2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

Az 1867-ben megkötött kiegyezés nyomán Magyarországon helyreállt az alkotmányosság, ami a sajtószabadság bevezetését is magával hozta. A gazdasági és kulturális fejlődés, illetve a kedvező jogi környezet elvezetett a sajtó és a könyvkiadás aranykorához: új, tőkeerős vállalatok alakultak az Athenaeumtól a Révai Testvérek Irodalmi Intézetén át a Franklin Társulatig.
Az ekkoriban mintegy hatezer tagot számláló Szent István Társulat dinamikus fejlődésnek indult Ipolyi Arnold kanonok vezetésével, aki 1869–1872 között töltötte be az alelnöki tisztséget. Legfontosabb eredménye a katolikus népiskolák tankönyvekkel való ellátásának megszervezése volt, amelyeket – a nemzetiségek igényeire tekintettel – bunyevác, horvát, német, ruszin, szerb, szlovák, szlovén és vend nyelveken is kiadtak. Utódja, Tárkányi Béla nagy hangsúlyt fektetett a szélesebb társadalmi rétegek megszólítására, a katolikus népi irodalom megteremtésére. Ekkoriban indult útjára az úgynevezett „népiratkák” sorozatának kiadása. Az olcsó füzetek röviden, közérthető formában tárgyaltak különböző közérdekű, sokszor gyakorlati szempontból is jelentős kérdéseket.
Bár már a társulat első éveiben felmerült a szándék népszerű témákat érintő, kis terjedelmű, olcsó füzetek megjelentetésére az erkölcs- és ízlésrombolónak ítélt ponyvák visszaszorítására, a Népiratkák sorozat végül 1886-tól jelent meg rendszeresen. Az egyes füzetek terjedelme általában 8‒24 oldal között mozgott, de nemegyszer meghaladta a 40–50 oldalt is. Az 1919-ig megjelenő füzetek széles tematikát öleltek fel a szentek életétől a mindennapokra vonatkozó hasznos tanácsokig. A szerzők olykor versbe szedve írták meg a gondolataikat, máskor néhány magyarázó rajzot is mellékeltek. A szerkesztők ügyeltek rá, hogy az alsóbb társadalmi rétegek, így a parasztság érdeklődését felkeltő kérdésekről szóljanak a kiadványok. Olvashattak a pálinka, a vadházasság, a hazugság veszedelméről, a baromfi-, nyúl-, sertés-, marha- és selyemhernyó-tenyésztésről, a mű- és istállótrágyáról, a méhészkedésről, a filoxéráról, a futóhomokról, a koleráról, valamint a polgári kötelességekről, az új pénznemről, a háziiparról, a nemzetiségekről, a szocializmusról („czuczilistákról”) és történelmi tárgyú témákról is. A ponyvairodalomra jellemző módon a szerzők nevét itt sem mindig tüntették fel a címlapon. A sorozat több mint harminc éve alatt 329 füzet került ki a nyomdából, és megjelent 11 szlovák, 2-2 román és horvát „népirat” is. Némelyik füzet olyan sikeres volt, hogy második, harmadik kiadást is megért.

Giesswein Sándor (1903‒1921). In: Élet, 1. évf. 20. sz. (1909. május 16), 654. – Törzsgyűjtemény 

A társulat alelnöke, Giesswein Sándor győri kanonok – aki komoly, nemzetközileg is jelentős tudományos teljesítményt tudhatott magáénak – az első világháború kitörését követően növekvő szomorúsággal szembesült a világégés következményeivel, a magyar társadalom egyre súlyosbodó válságával. 1915-ben ezért javaslatot tett arra, hogy a társulat 1887 óta működő Tudományos és Irodalmi Osztályát továbbfejlesztve hozzák létre a Szent István Akadémiát, amely a katolikus tanítás szellemében kidolgozza a háború utáni újrakezdés szellemi alapjait. A testület számára négy szakosztályt tervezett: I. hittudomány, bölcselet, neveléstudomány; II. történelem és segédtudományai, jog- és államtudományok, társadalomtudományok; III. irodalomtörténet, nyelvészet, esztétika, művészettörténet, szépirodalom; IV. mennyiségtan és természettudományok. Javaslatát támogatta Csernoch János hercegprímás, majd a társulat közgyűlése is.
A testület 1916-ban kezdte meg működését. Szabályzata szerint „a Szent István Akadémia a tudományt és irodalmat katolikus szellemben műveli és terjeszti”. Első elnöke Giesswein Sándor lett, a tagságot pedig választás és a hercegprímás mint fővédő megerősítése nyomán lehetett megszerezni. A létszámot kezdetben 177 főben szabták meg. A kezdeményezés kedvező visszhangra talált a magyar tudományos közösségben. Amikor a nagy tekintélynek örvendő fizikust, báró Eötvös Lorándot felkérték, hogy vállaljon tiszteletbeli tagságot a szervezetben, akkor ő „kitörő örömmel abban fejezte ki véleményét, hogy végre van valaki, aki egy magyar katolikus akadémia megvalósítására gondol! S nemcsak készségét fejezte ki a tagság elvállalására, hanem útbaigazítással és tanáccsal is szolgált a tudomány körében dolgozó tudósok tekintetében”.
A nagyszabású, sokszor évfordulókhoz kötődő ünnepi ülések mellett a szakosztályok negyedévenként rendeztek felolvasóüléseket, ahol egy-egy tudományos kérdést vitattak meg, majd az előadásokat megjelentették nyomtatásban. Az akadémia pályázatokat is kiírt: Giesswein Sándor például 1917-ben ötezer koronás alapítványt hozott létre olyan művek jutalmazására, amelyek „a szociális problémák és reformok valamelyikét konstruktív irányban fejlesztik”. 1923-tól hat éven keresztül kiosztották a Fraknói-nagydíjat „az évközben megjelent művek legjelesebbikének kitüntetése végett”. A díj elnyerésére olyan könyvek pályázhattak, amelyek „valamelyik tudománynak ismeretanyagát gyarapítják vagy a stíl és előadás tökélyére törekedve elismerésre és utánzásra méltó sikert mutatnak fel”.
A testület hamarosan nagy társadalmi megbecsültséget vívott ki magának: kiadványai megjelentetését számos mecénás támogatta, rendszeresen segélyezte a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, az 1920. évi IX. törvénycikk szerint pedig az akadémia elnöke tiszténél fogva tagságot kapott a főváros törvényhatósági bizottságában. Az elismerést jelzi az is, hogy 1921-ben gróf Apponyi Albert vállalta az akadémia elnöki tisztét, beiktatásán pedig – az egyébként református felekezetű – Horthy Miklós kormányzó is részt vett. Apponyi halála után az akadémia vezetőjévé Serédi Jusztinián hercegprímást választották meg.
A második világháború, majd a szovjet megszállás egy időre megakasztotta ugyan a működést, de 1946 májusában megtarthatták az akadémia együttes ülését, és ezután – a korábbinál jóval szerényebb keretek között ugyan – folytatódhatott a testület belső élete. Új tagokat is felvettek, köztük első ízben zeneművészeket és képzőművészeket. 1948 februárjában elnökké választották Egyed István jogászprofesszort, aki székfoglalójában elmondta: az akadémia „nem kíván ellentéteket szítani; nem támadó célzatú és nem szeparatisztikus; a napi politika teljes kizárásával kíván részt venni az együttes építőmunkában. A felebaráti szeretetet és az ebből folyó szociális igazságot kívánja alaptörvénnyé, az erkölcsi szempontokat uralkodóvá tenni”. A kiépülő sztálinista diktatúra azonban hamarosan ellehetetlenítette a katolikus szellemiségű szervezetek munkáját: az akadémia „az Állami Egyházügyi Hivatal kívánságára 1951 augusztusában beszüntette működését és alapszabály-szerűen önként feloszlott”.
Az újrakezdés lehetősége a rendszerváltást követően jött el. Az új alapszabály értelmében az akadémia egyházmegyei tudományos társulás, amely szokásjogi alapon az esztergom–budapesti érsekség főhatósága alatt áll. Hivatalos megalapítása 2003 márciusában történt, a következő évben pedig felvette a Szent István Tudományos Akadémia nevet. A tagság legfeljebb száz főt tehet ki, a megválasztás feltétele a nemzetközileg is elismert tudományos munkásság és a katolikus közéletben való aktív részvétel. A testület ma már az akadémiai székfoglalók mellett saját szervezésű konferenciákat is tart, és társrendezőként közreműködik tudományos tanácskozások létrehívásában.

Katholikus Szemle, 1887 – Törzsgyűjtemény

A teljes magyar értelmiségi közösség megszólítására a társulat 1887-ben indította meg egészen 1944-ig megjelenő folyóiratát, a Katholikus Szemlét, amely tudományos igénnyel, de a művelt nagyközönség igényeihez alkalmazkodva képviselte a nyilvánosság előtt a katolikus álláspontot.
A lap kezdetben évente négyszer, majd ötször, 1899-től pedig tíz alkalommal jelent meg és számos tudományterületről közölt tanulmányokat. Munkatársai nagy része a társulat ismert írói közül került ki. Az 1920-as években 64, 1930-tól 80 oldal terjedelemben látott napvilágot. A tanulmányok mellett hazai és külföldi folyóiratok szemléjét éppúgy megtalálhatták az olvasók, mint könyvismertetéseket, bírálatokat, amelyekhez az évek során színházi és képzőművészeti rovatok társultak. Szépirodalmi alkotásokat (köztük műfordításokat) is közöltek, és útirajzok is színesítették a kínálatot. Az 1930-as évek elejétől egyre több aktuális társadalmi kérdéssel foglalkoztak. A lap 1934-ben tartalmában és külsejében is megújult, elmaradt a szépirodalom, majd a háború alatt a terjedelem a felére csökkent. A folyóiratot a társulat tagjai tagilletményként kapták. A magas színvonalú tudományos orgánum 1944-ig jelent meg Magyarországon. Megszűnése után öt évvel, 1949-ben Rómában élesztették újjá, ahol negyedévente jelent meg. A rendszerváltozás után, 1991-ben ismét megkísérelték hazai kiadását, de ez nem valósult meg.

A Szent István Társulat palotája. In: Horváth E. János: Nagy Budapest Útmutató a Fővárosban, Budapest, Szent István Társulat, 1910, 143. – Törzsgyűjtemény

A könyvpiaci verseny élesedése nyomán a vezetőség felismerte, hogy egy saját nyomda létesítése komoly anyagi előnyökkel járna, ezért megkezdték az előkészületeket egy új, korszerű, nyomdaüzem befogadására is alkalmas székház felépítésére. Budapest belvárosában, a Szentkirályi utcában 1898-ban adták át a Hofhauser Antal tervei szerint, mintegy félmillió koronás költséggel épült, reprezentatív, háromszintes, neogótikus palotát, amely egyebek mellett 14 bérlakást is magába foglalt. Az új épületben hozták létre Kohl Ferenc nyomdászmester felügyelete alatt a legmodernebb igényeket is kielégítő Stephaneum Nyomdát, amely 1899 tavaszán kezdte meg működését. Kapacitása olyan jelentős volt, hogy a saját kiadványok nyomtatásán kívül komoly hasznot hajtó bérmunkákat is vállalhatott. A társulati igazgató 1903-as jelentése szerint a Stephaneumban „a könyveken s egyéb nyomtatványokon kívül 4 napilap, 11 hetilap, 5 kéthetenként megjelenő lap s 13 havi folyóirat készül, bizonyságául annak, hogy modernek, teljesen berendezettek és versenyképesek vagyunk”.
A gazdasági versenyben való helytállást szolgálta 1905-ben a termelőmunka két részvénytársaságba való szervezése, a Szent István Társulat Könyvkiadóhivatala és Könyvkereskedése Rt., illetve a Stephaneum Nyomda Rt. megalapítása. Mindkét vállalkozás részvényeinek abszolút többsége a társulat tulajdonában állt, így jogosult maradt a tiszta haszon felére, amelyből kulturális munkáját és segítő célú akcióit finanszírozhatta. A kiadó saját könyvesboltot nyitott Budapesten és Szegeden.
A társulat a dualizmus korában tehát nagyvállalatként is megállta helyét, és egyre növekvő gazdasági erejét az alapítók elgondolásainak szolgálatába állíthatta. Ahogyan az első fél évszázad történetét megíró Notter Antal 1904-ben megállapította:

Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 1. rész, 2. rész

Stühmer Frigyesnek (Mecklenburg, 1843. december 18. – Budapest, 1890. május 11.) a neve méltán vált fogalommá. A német születésű cukrászmestert a kiegyezés után felpezsdülő gazdasági élet, a vállalkozók hirtelen megsokasodó lehetőségei csábították Budapestre a hamburgi majd prágai tanulóévek után, amelyek során nem csak a cukorka- és süteménykészítés mesterfogásait sajátította el, hanem a könyvvitelt is.  Stühmer 1868-ban érkezett Pestre és az Ősz (ma: Szentkirályi) utcában először bérbe vett, majd megvásárolt egy műhelyt, ahol eleinte kézműves módszerekkel készítette a cukorkákat. Tömegárut gyártott, de olyan szakmai igényességgel, hogy termékei hamarosan az egész országban keresetté váltak. 1882-ben emeletes gyárépületet emeltetett, csokoládégyártó gépeket vásárolt. Megnyitotta első édességboltját a Kecskeméti utcában. Elsőnek kezdi meg az országban a kakaóbab feldolgozását, tehát saját maga készíti a csokoládétermékek alapanyagát is. Ötletesen oldja meg a hiányzó technikai feltételek megteremtését is; hűtőgép hiányában a gyár északi fekvésű alagsorában, márványasztalokon hűti, fagyasztja a kényes, romlandó árut. 1887-ben már 3000 tonnára nő a cukorkatermelés és az ezen nyert haszonból fejleszti tovább a csokoládégyártást.  A túlhajszolt életmód, a túlfeszített munka következtében Stühmer fiatalon, 47 éves korában halt meg. A gyárat özvegye, majd fia vezette tovább és a magánvállalkozásból nőtt ki később a Budapesti Csokoládégyár. 

Az alapító, Stühmer Frigyes portréja. In. MúzeumDigitár. (Őrzőhely: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum)

Stühmer Frigyes (1843–1890) hamburgi cukrászmester 1866-ban telepedett le Magyarországon, és 1868-ban Pesten, az Ősz (ma Szentkirályi) utcában alapított cukorkagyárat. 1883-tól kezdett csokoládégyártással is foglalkozni, amikor gőzüzemű csokoládégyárat épített, s ezzel meghonosította Magyarországon a nagyüzemi csokoládégyártást. Nagy szerepet játszott abban, hogy a luxuscikknek számító csokoládé elindult a közszükségleti cikké válás útján. Kitűnő termékeivel hamarosan virágzásba hozta üzemét. Az ipar fejlesztésében kifejtett tevékenységéért Ferenc József 1885-ben érdemkereszttel tüntette ki, s az elsők között kapott engedélyt termékein a magyar címer használatára.

Frutti. Grafikus Georg. Jelzet: PKG.1935/144 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

1890-ben bekövetkezett halála után először felesége és sógora vette át a céget, majd másodszülött fia, dr. Stühmer Géza (1884–1978) vezette tovább a gyárat, mely 1928-ban egyéni cégből részvénytársasággá alakult. Folyamatosan fejlesztettek, és a kis, földszintes üzem helyére ötemeletes gyárépületet emeltek, 1941-ben pedig felépítették az ország legnagyobb, Európa egyik legmodernebb csokoládégyárát a Vágóhíd utcában, amely a tulajdonosváltásokat követően ma is működik.

Tibi nemcsak a Mama kedvence. Grafikus: Kiss Ernő.  Jelzet: PKG.1938/232 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Stühmer cég európai színvonalú kereskedelmi kultúrát képviselt, nemcsak termékei voltak vonzóak, de a cég fióküzleteit is a legnagyobb gonddal tervezték, legyen szó magyarországi vagy éppen párizsi, bécsi üzletekről. A 30-as években a cég széles körű reklámtevékenységet folytatott, a termékek csomagolását jeles iparművészekkel (Lukáts Kató, Jeges Ernő, Szirmai Ili) terveztették, és a Stühmer-dobozok messze földön híressé váltak. Olyan, máig népszerű termékek születtek ekkor, mint a Tibi csokoládé, a Frutti karamella, a Zizi drazsé, a Ropp ostyaszelet, a Bronhy, a Gripp cukorkák vagy az „E” kakaó a pöttyös dobozban.

E kakaó. Grafikus Berger. Jelzet: PKG.1934/180 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyárat 1948-ban államosították, és beolvasztották a Magyar Édesipari Vállalatba, később pedig az üzem felvette a Budapesti Csokoládégyár nevet. A privatizáció során, 1992-ben a gyár a Stollwerck Budapest Kft., majd a Bonbonetti Zrt. tulajdonába került. Korszerűsítették a termelést, egyes termékek gyártását beszüntették, de továbbra is készítik például a Tibi csokit, a konyakos meggyet, a Dunakavicsot, a francia drazsét, melyek eredetileg Stühmer-termékek voltak.

Zizi. Grafikus: Lonkay Antal. Jelzet: PKG.1947/182 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Stühmer márkanevet Csóll Péter egri vállalkozó a 2000-es évek közepén megvásárolta az akkori tulajdonosától, és újra minőségi Stühmer-termékek gyártásába kezdett. Az eredeti ízekhez az egyes termékek eredeti márkanevére is szükség volt, melyeket szintén vissza kellett vásárolni a jogutód Bonbonettitől. A fokozatos fejlesztéseknek is köszönhetően egyre sikeresebb cég visszaadta az eredeti rangját ennek a magyar márkanévnek.

Ropp mogyorós szelet. Grafikai plakát [ante 1945]. Jelzet: PKG.én/169 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. A kép forrása:  Magyar Digitális Képkönyvtár

2008-ban Novaj községben átadták a Stühmer Csokoládéüzemet. Itt gyártják úgynevezett nosztalgiatermékeiket, a Melódia szeletet, az Aranydesszertet, a Stühmer Rózsát, a Korfu szeletet és a Százszorszép desszertet. 2014 júliusában újabb, a legkorszerűbb berendezésekkel felszerelt gyártóüzemet adtak át Makláron. A cég márkaboltjaiban, Egerben, Gyöngyösön, Kecskeméten és Budapest három pontján is várják a vásárlókat!

A Bevezető forrása: Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1993 és 1990 [Borsódy Mihály]).

Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

2023. november 22–24. között munkatársaink, Makkai T. Csilla, Mihály Eszter, Szűcs Kata Ágnes és Varga Emese Transkribus workshopot tartottak könyvtárunkban. A Transkribus egy történelmi dokumentumok, kéziratos források szövegfelismertetésére és -átírására szolgáló mesterségesintelligencia-alapú platform. A háromnapos műhelymunka során a platform alapvető funkcióit és felhasználási lehetőségeit sajátíthatták el a résztvevők.

A közgyűjteményi intézmények dolgozóit és az egyetemi hallgatókat megcélozva úgy alakítottuk ki a háromnapos programot, hogy akár egy, akár a teljes részvétel esetén, jól használható tudást szerezzenek a hallgatók. Akik mindhárom napon részt tudtak venni a képzésen, egyre bővebb és mélyebb gyakorlati és elméleti tudást sajátíthattak el.
Minden nap tananyaga egy-egy főbb tematika köré épült, ezáltal mindig más oldalról közelítettük meg a Transkribus használatát, illetve az ehhez kapcsolódó munkafolyamatokat. A délelőttök az elméleti tudás, az alapismeretek elsajátítására fókuszáltak, délután pedig a gyakorlaté volt a főszerep. A nap végét mindig egy egyórás „napközivel” zártuk, amelynek során a workshop tematikáján túlmutató kérdéseket, problémákat vitattunk meg.
A teljes program itt érhető el.

Köszöntő

Az első napon (november 22.) a digitális szöveg előállítása volt a fókuszban, olyan témák kerültek előtérbe, mint a digitális filológia fogalma, a digitális szövegkiadás előnyei és a különböző típusú szövegkiadások jellemzői. Megmutattuk, hol helyezkedik el a Transkribus a digitális szövegkiadás munkafolyamatában, ismertettük a szoftver alapvető funkcióit, a platform felépítését, illetve kiemeltük az asztali és a webes felületek közötti különbségeket.

Makkai T. Csilla előadása a digitális szöveg előállításáról. Fotó: Visky Ákos

A délutáni két szekcióban elkezdtük az első gyakorlatokat, a résztvevők létrehozták saját gyűjteményüket, amelyen kipróbálták a platform alapfunkcióit, illetve megismerkedtek az automatikus szegmentálás és kézírás-felismertetés gyakorlatával. Ennek kapcsán a saját kézírás-felismertető modell létrehozása is szóba került, de ezen a napon még csak elméleti szinten foglalkoztunk a témával. Arra törekedtünk, hogy a nap végére a résztvevők akár önállóan is bele tudjanak kezdeni saját kéziratos anyaguk feldolgozásába.

Az első szegmentálási gyakorlatok. Fotó: Visky Ákos

A második nap (november 23.) fókuszában a Transkribus és a kézírás-felismertetés állt. Bár mindegyik nap előkerült a téma, ezen a napon alaposabb betekintést adtunk a Transkribusról mint szervezetről és a tagsági rendszerről. Szintén bemutattuk a Transkribus helyét a munkánkban, azaz a Digital Humanities Platform (dHUpla) workflowjában. Az alkalmat megragadva kitértünk a dHUpla felületére is, ahol a digitális szövegkiadásokat publikáljuk. Kontextusba állítva a munkánkat, más magyar nyelvű és külföldi digitális szövegkiadásokat is megmutattunk a jelenlévőknek.
A délelőtt második felében a résztvevők megismerkedhettek a Transkribus platform felépítésével. Ebben a gyakorlati szemléletű bemutatóban ismertettük a webes interfész felületét, felhívva a figyelmet az asztali és a webes alkalmazások közötti különbségekre. Kiemeltünk néhányat a jelenleg elérhető, fejlesztés alatt álló béta funkciók közül, s figyelembe véve, hogy a jelenlévők többsége közgyűjteményi dolgozó volt, kitértünk arra is, milyen metaadatolási lehetőségekkel rendelkezik jelenleg a webes alkalmazás.
A két délutáni szakasz arra készítette fel a jelenlévőket, hogy a későbbiek során akár önállóan is belekezdhessenek egy kézírás-felismertető modell építésének folyamatába.

Műhelymunka. Fotó: Visky Ákos

Azokkal, akik már második napja voltak jelen, tovább mélyítettük az automatikus szegmentálási és szövegfelismertetési gyakorlatot, valamint azt, hogy hogyan lehet akár manuálisan, akár a részletes beállítások segítségével javítani a kapott eredményeken. A modellépítés gyakorlatát egy elméleti bevezetővel alapoztuk meg, amelyben kitértünk a gépi tanulás által kínált mesterséges neurális hálózatok működésére, illetve arra, hogyan vonatkoztatható mindez a kézírás-felismertetésre. Ezután a résztvevők egy általunk előkészített, azaz szegmentált és átírt mintakorpuszon – amely az OSZK Fond VIII. jelzetű gyűjteményen, Petőfi Sándor levelezésén alapult – elkészítették az első kézírás-felismertető modelljüket a Transkribus webes interfészének segítségével.

Szűcs Kata Ágnes a modellépítés elméletébe vezeti be a résztvevőket. Fotó: Visky Ákos

A harmadik napon (november 24.) arra fókuszáltunk, hogy a modellépítésen túl hogyan hasznosítható egy Transkribusban előállított kéziratos korpusz. A délelőtt folyamán a felhasználási módokra tértünk ki, ennek fényében újra elhelyezve a Transkribust az általunk kialakított munkafolyamatokban. Ezúttal azonban nagyobb hangsúlyt fektettünk a digitális szövegkiadások típusaira, és az ezekhez szorosan kapcsolódó TEI XML-szerkesztésre is. Egy modern felhasználói igényeket maximálisan kielégítő digitális szövegkiadás kapcsán feltétlenül beszélnünk kellett a kép és szöveg párhuzamos megjelenítésének fontosságáról, valamint arról, hogy ez hogyan valósítható meg a Transkribus segítségével. Példának a már említett digitális bölcsészeti platformunkat és a Transkribus saját fejlesztésű, szövegkiadásokra alkalmas Transkribus Sites elnevezésű, béta verzióban működő oldalt hoztuk.

A kézirat-feldolgozás fázisai. Fotó: Visky Ákos

A délelőtt második felében ismét a Transkribus alkalmazás alapvető funkcióira koncentráltunk. A webes és az asztali alkalmazások közötti különbségek részletezése során ezúttal az exportálási lehetőségeket ismertettük részletesebben.
Az ebédszünetben a jelentkezőknek lehetősége nyílt a Digitalizáló Osztály munkájának megismerésére, Kukár Barnabás Manó vezetésével.
A délutáni szekció során ismét a gyakorlat került előtérbe. Erre az alkalomra azt tűztük ki célul, hogy a jelenlévőkkel együttesen hozzunk létre egy közös kézírás-felismerő modellt, amely a teljes workshopot is keretbe foglalta. Erre az önálló feladatra leginkább azok voltak felkészülve, akik már harmadik napja jelen voltak, de több-kevesebb segítséggel azok is teljesíteni tudták a feladatot, akik először ismerkedtek a felülettel.

Konzultáció. Fotó: Visky Ákos

A modellépítés gyakorlatát tehát arról az oldalról közelítettük meg, hogy egy előkészített korpusz helyett a jelenlévőknek önállóan kellett létrehozniuk egy szegmentált és átírt dokumentumot, amelyet használni tudtunk a folyamat során. A feladat nagyságát ellensúlyozta, hogy a nagy népszerűségnek örvendő workshop napi közel 30 jelentkezőjének elég volt fejenként egy dokumentumot elkészíteni ahhoz, hogy összeálljon egy tanítókorpusz. A nap végén az előállított a dokumentumokat egy közös gyűjteménybe másolva megépítettük az első közös kézírás-felismertető modellt.

Dolgoznak a gépek. Fotó: Visky Ákos

A háromnapos esemény komoly előkészületet és intenzív jelenlétet igényelt a részünkről, s ugyanígy aktív közreműködést a hallgatók részéről is. A résztvevők visszajelzései rendkívül pozitívak és előremutatóak voltak, nagy öröm számunkra, hogy a műhelymunka során valóban hasznos ismerteteket és gyakorlati tudást sikerült átadni, s újabb szakmai kapcsolatok, ismeretségek alakulhattak ki.

A csapat. Fotó: Visky Ákos

Szűcs Kata Ágnes és Varga Emese
(Digitális Bölcsészeti Központ Digitális Filológiai Osztály)

2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

A 19. század első felében a polgári életforma terjedésével szélesedett az olvasóközönség, nőttek a könyvkiadási példányszámok. A könyvek növekvő részét már a szakosodott vállalkozások jelentették meg. A kiadás és kereskedés kezdett elválni a nyomdászattól. A reformkorban sorra alakultak a kaszinók, az olvasó- és társalkodóegyesületek. Az 1830-as években megerősödött a magyar sajtó is: 1831-ben a rendszeres sajtótermékek száma 27, míg 1847-ben 33 magyar, illetve összesen 59 különböző típusú lap jelent meg. Az 1840-es évek élénk sajtóélete következtében pedig kivirágzott a politikai sajtó.
A magyar katolikus egyházban felismerték, hogy új típusú, dinamikus pasztorációra van szükség. Fogarasy Mihály nagyváradi kanonok a Religio és Nevelés című katolikus folyóirat 1844. évi decemberi számában Eszmék egy nevelési, épületes és fölvilágosító könyvek terjesztésére alakítandó társulat szerkezetéhez címmel tanulmányt tett közzé. E szerint egy olyan társulatot kell létrehozni Magyarországon, amely olcsó és jó könyvekkel látja el a katolikusokat, amelyek erősítik hitüket, valamint egyházhűségüket.
A Fogarasy köré szerveződő lelkes csoport 1847 februárjában tartott gyűlésén kimondta, hogy meg kell alakítani a Jó és Olcsó Könyvkiadó Társulatot. Elkészítették az alapszabályokat, a programot, valamint széles körben terjesztették az országban a jelentkezési íveket. 1847 májusában megtartották az alakuló ülést a pesti Központi Papnevelő Intézet könyvtártermében. Igazgatónak Fogarasyt, aligazgatónak Somogyi Károlyt, a Religio és Nevelés szerkesztőjét választották meg. Kopácsy József hercegprímás elvállalta a fővédői tisztséget. Noha kérvényezték az állami működési engedélyt, annak megérkezése nélkül jelent meg 1847 novemberében első kötetük, az 1848. évre szóló Keresztény Naptár, 5000 példányban. A második (1849. évi) már 30 000 példányban került az olvasók elé, megjelent németül és szlovákul is. A társulat egy évtizeden keresztül, 1858-ig jelentette meg, majd 1862-től új címen adták ki.
1848-ban a tavaszi események következtében már nem volt szükség az engedélyre: az április első felében szentesített 1848: XVIII. törvénycikk, a sajtótörvény eltörölte a cenzúrát, valamint általános sajtószabadságot hirdetett. Ezt követően az 1848. május 1-én közreadott alapszabályzat pontosan kijelölte a Jó és Olcsó Könyvkiadó Társulat tevékenységének céljait, kereteit, tartalmát, távlatait – máig tartó hatással. „Annak, ki most tétlenségben marad, nincs jövője” – nyilatkozta Fogarasy József: a társulat a papságra és a világiak támogatására, munkájára egyaránt számított.
Júliusban jelent meg a társulat első folyóirata, a Katholikus Néplap első száma, továbbá az alapszabályokban meghatározott háromirányú könyvkiadási program, amelyet a „nép számára”, az „iskolai ifjúság számára”, a „műveltebbek számára” terveztek.

A Katholikus Néplap első száma – Törzsgyűjtemény

A néplap hasábjain közzétették többek között Tárkányi Béla a Jertek, keresztény lelkek című egyházi népének dallamára énekelhető, lelkesítő költeményét, Egri nemzetőrség tábori éneke címmel. 1848 őszétől a szabadságharc megnehezítette a rendszeres működést, a társulatnál így kisebb munkák, a szentképes imalapok kiadása mellett döntöttek.
Négy hónap szünet után, 1849 februárjában jelent meg ismét a Katholikus Néplap. Noha politikai eseményekről, a szabadságharc fejleményeiről ekkor már nem esett szó benne, mégis közölte a püspöki kar 1849 januárjában kiadott körlevelét, amelyben a főpásztorok törvényes uralkodónak ismerték el Ferenc Józsefet.
Nem sokkal megindulása után a Katholikus Néplap (1848‒1872) fejlécében illusztrációként egy egyszerű kereszt jelent meg, amely a következő években először kissé módosult, majd 1853-ban kiegészült az Eucharisztia ábrázolásával. 1855 júliusától kezdve pedig gyors egymásutánban négy metszet váltotta egymást a lappéldányok fejlécén, hogy végül az utolsó 1860 januárjától véglegessé váljon. A Szűzanyát, Magyarország Védasszonyát ábrázoló illusztráció azonban nemcsak a Katholikus Néplapnál állandósult, hanem megszűnése után annak folytatása, a Katholikus Hetilap (1873‒1886) fejlécén is ugyanez az ábrázolás tűnt fel, így is jelezve a folytonosságot.

Az első kiadványok között volt Szabó Imre Tanácsadó a falusi nép számára című munkája is, amelyben a szerző a márciusi forradalom nyomán bekövetkezett társadalmi változások lényegét igyekezett összefoglalni.
A szerző harmincoldalas füzetében egyszerű és világos stílusban összefoglalta a március‒áprilisi politikai eseményeket követő változások lényegét. Néhány fejezetcímet érdemes kiemelni: Az uj kormány, vagyis a’ ministerium. Szabadság. Egyenlőség, testvériség. Népképviselet. Közteherviselés. Nemzeti őrsereg. Megszünt a’ robot és dézsma. Szabó Imre Isten mindnyájunkkal! című bevezetőjében kiemeli, hogy:

A szabadságharcot követően a társulat alapszabályait hatósági felszólításra újra kellett szerkeszteni. 1852-ben került sor az első közgyűlésre, amelyen bejelentették, hogy a társulat felveszi Szent István nevét. A társulat a sajtókiadványokon túl az „élőszóval” (tudományos, ismeretterjesztő, népszerűsítő előadások), valamint karitatív jellegű feladatokkal (például gyűjtések, szociális munkák) is kívánta tágítani feladatkörét. Az 1857. évi alapszabályzat végül azonban eltekintett ezektől. A társulat néplapot adott ki magyar, német, szlovák és rutén nyelven, valamint az 1850-es években jelentette meg a Családi Lapok című tudományos és szépirodalmi folyóiratát.
A lap 1852-ben, kétheti rendszerességgel indult meg, és 1860-ig adta ki a társulat. A szerzők közül érdemes említeni (a teljesség igénye nélkül) Lisznyai Kálmán, Lonkay Antal, Nagy Miklós, Szász Károly, Tóth Kálmán, Danielik József, Győry Vilmos, Ipolyi Arnold, Vajda János nevét.

A Családi Lapok (megjelent: 1852–1860) díszes címoldala 1852-ből – Törzsgyűjtemény

Az 1850-es évek elején többféle iskoláskönyv jelent meg a társulat gondozásában ‒ egyes kiadványok magyar, német és szlovák nyelven is. Emellett a „nép számára”, valamint a „műveltebb” közönségnek is szolgált kiadványokkal, továbbá imakönyvet adott ki Pázmány Péter imáiból, illetve megjelentette Alessandro Manzoni A jegyesek című regényét.
1853 és 1857 között a legnagyobb példányszámban kiadott termékei a népiskolai tankönyvek voltak, de kínálatában szerepeltek katekizmusok, imakönyvek, teológiai művek, történelmi és irodalmi témájú kötetek is. E kiadványok javarészt a papságot, illetve a műveltebb társadalmi rétegeket célozták meg. Ezen évek sajtótermését Danielik János igazgatói irányvonala határozta meg, aki úgy vélte, elsősorban a művelt réteg, az értelmiség, az arisztokrácia körében kell hatni. Kezdeményezésére adták ki az olasz történész, Cesare Cantù Világtörténelem című sorozatát, illetve az Egyetemes Magyar Encyclopaediát.
A társulat kiemelt feladatának tekintette a művelt olvasóközönség igényeinek kiszolgálását a korszerű alapműveltséget összefoglaló tudástárak megjelentetésével. Az 1850-es közgyűlésen felmerült egy „egyházi ismeretek tára”, vagyis lexikon kiadása. 1858-ban a választmány hivatalosan is magává tette „egy közhasznú s minden ismereteket magában foglaló s fölvilágosító” enciklopédia megjelentetésének tervét, majd báró Eötvös József vezetésével bizottság alakult a munkaprogram összeállítására. Az elképzelésnek azonban sok belső ellenzője akadt, aki kételkedett abban, hogy a társulat anyagi lehetőségei arányban állnak a feladattal, míg mások amiatt nehezteltek, hogy a szerzők között nem katolikusok is helyet kaptak. A vállalkozás végül mégis megvalósult. Az Egyetemes Magyar Encyclopaedia, amelynek Török János, a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt a főszerkesztője, 13 kötetet tartalmazott, az első 1859-ben, az utolsó 1876-ban került ki a nyomdából. A sorozat egyedülállónak számított a hazai könyvpiacon, hiszen elsőként került magyar nyelven „a nemzeti művelődés és közhasznú ismeretek tárháza” az olvasók kezébe.

Török János, Pollák Nep. János, Laubhaimer Ferenc szerk.: Egyetemes magyar encyclopaedia. Pest, Szent István Társulat, 1859‒1876, 1. kötet – Törzsgyűjtemény

1857-ben megjelent a társulat első verseskötete Tárkányi Béla költeményeivel. Ugyanebben az évben látott napvilágot a Szent Erzsébet-díszalbum is.
Amint az 1857-ben kiadott album latin nyelvű címlapja tudtul adja, a kötet Erzsébet császárné első magyarországi látogatása alkalmából, neki ajánlva jelent meg mindössze 160 példányban. A díszes kiállítású, reprezentatív kiadvány Árpád-házi Szent Erzsébet életét mutatja be a Karthauzi Névtelen magyar nyelvű kódexéből (ismertebb nevén Érdy-kódex), amelyet Toldy Ferenc irodalomtörténész rendezett sajtó alá. A szöveg először archaizáló kódexírással, színes rajzokkal, iniciálékkal, fonat díszítésekkel gazdagítva olvasható (a kötet ezen részét Regensburgban nyomtatták), majd ugyanaz a részlet következik „hagyományos” nyomtatásban, szintén Toldy jegyzeteivel. A kötetet Danielik János Szent Erzsébet-életrajza zárja.

1861-ben a Szent István Társulat megalapította a határon túli magyarságot segítő Szent László Társulatot, továbbá 8564 fővel elérte történetének eddigi legmagasabb taglétszámát. Az 1850-es, 1860-as években társulati tag volt például báró Eötvös József, Liszt Ferenc és Deák Ferenc is. 1858 és 1869 között folytatódott a teológiai, etikai, filozófiai, történelmi művek kiadása, de a termékpalettán megjelentek a népies füzetek, szórakoztató útleírások, lektűrök is. Új témaként előtérbe került az egyházpolitika, illetve 1865-ben jelent meg a hagyományos Káldi György-féle Szentírás-fordítás Tárkányi Béla által korszerűsített változata.

Az Új Szövetség szent könyvei a Vulgata szerint Káldi György ford. nyomán rövid jegyzetekkel átdolgozva. 1865. – Törzsgyűjtemény

 Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 1. rész

2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

„A jó s olcsó könyvkiadó társulat 1848-ban május első napján nyilvános működését megkezdette” – jegyezte fel Fogarasy Mihály címzetes püspök az első társulati jegyzőkönyv elejére, és ezzel megindult a legrégibb mai értelemben vett könyvkiadó Magyarországon. Négy évvel később a társulat felvette az államalapító Szent István nevét.

Már a kezdetektől célja volt, hogy széles olvasóközönségnek kínáljon „jó és olcsó” olvasmányokat, amelyek erősítik „a katolikus népben a tiszta erkölcsiséget, józan gondolkozást és polgári erényességet”. Az évtizedek során egyre többféle műfajú és egyre szélesebb tematikájú irodalmat kínált, arra törekedve, hogy minden társadalmi réteget, korosztályt megszólítson, férfiakat és nőket, magyar és idegen ajkúakat egyaránt, különböző típusú kiadványai között pedig nem csak a katolikus hívők találhattak maguknak tudományos és ismeretterjesztő köteteket, szépirodalmi olvasmányokat és hasznos tanácsokat tartalmazó füzeteket. Bibliák, imakönyvek, enciklikák, lelkiségi, teológiai és hittudományi művek mellett számos további tudományterülethez kapcsolódó kötet jelent meg a társulat gondozásában történelmi, természetbölcseleti, irodalmi és művészettörténeti témákról. Verseskötetek, regények, mesekönyvek, útirajzok és életrajzok, visszaemlékezések mellett gazdagon illusztrált díszalbumok és hasznos tanácsokat tartalmazó egyszerű füzetek éppúgy napvilágot láttak, mint lexikonok, enciklopédiák, prózai és lírai összkiadások. Meghatározók a társulat könyvkiadói működésében a különböző iskolatípusok és korosztályok számára összeállított tankönyvek, az évtizedek során számos, esetenként (több) száz kötetet magukban foglaló sorozatok. Naptárak, imalapok, szentképek, kották, olykor térképek teszik még szélesebbé a kiadói profilt, a kiadványok egy része pedig idegen nyelven is hozzáférhető.
1923-ban, fennállásának 75. évfordulója alkalmából megkapta a Tipografia Editrice Pontificia, azaz az Apostoli Szentszék Könyvkiadója címet, amelyet ezután – a pápai emblémával együtt – feltüntethetett a kiadványaiban.

A Szent István Társulat egyik logója 1923-ban

A társulat az egyre szélesedő könyvkiadási profil mellett szellemi műhellyé is vált. Az 1880-as évek végétől működő Tudományos és Irodalmi Osztály 1915-től Szent István Akadémia néven vált a katolikus szellemi műveltség terjesztőjévé. Előadások, felolvasások követték egymást, amelyeket aztán meg is jelentettek. Az akadémia újjászervezett formában ma is működik.
A Szent István Társulat katolikus egyesület, könyvkiadó és tudományos szellemi műhely hosszú története során egyaránt megélt sikereket és válságokat, bőséget és szűkös esztendőket, többezres taglétszámot és milliós éves példányszámokat, valamint papírhiányt, cenzúrát és államosítást.
Működését mindenkor a hit, család, haza hármasának tisztelete határozta meg, legyen szó szaktudományosságról, oktatásról, nevelésről vagy művelődésről. Nem véletlen, hogy a társulat többször változó emblémáján az államalapító király alakja tűnik fel, esetenként a Szent Koronát a Szűzanyának felajánlva, esetenként az uralkodói trónon ülve.

 Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 2. rész

Széchényi Ferenc a Szent Januarius rend lovagi jelvényeivel, szalaggal és kereszttel

Európa egyik vezető kritikai lapja, az Allgemeine Literatur-Zeitung (Jena–Leipzig), amely a szépirodalom és számos tudományszak frissen megjelent köteteit recenzeálta, időnként gyászhíreket is közölt. 1821 augusztusában, a 214. szám 847–848. oldalán szokatlanul hosszú nekrológ ismertette Széchényi Ferenc pályafutását és méltatta érdemeit.
A lapot egész Közép-Európa értelmiségi elitje forgatta, mondhatni, ez a kép rögzült a kortársak körében a grófi mecénásról és magyar hazafiról.
A Széchényi-irodalomban ismeretlen szöveget egész terjedelmében közöljük.

A cenki kastély 

Földesi Ferenc (Kézirattár)

Pick Márk (Szeged, 1843. december 12. – Szeged, 1892. május 11.) cseh-morva kereskedő nem az első gyártó volt Szegeden, hanem egy 1841-től élő hagyomány folytatója. A dél-alföldi városban elsőként Rolando Péter olasz cinköntő gyártott szalámit, majd sertéskereskedők- és hizlalók egész sora foglalkozott ennek a népszerű terméknek az előállításával. Pick Márk először terményüzletet alapított Szegeden 1869-ben, és ezt azután fokozatosan fejlesztette, illetve egészítette ki paprikaőrlő teleppel, paprikakereskedéssel, 1878-ban pedig már szalámikészítésre kért iparigazolványt. A jelentősebb termelés 1885-ben indult el; ekkor már szárító és füstölő is üzemelt. A vállalkozás igen sikeresnek bizonyult: a tiszta haszon évről évre növekedett és egy 15 000 koronás nagy beruházás keretében sor került az addig a város belső területén működő üzem helyett egy felső-tiszaparti telep létrehozására. A szalámitermelés a XX. század első éveiben 300 tonnára emelkedett. A Pick szalámit csak az alapító halála után jó néhány évvel, az örökösök – a vállalkozás folytatói – kezdeményezésére látták el védjeggyel 1917-ben. 

A szalámi olasz eredetű szó, tulajdonképpen füstöltkolbász-különlegességet jelent. Magyarországon először az olasz származású Meduna József (1821–1895) kezdett szalámit gyártani. Olasz recept szerint szamárhúsból készült az első szalámija, de ez nem nyerte el a vásárlók tetszését, ezért megváltoztatta a receptet, és disznóhúsból készítette a finomságot. 1850-ben alapította meg az Első Magyar Gőz Szalámi és Zsiradék-áruk Gyárát.
A két legismertebb, ma is létező magyar szalámimárka, amely egyaránt ismert és kedvelt: a Pick szalámi és a Herz szalámi. A márkák világhírűek, de ehhez képest nagyon kevés plakátot őriz a nemzeti könyvtár, mert a szalámigyárak nem használták ki annyira ezt a reklámfelületet, mint más termékek. Számolócédula sincsen sok, de azért a Herz szalámiról akad, a Pick szalámiról azonban mindössze egy. A bemutatott dokumentumok azt is bizonyítják, hogy a hazai piac mellett a külföldi piacok is nagyon fontosak voltak, hiszen több idegen nyelvű plakátot és számolócédulát is őrzünk.

Ibsen Henrik: John Gabriel Borkman. Színmű 4 felvonásban. Fordította Jászai Mari. Budapest, Fővárosi Színházak Műsora 10. Vass József Könyvkereskedése, 1898. – Törzsgyűjtemény

Jászai Mari 1850. február 24-én született, Ászáron, egy sokgyermekes ács gyermekeként.
Nagy szerepei közül talán az Elektra volt a legnagyobb, Szophoklész tragédiájában, Grillparzer Medeája, és Madách Évája mellett.

Szophoklész: Elektra. Jászai Mari. Strelisky fotó – Színháztörténeti és Zeneműtár színháztörténeti részleg. Jelzet: KB 696/3/1987

Erről a szerepéről nyilatkozott a legnagyobb elismeréssel: 

Jászai Mari mint Elektra Szophoklész drámájában. Nagyvárad, 1897. Jászai Mari dedikálásával: „Szép forró Nap volt.” A pesti Nemzeti Színház társulatának szabadtéri előadása – Színháztörténeti és Zeneműtár színháztörténeti részleg. Jelzet: KC 1955/930

Jászai Mari „Mindig más volt, mindig hasonlíthatatlanul új. Ezer arca volt. Nem a szerepet formálta, ő lett a szereppel egy!” – írta róla Dénes Tibor, író, színháztörténész, az Országos Széchényi Könyvtár 1949-ben létrejövő Színháztörténeti Osztályának első vezetője az 1950-ben megrendezett Jászai Mari kiállítás megnyitójakor.
Egy érdekességgel kezdem, mely valamiképp rávilágít Jászai Mari lelkületére is: Sok éven át furcsa kis aranyláncot viselt a nyakában. Zöld lapocskákból állt, amelyeken az ötvösmester Byron egyik versének közismert refrénját, az újgörög verssort rakta össze: Zoi mou, szász agapo! azaz ’Életem, szeretlek!’ 

Byron Teresa Makrinak (született 1797-ben) írta ezt a verset, amikor a lány apja, Tasia Makri házában rövid ideig megszállt 1809-ben és 1810 februárjában.
Byron Manfrédjét ugyan bemutatták a Nemzetiben, a bemutató helyszíne a Magyar Királyi Operaházban volt, 1887. december 25-én, a nemzeti színházi nyugdíjintézet javára – Schumann zenéjével, Ábrányi Emil fordításában, de Jászai sem ebben, sem a későbbi előadásokban nem játszott. Ugyanezen nap egyébként sokadszorra Az ember tragédiáját játszották, melyben Évát, tegyük hozzá, a színpadon az első Évát Jászai Mari alakította.
Madách Imre művét Paulay Ede, a Nemzeti Színház akkori remek rendezője és igazgatója alkalmazta színpadra. A kísérőzenét Erkel Gyula írta. Bemutatója 1883. szeptember 21-én volt.

Jászai Mari Az ember tragédiájában. Athéni szín – Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti részleg. Jelzet: KB 1167/1983

A mű eredeti szövegkönyve, a Paulay-féle rendezőpéldány Színháztörténeti és Zenememűtárunk színháztörténeti részlegének féltve őrzött kincse.
A mostani Madách-évforduló kapcsán idézhetjük az első Évát, ahogy a Nyugat című folyóiratnak nyilatkozott – vagyis nem nyilatkozott –1923-ban:

Jászai Mari vasszorgalmára, akaraterejére is jellemző, hogy Shakespeare-ért megtanult angolul, Schillerért németül, és Racine-ért franciául, hogy Phaedrát jobban játszhassa. Elektráért talán még görögül is tanult.
Valóban igaza volt Simor Jánosnak, az akkori győri püspöknek, a későbbi hercegprímás, esztergomi érseknek, ki miután meghallgatta az iskolai ünnepségen verset szavaló kis elemista diáklányt, odaszólt az Szent Orsolya-rendi zárda főnökasszonyának: „Das Kind hat Talent!” ’A gyereknek van tehetsége’ azaz ’tehetséges gyerek’. De mint tudjuk, nincsen lusta zseni. Hát Jászai sem volt rest egész életében készülni, tanulni.
A mélyből a magasba – a csúcs felé, melyet el is ért. Maga az élet, nyomorúságos, küzdelmes gyerekkora, ifjúsága is tanítómestere volt, hogy igaz tragika legyen.
Csak Shakespeare művei közül 17 szerepe volt.

Színpadi szerepei, nagy drámai alakításai mellett, melyekről sajnos ma már nem sok megy át a mai közönségnek, mondjuk ki bátran – semmi. Ez az előadóművészek sorsa, a pillanat, a ma művészete, ahogy szellemesen mondja a Nyugat folyóirat felkérésére írt idézett levelében: „Nincs szánalmasabb, sőt ízléstelenebb, mint egy színésznek múltján kérődzni.
Nekünk csak a ma számít.”
De van, ami mégis maradandó, valami ma is tapintható: a példamutatása, fejlődni akarása. És tegyük hozzá, nem utolsó sorban nagy művészeket inspiráló Múzsa is volt.
Németből lefordította a nagy, akkor kétségtelenül az egyik legmodernebbnek számító drámaíró, a norvég Henrik Ibsen egyik négyfelvonásos színművét, a John Gabriel Borkmant.
Az önérzetes művész, műfordító ezzel kapcsolatos, az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában – újabban Színháztörténeti és Zeneműtárban – őrzött eredeti levele szerint tehát:

Jászai Mari gróf Festetics Andorhoz, 1898. június 10. Részlet. – Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti részleg, Levelestár 320.

A levél címzettje gróf Festetics Andor színművész, 1896-tól 1900-ig a Nemzeti Színház igazgatója volt. Egy rövid időre Jászai elszerződött a Vígszínházhoz, majd a Nemzeti Színház új igazgatója, Beöthy László vette vissza.
Végül Ibsennek ezt a színművét mégis Jászai Mari fordításában mutatták be a pesti Nemzeti Színházban 1898. december 9-én, s nyomtatásban is megjelent.

Jászai Ibsennel behatóbban Justh Zsigmond író hatására kezdett foglalkozni. Ennek egyik első eredménye a Reviczky Gyulához való gyengéd vonzalom gyümölcse.
Reviczky Gyula költő Ady nemzedékének Vajda János után a legjelentősebb előfutára fordította le a Nórát, vagyis a Babaházat. Sajnos már csak a költő halála után jelenhetett meg nyomtatásban, a Nemzeti Színházban pedig 1989. október 4-én mutatták be. A címszerepet P., azaz Pulszky Károlyné Márkus Emília játszotta.
Maga Jászai Mari erre így emlékezik vissza: 

Jászai egyik levelében az itteni borús időn búsongva Caprira vágyódik és az itáliai meseszép Garda-tótól kissé északra lévő klimatikus gyógyhelyre küldi Ibsen drámáját Reviczkynek, abba az Arcóba, melynek híres várát Goethe is megörökítette, nemcsak versben, hanem rajzban is. (Ez idő tájt Ibsen épp Amalfiban vagy Sorrentóban engedi fölmelegedni a messze északon átfagyott csontjait.)
Jászai zsongó leveleiben is szó esik a fordításról, s köszöni a hozzá írt gyönyörű verseket:

Jászai levélbeli megszólítása Revicky Gyula A halál előtt című kis versciklusának első darabjának utolsó sorára utal:

Jászai magáról a szóban forgó Ibsen-fordításról pedig 1889. március 12-én kelt levelében szól:

Ibsen Henrik. (Pollak Zs.) Illusztráció Dr. Lázár Béla cikkéhez. In:Vasárnapi Újság, 38. évf. 17. sz. (1891. április 26.), 265.

Itt kell megjegyezni, hogy aztán a Zichy Géza meghívására és vendégeként hazánkba látogató szerző, Henrik Ibsen 1891. április 20-án, vasárnap, megérkezése estéjén, ezt a darabot, vagyis a Nórát nézte meg először, Márkus Emmával természetesen a főszerepben, másnap pedig, azaz 21-én érdekes módon az Operaházban, Szophoklész Elektráját Csiky Gergely fordításában és Jászai Mari címszereplésével. A harmadik napon pedig Blaha Lujza énekében gyönyörködött Csepreghy Ferenc Piros bugyellárisban, a Népszínházban.
Az Elektrát először 1890. december 30-án mutatták be a Nemzetiben.
„Borkman” népszerű még ma is… 1898 után is többször műsorra tűzték, több fordítása is készült, bár szerintünk Jászai Marié egyáltalán nem rossz, s valóban közelít az akkori, s még – egy-két korabeli kifejezéstől eltekintve – szinte a mai köznyelvhez is.
Hallgassuk csak:

Befejezésképp pedig szóljon ismét a költő, ki Jászai biztatására még korai halála előtt nem sokkal lefordította Ibsen Nóráját is!
Az egyik legmeghatóbb vallomás, melyet Jászaihoz írtak, a rezignált hangú Reviczky Gyula verse, kitől a legismertebb bölcs idézet: „a világ csak – hangulat”: 

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A Délvidék Kutató Központ, a Délvidéki Szemle folyóirat, a SZAB Délvidék Kutató Központ Munkabizottsága és a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar 2023. november 23-án rendezte meg a Fejezetek a Délvidék múltjából című konferenciasorozatának 8. tudományos tanácskozását, amelynek címe Sajtó és nyilvánosság a Délvidéken volt. Az eseményen az OSZK Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoportját Bárány Zsófia és Klestenitz Tibor képviselte.

Bárány Zsófia és Klestenitz Tibor a Sajtó és nyilvánosság a Délvidéken című tudományos tanácskozáson a közönség soraiban. A kép forrása: A Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának honlapja

A konferencia első plenáris előadását Gyáni Gábor tartotta, aki a sajtó szerepét vizsgálta meg a regionális identitás kialakulásának folyamataiban a 20. századi Hódmezővásárhely példáján. Tamás Ágnes a délvidéki sajtótermékek szubvencionálásának gyakorlatát, illetve a régióban indított sajtópereket mutatta be az 1867–1875 közötti időszakban. Pető Bálint a halálbüntetések sajtóreprezentációját vizsgálta a dualizmus kori délvidéki sajtó mint forrásanyag segítségével. Zakar Péter a reformkorban, az 1848–1849-es forradalomban, valamint a dualista időszakban egyaránt aktív lapkészítő, Bíró Sándor református lelkész pályaívét értékelte. Fizel Natasa azt mutatta be, hogy a kolozsvári egyetem Szegedre költözése milyen reakciókat váltott ki a helyi sajtóban.

Bárány Zsófia A reformkori csanádi egyházmegye és a nyilvánosság című előadása a Sajtó és nyilvánosság a Délvidéken című tudományos tanácskozáson. A kép forrása: A Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának honlapja

Bárány Zsófia előadásában a reformkori Csanádi egyházmegye korabeli kulturális életét vizsgálta a nyilvánosság viszonylatában. Mind Esztergomtól, Pozsonytól vagy épp Budától távol lévő, nagy kiterjedésű egyházmegye működtetése, valamint különböző felekezeteinek együttélése ugyanis számos kérdést vont maga után, amelyek az illetékes hivatalokon túl, a sajtónak köszönhetően országosan is ismertek voltak, sőt a korabeli nemzetközi nyilvánosságban is megjelentek, illetve töltöttek be fontos szerepet. Az előadás ezekből a kérdésekből nyújtott ízelítőt különös tekintettel a nyugati és keleti kereszténység kapcsolatára.

Klestenitz Tibor Az 1893-as szabadkai katolikus nagygyűlés reprezentációja a helyi és az országos sajtóban című plenáris előadása a Sajtó és nyilvánosság a Délvidéken című tudományos tanácskozáson. A kép forrása: A Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának honlapja

Az utolsó plenáris előadást Klestenitz Tibor tartotta, aki azt vizsgálta meg, hogy az országos és a helyi sajtó hogyan tudósított egy 1893-ban megtartott, országos politikai jelentőséget élvező helyi eseményről, a szabadkai katolikus nagygyűlésről. Összegzése szerint az esemény sajtóreprezentációja jól tükrözi a korabeli magyar közvélemény egyre élesebbé váló polarizálódását az egyházpolitikai kérdések kapcsán, és az egyes orgánumok általános politikai irányvonala sok esetben eleve meghatározta azt, hogy a nagygyűlés mely mozzanatairól adtak hírt és melyeket hallgattak el inkább.
A délután folyamán a tanácskozás a szekcióülésekkel folytatódott, ahol a Délvidék 1914 és 1944 közötti történetével, a régió egyház- és művelődéstörténetével, valamint politikatörténetével foglalkozó előadásokat hallhattak az érdeklődők.

A konferencia online absztraktfüzete elérhető itt:

A konferenciáról készült fotógaléria itt tekinthető meg.

Bárány Zsófia – Klestenitz Tibor (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

Müller Miksa portréja. In:Vasárnapi Ujság, 37. évf., 45. sz. (1900. november 11.), 733. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A híres orientalista, indológus, Friedrich Max Müller (1823. december 6. – 1900. október 28.), akinek a neve a korabeli Magyarországon Müller Miksaként vált ismertté, az Anhalt-Dessau-i hercegség székhelyén, Dessauban született 1823. december 6-án. Önéletrajzi művének második részében írt arról, hogyan szerezte első ismereteit Indiáról. Emlékei szerint tízéves korában egyik iskoláskönyvében látott egy képet Benáreszről (Váránaszíról), ami nagyon megragadta a fantáziáját. A képen férfiak, nők és gyermekek lépdeltek lefelé a ghátakon, a Gangeszhez vezető lépcsőkön, hogy megfürödjenek a szent folyóban. Ekkor még nem sokat tudott Indiáról, legfeljebb annyit, hogy az embereknek sötétebb a bőrük, elégetik az özvegyeket, és ha a paradicsomba szeretnének jutni, akkor Dzsagannáth szekere elé kell vetniük magukat. A parton látható mecsetek és templomok sokkal szebbnek tűntek neki, mint a Dessauban lévő templomok és paloták. Álmodozásából tanára hangja riasztotta fel, aki fülön fogta, és azt mondta neki, hogy büntetésből másoljon le néhány oldalt a könyvből, melyen a Gangesz, a Benáresz és India szavak voltak.

Max Müller: Alte Zeiten – alte Freunde: Lebenserinnerungen; übers. von H. Groschke, Gotha, Perthes, 1901. Belső címlap a szerző fényképével – Törzsgyűjtemény

Első élménye Indiáról hamarosan szertefoszlott, majd akkor jelent meg újból, amikor 1841-ben a lipcsei egyetemen, ahol filológiai stúdiumokat folytatott, meghallotta, hogy új tanszéket állítanak fel, az indológiát, Hermann Brockhaus professzor vezetésével, aki a szanszkrit és a perzsa nyelvek nagy tekintélyű tudósa volt. Max Müller számára gyermekkori emlékei után ekkor már az indiai költők jelentették a hívószót India felé. Ahogy említett könyvében megjegyezte, korábban rövid ideig „flörtölt” az arab nyelvvel is, de most komoly szerelemre lobbant a szanszkrit iránt és a professzor irányításával együtt olvasták Kálidásza Sakuntaláját, azután a Nalát és néhány részletet a Rigvédából is. Húszéves korában adták közre első fordítását, a Hitópadésa mesegyűjteményt németül. A mű fordítása 1865-ben angolul is megjelent a szanszkrit szöveggel együtt. 

The second third, and fourth books of the Hitopadeśa. Handbooks for the study of sanskrit, 2. ed. by Max Müller, London, Longman, Green etc., 1865. – Törzsgyűjtemény

Később Berlinben tanult az összehasonlító nyelvtudomány egyik megalapozójánál, Franz Boppnál, majd 1845-től Párizsban a híres francia indológusnál, Eugène Burnoufnál, akinek Rigvéda órái olyan nagy hatást tettek rá, hogy az ő ösztönzésére kezdte el 1849-ben lefordítani e mű teljes szövegét Szájana kommentárjaival együtt, amelyet 1874-ben fejezett be.
Ekkoriban már nagyon vágyott Indiába, főként Benáreszbe, s arra, hogy megfürödjön a Gangeszben, de úgy tűnt, hogy az indiai utazás abban az időben kizárólag az angolok privilégiuma volt, hiszen az út odáig nemcsak sokáig tartott, de az indiai tartózkodás is igen költséges lett volna számára. Sajnos ez a terve soha nem vált valóra, soha nem járt Indiában, ebben a „földi paradicsomban”. Amikor még elég fiatal volt, nem volt annyi pénze, hogy elmehessen, később pedig, amikor indiai barátai újból és újból hívták magukhoz, már túl öreg volt és túlságosan le volt kötve a munkájához, hogy elutazhasson Indiába. S bár soha nem jutott el oda, de szerencsére Európában számos kiváló indiai tudóssal találkozhatott, akikkel szoros barátságot kötött, róluk emlékezett meg Alte Zeiten – alte Freunde: Lebenserinnerungen című kötetében. Azzal vigasztalta magát, hogy India csodálatos irodalmi alkotásai, filozófiája, mély vallásosságának tanulmányozása által sokkal igazabb, valódibb képet tudott alkotni róla, mint amit Bombay bazárjainak felkeresése, vagy a rádzsák darbárjai nyújthattak volna számára. Lehet, hogy így túlságosan ideális képet alkotott magának Indiáról, de úgy érvelt, hogy egy jól megfestett portré néha hívebben adja vissza a karaktert, valóságosabbnak tűnhet a puszta fényképnél.
1848-ban Oxfordba költözött, hiszen nagy horderejű munkájához, a Rigvéda lefordításához csak ott találhatott megfelelő segítséget, kéziratokat, kézikönyveket, szótárakat. A fordítás tudományos előmenetelére is nagy hatással volt. A huszonöt évig tartó munka során Christian Charles Josias von Bunsen német tudós és diplomata volt a segítségére, aki a mű kiadásához megszerezte a Kelet-indiai Társaság pártfogását és teljes anyagi támogatását is. 1850-ben Max Müllert kinevezték a modern európai nyelvek helyettes professzorává („deputy professor”) az Oxfordi Egyetemen. Amikor 1854-ben megkapta a rendes, vagy teljes professzori kinevezését („full professor”), pártfogója, Bunsen a következő szavakkal üdvözölte:

A Rigvéda fordításának első kiadása hat kötetben jelent meg 1849 és 1874 között a Kelet-indiai Társaság támogatásával („Published under the patronage of the honourable of the East-India Company”), míg a második kiadás négy kötetben 1890 és 1892 között Vidzsajanagara mahárádzsájának anyagi hozzájárulásával. Ebből a kiadásból küldött egy példányt 1893-as budapesti látogatása után a Nemzeti Múzeum könyvtárába is.

A mű első kiadásának megjelenésekor kritikusai felrótták neki, hogy nem tartott lépést a Védákkal kapcsolatos legfrissebb szakirodalommal, így többek között a himnuszok kronologizálásának új eredményeit sem építette be. Müller több mint két évtizedig tartó munkája alatt Bunsen arra bíztatta őt, hogy ne csak a fordítással foglalkozzon, hanem a témába vágó kisebb esszéket, tanulmányokat is közöljön:

Így született meg Chips from a German Workshop („Szálkák egy német műhelyből”) címmel esszéinek gyűjteménye három kötetben, amelyet Bunsen emlékének ajánlott. Max Müller ezekben az esszékben dolgozta ki az összehasonlító nyelvtudomány, vallástörténet és mitológia módszereit is, amelyek ezt követően az ő nevével fonódtak össze. Az új tudomány módszereit előadássorozatain fejtette ki, melyek Hibbert Lectures, Gifford Lectures, Burnett Lectures címen váltak ismertté.
Az 1861-ben és 1863-ban a Royal Institution-ban a nyelvtudományról tartott előadásait hamarosan több nyelvre is lefordították.

Max Müller: Vorlesungen über die Wissenschaft der Sprache; [deutsch] bearb. Carl Böttger, Leipzig, Mayer, 1863–1866. Belső címlap – Törzsgyűjtemény

A művet 1875-ben Steiner Zsigmond [Simonyi Zsigmond] fordította magyarra.

Müller Miksa fölolvasásai a nyelvtudományról, ford. Steiner Zsigmond, Budapest, Ráth, Bécs, Holzhausen Ny., 1875, VIII, 447. Belső címlap – Törzsgyűjtemény

1873-ban a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán Indoeurópai Nyelvtudományi Tanszéket állítottak fel, amelyhez Trefort Ágoston vallás és közoktatásügyi miniszter Max Müllertől kért ajánlást a szanszkrit professzori állás betöltésére. Müller Treforthoz írt levele a Budapesti Közlöny hasábjain is megjelent, amelyben többek között azt írta:

Franz Kielhorn 1881-ben tért vissza Európába, ahol a göttingeni egyetem szanszkrit professzora lett, míg a budapesti egyetemen Mayr Aurél kinevezésével indult el a szanszkrit nyelv tanítása.
Egy évvel később, 1874. május 28-án az Akadémia I. Osztálya külső tagjai sorába választotta Müller Miksát. A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője e szavakkal ajánlotta a tudóst.

1881-ben a Budapesti Szemle hasábjain Goldziher Ignác méltatta az összehasonlító vallástudomány megalkotásában szerzett érdemeit.

Jóllehet az új tudományt Müller Miksa nevével kapcsolták össze, de Goldziher hozzátette:

1893 augusztusában Max Müller ellátogatott Budapestre, amelyről a napilapok is részletesen beszámoltak. Az eseményről Híres tudós Budapesten címmel adott hírt a Vasárnapi Ujság:

A Magyar Hírlap a tudós életpályájának bemutatása után kissé részletesebben írt a látogatásról:

Vámbéry sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy legkiválóbb tudósaink, köztük Goldziher Ignác, aki ekkor éppen Erdélyben nyaralt, nem tartózkodtak a fővárosban, mert bizonyára fényes ünnepséget rendeztek volna a híres tudós tiszteletére. A tudósítás szerint Pulszky Ferenccel azért sikerült találkoznia.
Néhány héttel később a Magyar Könyvszemlében emlékeztek meg Müller Miksa budapesti látogatásáról annak kapcsán, hogy ígéretéhez híven elküldte ajándékba a Rigvéda második kiadásának köteteit viszonzásképpen a Múzeumtól kapott Halotti beszéd fakszimiléjéért.

Egy évvel később Fiók Károly az Akadémia Könyvtárának küldött példány alapján méltatta Müller fordítását, bár azt ő is megjegyezte, hogy éppen a nagy mű fordítása alatt fejlődött nagyot a véda-kutatás, ahogyan ezt már más tudósok is megjegyezték. Előadásának rövid kivonatát az Akadémiai Értesítő is közölte, melyben többek között ezt írta:

A Rigvéda fordítása mellett volt még egy szintén hatalmas vállalása Max Müllernek. Sacred Books of the East címmel a szakemberek mellett a művelt nagyközönség figyelmére is számító sorozatot indított útjára, amelyben a Kelet szent könyveinek filológiai pontosságú, jegyzetekkel ellátott angol fordításait adták közre avatott tudósok közreműködésével. A sorozat első darabjaként az ő fordításában jelent meg az Upanisadok első kötete.

Munkásságát Indiában is megbecsülték, amit nemcsak indiai barátainak nagy száma bizonyít, hanem az is, hogy tiszteletük jeléül külön névvel tisztelték meg, Móksa-múlának (az üdvösség gyökerének) nevezték el.

Irodalomjegyzék:

• Max Müller: Vorlesungen über die Wissenschaft der Sprache; [deutsch] bearb. Carl Böttger, Leipzig, Mayer, 1863–1866.
• Müller Miksa fölolvasásai a nyelvtudományról, ford. Steiner Zsigmond, Budapest, Ráth, Bécs, Holzhausen Ny., 1875, VIII, 447.
• Max Müller: Alte Zeiten – alte Freunde: Lebenserinnerungen; übers. von H. Groschke, Gotha, Perthes, 1901. 
• Goldziher Ignác: Az összehasonlító vallástudomány jelen állásáról. In: Budapesti Szemle, 1881. 26. köt. 53. sz., 203–225.
• Müller Miksa ajándéka. In: Magyar Könyvszemle, 17. évf., 1–4. sz., (1892), 379.
• Egy világhírű tudós Budapesten. (Saját tudósítónktól). In: Magyar Hírlap, 1893. augusztus 15., 7.
• Müller Miksa és a Rigvéda. (Kivonat Fiók Károly április 9-én tartott előadásából). In: Akadémiai Értesítő, 1894. 8. sz., 456–463.
• The Upanishads: p. 1–[2]., transl. by F. Max Müller, London–Oxford, Milford, 1900. (The sacred books of the East. 1; 15.)
• Müller Miksa. In: Budapesti Hírlap, 1900. október 30., 4–5.
• Goldziher Ignác: Müller Miksa (1823–1900). In: Nyelvtudományi Közlemények, 1900 (30. kötet), 458–468.

• The second third, and fourth books of the Hitopadeśa. Handbooks for the study of sanskrit, 2. ed. by Max Müller, London, Longman, Green etc., 1865.

 Dr. Pap Ágnes (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)