképpen abban látta, hogy a fölmentő hadban lévő török katonák »bár fiatalok és szép termetűek, de se nem harcedzettek, se nem bátrak«
[…]
Más szökevények jelentése szerint, a harcban részt vevő 8000 fős török hadtest vezénylő tisztje azt jelentette a nagyvezérnek, hogy ő ugyan oroszlánként támadta meg a németeket, »de ördögi ellenállásra talált, lovasai parancsa ellenére visszafordultak, otthagyták a gyalogosokat, akikről nem tud elszámolni«. Ekkor a nagyvezér a szakállába köpött a jelentéstevőnek, majd »megzsinóroztatta« – vagyis megfolytatta – őt.
A megtorló intézkedések nem sokat változtattak a helyzeten. Augusztus 16-án a bajor állások előtt megjelent törökök harc nélkül elvonultak, s a nagyvezérnek ismételten tapasztalnia kellett, hogy ha ezzel, a hadsereggel megtámadja az ostromló hadat, a döntő vereség csaknem bizonyosra vehető…
Miután a nagyvezér nyílt csatában nem remélhetett sikert, csakis arra törekedhetett, hogy kerülő úton annyi segélycsapatokat juttasson Budára, amellyel azok elhúzhatják a védekezést a hadműveleteknek általában véget vető hideg idő beálltáig.”

Nagy László: Buda fölszabadulása török uralom alól. In: Lotharingiai Károly hadinaplója Buda visszafoglalásáról, Budapest, Zrínyi, 1986, 45–46. – Törzsgyűjtemény

Ezen utóbbi törekvés eredményeként az augusztus 19-éről 20-ra virradó éjjel kétezer lóra ültetett janicsárból mintegy háromszáznak sikerült bejutnia az ostromlott várba a Fehérvári kapun keresztül. Augusztus 29-én négyezren kísérelték meg ugyanezt, azonban a bátor vállalkozókból jó, ha 4-5 fő bejutott. Szeptember 2-án a törökök nem számítottak semmiféle támadásra, legalább is Schulhof szerint:

„… a törököknek az a csapata, amely a falat őrizi, íme, csekély, mivel a város harcosai közül a legtöbben, akik alkalmasak lettek volna a helytállásra, fáradtak és eltörődöttek lévén, elmentek, hogy kipihenjék magukat és lefeküdtek a pincékben, minekutána annyi éjszakákon át őrséget kellett állniuk.”

Schulhof Izsák: Budai krónika. 1686, 2. javított kiadás, Budapest, Magyar Helikon, 1981, 35. – Törzsgyűjtemény

Ha így volt, akkor a török várvédők nagyot csalatkozhattak, amikor délután 3 óra körül az ostromágyúk megadták a jelet a rohamra. Az ostromban részt vevő angol Croy herceg szerint az északi roham valóban „könnyen” haladt előre, a védőket a várpalotáig nyomták előre. A bajoroknak már nem volt ennyire sikeres a támadásuk, ők visszaverettek, de Croy herceg szerint az ő oldalukról „a bemenetel nem is volt lehetséges”. Lotharingiai Károly – annak ellenére, hogy az ő „emberei” foglalták el a déli oldalt is – a várba menekültekkel nem engedélyezte az alkut, hanem annak jogát átadta Miksa Emánuelnek, aki megkegyelmezett az életben maradottaknak. Nem maradt azonban életben a várvédők legfőbb parancsnoka, Ali Arnot Abdurrahman pasa. A Jókai Mór által leírt misztikus jóslat ezen része tehát beteljesült a valóságban is. Károlyi Árpád ugyan kissé romantikus köntösbe bújtatva, de a valóságtól azért nem teljesen elrugaszkodott módon írt erről az eseményről:

„A fővezér [Lotharingiai Károly], aki az eseményeket az esztergomi rondelláról figyelte, most már ’megálljt!’ kiálltott. Souches altábornagynak meghagyta, hogy az üldözésben nagyon is előrehaladott katonaságot vonja vissza s helyezze el a rések és cölöpsorok mellett, Croy táborszernagyot pedig megbízta a vár fontosabb pontjainak megszállásával. Alig állott Croy herceg meg a ma Bécsi-kapu téren a csapatok élére, a Zsidó (ma Verbőczy)-utcában nagy tömeg török katona nyomult előre, akiket a hőslelkű Abdurrahman gyűjtött össze, hogy még egyszer, utoljára szembeszálljon a győzőkkel. Croy megindult ellenük s egyúttal rajokat bocsátott az Iskola-térre jobbról-balról és hátulról nyíló utcákba, hogy a basát teljesen bekerítse. A törökök észrevették a mozdulatot és futásnak eredtek. Csak egy kis rendületlen, hős csoport marardt a mai Iskola-téren; a leghívebb, legkitartóbb török tisztek, annyi dicsőség és szenvedés osztályosai vettek ott körül egy ősszakállú aggastyánt, az utolsó budai pasát. A véres, lőporfüstös arcú marcona katonák rimánkodva kérték vezérüket: jöjjön velük, mentse meg drága életét a romok közül, hiszen Konstantinápoly és Jeruzsálem kulcsa, a megalázott Buda elveszett örökre! De a bukásban is méltóságteljes ősz férfiú tagadólag intett: ’Ha nem tudtam megvédeni a rám bízott várat, haljak meg én magam itt!’ Elhárította magától az esdeklőket, megsuhintotta a feje fölött győzelemhez szokott görbe kardját s kitárt mellel rohant a nekirontó ellenségre. Ott esett el a török Buda utolsó hős védője a keresztény fegyverek halált osztogató csapásai alatt; aláhanyatló alakja köré a nap utolsó sugarai fontak mártírkoszorút.”

Károlyi Árpád – Wellmann Imre: Buda és Pest visszavívása 1686-ban, Budapest, Budapest székesfőváros kiadása, 1936, 375. – Törzsgyűjtemény

Buda várában ma éppúgy megtalálhatjuk XI. Ince pápa szobrát, ahogy az utolsó pasa, Ali Abdurrahman síremlékét. A Digitális Képarchívum anyagát felhasználva a szerző által készített montázs

Hogy Abdi pasa halála – ha nem is egészen ilyen romantikus festményre illő módon, de – egy „hős katonához méltó” volt, azt az is valószínűsíti, hogy az Anjou-bástyán a már említett zászló mellett megtalálható a síremléke is. Bár a sírfelirat arról tájékoztat, hogy a vár falának azon részén esett el, az előbb idézet leírásból (is) kiderül, hogy ez a mai Hess András tér környékén lehetett. A jóslat második része azonban, mely szerint Petneházy Dávid lép először az ostromlott vár falára, már nem valószínű. A július 27-i rohamban valóban kitűzte egy győri hajdú a Máriás magyar zászlót, de ezt a foglalást az ostromlók nem tudták megtartani. Petneházy – mint korábban írtam – kivette oroszlánrészét az ostromból, de nem valószínű, hogy ő lépett volna elsőként a várfalra. Erről Nagy László ekképp ír:

„… számos Buda alatt küzdő magyar tiszt és katona egyéni vitézségével méltán kivívta a nyugat-európai hadvezérek elismerését. Ilyen volt Petneházy Dávid »ezereskapitány«, Fiath János, a győri gyalogosok őrnagya, aki elsőként hatolt be az Alsóvárosba; vagy az állítólag 105 éves kort megélt Ramacsaházy Endre zászlótartó. Mindegyikről azt írták [ti. különböző történelmi források – H-K. G.], hogy elsőnek jutottak Buda várába, ez azonban inkább csak legendának bizonyult. A mai állásfoglalás szerint a várba elsőként behatolók minden bizonnyal hősi halált haltak, de a dicsőség nem is az elsőségen múlott.”

Nagy László: „Megfogyva bár, de törve nem…”. Török háborúk viharában (1541–1699), [Budapest], Tankönyvkiadó, 1990, 254. – Törzsgyűjtemény

A hősi halottak emlékét őrzi az Esztergomi rondella külső falán lévő – 1686 felirattal ellátott – kőkereszt, nem sokkal arrébb egy emléktábla a vár ostromában részt vett spanyol katonák helytállásáról emlékezik meg. Engem személy szerint meghat az a tény, hogy XI. Ince pápa általános penitenciát [ti. bűneikre bocsánatot] hirdetett a Buda felszabadításában részt vevő katonáknak és mesterembereknek. Bár nem kétséges, hogy sokan egyéni érdekből vezérelve érkeztek Buda falai alá, a fiatal arisztokraták az előléptetés, a kitüntetés, a birtokszerzés, a zsoldoskatonák a török kincsek megszerzése végett. De azért gondoljunk csak bele. Vajon az a tömérdek ember valóban csak egyéni érdekektől vezérelve (rang, birtok, kincsek) masírozott több roham során is a biztos és sokszor kegyetlen halálba? Hogy leöntsék őket szurokkal, felrobbantsák őket lőporos zsákokkal, agyonlapítsák őket a rájuk dobott kövekkel, telibe találják kartácslövedékekkel, beleessenek egy kihegyezett karókkal teletűzdelt árokba, felvagdalja őket a túlerő, amikor bennrekedtek egy falszorosban? Mint szó esett róla, a várba először bejutott katonák első sorában lévők biztosan meghaltak. Így a második és harmadik sor is, akik esetleg láthatták, hogy ki jutott be először. Ilyen tettek végrehajtóiról nehéz elhinni, hogy csak a vagyonszerzés és egyéni érdek motiválta volna őket. A másik vád az ostromlók ellen, hogy a vár bevétele után szörnyű kegyetlen módon viselkedtek az életben maradottakkal. Több forrás az ostrom után életben maradt lakossággal szembeni kegyetlenkedésekről számol be (ezeket nem részletezem), melyeknek szeptember 4-én vetett véget a vezérkar. Valószínűleg történtek emberileg elfogadhatatlan és elítélendő kegyetlenkedések, de ne feledjük, egy kegyetlen háborús időszak kellős közepén, egy rettentő sok emberéletet követelő, véres ostrom végén történtek mindezek. Emellett gondoljunk csak bele! Az ostromlók egy olyan világnak vetettek véget Budán, amelyben az emberélet nem tartozott a legértékesebb földi dolgok soraiba. Többször találkoztam olyan – finoman fogalmazva illúziókat kergető – véleménnyel, mely szerint a török uralom mennyi jót hozott Budának és Magyarországnak egyaránt. Hiszen annyi mindent építettek, mecseteket, dzsámikat, fürdőket, rózsakerteket, türbéket. Ennek a rózsaszín ködbe burkolózott véleménynek éppen az ellenkezőjéről tájékoztat Bocatius János kassai főbíró, aki 1605-ben, a Bocskai-szabadságharc alatt járt Budán. Bocatius így emlékezett meg az egykor virágzó magyar fővárosról:

„Mindenütt szemét, döglött állatok, undokság… Az ablakok sárral, téglával, szalmával vannak bedugva. Az egykori palotákat penész, korom, moha undorítja.”

Janson Vilmos: Bocatius János élete és munkái, Budapest, Élet Nyomda, 1918. – Törzsgyűjtemény

De ha valakiben még mindig élnek vadromantikus elképzelések arról, hogy milyen jó lehetett a „török világ Magyarországon”, akkor az gondolja csak el, ha arra menne haza, hogy otthonát feldúlták, családját elhurcolták rabszolgának, szeretett hitvesét pedig többé nem láthatja, mert szülőföldjétől messze egy kéjsóvár idegen háremének tagja lett. És ez az akkori keresztény (nem muzulmán hitű) emberek életének „természetes” része volt. Jókai Mór Hogyan lett Dúl Mihály uramból Rácz János című elbeszélése tréfásan mutat be egy olyan élethelyzetet, mellyel bizony bárki szembekerülhetett a hódoltság idejében. Az Oszmán Birodalom által – hatalmas embertömegek életét semmibe vevő és földi pokollá tevő – „intézményesített” életmóddal nagyon sokan szembesülhettek Buda ostromlói között is. Akár hallomásból, vagy ami még rosszabb, személy szerint is érintettek voltak. Ilyen körülmények között nem csoda, ha gyűlölték mind a muzulmán hitű törököket, mind a velük együttműködőket. És sajnos, az ilyen kegyetlen eseményekről elmondható, hogy mindig is a háború velejárói voltak az emberiség történetében.
Az ostrom után viharos évtizedek következtek, a felszabadító háborúk a Rákóczi-szabadságharcba torkollottak. Ezek végén – I. Lipót császár magyarellenes politikájával felhagyva – III. Károly és Mária Terézia igyekezett a magyaroknak több dologban „kedvében járni”. Ennek jegyében kezdték meg a teljesen lerombolt budai várpalota újjáépítését. Miután az akkori kor stílusa a barokk volt, úgy gondolták, hogy a bécsi Burg mintájára ezt is ennek az ízlésnek megfelelően építik újjá, amit a 19. században majd Ybl Miklós és Hauszmann Alajos tervei alapján tovább bővítettek. Így a városligeti Vajdahunyadvárhoz hasonló neogótikus palota helyett egy monumentális, impozáns neobarokk épületegyüttes uralja a Duna budai oldalát.
Összegzésként azt mondanám, hogy az ostromló sereg katonái és az őket kiszolgáló „civilek” hősök voltak, akik nemcsak saját egyéni érdekeiket, de az életüket is alárendelték annak, hogy a középkori Magyar Királyság egykori központjának boncsokkal (lófarkas zászló) jelzett falain belül többé ne lehessen senkit „csak úgy” egy kegyúr akaratából megzsinóroztatni, zsákba varrva vízbe dobni, hitvesétől megfosztani vagy rabszolgának eladni. A Nagyboldogasszony-templomot (Mátyás-templomot) többé nem nevezték Szulejmán szultán dzsámijának, ahogy a Mária Magdolna-templom sem viselte nevében az 1596-ban lezajlott Mezőkeresztesi csata emlékét. A félholdak helyett ismét keresztek meredtek a tornyokon és megkezdődhetett egy új korszak a főváros és Magyarország mai napig álló büszkeségének életében.
Tisztelet ezért a vár alatt harcoló hősöknek!

Benczúr Gyula festményén ott láthatjuk a Jókaitól idézett szeánsz három résztvevőjét. A legyőzött Abdi holtteste felett áll Petneházy és az Ihánzáde „bőrébe” bújt Gabriel barát. A kép forrása: Wikipédia