Rippl-Rónai József születésének 160. évfordulója alkalmából született kétrészes írásunkban a festő ún. fekete korszakához kapcsolódó, korabeli lapokban megjelent ismertető cikkekből és kritikákból válogatunk. Az első részben vázlatosan ismertetjük a művész párizsi munkásságát és betekintünk az első sajtókritikákba, amit a következőben folytatunk.
Igyekszünk rámutatni, hogyan fogadta a kor leghaladóbb magyar festőművészének kortárs francia tendenciákkal párhuzamos művészetét a magyar sajtó, közvetve a szélesebb közönség, ugyanakkor a különböző vélemények felidézésekor az időtállónak bizonyuló értékelésekre is figyelünk.
A címadó sommás megállapítás sokszor elhangzik kiállításon, látogatói véleményként, ami nem kíván tárgyszerű indoklást. De gustibus non est disputandum – vagyis az ízlésről nem lehet vitatkozni. És ha az uralkodó mondja, mégúgy sem lehet vita tárgya, ezáltal egy kritika hitelesítésére is felhasználható. A 19. század legvégén a Magyarország című napilap (1900. december 23., 333. sz., 10.) kritikusa így járt el: bírálatának megerősítéséhez az említett tekintélyelvű érveléshez folyamodott. A kijelentést I. Ferenc Józseftől idézi, aki a fenti módon értékelte Rippl-Rónai József tájképét az 1900. évi téli műcsarnoki tárlat megtekintésekor. Hozzá kell tennünk, az uralkodó talán protokolláris kötelezettségként tekintett a kiállításon való megjelenésére, akiről azt is tudjuk, hogy hagyományos-akadémikus műízlésével nem talált utat a 19. század utolsó harmadában jelentkező modern, progresszív képzőművészethez. A király velős megjegyzése a bevezető példánk arra a szinte általános értetlenkedésre, nemegyszer elutasításra, amelyben Rippl-Rónai és a lassan teret nyerő modern művészet más alkotói is részesültek a hazai hivatalosságok és főleg a nagyközönség részéről.
Önarckép barna kalapban, 1897. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár
Az 1887-ben Párizsba utazó Rippl-Rónai József felkereste Munkácsy Mihályt, támogatást, tanácsot remélve. A festőfejedelem ekkor már hanyatló korszakába ért, az új művészeti irányoktól idegenkedett, ám hírneve, népszerűsége töretlen maradt. A fiatal művész azonban pártfogásnál többet kapott: a nagy hírű mester segédjévé fogadta. Rippl-Rónai ezután Munkácsy modorában festett, szalonképeit, arcképeit másolta amerikai milliomosok számára. Az alkatától idegen, bár anyagi biztonságot, némi ismertséget is jelentő megbízás hamarosan már nem elégítette ki, korlátozta kialakuló stíluskereső törekvéseiben. Emberi és művészi magatartását jelzi, hogy pénzkeresés helyett bizonytalan és küzdelmes utat választott, ám az irányváltással eljutott a modern művészi magatartás alapfeltételéhez, az önkifejezés szabadságához. Ezáltal – nem mellékesen – a „művészet nagy francia forradalmának” résztvevője, sőt egyik alakítója vált belőle.
J. P. Knowles, 1892. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár
A Munkácsy-hatás megszűnését, majd a gyökeres szakítást felgyorsította J. P. Knowles skót festővel, és a később szobrászként elismert Aristide Maillollal, valamint más fiatal művészekkel kialakuló barátsága, az impresszionizmust követő új francia festészet és J. M. Whistler műveinek megismerése. Skót barátjával 1892-ben a Párizs környéki Neuillybe költözött, az itt bérelt puritán lakás szolgált otthonául szülőföldjére való hazaköltözéséig. A barátságon túl a hasonló esztétikai szemlélet is az úttörő művészekhez kötötte, csatlakozott a francia posztimpresszionisták művészcsoportjához, az új barátai által Nabis néven alapított, a Revue Blanche művészeti folyóirat körül kialakult társasághoz. Egymásra találásuk a párizsi Mars-mezei Szalonban, 1894-ben kiállított Öreganyám című képéhez köthető. A festmény megjelenése nagy feltűnést keltett, elismeréssel fogadták, nemcsak a fiatal művésztársak és a kritikusok áradoztak róla, hanem a nagy példakép, Gauguin is kiemelkedő alkotásnak tartotta.
Öreganyám, 1894. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár
Első korszakának legjelentősebb darabjai az 1880-as évek végétől a század fordulójáig születtek. A szakirodalom ezt a nagyjából tíz évet, az életműben fordulópontnak tekintett Nő fehérpettyes ruhában című képétől a művész 1899-es dél-franciaországi kirándulásáig tartó „fekete”, színredukciós korszakot az életmű kiemelkedő periódusának tartja. Részletesebb elemzés helyett soroljuk fel ekkori műveinek fő sajátosságait, kulcsfogalmait: egységes megjelenés; nagyvonalú, stilizált látásmód; szecessziós dekorativitás; síkszerű, kontúros ábrázolás; visszafogott, dominánsan sötét színvilág. Rippl-Rónai e munkáiról így vall Emlékezéseiben:
„Itt, Neuilly-ben festettem »fekete« képeim sorozatát. Nem mintha feketének láttam volna a dolgokat, hanem mert a feketéből kiindulva akartam azokat megfesteni. Az a meggyőződés támogatott ebben, hogy az ily festésnek éppúgy jogosultsága van, mint a lila, kék vagy más színből kiinduló s abban megoldott festésnek. A fekete és szürke szín akkor nagyon érdekelt, s izgatott a kérdés, hogy mit és hogyan lehet velük művészileg megoldani. Szóval e két színnel igyekeztem a motívumaimat interpretálni.”
Rippl-Rónai József emlékezései, Budapest, Szépirodalmi, 1957, 60–61. – Törzsgyűjtemény
Nő fehérpettyes ruhában, 1889. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár
A gazdag termés kiemelkedő alkotásaiból néhány cím, a már említetteken kívül: Ágyban fekvő nő (1891), Kalitkás nő (1892), Alföldi temető (1894), Öregasszony ibolyával (1895), Feketefátylas nő (1896), Andrássy Tivadarné (1896), Szüleim negyven évi házasság után (1897), Önarckép barna kalapban (1897), Maillol arcképe (1899).
Kuglizók, 1892. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár
Festészetén túl iparművészeti és grafikai munkássága is jelentős ebben a korszakban. Gróf Andrássy Tivadartól 1897-ben kapott megbízást, a gróf pesti palotájának ebédlőjéhez készített tárgyegyüttese a magyar szecessziós enteriőrművészet páratlan remeke. George Rodenbach belga szimbolista költővel közös kötete, a Les Vierges 1895-ben jelent meg. A könyv négy színes litográfiája dekoratív összhatású, szimbolizmushoz közelítő női sorskép, almáskertbe helyezett lányalakokkal. A könyvtárunk gyűjteményébe tartozó példányban dedikálás olvasható szeretett testvérének, legfontosabb támogatójának:
„Az én kedves öcsémnek szeretetem jeléül Rippl Rónai József (Paris) Neuilly [olvashatatlan dátum] 1896”
George Rodenbach: Les Vierges, ill. par Joseph Rippl-Rónai, Paris, Impr. Chamerot-Renouard, [1896]. – Törzsgyűjtemény
Rippl-Rónai első önálló kiállításának a párizsi osztrák–magyar nagykövetség palotája adott helyet 1892-ben. Az esemény jelentőségét emelte, hogy ő volt az első magyar művész, akinek egyéni tárlata nyílt a francia fővárosban. A párizsi újságok dicsérő kritikái kiemelték a pályakezdő művész képeinek bensőséges hangját, költői hangulatát, a finoman megjelenített impressziók festői értékeit. A hazai lapok mindössze a barátságos fogadtatás, a „magas mértéket alkalmazó párisi kritika és művelt közönség” elismerésének közlésére hagyatkoztak, az eseményről csupán rövid és visszafogott tudósítások jelentek meg:
„Rónai kiváló tehetségű művész, s egyik legkiválóbb tulajdonsága az eredetiség. E mellett sokoldalú. Női portréi és tájképei egyaránt jelesek.”
Rippl-Rónai első itthoni kiállítását 1895-ben Sima Ferenc képviselő lakásán rendezték meg. A zárt körű tárlatról írva a Pesti Napló ismeretlen újságírója kiemeli az élmények friss, közvetlen kifejezését, s az alkotói intenció lényegét az egyszerűsítés szimbolista módszerében látja:
„[…] csak azt juttatni művészi kifejezésre, a mi fontos, a mi lényeges a dolgon, vagy tárgyon, mely figyelmét megragadja; a többit egészítse ki a néző képzelete. […] a fő a tartalom, a mely néha olyan szubtilis, hogy csak sejteni lehet, fölfogni nem. Valami köd borong e képeken, a melyen át az arcok és alakok sejtelmesen mutatkoznak a szemnek […]”
Rippl-Rónai József. In. Budapesti Hírlap, 1896. szeptember 27., 266. sz., 9. – Törzsgyűjtemény
Válogatott és felhasznált irodalom:
- Bernáth Mária, Nagy Ildikó (szerk.): Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása, Budapest, MNG, 1998.
- Bernáth Mária: Stílustendenciák a millenáris kiállítás festészeti anyagában. In: Zádor Anna (szerk.): A historizmus művészete Magyarországon. Művészettörténeti tanulmányok, Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 1993, 148–176.
- Szabadi Judit: Így élt Rippl-Rónai József, Budapest, Móra, 1990.
- Bernáth Mária: Rippl-Rónai József, Budapest, Gondolat, 1976.
- Genthon István: Rippl-Rónai József, Budapest, Képzőművészeti Alap, 1958.
- Rippl-Rónai József emlékezései, Budapest, Szépirodalmi, 1957.
- Rippl-Rónai József emlékezései, Budapest, Nyugat, 1911.
- Petrovics Elek: Rippl-Rónai, Budapest, Athenaeum, [1943].
- Korábbi blogbejegyzésünk (2013. május 23.): Rippl-Rónai József születésnapja – 1861
Simon Bernadett (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)
Összeállításunk második része itt olvasható.
