„Kevés a szakértelemmel összeállított kritikai kiadás, a szép nyomdatechnikával kivitelezett facsimile, gyakran bibliográfiák, forráskiadások hiányoznak. Ennek okai leginkább politikatörténetünkben gyökereznek, ám mára elhárultak. Sőt mostanra olyan technikai eljárások jelentek meg, amelyek segítségével túl lehet lépni a hagyományos szövegkiadási módokon, a digitalizáltság segítségével a szövegvariánsok és fogalmazványok hiteles írásképükkel is beléphetnek a sokszorosítás munkájába. Mindez a kritikai kiadások formalizálásának újragondolását is megkívánja.
Napjaink filológiájának épp ezért az a feladat jutott, hogy kellő alapossággal lásson hozzá ahhoz a munkához, amelyet az előző korszakok idején nem végezhetett el a megfelelő módon: klasszikusaink kiadásához. Ez elemi feltétele annak, hogy saját nemzeti irodalmunk az oktatás, a tudományosság és a szélesebb olvasói rétegek számára is hozzáférhetővé váljon. A jól megcsinált szövegkiadások ahhoz is hozzájárulhatnak, hogy a klasszikusok kanonikus helye a magyaron kívül más népek irodalmában is módosuljon. Idegen nyelvekre ugyanis csak azokat a műveket lehet valamiképpen lefordítani, amelyek ehhez eredeti nyelvükön már a megfelelő formában megjelentek.”

Kabdebó Lóránt: Bevezető. Részlet. In: A Szabó Lőrinc Kutatóhely honlapja

„Tolnai Gábor: – […] Az első találkozások közé sorolhatnám, hogy még ugyanazon a napon, amikor Ortutay Gyulánál, jártunk a Széchényi Könyvtárban is, felszabadulás előtti munkahelyünkön. A könyvtárban ekkor már megkezdődött az anyag, a gyűjtemény számbavétele, mentése.
Kabdebó Lóránt: – Hogyan sikerült az állományt megmenteni, főleg a kéziratokat, a nagy értékű ritka könyveket?
Tolnai Gábor: – Úgy, hogy az ország első könyvtárának, a magyar nemzeti könyvtárnak pótolhatatlan gyűjteményeiből semmit sem »menekítettek« nyugatra; s az állományból a legnagyobb értékek, a ritkaságok a Nemzeti Múzeum óvóhelyein vészelték át a háborút. Belövések persze érték Pollack Mihály gyönyörű épületét, ennek folytán a modernkönyv-állományból volt is veszteség, de a legnagyobb értékű nemzeti kincseink sértetlenek maradtak. A könyvtári munka ez időben nagyrészt fizikai munka volt; a raktárhelyiségeket rendbe kellett hozni, s az óvóhelyen őrzött értékeket – ahogy a főváros biztonsága fokozatosan helyreállt – felszállítani állandó helyükre. Ez időben együtt »trógeroltak« az intézmény női és férfi tagjai, öregek és fiatalok, vezető beosztásúak és hivatalsegédek. Rendkívüli felelősségérzet járt át mindnyájunkat. Egy alkalommal például tudomásunkra jutott: egy híres gyűjtőnk bombabiztos pincébe helyezte el nagy értékű könyvtárát a budai Duna-parton, s most a pincét kezdi elönteni a talajvíz. Gyors intézkedésre volt szükség. Ebben a periódusban nem ismertük a bürokráciát. Két fiatallal – magam is harmincnégy éves voltam ekkor –, elindultam a színhelyre, a könyvtár kézikocsiját a városon át húzva-tolva, a gyűjtemény megmentésére.”

Kabdebó Lóránt: Interjú Tolnai Gáborral. (Részlet). In: Uő: A háborúnak vége lett, Budapest, Kozmosz Könyvkiadó, 1983. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„A nyolcvanas évek második fele: a mából mindenki azt a tegnap előttet keresi, amelyhez kapcsolódva a nemzet szellemi és történelmi folyamatosságát biztosíthatja. Irodalomban ez a modernséghez – hazai történetét tekintve: a Nyugat folyóirat nevével jelölhető folyamathoz – való kapcsolódást jelentette. Az első nemzedék nagyjainak centenáriumai indították a visszakérdezést, legaktívabban költők és írók eszmélkedésében. Az újholdasok valamint Esterházy Péter esszéiben valósult meg a visszaforradás – az újat teremtés szándékával. »A posztmodern kelgyó önfarkába harap« – lett ennek a tájékozódásnak a szlogenje.
A Magyar Rádió irodalmi osztályának és a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárának programja ebbe a tájékozódási folyamatba kapcsolódott. Az utolsó pillanatban gyűjthettem össze azok emlékezését, akik még ezt a folyamatosságot személyükben is biztosították, továbbéltették: tanúságot tehettek ennek szellemiségéről. És elmesélhették a tárgyi vonatkozásokat, történeteik anekdotáit.”

Kabdebó Lóránt: Bevezetés. (Részlet). In: Uő: Elvesztett otthonok, Debrecen, Csokonai, 2003. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Kabdebó Lóránt: – Egy időben, a modern költészet megújulása idején, sokszor együtt emlegettek titeket mint ihlető példákat. Ugyanakkor, azt hiszem, világok választanak el titeket egymástól. Te érzel valamilyen kapcsolatot közöttetek, mit láthattak a fiatalabbak annak, és mit érzel különbözésnek?
Weöres Sándor: – Kapcsolat talán csak annyi, hogy a metafizikai érdeklődés bennem is erős. Verstechnikában egészen más világ az övé és az enyém: az ő folytonos igényes válogatása önmagából, énnálam pedig valami lazaság érezhető, olykor a szavaknak akkora tömege, amiből a kevés több lenne. Pilinszkynek a verseire azt lehetne mondani: kár, hogy ilyen kevés, miért nem több, az enyémre azt lehetne: kár, hogy ilyen sok, miért nem leszűrtebb, válogatottabb. Csodálatos, hogy Pilinszky mennyire lelki költő tudott lenni és az is maradni. Őt nem érdekelte a verstan, a metrika, mint engem, a költészet anyag. Van bennem valami nem elvi, hanem velem született materializmus, anyaghoz, röghöz tapadás. János csupa szárnyalás volt. Az anyagi dolgok azért mégis, őrá is hatottak, de az csupa átsuhanó mozzanat. Valahogy őnála a legdurvább, legfoghatóbb anyag is légiessé, könnyeddé válik. Engem pedig az anyag valahogy mindig megkötött és lehúzott.” 

Kabdebó Lóránt: Weöres Sándor Pilinszky János Szálkák című kötetéről. (Részlet). In: Uő: A műhely titkai, Budapest, Kozmosz Könyvkiadó, 1984. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„A Sorsfordító pillanatok egy-egy írói pályának azokat a pilléreit idézi fel, amelyekre épülhetett, amelyek segítségével úgy ívelhet, ahogyan ma ismerjük. Hogyan találkozik egy-egy ember a sorsával, ez önmagában is izgató példa lehet. Még inkább érdekes lehet, ha azokról az írókról van szó, akiknek a műveit jól ismerjük, becsüljük, szeretjük, vitatkozunk róluk.”

Kabdebó Lóránt: Bevezető. (Részlet). In: Uő: Sorsfordító pillanatok, Miskolc, Felsőmagyarország, 1993. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Szabó Lőrinc képszerkesztése épp az ellentéte a szimbolizmusénak. Ott minden szó, kép, gondolat feldúsítódik felhangjaival, a hozzá társítható teljességet kényszeríti képzeletünkbe. Szabó Lőrinc képei leszűkítők, specializálók. Egy-egy tárgyat épp teljességétől fosztja meg, pontosan belehelyezve az adott, egyetlen szituációba. A szimbolisták nagy betűvel írt Élet-e így kap nála egy jelzőt, mely látszólag kiteljesíti, valójában elveszi tőle a mindenre kiteljesedés illúzióját: »sokoldalu élet«. És ha még a mondatában vizsgáljuk, az igenévszói állítmány azzal, hogy a gazdagodásának lehetőségéről beszél, még inkább távolít az eredendő teljesség képzetétől: »még szebb s színesebb lett a sokalaku élet. « Az ember minden fenségét, titokzatosságát, egyediségét elveszítette, metaforájához már csak alkatrészeiből rakja össze a pusztán biológiai-fizikai létezését: »por- szülte hús-, csont- s ideggép. « A célhoz vezető egyetlen Út szétoszlik, egyéni változataira bomlik: »mert millió út indul el”. Az idő, mely nemrég forradalmakat érlelő nagyságában pompázott, most »tétlen idő«-vé fokozódik le.”

Kabdebó Lóránt: Babits műhelyében (1918−1922). III. A Föld, Erdő, Isten-kötet formavilága. (Részlet). In: Uő: Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1970. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„A Lóci- és Kisklára-versek pedig épp azért emelkednek ki a gyermekversek szokvány-megoldásaiból, mert Szabó Lőrinc nem a gyermeki cselekvés vagy gondolkozás reprodukálására törekszik bennük, hanem a gyermeki tevékenység felfogható, regisztrálható adatait önmagára vonatkoztatja, önmaga cselekvési és gondolkozási mechanizmusát vizsgáztatja vele (pl. Lóci óriás lesz, A légy; Pesti Napló, 1933. július 23; 1934. május 13.).”

Kabdebó Lóránt: Egy különbéke változatai. Berendezkedés a korlátozott életben. Különbéke (1933–36). (Részlet). In: Uő: Útkeresés és különbéke. Szabó Lőrinc 1929–1944, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974 – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Mi is tulajdonképpen a Tücsökzene? Versek füzére, amelyhez utólag maga a költő is hozzátesz egy újabb ciklust 1957-ben, vagy egy sajátos, csak azt jellemző kompozíciós törvények szerint alakított egységes műalkotás? Ne tévesszen meg elkészülésének legalább másfél éves időtartama, és a ciklus legtöbb darabját egyedien is érvényessé tevő kidolgozottsága; a Tücsökzene fogantatásától kezdve nem verses mozaiknak, hanem egységes lírai műalkotásnak készült. Témáját tekintve »életrajzi visszaemlékezéseknek« kezdi őket, és a tiszabecsi nagybácsi, az épp akkor meghalt ifjúkori tanácsadó emlékezetén dolgozik. Ugyanakkor az egész művet meghatározó lírai ihlet, amelyet a Nyitány szituációja bemutat, és amelyre vissza-visszatérően az egész mű utal ontológiai irányultságúvá teszi a Tücsökzené-t. A műalkotás minden mozzanatában állandóan és folyamatosan az emberi létezés értelmére, az embernek a természetben elfoglalt helyzetére és a másik emberhez fűződő társas viszonyára kérdez rá […] Az életrajzi költemény vállalása ezáltal, nemcsak a személyes életrajz, hanem az alkotói pályakép mozzanatainak és erővonalainak összegzését jelenti, amely elengedhetetlenül szükséges volt költészete megújításához, új meghatározóinak megteremtéséhez, ekkor jelentkező lírai ihlete kiteljesítéséhez, önmagát a műalkotásban megszüntetve megteremtő Passiójához. Ezáltal kapcsolódik a mű témája és lírai ihlete: az életrajz és az ontológiai igény egymással összefonódó, egymásból következő meghatározottsága alakítja a lírai életmeditációt, Szabó Lőrinc újabb személyiséglátomásának a műformáját.”

Kabdebó Lóránt: Szemben önmagával (1945–1947). A költő életmeditációja. A Tücsökzene műformája. (Részlet). In: Uő: Az összegezés ideje. Szabó Lőrinc 1945–1957, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Szabó Lőrincnek a Különbéke idején használt epikus jellegű verse tehát a dolgok leírására, a róluk szerzett adatok feldolgozására alkalmas ugyan, mégsem válhat nála természetük teljes feltárására képessé. A költő ennek az ellentmondásnak tudatában van, vállalja ezt az önkorlátozást, de a lemondás, a töredékké válás fájdalmát nem titkolhatja. Ugyanakkor sohasem mond le arról – épp a tudomásulvétel e fájdalma jelzi –, hogy a dolgok összefüggését, természetét keresse.

Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc epikus verse. (Részlet). In: „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”. A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc költészetében. Részlet, Budapest, Argumentum, 1996. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Az elkészült könyv Szabó Lőrinc közéleti szereplésének, világnézeti és ideológiai állásfoglalásainak monografikus teljességre törekvő összegzését adja. A hagyományos monográfiáktól annyiban tér el, hogy nem időrendi sorrendben, hanem tematikai csoportosításban vezeti végig Szabó Lőrinc gesztusainak, kijelentéseinek, vélekedéseinek alakulását, változását a húszas évek végétől az ötvenes évek elejéig.

Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc „pere”. (Részlet), [Budapest], Argumentum, 2006. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Rejtélyes szonettek. Itt élt közöttünk egy Szabó Lőrinc nevű magánember, aki mellesleg századának egyik legkimagaslóbb költői teljesítményét alkotta meg. Kiterjedt levelezéséből, életének megmaradt és ma már nagyrészt közgyűjteményekben őrzött és számbavett dokumentumai alapján lassan élete minden percére kiterjedően ismerjük életrajzát. Kortársai emlékezéseikben számtalanszor hivatkoztak rá, szeretettel és vitatkozva emlegették, életműve értéke ma már vitán felül áll. Az ismerős adatok mégis nem egyszer titkokat fednek. A már publikált életmű is megfejtésre vár. Poétikájában éppúgy, mint filológiájában. Izgalmassá akkor válik a kérdés, ami- kor a két szempont ellentétes következtetésekre sarkall.”

Kabdebó Lóránt: Titkok egy élet/mű-ben. Szabó Lőrinc utolsó versciklusának poétikai és filológiai szembesítése. (Részlet), Miskolc, ME BTK Szabó Lőrinc Kutatóhely (Szabó Lőrinc füzetek 11.), 2010. – Magyar Elektronikus Könyvtár