A Sic Itur ad Astra Műhely az ELTE BTK Történeti Intézetének Szekfű Gyula Könyvtárában Oktatás és társadalom címmel 2023. november 29–30-án rendezte meg tanácskozását, melyen munkatársunk, Vesztróczy Zsolt is részt vett a Közművelődés és nyelvoktatás. Egyesületi nyelvtanfolyamok a dualizmus kori Zólyom megyében című előadásával.

• 
• 
• 
• 

Az Oktatás és társadalom című konferencia programja

A kiegyezést követően egyre erősebb igény jelentkezett a magyar államnyelv terjesztésére, ami az 1870–80-as évek fordulójától új lendületet kapott. Először a magyar nyelv lett kötelező tárgy a népiskolákban, bár ez a nemzetiségi régiókban még sokáig írott malaszt maradt. 1880-ban Vas megye nyelvtanfolyamot indított az ottani, magyarul nem tudó tanítók számára, míg a nagyszebeni polgári iskola vezetője, Láng Mihály 1885-től nyelvi kurzusokat szervezett civilek, alapvetően helyi iparosok és kereskedők számára, bár részéről ez a társadalmi integrációról, nem pedig a magyarosításról szólt. Az 1880-as években alakuló közművelődési egyesületek szintén zászlajukra tűzték a magyar nyelv terjesztését, és ennek érdekében ők is nyelvtanfolyamokat szerveztek. Előadásomban ezen szervezetek egyikének, a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesületnek (a továbbiakban FMKE vagy Egyesület) nyelvtanfolyamait szeretném bemutatni egy szlovák többségű megye, Zólyom megye példáján keresztül.

Az Egyesület megalakulása és működése

Az FMKE megalakításának ötletét Libertiny Gusztáv, Nyitra megyei tanfelügyelő vetette fel 1881. január 9-én, a Nyitra és Vidéke című lapban megjelent írásában. Ebben a szerző bemutatta a népoktatás nemzeti szempontból szerinte „sanyarú” állapotát, amit a magyar társadalom „nemzetisége és nyelve” iránti közönyével indokolt. A kiutat egy hazafias alapon szerveződő egyesületben látta, mely feladatának tekintené a magyar nyelv és szellem terjesztését a térségben. Működési területként Pozsony, Nyitra, Árva, Trencsén, Liptó, Zólyom, Hont és Bars megyéket, a szervezet központjául Pozsonyt, míg a helyi vagy a fiókválasztmányok centrumaként az egyes törvényhatóságok székhelyét jelölte meg. A szerző szerint:

Libertiny Gusztáv, az ötletgazda. In: Magyarország vármegyéi és városai. Nyitra vármegye. XIV. kötet, szerk.: Borovszky Samu – Sziklay János, Budapest, Légrády Testvérek, 1898, 229. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az Egyesület alakuló ülésére 1883. november 28-án került sor Nyitrán, a megyeháza nagytermében. A szervezetnek ekkor hétszáz tagja volt, elnökké Odescalchi Gyula herceget választották, míg védnökké Habsburg József főherceget. Ekkor fogadták el a végleges alapszabályokat is, melyeket az eredeti tervezethez képest több helyen is módosítottak. A szervezet központja Lehoczky Lajos, Turóc megyei alispán indítványára Pozsony helyett Nyitrára került. Az Egyesület neve sem az eredetileg tervezett Felvidéki Magyar Nemzeti Egyesület, hanem a Bangha Sándor, Nyitra megyei főügyész által javasolt Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület lett.

A Nyitra megyei vármegyeháza, az Egyesület megalakulásának színhelye – Hungaricana. Közgyűjteményi portál. Képcsarnok

A belügyminiszter 1884. január 27-én kelt 4926. számú rendeletével engedélyezte az egylet működését, mely tényleges tevékenységét már 2084 taggal kezdhette meg.
Az alapszabály értelmében bármely magán- vagy jogi személy az Egyesület tagja lehetett. A tagság az évente tartott rendes közgyűléseken döntött a szervezetet érintő ügyekről, az operatív irányítást pedig az igazgató választmány végezte. Az Egyesületnek voltak helyi szervezetei is, az úgynevezett vidéki választmányok, melyek megyei vagy városi szinten működtek. A szervezet lapja a Libertiny Gusztáv által szerkesztett Felvidéki Nemzetőr (1882–1883) lett, mely később Felső-Magyarországi Nemzetőr (1883–1890), majd ismét Felvidéki Nemzetőr (1891) néven működött tovább.
1884-től kezdve egymás után alakultak meg a régióban a helyi választmányok, első körben Selmecbányán, Trencsénben, Liptóban, Nyitrában, Barsban, Turócban, Nógrádban és Hontban, míg más megyékben és városokban (pl.: Árva, Abauj-Torna, Gömör-Kishont, Sáros, Szepes, Ung, Zemplén, Kassa, Szakolca, Léva, Budapest) erre az elkövetkező években került csak sor.
Az Egyesület részéről óvodákat alapítottak, iskolákat támogattak, ingyenes magyar nyelvtanfolyamokat szerveztek, pénzjutalomban részesítették a magyar nyelv terjesztésében legeredményesebb óvónőket és tanítókat, könyv- vagy pénzjutalmat adtak a magyar nyelv elsajátításában legjobban teljesítő nemzetiségi diákoknak, ifjúsági köröket szerveztek, magyar irodalmi esteket tartottak, népkönyvtárakat létesítettek és működtettek, magyar nyelvű szépirodalmi és helytörténeti munkákat adtak ki, saját helytörténeti gyűjteményeket hoztak létre vagy a helyi múzeumokat támogatták. Bár ez a tevékenység alapvetően a szlovák nemzetiséget célozta, az irodalmi és ismeretterjesztő programok törzsközönségét vagy az egyesületi kiadványok olvasótáborát sokkal inkább az ottani magyar népesség jelentette, így a klasszikus értelemben vett közművelődés és a „kulturális” magyarosítás egyszerre volt jelen az Egyesület tevékenységében.
A választmányok központja mindig az adott megyeszékhelyen volt, mely infrastruktúrája és az ott dolgozó FMKE tagok révén komoly hátteret biztosított az Egyesület működéséhez, a megyei közélet magas rangú politikai és közigazgatási potentátjainak részvétele pedig komoly „reklám”-ot jelentett a tagtoborzás során. Az alapszabályban foglalt célkitűzések megvalósításához ugyanis a választmányoknak állandó bevételi forrásokkal kellett rendelkezniük. Ezt lehetőség szerint a működési területükről kellett előteremteni, bár szükség esetén a központ is tudott anyagi támogatást nyújtani. Az Egyesület legfontosabb bevételi forrásait a tagdíjak, az óvodai bevételek, a különféle adományok, jótékonysági rendezvények bevételei, a különböző, FMKE felirattal ellátott termékek eladása utáni százalék, a takarékbetétek, értékpapírok és az Egyesület javára tett alapítványok kamatai, illetve bizonyos ügyekben a megyék, valamint a vallás- és közoktatásügyi minisztérium támogatása jelentették.
Az Egyesületnek összesen 10878 tagja volt létezésének három és fél évtizede során. Ennek 79,58 százaléka magán-, 20,42 százaléka jogi személy volt. Több város (pl. Privigye, Szakolca, Körmöcbánya, Debrecen, Nyíregyháza, Szarvas, Kondoros, Cegléd, Marosvásárhely), megye (pl. Nyitra, Liptó, Szepes, Hont, Heves, Somogy, Tolna, Arad) és számos pénzintézet is belépett az Egyesületbe (pl. Nyitrai Hitelbank, Nagytapolcsányi Takarékpénztár, Nyitrai Kereskedelmi és Hitelintézet, Selmecbányai Takarékpénztár, Trencséni Takarékpénztár, Szarvasi Takarékpénztár). A törzskönyvek alapján a tagság sorai közt legmagasabb arányban az állami és megyei hivatalnokok képviseltették magukat, akik annak 19,24 százalékát tették ki. Rajtuk kívül még jelentős csoportot alkottak a kiskereskedők és iparosok (10,15%), a tanítók és tanárok (9,28%), a földbirtokosok és nemesek (7,76 %), a döntően ügyvédekből álló értelmiségiek (5,86%), valamint a különféle státuszú egyházi személyek (5,23%). A tagság 30,85 százaléka nem jelölte meg a foglalkozását, de ők a törzskönyvek tanúsága szerint döntően a tagok női hozzátartozói voltak.

A Zólyom megyei választmány megalakulása

1884 márciusában Besztercebányán is megkezdődött a szervező munka, és már ekkor számos megyei potentát belépett a FMKE helyi szervezetébe. A Zólyom megyei választmány megalakítására eredetileg Grünwald Bélát, volt alispánt és országgyűlési képviselőt kérték föl, de ő betegsége miatt időközben visszalépett. A helyi szervezet megalakulására április 21-én került sor harminc fő részvételével. Ennek vezetője Csipkay Károly, zólyomi alispán, jegyzője Tilles Béla, Besztercebánya város főjegyzője, míg pénztárnoka Jeszenszky Sándor, királyi közjegyző lett. A szervezet központja a megyeszékhely, Besztercebánya lett, ahol negyedévente tartották a választmányi üléseket. Az alakuló ülésen Csipkay felkérte a választmányi tagokat, hogy igyekezzenek minél több embert beszervezni, a tagság létszáma pedig alig egy hónap alatt 166 főre nőtt, így a második legnagyobb szervezet lett a nyitrai után. A Zólyom megyei választmány idővel egy saját hetilapot is indított Felvidék címmel, ami Ferenczy Ödön szerkesztésében 1895 és 1905 között jelent meg mintegy négy oldalon.

• 
• 

A Zólyom megyei választmány vezetősége, más helyi szervezetekhez hasonlóan az adott törvényhatóság politikai, társadalmi és gazdasági elitjéből került ki. 38 tagja közül 21 a közigazgatásban, illetve a megyei vagy országos politikai életben, 5 közoktatási, 5 egyházi, 6 pedig értelmiségi pályán dolgozott, egy pedig földbirtokos volt. Emellett több testület és magas rangú tisztviselő is belépett a szervezetbe, mint például Zólyom vármegye, Besztercebánya, Breznóbánya és Zólyom szabad királyi városok, a Besztercebányai Hitelegylet, a Besztercebányai Takarékpénztár, a Zólyomvárosi Takarékpénztár, a besztercebányai Izraelita Hitközség, Radvánszky Béla főispán, Ipolyi Arnold és Bende Imre megyéspüspökök, Hulényi István kanonok, Berlicza Ferenc címzetes püspök. A megye és az egyesület vezetősége az évek során pedig szép lassan összemosódott, így teljesen helyénvaló volt az az 1898-as jelentés, miszerint a választmány „munkásságát Zólyomvármegye tekintetes törvényhatósága áldozatkész lelkesedéssel támogatja”. A taglétszám 400-700 fő között mozgott, ami viszont az ottani magyarok közönyét jelezte az Egyesülettel szemben.

Zólyom megye etnikai arányai és az egyesületi tagok száma. Táblázat

A nyelvtanfolyamok

Az induláskor elfogadott alapszabályokban már ott szerepelt az a kitétel, hogy a „Felvidéken a hazafias szellemet ápolni és fejleszteni, a magyar nyelvnek mint az állam nyelvének ismeretét terjeszteni” kell.
A magyar nyelvtanfolyamok akkoriban többfelé is indultak, de ennek különböző okai voltak. Az 1880 februárjában alakult Körmöczbányai Magyar Egyesület például felvette programjába a magyar nyelv terjesztését, így tevékenységéhez az ingyenes nyelvtanfolyamok szintén hozzátartoztak. De a nagyszebeni polgári iskolai igazgatója, Láng Mihály által szervezett tanfolyamokon már nem a magyarosítás, hanem a társadalmi integráció elősegítése és „az idegenajkú polgárok életének megkönnyítése” volt a cél. A szerző szerint a magyar nyelv „napról-napra nagyobb és nagyobb területet hódít, hogy a mindennapi életben hazánkban nélküle megélni nehéz.” Láng Mihály egyébként a magyarosítás kérdését is szóvá tette, mert álláspontja szerint nem az az ország érdeke, hogy „minden áron és feltétlenül magyarosítsunk, hanem, hogy a vezetésünkre bízott ifjú nemzedék úgy szóban, mint írásban a magyar nyelvet teljesen elsajátítsa, mert ez az állam hivatalos nyelve lévén, a gyermekek, ha meg nem tanulják, egész életükön kárát vallják”. A tanfolyam elsősorban az iparos-, kereskedő- és hivatalnokréteg, valamint a családtagjaik számára indult.
Az FMKE tanfolyamok szervezése 1885 őszén kezdődött. Ennek első lépését az igazgatóválasztmány 1885. szeptember 18-i ülése jelentette, amikor azt döntést hozták, hogy:

A kurzusok vezetésére a magyar nyelv oktatásában járatos szakembereket kívántak felkérni, fáradozásukat pedig az Egyesület honorálni kívánta.
Zólyom megyei választmány október 19-i ülésén döntött a tanfolyamok indításáról. A vezetőség három olyan helyszínt jelölt ki, Besztercebánya, Breznóbánya és Zólyom városát, ahol nyelvtanfolyam sikeres lehet, bár később még Kisgaramon, Bikáson és Zólyombreznón is indultak kurzusok. A választmány felkérte a megyei tanfelügyelőt, valamint a római katolikus és evangélikus egyházakat, hogy ajánljanak ezek vezetésére alkalmas személyeket. Tőlük 57 lehetséges nevet kaptak, de a jelöltek legtöbbje nem vállalta a megbízást, volt, aki éppen a szlovák nyelvismeret hiánya miatt. A nyelvtanfolyamokat a legtöbbször helyi tanítók vezették, de Zólyombreznón egy evangélikus lelkész, Kisgaramon pedig egy mérnök tanított.

• 
• 
• 

A Zólyom megyei kurzusok 1886-ban indultak. A tanfolyamok oktatói különféle tankönyveket használtak. Bár az Egyesület részéről a Groó Vilmos-féle könyvet szorgalmazták, de ebből nem volt elég. Emiatt használták a Gönczy-féle ABC-s könyvet, a Láng Mihály-féle „Ábécé- és olvasókönyv”-et, a Gáspár János-féle „Magyar olvasókönyvet” vagy a szlovákul íródott „Krátka mluvnicá”-t is.

A Zólyomi választmány által preferált Groó Vilmos-féle tankönyv fedőlapja – Magyar Elektronikus Könyvtár

Egységes tantervet sem készítettek. Olvasás, írás, beszédgyakorlat és elemi számtan volt mindenhol, de ezen túl már viszonylag jelentős eltérések mutatkoztak. Breznóbányán az olvasottak alapján beszédgyakorlatokat folytattak. Besztercebányán például csak a férfiak számára volt számtanoktatás. Zólyomban egy kezdő és egy haladó csoport indult, az utóbbinál pedig az olvasottakat is megvitatták. Zólyombreznón szlovák nyelvű tankönyvet használtak a teljesen kezdők miatt, később pedig magyar történelmi elbeszéléseket olvastak. Bikáson volt még egészség- és alkotmánytan, valamint házi ismeretek oktatása is, pihenésképen pedig énekeltek. Mivel a tanfolyamot a vasgyár tulajdonosának kérésére indították, így annak anyagát is részben ehhez igazították. A beszédgyakorlatok során ugyanis a vasgyárakban használatos gőzkazánok kezeléséről folyt a társalgás, később pedig méhészkedésről, amihez gyakorlati képzést is nyújtottak.
A kurzusok lebonyolításához a vármegyei és helyi önkormányzatok komoly logisztikai segítséget nyújtottak. Besztercebánya Breznóbánya és Zólyom polgármestere helyiséget, fűtést és világítást biztosított a költségek átvállalásával, a tanfolyamokat pedig a helyi iskolákban tarthatták. Breznóbányán a katolikus és az evangélikus lelkész a szószékről szólított fel a tanfolyam látogatására. A városi rendőrkapitány pedig ezt kidoboltatta, majd személyesen is felszólította az embereket a részvételre, sőt még a tanfolyam ideje alatt az utcán szerveződő esetleges csődületnek is véget vetett.
De egyes ipari üzemek tulajdonosai is támogatták a nyelvtanfolyamokat. A Bikáson például Allender Bódog, az ottani vasgyár igazgatójának kérésére indult ilyen kurzus, a direktor pedig azt is közölte az embereivel, hogy „a fiatalabb generációból csakis oly munkást óhajt alkalmaztatni, a kiről a tanító azon bizonyítványt fogja szolgáltatni, hogy a magyar nyelv elsajátítására kedvet mutatott, és tehetségéhez mérte jó eredményt ért el. Eszerint lesz a munkabére is emelve vagy csökkentve”, egy tanfolyamról rossz magaviselete miatt eltanácsolt tanoncnak pedig napi 10 krajcárral csökkentette a fizetését, bár a jelentésekből pedig nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy ez mennyire szólt a magyarosításnak és mennyire a modern technika használata miatt megkövetelt nyelvtudásnak. De Wagner Vilmos, a zólyombreznói vasgyár tulajdonosa is támogatta munkásai részvételét a nyelvtanfolyamon.
A tanfolyam résztvevői 92 százalékban iparosok vagy ipari munkások, míg a többiek a háztartási cselédek közül kerültek ki. A beiratkozottak fele kimaradt, a kurzus elvégzéséről pedig alig az egyharmaduk kapott bizonyítványt.
A tanfolyamok érdeklődés hiányában pár év alatt szép lassan elhaltak. Az Egyesület vezetősége 1889-ben maga is elismerte, hogy „a felnőtteknek különösen a magyar nyelvben való oktatása érdekében minden lehetőt elkövettünk; ámde az ily czélú tanfolyamokat illetőleg igyekezetünk nem jár kellő eredménnyel”. A kudarc okát a felnőtt korban való nyelvtanulás nehézségeivel, a kevés gyakorlattal és a kellő szabad idő hiányával magyarázták. Egy 1890-es közleményükben azonban a felnőttoktatás fontosságát továbbra is hangsúlyozzák, így csak tanfolyamok szüneteltetéséről beszéltek, hogy az egykori résztvevők változatlanul „a FMKE szellemi ápoltjai maradjanak”
A Zólyom megyei választmány is ugyanezen a véleményen volt. 1889-ben, az Egyesület vezetésének küldött éves jelentésében szintén arról számolt be, hogy:

Breznóbányán azonban továbbra is folytatódtak a kurzusok, mert ott a résztvevők „legnagyobb részt iparosok”, akik ígéretet tettek a folytatásra. De az oktató 1890 márciusában már szintén a tanfolyam kudarcáról számolt be. Bár huszonegy jelentkező volt, de „csak beiratkoztak és utána a folytatólagos tanításra nem jártak” ígéretük ellenére sem.
A kudarc okát a Zólyom megyei választmány a megfelelő olvasókönyv hiányában és a döntően szlovák többségű környezetben látta, mivel „a tanórákról kikerült és friss anyag birtokában lévő tanonc belevegyülvén akár a családban akár a gyárban az amalgizáló tót elembe; szerzett nyelvösmeretén jelentékeny károkat szenved”. Ez a megállapítás nem volt ismeretlen a dualista Magyarországon, Kossuth Lajos, Grünwald Béla, Mocsáry Lajos vagy Jászi Oszkár ugyanerre a következtetésre jutottak.
A nyelvtanfolyamok a világháború előtti években újra indultak, de ez már nem érintette Zólyom megyét. 1910-ben elhunyt Repcsik János volt tanfelügyelő, aki vagyonát az egyesületre hagyta. A végrendelete szerint ezt arra szánta, hogy abból:

A magyar nyelv terjesztésével a dualista korszakban többféle módon is próbálkoztak, de mindig hiába, hiszen Jászi Oszkár szavaival élve az „iskola a maga négy órájával teljesen tehetetlen az élet husz órájával szemben”. A magyar nyelvtudás szlovák részről csak ott alakult ki, ahol ezt az élet is megkövetelte, így a városokban, a nyelvhatárokon vagy pedig bizonyos foglalkozások esetében (állami szféra, kereskedők, iparosok stb.). A szlovák nyelvhatáron belüli kistelepüléseken és falvakban ellenben viszont minden hasonló célkitűzés lényegében csak felesleges erőfeszítés és kidobott pénz volt.

Vesztróczy Zsolt (Gyűjteményszervezési Főosztály)

2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

Tankönyvkiadás és példa egy tankönyvcsaládra

Az 1848-as alapszabály leszögezte, hogy a társulat egyik fő teendője „az iskolai nevelésre és oktatásra jótékonyan befolyni” olyan tankönyvek kiadásával, „amelyekben a katolikus szellem lengje át a tudományt s a hit gyökerétől fejlesztessenek az erkölcsi kötelességek”. A társulat folyamatosan arra törekedett, hogy a katolikus tanintézményeket teljes körűen ellássa megfelelő tankönyvekkel valamennyi iskolatípus valamennyi szaktárgyában, a hittan mellett a humán és a reál tantárgyakban egyaránt.
A munka során a neoabszolutizmus időszakában (1849–1867) a társulat számos konfliktusba keveredett az állammal. Az egyház ugyanakkor nagyra értékelte az erőfeszítéseket, és a püspöki kar 1877-ben az ország egész területére felruházta a társulatot a katolikus iskolai tankönyvek kiadásának monopóliumával. 1945 után, a rövid ideig tartó koalíciós korszakban az egyre növekvő kommunista befolyás alatt álló állami hatóságok megakadályozták az új, nyolcosztályos rendszerű általános iskolák számára kidolgozott katolikus könyvek engedélyezését. A társulat a teljes tankönyvkiadási szabadságot csak az 1989-es rendszerváltás során nyerte vissza.

A Szent István Társulat tanszerkiállításáról. In: Élet, 5. évf. 47. sz. (1913. november 23.), 1507. – Törzsgyűjtemény

Gerely József (1871–1916) Prohászka Ottokár lelki vezetése mellett végezte Esztergomban teológiai tanulmányait, majd pappá szentelése után a fővárosban kezdett el hitoktatóként dolgozni. A hazai iskolákban ekkoriban a pedagógiai maximalizmus szelleme uralkodott, ami hatalmas terjedelmű és nehezen érthető nyelvezetű tankönyveket eredményezett. Ezekre általában a pedagógiai hatékonyság szempontjainak teljes figyelmen kívül hagyása volt jellemző. A tanárok gyakran kénytelenek voltak megelégedni az anyag lediktálásával és a meg nem értett szövegek szó szerinti bemagoltatásával. Gerely szerint „ez a módszer teljesen elidegeníti a gyermeket a hittantól”, sőt sok tanuló egyenesen retteg az ilyen óráktól. Úgy vélte, hogy ez hosszabb távon nem maradhat fenn, hiszen a hitoktatás művészet, amelynek elsajátításához sok munka és felkészülés kell.
Első célja a kisiskolás korosztálynak szóló tankönyv elkészítése lett, amely a Kis Képes Biblia, vagyis Az üdvösség története kis gyermekek számára címmel jelent meg 1896-ban. Pedagógiai alapvetése szerint a gyermekekkel nehéz az elvont teológiai igazságok megismertetése, ebben az életkorban a szokásos, szigorúan elméleti katekizmusoktatás nem érhet célt. Ezért az absztrakt teológiai tételeket konkretizált formában, a bibliai történetek segítségével kívánta tanítani, hiszen érvelése szerint az őskeresztény egyház is ezt a módszert követte. Óvott a diákok túlterhelésétől, és hangsúlyozta: a tananyag csak annyit tartalmazhat, amennyit átlagos képességű tanulókkal is alaposan át lehet venni. Az ideális tankönyv szerinte igazodik a korosztály képességeihez, valamint összefüggő, befejezett egészet képez, amely egy év alatt megtanulható. A jó tankönyvet nagy betűkkel nyomtatják, a lényeget kiemelik, és kifejező, kidolgozott, világos, egyházias képekkel illusztrálják. A képek a motiválásban is fontosak, ezért: „Legyenek nagyok, tiszták és kifejezők, világosak, jellemzők és a szöveggel teljesen megegyezők. Az ilyen képek kimondhatatlan örömet okoznak a gyermekeknek és rendkívüli mértékben fokozzák a tanulási kedvet.”
A tanítás módszereiről szintén határozott elképzelésekkel rendelkezett. Hangsúlyozta, hogy alapos előkészítésre van szükség, fel kell mérni a tanulók előzetes ismereteit. „Nem szabad a gyermek értelmébe ajtóstól berohannunk” – figyelmeztetett. Kérte, hogy az előadók az érthetőség kedvéért elvont főneves szerkezetek helyett igéket használjanak, szabadon, terjengősség nélkül, lassan és határozottan, hangosan, de nem kiabálva beszéljenek. Hangsúlyozta, hogy az előadott bibliai történeteket meg is kell értetni a diákokkal, méghozzá ismétlésekkel, a tanultak megbeszélésével, ellenőrző kérdések alkalmazásával. Úgy vélte, „ezek után már nyugodt öntudattal adhatjuk fel növendékeinknek a tárgyalt bibliai részt könyv nélkül való megtanulás végett. S a gyermek könnyen és örömmel fogja megtanulni, mert nem magol értelmetlenül”.
Didaktikailag a folyamat ezzel a végéhez érkezik, azonban Gerely szerint a lelkipásztori szempontból legfontosabb tennivaló még csak ezután következik. Az oktatónak ugyanis ki kell fejtenie a megtanult történetek erkölcsi mondanivalóját, és rá kell vezetnie diákjait, hogy hogyan lehet a tanulságokat alkalmazni a mindennapi életben. Itt elsősorban az adott diákcsoporthoz való teljes alkalmazkodásra, a tankönyvi sablonoktól való tartózkodásra hívta fel a figyelmet:

A tankönyv a gyakorlatban nagy sikert aratott, a hitoktatók és a kritikusok dicsérték közérthető megfogalmazásait és nyelvezetének szép magyarságát. 1897. augusztus 5-én a hercegprímás kötelezővé tette használatát a főváros összes elemi iskolájában. A Kis Képes Biblia kiadására a szerző a Szent István Társulattal 1899. június 24-én kötött szerződést, amely szerint az éves forgalom 10 százalékát kapta jutalékként. A sikerre jellemző, hogy a kiadványra idővel valóságos tankönyvcsalád épült. Az alapműből, amelynek 1947-ben jelent meg a legutolsó kiadása, született egy átdolgozás a görögkatolikus diákok számára, kiadták német, szlovák és vend nyelvű fordításban, készültek változatai az idősebb korosztályok számára, valamint tanári segédkönyvet is megjelentettek mellé.

• 
• 
• 
• 
• 

 Kották és térképek

 A Szent István Társulat sokszínű termékpalettával rendelkezett: az érdeklődők a kínálatban egyebek mellett énekeskönyveket és kottákat is találhattak, amelyek közül érdemes kiemelni az 1942-ben megjelent, a legmodernebb liturgikus elveknek megfelelő kottás ima- és énekeskönyvet. 1949 után a társulat feladata a katolikus ima- és énekeskönyvek, valamint hittankönyvek szövegeinek gondozására korlátozódott. Másfél évtizeddel később a sajátos körülmények miatt zeneműkiadással is foglalkozni kezdett.
Az első kottakiadvány 1964-ben jelent meg Csillogó karácsony címmel, amelyet további kották követtek. Bárdos Lajos, a kántorképzésért felelős Országos Magyar Cecília Egyesület elnöke szerezte meg a társulat számára a népszerű Hozsanna énekeskönyv kiadásának jogát. A közkedvelt népénekeskönyvet korábban a Magyar Kórus kiadó jelentette meg, államosítása után a Zeneműkiadó Vállalat adta ki, 1962-től pedig a társulat lett a kiadója. 1975-ben jelent meg a Szent vagy, Uram. Orgonakönyv. Eredetileg ezt is a Magyar Kórus adta ki, később a kötet nyomódúcai, kliséi a Zeneműkiadóhoz, majd onnan a társulathoz kerültek. Újranyomtatás előtt azonban az Állami Egyházügyi Hivatal utasítására néhány hazafias szövegű énekszakaszt ki kellett venni a könyvből. Az inkriminált részek kikerültek a szedésből, de a helyükre nem tettek semmit, az üres helyekre pedig adott esetben a kántorok írták vissza kézzel a hiányzó strófákat. Tíz évvel később Éneklő Egyház címmel különleges kötet jelent meg, amely az imakönyv, a hittankönyv és az énekeskönyv jellemzőit egyesítette magában. Ennek 2021-ben már a tizenharmadik kiadása látott napvilágot.

Tárló a kiállításban. Fotó: Visky Ákos László

Sík Sándor aranymiséjére 1961-ben Kodály Zoltán kórusművet komponált, amely második kiadásban a Szent István Társulatnál jelent meg. Kodály egy másik művének első kiadási jogát is a társulatnak adta, így 1966-ban itt látott napvilágot Magyar miséje.
A kiadványok másik érdekes csoportjába tartoznak a térképek. A különböző kötetek kartográfiai mellékletei mellett néhány földabroszt önállóan is megjelentettek. Különleges kiadvány az a térképkötet, amely Teleki Pál irányításával készült az 1920-as trianoni tárgyalásokra, és Közép-Európa népeinek, nemzetségeinek földrajzi elhelyezkedését mutatta be. 1945-ben néhány példányban megjelent, majd 1993-ban fakszimile kiadásban vehették kézbe az olvasók.

Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész

2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

Teológiai és hitbuzgalmi kiadványok, szentképek

A társulat életében kiemelkedő szerepük volt a teológiai kiadványoknak. Már a szervezet alapítása is a pesti egyetem hittudományi karához kötődik, amelynek igazgatói székébe 1846-ban került Fogarasy Mihály. Az évtizedek folyamán pedig számtalan teológus járult hozzá különböző módokon (például szerkesztőként, akadémiai tagként, tisztségviselőként) a társulati célok előmozdításához. Nem meglepő, hogy a hittudományi tudományos műveknek a társulat volt a legtekintélyesebb hazai kiadója. Gondozásában olyan szerzők kéziratai kerültek nyomtatásba, mint a „Magyarország apostolának” is nevezett Prohászka Ottokár (1858‒1927), a kiemelkedő piarista teológus Schütz Antal (1880‒1953), a magyar liturgikus mozgalom megindítója, a bencés Szunyogh Xavér Ferenc (1895‒1980), a Széchenyi-díjas egyházjogász Bánk József (1911‒2002) vagy a dogmatika, azaz a teológiai hittételekkel foglalkozó tudományág professzora, az egyetemi rektor Gál Ferenc (1915‒1998). Számos nemzetközi jelentőségű kiadvány is napvilágot látott a társulatnál, amelyek között megtalálhatók – többek között ‒ a 19. század egyik legnagyobb vallásos gondolkodója, az anglikán, majd katolikus John Henry Newman (1801‒1890), a II. Vatikáni Zsinat egyik vezető teológusa, a jezsuita Karl Rahner (1904‒1984) vagy Joseph Ratzinger, azaz XVI. Benedek pápa (1927‒2022) művei is.

A lelkiségi, hitbuzgalmi, elmélkedési kötetek, a vallásos ismeretterjesztő művek közreadása terén ugyancsak kiemelkedő volt a társulat teljesítménye. Jeles hazai lelkiségi-hitbuzgalmi szerzőket mozgósított, illetőleg nevelt ki magának. Szemmel tartotta egyúttal a külföldi irodalmat, amelynek legjavát megjelentette magyarul. Így ‒ mások mellett ‒ az MTA-tag, költő, műfordító Tárkányi Béla (1821‒1886), az ugyancsak költő, műfordító, Kossuth-díjas piarista Sík Sándor (1889‒1963) imakönyvei, lelkiségi munkái vagy a lelkigyakorlatairól, beszédeiről ismert Belon Gellért (1911‒1987) írásai mellett a mindenkori nagyközönség haszonnal forgathatta a népszerű német lelkiségi szerző Alban Stolz (1808‒1883) vagy éppen amerikai trappista misztikus Thomas Merton (1915‒1968) köteteit is.

Lelki manna. Imádságos és énekeskönyv a ker. katholikus ifjuság számára. Szerkesztette Tárkányi B. József [egri főegyházmegyei áldozópap]. Ötvenegyedik kiadás. Budapest, Szent István Társulat, 1922. – Törzsgyűjtemény

Tárkányi Béla (1821–1886) egri kanonok a 19. századi katolikus irodalom egyik kimagasló jelentőségű alkotója volt. Működésének elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság egyaránt tagjává fogadta, a Szent István Társulatban pedig alelnökként dolgozott. Egy ideig vidéki plébánosként is szolgált, és egész életében élénk érdeklődéssel gyűjtötte a falusi közösségekben megőrződött archaikus egyházi népénekeket. Saját szavai szerint „[a] gyönyör, melyet már gyermekségemtől kezdve találtam a vallási népénekekben, mint amelyek jámbor szülőim házát templommá tették, ekkor azon kötelességérzetté fejlődött bennem, hogy a költészet ezen kincsei összegyűjtésével én is teljesítsem hazafiúi tartozásomat”.
A gyűjtött anyagot felhasználta egy gyorsan rendkívül népszerűvé váló összeállításában, amely Lelki manna. Imádságos és énekeskönyv címmel 1856-ban jelent meg első alkalommal. A terjedelmes imádságoskönyv tartalmazta a legnépszerűbb imákat, könyörgéseket, litániákat, a szentolvasót, valamint 113 egyházi éneket és a ministráns feleleteit. 1896-tól kezdve – közkívánatra – a társaság a legnépszerűbb énekeket kottával ellátott változatban adta közre, amelyet Bogisich Mihály prépost, budapesti esperes-plébános készített. A kiadvány rendkívüli népszerűségre tett szert, amiben gazdag tartalma mellett bizonyára a népénekek közkedveltsége és változatossága játszott szerepet. A siker mértékét jól példázza, hogy a Lelki manna 1931-ig 55 kiadást ért meg, hatása pedig egészen máig tart, hiszen számos énekét a napjainkban használatos katolikus énekeskönyvek is tartalmazzák.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Különleges kiadvány az a reprint kötet, amely 43 nyelven adja közre a Miatyánkot.

Világi tudományok

A társulatban kezdettől fogva egyaránt számítottak az egyháziak és a világiak munkájára. Már az 1850-es és 1860-as években olyan világiak vállaltak szerepet a munkálatokban, mint a történész, archeológus Érdy János, az irodalomtörténész, egyetemi tanár, MTA-főtitkár Toldy Ferenc, az író és miniszter Eötvös József, a zeneszerző, zongoraművész Liszt Ferenc, az építész Ybl Miklós, de ott volt a tagok között a „haza bölcse”, Deák Ferenc, a festő Than Mór vagy a bankár Weisz Bernát is.

Fogarasy Mihály alapító püspök színes, vésett üvegpohara (F. M. monogrammal). Deák Ferenctől kapta ajándékba Balatonfüreden, amikor Deákot a társulat tagjává választották (a Szent István Társulat tulajdona). Fotó: Visky Ákos László

A világi tudományosság és művészetek képviselőinek tehát szintén teret adott a társulat. Így a teológia mellett figyelemmel kísérte többek között a filozófia, az egyháztörténelem, az egyetemes történelem, az irodalomtörténet, a művelődéstörténet, a néprajz művelőinek munkásságát, de a demográfia, a szociológia, a közgazdaságtan, a pedagógia, a jog- és államtudomány, illetve a természettudományok szintén fontosak voltak számára.
Cesare Cantù (Cantu Caesar) Világtörténelem című munkája kiadásának terve 1854-ben merült fel, amikor az egri érsek felajánlotta a társulatnak az olasz történész világtörténeti sorozatából az ókori és a középkori rész magyar fordítását. Az első kötet 1856-ban jelent meg (Cantu Caesar: Világtörténelem. Első kötet. I. és II. korszak. A VII. turini olasz kiadás után. Fordította Gyurits Antal. Pest, Szent István Társulat, 1856.), az utolsó kötet huszonöt évvel később, 1881-ben. A sorozat 15 kötetből állt, ami 22 önálló könyvet jelentett, egyenként 500‒600, összesen 13 000 oldalnyi terjedelemmel.
A 175 év történész és egyháztörténész szerzői között megtalálható például a piarista szerzetes Balanyi György (1886–1963), a vatikáni magyar kutatásokat elindító Fraknói Vilmos (1843–1924), a hittudományi kar dékánja, Galla Ferenc (1888–1977), az MTA-tag Karácsonyi János (1858–1929), a szintén MTA-tag, egyetemi tanár Márki Sándor (1853–1925), a ciszterci Meszlényi Antal (1894–1984), az egyetemi tanár Salacz Gábor (1902–1978).

Toldy Ferenc, Fraknói Vilmos és Tárkányi Béla egy 1873-as római fényképen. In: Ország-Világ, 27. évf., 13. sz. (1906. március 25.), 247.) – Törzsgyűjtemény

A vatikáni levéltár 1881-ben nyitotta meg kapuit a kutatók előtt. A magyar vonatkozású források rendszeres feltárása és közreadása céljából Fraknói Vilmos már a megnyitást követő hónapokban megkezdte a tárgyalásokat Rómában. Az 1884 és 1891 között megjelent Vatikáni Magyar Okirattár (Monumenta Vaticana Hungariae) kötetei a 19. század végi hazai katolicizmus kiemelkedő szellemi teljesítményei voltak, amelyeket a világi tudósok is elismerő figyelemmel kísértek. Fraknói eleinte főleg pap-történészek közreműködésével képzelte el a munkát. Kezdeményezése azonban 1894-re intézményesült, aminek köszönhetően a római magyar kutatók köre kiszélesedett.
1882 júniusában a Szent István Társulat budapesti üléstermében Fraknói elnökletével tartott tanácskozáson határozták meg a sorozat nevét, illetve választották meg a szerkesztőbizottságot. A társulatot bízták meg a pénzalap kezelésével. Fraknói eredeti tervei szerint a magyar vonatkozású forrásokat a magyar egyház költségén önálló sorozatban maga az Apostoli Szentszék adta volna ki. A kezdeményezést támogató tudós kalocsai érsek, Haynald Lajos ellenben úgy vélte, hogy a „Monumenta Vaticana igazgatásának és szerkesztésének székhelye Magyarhonban legyen, s a kiadványok közzététele magyar nyomda által eszközöltessék”. Számos egyházi személy és intézmény anyagi felajánlásával valóban megindult a sorozat. A budapesti megjelenésű művek címlapján azonban sem a megjelentetést intéző bizottság, sem a szervezeti kereteket nyújtó Szent István Társulat, illetve még a közreadó(k) nevét sem tüntették fel. A belső oldalakon kizárólag az Előszó és a Bevezetés szerzője, ezek végén szöveg közben a technikai kivitelezést (másoltatás, összeolvasás) végzők neve, valamint az utolsó lapokon az adakozók szerepelnek.

• 
• 
• 
• 
• 

Az irodalom- és művészettörténészek között – mások mellett – az MTA-tag, nyelvész, irodalomtörténész Eckhardt Sándor (1890–1969), a költő, műfordító Sík Sándor (1889–1963), a néprajzkutató Bálint Sándor (1904‒1980) és a muzeológus, író Divald Kornél (1872–1931) művei jelentek meg a társulatnál. A filozófia területéről például a filozófiatörténész Kecskés Pál (1895–1976), a filozófiából és pszichológiából doktoráló egyetemi tanár Noszlopi László (1901–1990), az MTA Filozófiai Bizottságának elnöke, a Magyar Filozófiai Szemle főszerkesztője, Brandenstein Béla (1901–1989), a Széchenyi-díjas magyar–amerikai filozófus Molnár Tamás (1921–2010), a tanszékvezető és szerkesztő Nyíri Tamás (1920–1994) és Széchenyi-díjas Bolberitz Pál (1941–2020) nevét lehet megemlíteni.

Tárló a kiállításban. Fotó: Visky Ákos László

A társulat szerzői között megtalálható továbbá a szociológus, szociálpolitikus, szerkesztő és országgyűlési képviselő Mihelics Vid (1899–1968), az eszperantista, társadalomtudós, politikus Giesswein Sándor (1856–1923) vagy a közgazdász, egyetemi tanár, akadémikus Heller Farkas (1877–1955). A természettudományok oldaláról – köszönhetően elsősorban a Szent István Akadémiának ‒ számos tudós eredményei szintén a szélesebb nagyközönség elé kerültek, így például a gyermekgyógyász Heim Pál (1875–1929), a Nobel-díjas vegyész Hevesy György (1885–1966), illetve az ugyancsak Nobel-díjas biofizikus Békésy György (1899–1972) egyes kutatásai.
Az érdeklődők mind a Szent István Akadémia felolvasásain, mind a Szent István Társulat tudományos kiadványai között találhattak magas színvonalú természettudományos előadásokat és írásokat. Megalakulásakor, 1887-ben a Tudományos és Irodalmi Osztály (az akadémia elődje) négy szakosztályra bontva működött, a hittudomány és a filozófia mellett az elsőbe tartoztak a természettudományok is. Amikor 1915-ben a Tudományos és Irodalmi Osztályból létrejött a Szent István Tudományos Akadémia, a természettudományok a mennyiségtannal együtt alkották a negyedik osztályt. Ennek első elnöke Kövesligethy Radó csillagász, geofizikus lett, titkára Zemplén Győző fizikus, tiszteletbeli tagja pedig báró Eötvös Loránd fizikus és Entz Géza biológus, zoológus volt.
Az évtizedek alatt számos természettudományos előadást, felolvasást tartottak az akadémia ülésein, ezek közül érdemes kiemelni, hogy 1921-ben Gróh Gyula kémikus mutatta be a bő később kémiai Nobel-díjat elnyerő Hevesy Györggyel közösen végzett kísérleteik eredményét (Az ólom öndiffúziója megolvasztott és szilárd állapotban).
Két évvel később Békésy György értekezését olvasták fel (Folyadékok diffúziós állandójának mérete az interferenciális refraktorral), amelyet nyomtatásban is megjelentettek. Békésy ugyanebben az évben szerezte meg fizikából a doktorátusát, és szűk négy évtizeddel később az ő tudományos munkáját is Nobel-díjjal ismerték el.
Az 1930-as évek legvégén és az 1940-es években több középiskolai osztály számára írt fizikakönyvön volt olvasható Öveges József piarista szerzetes, fizikus neve. Munkássága elismeréseként az elsők között kapta meg a Kossuth-díjat, a nagyközönség pedig tudományos igényű ismeretterjesztő előadásainak, televíziós és rádiós műsorainak köszönhetően ismerte meg. Az 1993-ban létrehozott interaktív tudományos kiállítás, a Csodák Palotája látványos kísérleteinek helyszíne az ő nevét viseli (Öveges Színpad).

Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész

2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

1945-ben, a második világháború végén Magyarország a szovjet hadsereg megszállása alá került, a politikai életben pedig elkezdődött a rövid életű koalíciós korszak. Ez a demokrácia reményét hordozta ugyan, azonban a megszállók által támogatott kommunisták 1949-re kisajátították maguknak a hatalmat és Rákosi Mátyás vezetésével megteremtették a sztálini típusú diktatúrát. A kommunisták egyik legfontosabb ellenfelüknek tekintették a katolikus egyházat, amelynek intézményeit kezdettől fogva korlátozták működésükben.
A Szentkirály utcai székház és a nyomda jelentősebb károk nélkül vészelte át Budapest ostromát, de a Stephaneum a munkát csak 1945 májusában kezdhette meg újra, hiszen számos szakmunkása még hadifogságban volt, de áram- és papírhiány is nehezítette az újrakezdést. A hatalmon lévők politikai ellenszenvének hatásai gyorsan megmutatkoztak, hiszen a társulat – számos próbálkozás ellenére – nem kapott engedélyt folyóiratainak kiadására. Az ostrom után az első közgyűlést 1945. december 20-án rendezték meg, és a vezetőség örömmel számolt be arról, hogy legalább a könyvkiadói munkát sikerült újraindítani, kiemelve, hogy a társulat „most, az első, legsúlyosabb nehézségek leküzdése után elérkezettnek látja az időt, hogy katolikus kultúrmisszióját mind szélesebb körökben vállalja és folytassa”.
A remények azonban – az ország egyre gyorsuló szovjetizálása miatt – nem teljesülhettek. A legfőbb problémát az új, nyolcosztályos általános iskolák igényeihez alkalmazkodó katolikus tankönyvek hivatalos állami engedélyeztetésének elhúzódása okozta: a baloldali politikusok és a sajtó számtalan alkalommal támadta a nyilvánosság előtt a reakciósnak bélyegzett társulati tankönyveket, noha a méltatlan támadásokkal szemben 1947-ben Mindszenty József hercegprímás védelmébe vette a kiadót.
1948 márciusában államosították a Szent István Társulat Egyesített Üzemei Részvénytársaságot, majd 1950-ben beolvasztották a Franklin Kiadóba. A társulat ezzel elveszítette gazdasági alapjait, sőt székházát is, amely helyett csak 1951-ben sikerült új hivatali helyiségeket szerezni a mai Kossuth Lajos utca 1. szám alatt.
A sztálinista ideológusok arra számítottak, hogy az új, „tudományosan szervezett” társadalomban a vallásos közösségek hamarosan megszűnnek, és a hatalom minden lehetséges eszközzel igyekezett gyorsítani ezt a folyamatot. 1948 nyarán törvénybe iktatták az egyházi iskolák államosítását, az év karácsonyán pedig letartóztatták Mindszenty Józsefet, akit nemsokára koholt vádakkal életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítéltek. A társulatot nem tiltották be ugyan, de működését rendkívül szűk körre korlátozták azzal a feladattal, hogy a katolikus ima- és énekeskönyvek, valamint a fakultatív hitoktatást szolgáló tankönyvek szövegeit gondozza, és hogy ezeket a köteteket kinyomtattassa. A kiadványok éves összpéldányszáma nem haladhatta meg a 226 ezret. A társulat a gyakorlatban az Állami Egyházügyi Hivatal tisztviselőinek ellenőrzése alá került, a kéziratokat ők bírálták, ellenőrizték és hagyták jóvá.
A társulat autonómiája szinte teljesen megszűnt. A kiadói tevékenység intézését – az eredeti alapszabály előírásait megkerülve – Esty Miklós pápai kamarásra bízták, aki „delegált adminisztrátor” címet viselve egészen haláláig, 1973-ig teljhatalmú irányítója maradt a szervezetnek. A leghűségesebb tagok azonban megőrizték a belső közélet maradékát: mintegy 40–50 fő részvételével még ekkoriban is rendszeresen megtartották az éves társulati közgyűléseket, amelyekre azonban engedélyt kellett kérni a kerületi tanácstól, és negyedévenként ülésezett a választmány is. A tagság számáról nem rendelkezünk megbízható adatokkal: 1948-ban 1800 főt tartottak nyilván, de közülük mindössze 400-an fizették be a tagdíjat, amely ekkor évi 20 forintra rúgott. A Szent István Akadémia 1951-ben „önkéntesen” kimondta feloszlását.
Oloffson Placid, születési nevén Oloffson Károly (1916–2017) bencés szerzetespap, tanár, egyházi író volt, akit 1946-ban a szovjet katonai bíróság koholt vádak alapján tíz év gulágra (kényszermunkára) ítélt.

Részlet a kiállításból Placid atya fényképével. Fotó: Visky Ákos László

Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után a szovjet uralom alatt álló európai országokban lassú belpolitikai enyhülés kezdődött, amelynek hatásai hazánkban is jól érzékelhetők voltak: Nagy Imre első kormánya 1953 és 1955 között hozzálátott az elnyomó diktatúra legkirívóbb túlkapásainak felszámolásához. 1956 folyamán a magyar értelmiség egyre bátrabban fogalmazta meg a rendszerrel szembeni kritikáját, ami arra ösztönözte a társulat másodelnökét, Pitroff Pál nyugalmazott gimnáziumigazgatót, irodalomtörténészt, hogy reformterveket fogalmazzon meg a szervezet működésével kapcsolatban. 1956. szeptember 22-én Esty Miklósnak, a társulat adminisztrátorának címezve a következő javaslatokat tette:

A javaslat azonban nem érhetett el gyakorlati eredményeket, hiszen egy hónap múlva, október 23-án kitört a forradalom, amelynek leverése után kegyetlen megtorlás kezdődött a társadalom megfélemlítésére, a rendszer konszolidációja pedig még hosszú évekig váratott magára.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc véres leverését követő konszolidációs időszak beköszöntével a diktatúra szigora lassan enyhülni kezdett, a lehetőségek fokozatosan kibővültek. 1958-ban engedélyezték például első ízben, hogy a társulat elfogadja a nyugat-európai katolikus egyesületek segélyeként érkező papírt, kartonlemezt, könyvkötő anyagokat. A külföldi hittestvérek nagylelkű támogatása a következő évtizedekben lehetővé tette, hogy a kiadó egyre több nyomdaterméket jelentessen meg, elsőként imakönyveket és a papságnak szánt segédkönyveket, teológiai értekezéseket, később már szépirodalmi munkákat is.
Az 1962–1965 között ülésező II. Vatikáni Zsinat a katolikus egyház tanításának középpontjába a párbeszéd gondolatát helyezte, a társulat kiadványai pedig hosszabb-rövidebb késéssel a magyar közösség számára is közvetíthették a zsinat tanítását. A korszak kiemelkedő eredménye volt, hogy 1974-ben – hosszú és alapos tudományos előkészítő munkát követően – megjelenhetett az új katolikus bibliafordítás, amely hitéleti jelentősége mellett komoly kereskedelmi sikert is aratott.
1989–1990 folyamán lezajlott a rendszerváltás, Magyarország többpárti parlamenti demokráciává alakult. Az 1990. évi IV. törvény garantálta a lelkiismereti és vallásszabadságot, az egyházak és az egyházi kötődésű szervezetek megszabadultak az állami gyámkodástól. Heller György, a társulat elnöke 1990 szeptemberében a következőkkel jellemezte a korabeli helyzetet:

A társulat kiadványainak száma – az 1990-es évek elején jellemző nehéz gazdasági körülmények dacára – ugrásszerűen megemelkedett. A kötetekkel egyaránt igyekeztek a katolikus hívek, illetve a spiritualitás iránt érdeklődő, de nem vallásos olvasóközönség igényeit kielégíteni, valamint hozzájárultak II. János Pál pápa 1991-es apostoli látogatásának szellemi előkészítéséhez is. A kiadványok tartalma napjainkban az 1945 előtti kort idézően széles skálán mozog, jelentős szerepet játszanak a tankönyvek, a teológiai és lelkiségi irodalom, a szépirodalom, valamint az ifjúsági és gyermekkönyvek. Számos tudományos könyvsorozat is napvilágot látott: 2009-ig jelentek meg az Ókeresztény írók – még 1980-ban megindult – kötetei, és 1999-ben jelent meg a Középkori keresztény írók sorozat első darabja. A tudományos ismeretterjesztés fontos eredménye volt az 1993 és 2014 között, 17 kötetben kiadott Magyar katolikus lexikon.
A társulat taglétszáma 1991-ben 459 fő volt, közülük 149 nő; a férfiak között mintegy fele-fele arányban képviseltették magukat a papok és a világiak. Az éves közgyűlések és a választmányi ülések – a két világháború közötti időszak gyakorlatához visszakanyarodva – nyilvános események lettek, amelyeken az előadók szót ejtenek az aktuális közéleti kérdésekről is, és megvitatják, hogy a hívő embernek milyen szempontokra kell tekintettel lennie álláspontja kialakításakor.
1992 májusában a társulat létrehozta a Stephanus Alapítványt, amely pályázatok kiírásával és ösztöndíjakkal támogatja a keresztény szellemiségű alkotóművészeket és írókat, a határon túli magyar kisebbség szellemi igényeit, valamint a plébániák és a katolikus iskolák könyvbeszerzéseit. A következő évben vette kezdetét a Szent István Könyvhét ma is élő hagyománya: 1993 májusában Budapesten, a Ferenciek terén öt könyvsátorban mutatták be a hazai katolikus könyvkiadók újdonságait. Ekkor adták át első alkalommal ünnepélyesen a Stephanus-díjat is, amely a teológia, illetve a katolikus szellemiségű irodalom terén kimagasló teljesítményt nyújtó szerzők elismerését szolgálja.
A társulat 1993-ban a párizsi Magyar Intézetben, 1998-ban pedig a római Magyar Akadémián rendezett kiállítást, hogy a külföldi közönséggel is megismertesse mozgalmas történetét. A római kiállítás arra is alkalmat adott, hogy átadják a Stephanus-díjat Joseph Ratzinger bíborosnak, a későbbi XVI. Benedek pápának teológiai munkássága elismeréseként. (175 éves fennállása során a társulat több alapítványt hozott létre, valamint díjat adományozott a katolikus alkotók munkájának támogatására és elismerésére. 1923-ban, a 75 éves jubileumi közgyűlésen jelentették be a szervezet egykori elnökéről elnevezett Zichy Nándor Alapítvány létrehozását, amelynek kamataiból a társulat kiadásában megjelenő, kiemelkedő tudományos vagy szépirodalmi, népies, illetve ifjúsági munkát jutalmazták. Ugyancsak 1923-ban hozta létre a Szent István Akadémia ‒ Fraknói Vilmos pénzügyi felajánlásának köszönhetően ‒ az évenként megítélt Fraknói-nagyjutalmat. A 10 000 koronás elismerést a díjazottak olyan művekért kaphatták, „melyek valamelyik tudománynak ismeretanyagát gyarapítják vagy a stíl és előadás tökélyére törekedve elismerésre és utánzásra méltó sikert mutatnak fel”. 1938-ban a társulat római ösztöndíjat alapított katolikus írók részére 11 000 pengős összeggel, „hogy az egyházhoz s főként annak fejéhez való ragaszkodás és katolikus elmélyülés érzelmeit erősítse meg benne, s így működésének az igazi katolikus talapzatot adja meg”. A Zichy-nagyjutalmat, valamint a római ösztöndíjat még a második világháború évei alatt is kiosztották, a Fraknói-nagyjutalom azonban hat év után megszűnt. 1992-ben jött létre a Stephanus Alapítvány a katolikus szellemű tudományosság és művelődés ösztönzésére. 1993-ban adták át először az évenkénti Stephanus-díjat teológiai és irodalmi kategóriában.)
Időközben lezajlott a Szent István Akadémia újraalapításának előkészítése is. Az új alapszabály értelmében az akadémia egyházmegyei tudományos társulás, amely az esztergom–budapesti érsekség főhatósága alatt áll. Hivatalos megalapítása 2003 márciusában történt, a következő évben pedig felvette a Szent István Tudományos Akadémia nevet.

Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat 108. részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Kellner Istvánt és gyűjteményét mutatja be.

Kellner Adolf textil-nagykereskedő és Birnbaum Kamilla fia, Kellner István (Stephan Kellner, 1892–19?) könyvkereskedő és könyvkiadó, a Magyar Bibliophil Társaság tagja volt. Bár kereskedelmi tanulmányokat folytatott, festői és grafikusi ambíciókkal is rendelkezett. Bekapcsolódott az 1894-ben létrejött Nemzeti Szalon munkájába, mely a magyar képzőművészek és műpártolók egyesületeként működött. Ex libriseivel, könyvdíszeivel és festményeivel több tárlaton is részt vett az 1910-es években.

Conrad Gyula rézkarca. Jelzet: Exl.K/201 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Hazánkban a századfordulón még nem működött ex libris egyesület, a műfaj iránt érdeklődők külföldi társaságok kötelékébe csatlakoztak. Kellner István az osztrák és a német egyesület (Österreichische Exlibris-Gesellschaft, Deutscher Verein für Exlibriskunst und Gebrauchsgraphik zu Berlin) tagjaként gyűjtőkkel és grafikusokkal is kapcsolatba került. A korszak neves hazai és külföldi művészei, köztük Conrad Gyula, Divéky József, Gara Arnold, Franz von Bayros, Emil Ranzenhofer, Armand Rassenfosse, Karl Ritter már az 1910-es évek elejétől több ex librist is terveztek a számára.
Magyarországon az 1909-ben alakult Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete grafikai szakosztálya vállalta magára az első ex libris gyűjtő kör szerepét. Kellner ennek tagjaként is kiterjedt kapcsolatokra tett szert.
Képzőművészként nem bizonyulhatott sikeresnek, mert hamarosan a készítés helyett a grafikák és a könyvek gyűjtése, adásvétele, kiadása felé fordult. 1919 elején Budapest IV. kerületében, a Koronaherceg (ma Petőfi Sándor) utca 10. szám alatt megnyitotta könyvkereskedését, antikváriumát, melyben bibliofil és grafikai ritkaságok egyaránt megtalálhatók voltak. Ehhez az alapot a könyvművészetileg jelentős 18–20. századi, túlnyomórészt német és francia illusztrált könyvállománya, valamint gazdag műgyűjteménye jelentette.

Gara Arnold rézkarca (1921). Jelzet: Exl.K/193 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A könyvek mellett grafikai albumokat, mappákat is árult. Boltjának aktuális készletéről több katalógust is megjelentetett az 1920-as években: Luxusdrucke, livres illustrés des XVIIIe–XXe siecle. Graphik. Katalog 1. (Budapest, Stefan Kellner Buchhandlung, 1920); Moderne deutsche Vorzugsdrucke, französische und englische Werke des XVIII–XX. Jahrhundert. Original Graphik. Katalog 2. (Budapest, Stefan Kellner Buchhandlung, 1921).
Olyan különlegességek, ritkaságok is kaphatók voltak nála, mint Walter von Zur Westen Berlins graphische Gelegenheitskunst I–II. (1912) című műve, mely művészi, merkantil és reklámgrafikai alkotások, metszetek, névkártyák, plakátok és ex librisek gyűjteménye volt. Heine Doktor Faustusának német luxuskiadása Divéky József színezett illusztrációival és könyvdíszeivel szintén szerepelt a kínálatban. Önálló grafikákat is árult német, francia, holland, belga, osztrák és angol képzőművészektől, köztük Rembrandt és Daumier alkotásait, illetve a korszak ismert szecessziós, impresszionista és expresszionista művészei közül F. von Bayros, A. Beardsley, W. Geiger, O. Larsen, H. Matisse, J. Pascin, E. Ranzenhofer, D. de Segonzac, M. Slevogt műveit is meg lehetett nála vásárolni. Néhány magyar alkotótól is előfordultak grafikák, köztük Belányi Viktortól, Divéky Józseftől, Gara Arnoldtól, báró Hatvany Ferenctől, Jaschik Álmostól, Prihoda Istvántól és Vadász Miklóstól. Kellner István ugyanakkor nem csupán könyveket, grafikai albumokat, eredeti rajzokat és akvarelleket árusított, hanem a kisgrafika műfajába tartozó ex libriseket is.
Megszállottan gyűjtötte az erotikus vonatkozású és művészi értékkel bíró könyveket, grafikai alkotásokat, melyek a gyűjtők egy rétege számára különösen népszerűek voltak, ezért magas áron kelhettek el. Kellner könyvkereskedésének céghirdetménye („Ritka, szép könyvek, bibliophil kiadások, grafikák”) is tükrözi ezt az irányultságot, a grafikán nagyítóval könyv fölé hajoló férfit láthatunk női aktokkal.

Gara Arnold rézkarca. Jelzet: Exl.K/186 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az erotikus tematika a Kellner számára készített ex libriseken, kisgrafikákon is sokszor megjelenik. Példa erre Divéky József következő rézkarca.

Divéky József rézkarca (1917). Jelzet: Exl.K/195 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az osztrák Franz von Bayros több ex librist tervezett Kellner számára. Az alábbi, 1913-ban készült műve A Gyűjtő folyóirat Bayros-különszámának címlapját is díszítette. A kör alakú, virágfüzéres kompozíció főszereplője egy félakt nő nagy kalapban, fodrozódó szoknyában, jobbjában kígyóval, bal kezében Szent György-szobrot tartva. Lábánál majom ül kimonóban, tollal. A művet dekorativitás, kecses részletek és erotikus fantázia jellemzi. Bayros nőalakja a csábító „femme fatale” (a végzet asszonya) sajátos ábrázolása.

Franz von Bayros grafikája (heliogravür, 1913). Jelzet: Exl.K/199 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Kellner nevére szóló ex librisekre jellemző a könyvkereskedésre utaló motívumkincs fő elemeként a telepakolt könyvespolcok és műkincsek közt nézelődő, beszélgető emberek megjelenítése. Franz von Bayros, Armand Rassenfosse, Gara Arnold, Divéky József, Zádor István és Conrad Gyula neve említhető a témát bemutató grafikusok között. Conrad Gyula rézkarca könnyed eleganciát tükröz, az üzlet mint a társasági élet egy színtere jelenik meg.

Conrad Gyula rézkarca (1921). Jelzet: Exl.K/183 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Kellner István egyedülálló, 20. század eleji modern kisgrafikai gyűjteményéről 1921-ben saját kiadású, német nyelvű, többkötetes katalógust jelentetett meg Ex libris und Gelegenheitsgraphik címmel, 1000 számozott példányban. A címlap Gróf József grafikus munkája. A kötetekből 150 darab, egészbőrbe kötött luxuskiadás is készült, amelyekhez 10 eredeti grafika tartozott mellékletként.

Stefan Kellner: Ex libris und Gelegenheitsgraphik (III. kötet), Budapest, 1921. (Borító) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A kiadvány több száz német, osztrák és svájci művész több ezer könyvjegyének leírását és néhány mű reprodukcióját tartalmazta. Az ábécésorrendben közölt alkotók ex libriseinél többnyire feltüntették a tulajdonos nevét, a felirat szövegét, a keletkezési évet és a technikát is. Az összeállításban Kellner segítségére volt Reich Milton Oszkár, akinek az előszó után olvasható Über die Entwicklung des Exlibris című írása. Kellner a katalógussal üzleti és szakmai célokat is megvalósított, egyrészt bemutatta eladásra szánt nívós gyűjteményét, amelyet egyben akart értékesíteni; másrészt meg akarta osztani gyűjtőmunkája tapasztalatait. A praktikus kézikönyvként is használható kiadvány megkerülhetetlen forrás és segítség a gyűjtőknek az 1900 és 1920 között készült ex librisek meghatározásához.
Kellner István utolsó éveiről, haláláról pontos adatokat nem ismerünk. Az általa árusított és kiadott erotikus munkák miatt megindult nyomozások és perek nagyban hozzájárulhattak ahhoz, hogy 1925-től Bécsbe tette át a székhelyét, és néhány évig ott folytatta könyv- és műkereskedői vállalkozását. Életének további alakulása nem ismert.
Személyében egy sokoldalú embert ismerhettünk meg, akinek gyűjtőszenvedélye és művészi érdeklődése elválaszthatatlanul összefonódott könyv- és műkereskedői, kiadói tevékenységével. Zádor István ex librisével – a karosszékben műtárgyai közt olvasó Kellner István alakjával – is neki állítunk emléket.

Zádor István litográfiája (1920). Jelzet: Exl.K/197 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Irodalom: 

• Farkas Judit Antónia: Erotika és bibliofília, Kellner István tiltott könyves tevékenysége az 1920-as években, Korunk, 2010/3. sz., 89–95.
• Farkas Judit Antónia: Két bibliofil vállalkozó: Reiter László és Kellner István, Ars Hungarica, 2011., 37. évf., 32–54.
• Farkas Judit Antónia: A Magyar Bibliophil Társaság története (1920–1949), Magyar Könyvszemle, 2011/3. sz., 342.
• Galambos Ferenc: Egy és más az ex librisgyűjtésről, KBK Értesítő, 1963. augusztus, 49.
• Néhány szó az ex libris gyűjtőkhöz, A Gyűjtő, szerk. Siklóssy László Dr., 1912. I. évf., 44.
• Reich Milton Oskar: Über die Entwicklung des Exlibris. In: Ex libris und Gelegenheitsgraphik, Stephan Kellner, Budapest, 1921, V–XI.
• A Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete tagjai (lezáratott 1912. december 1.), A Gyűjtő, szerk. Siklóssy László Dr., 1912., 449.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Kellner István (1892–19?). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 90.
• Verzeichnis der Mitglieder der Österreichischen Exlibris-Gesellschaft, 1913. In: Österreichische Exlibris-Gesellschaft Jahrbuch, Wien, 1914, 59.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész

Bánffy Miklós gróf a magyar főnemesség 18-19. századi hagyományainak méltó és kiemelkedő 20. századi folytatója – az ország- és nemzetépítő, az európai minőségű magyar művészetet, kultúrát, politikát meghatározó művelődési-gazdasági programok megvalósítóinak utolsó potens generációjához tartozott.

Bánffy Miklós gróf portréja, 1917. Fotó: Strelisky Sándor – Kézirattár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

A Kolozsvárott az 1873. esztendő utolsó előtti napján született gróf „nacionáléja” szerint író, grafikus, díszlet- és jelmeztervező, színházi rendező, valamint politikus (1906 és 1909 között Kolozs vármegye és Kolozsvár főispánja, 1921 áprilisától másfél évig a Bethlen-kormány külügyminisztere…) volt. 1950-ben, mintegy háromnegyed évvel a világháború utáni Romániából történt visszatérése után Budapesten hunyt el. Ravasz László püspök temette Farkasréten, s végakaratát, hogy a Kolozsvár-Házsongárdi családi kriptába helyezzék örök nyugalomba, csak 1976 őszén teljesítették.
Egy nagybirtokos főnemes mit keres a közéletben és a kultúrában? A művészetben a nemesség műkedvelő volt vagy hivatásos? Ilyen kérdések merülhetnek föl sok évtizeddel e történeti korszak letűntét követően a 21. századi emberben. A választ az értékeket és a hagyományokat tisztelő és teremtő egyének és felelős társadalmi csoportok történetének megismerésével találhatjuk meg. Példa a Bánffy és az Esterházy grófi családok tehetséges és kötelességtudó sarja, a felelős modern állampolgárként szerepet vállaló Miklós gróf élete és pályája.
1891-ben Budapesten tett érettségije után Bánffy Miklós Kolozsvárott és Budapesten folytatta tanulmányait. 1891 és 1893 között a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem jog- és államtudományi szakán tanult és később ott doktorált (1899). A jogi és államtudományi képzettség már közel egy évszázada volt alapja a fiatal főnemesek felelősségi körének, hogy szakemberként vehessenek részt az erdélyi és a magyarországi független államszervezet és intézményei kiépítésében, az országgyűlési munkában, a korszerű polgárosításban. Emellett a hazai gazdaság 19. század végi modernizálása is e fiatalemberek feladatai közé sorolódott (mint külső-belső elvárás). Bánffy is bekapcsolódott az erdélyi szövetkezeti mozgalomba bonchidai mintagazdaságával, nemzetközi színvonalú és hírű versenylótenyészetével.

A bonchidai Bánffy-kastély 1870 előtt. Fotó: Veress Ferenc – Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Később az Erdélyi Gazdasági Egylet munkájában is részt vett. Mintegy 60 000 holdas birtokával az ország egyik legnagyobb földesura lévén, nemcsak az évszázadok alatt gyűlt családi vagyon, hanem a hatalma alá tartozó (s korszerűen értett felelősséget jelentő) területek, gazdaságok és emberek megmaradása és 20. századhoz méltó és az új időkben elvárt életszínvonalának megalapozása is a feladata volt. Ennek országgyűlési és pártpolitikusként is tudatában volt, s ezt képviselte. Az első háborúban előbb az erdélyi hadtestnél, majd a német Süd-Armee Commando alatt szolgált, de több diplomáciai megbízatást is teljesített (Konstantinápolyban, Szófiában, a háború utolsó szakaszában, 1918-ban Bécsben, Berlinben, Hágában). A trianoni békeszerződést megelőző, eredménytelenül maradt tárgyalások után, illetve hírt véve a Tanácsköztársaság bukásáról, hazatért. Bethlen kormányában külügyminiszterként szolgált. Politikai-diplomáciai munkájáról az 1920 és 1922 közötti rendkívül feszült időszakban az 1946-ban kezdett (befejezetlen) visszaemlékezéseiben írt, melyek Huszonöt év címmel 1993-ban jelentek meg.
1926-ban visszatért Erdélybe, mely ekkor már Románia része volt. Új feladatot, új terepet és új platformokat kellett találnia a magyar kisebbség kultúrájának és intézményeinek fönnmaradása érdekében. Minden erővel támogatta az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület munkáját. Az Erdélyi református egyházkerület főgondnokává választották, így hozzájárulhatott a felekezeti magyar iskolák megtartásához és fejlesztéséhez is. Bár nem politizálhatott (ez volt román állampolgársága megadásának feltétele), az Ellenzék című napilap főrészvényeseként mégis ott ált a politika és az erdélyi magyar pártpolitika hátterében. az 1930-as évek végén a romániai kisebbségpolitika reformjának elindításában is szerepet vitt, az 1940. évi visszacsatolás után visszatérhetett az országos politikába mint az országgyűlés behívott erdélyi felsőházi tagja. Egy, a kiugrással kapcsolatos titkos diplomáciai megbízatása kudarca és lelepleződése nyomán azonban a megszálló németek fölégették bonchidai kastélyát. Kolozsvárt igyekezett megmenteni egy romboló ostromtól, sikerült a frontot tárgyalások útján a várostól távolabb vezetni. A Szálasi-puccs után, 1944 októberében lemondott felsőházi tagságáról, minthogy úgy ítélte meg, a magyar országgyűlés és állam végképp elvesztette szuverenitását. Budapest ostroma, majd a háború befejeződése után visszatért családjával Kolozsvárra, ahol azzal szembesült, hogy az új rendszerben birtokait elvették, kifosztották.
A nemesség hosszan öröklődött hagyományait követte Bánffy Miklós abban is, hogy a műveltség és a művészetek jelentőségét a politikai és gazdasági nemzetépítés mellé sorolta egyenrangúként. Már fiatalon muzsikált és szerzett is néhány zeneművet – ami alapot adott későbbi kinevezéséhez a budapesti Operaház és a Nemzeti Színház intendánsává (1912–1918).

• 
• 

Diákkorában igen gyakran járt színházba, sőt, statiszta is volt néhányszor. 18 éves korában írta első színjátékát műkedvelő előadók számára. 1906-ban mutatták be (Kisbán Miklós névvel írt) Naplegenda című drámáját (melyről Ady is írt recenziót). A nagyúr című, Attiláról szóló drámáját (1912) Kós Károly méltatta. Később Martinovicsról írt drámájával (1931) keltett visszhangot. Utolsóként, 1946-ban Kolozsvárott volt Az ostoba Li című művének premierje.
Grafikus-tervező tehetsége több (esetenként nem is művészi, hanem reprezentációs) projektben is megjelent – mint például az 1916-os koronázási menet megtervezésében, ahol a háborús rokkantakat is beállította a felvonulók sorába, ami miatt ünneprontással vádolták, némi joggal is talán. A nagy háború lezárását célzó tárgyalásai, külföldi körútja idején néhány hónapig Ben Myll néven portréfestéssel tartotta fönn magát. A külügyminiszterségről történt lemondása után, 1923-ban Klebelsberg Kuno fölkérésére a Képzőművészeti Tanács elnöke lett (1927-ig). Hazatérése után az Erdélyi Szépmíves Céh több kiadványát illusztrálta és támogatta a Minerva Rt. nyomdaipari vállalkozását.

• 
• 
• 

A színházi munkájában összekapcsolódott a dráma, a zene és a vizualitás. Számos műhöz, köztük sok jelentős kortárs bemutatóhoz tervezett díszleteket és jelmezeket. Az egyik legfontosabb, 1918-as premier Bartók Béla Balázs Béla szövegére írott operájának, A kékszakállú herceg várának első előadása volt. 1934-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokon Az ember tragédiáját rendezte, melynek ekkor a jelmezeit is ő tervezte. Társat, feleséget is a színházi világból választott, Váradi Arankát (1886–1966), akitől Katalin nevű leánya született (1924).

• 
• 
• 

Drámaírói sikereinél nagyobb közönség- és kritikai elismerést kaptak epikus alkotásai, regényei, novellái, melyek 1914-től kezdve jelentek meg (A haldokló oroszlán, Reggeltől estig – 1927, Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja – 1931, Farkasok – 1942, Bűvös éjszaka – 1946). 1916-ban lépett a Kisfaludy Társaság tagjainak sorába. Erdélybe visszatérte után az Erdélyi Helikon szerkesztője lett. Műveinek német, olasz, francia fordításai is megjelentek. Legismertebb és legnépszerűbb műve, az Erdélyi történet című trilógia 1934 és 1940 között látott napvilágot (Megszámláltattál, És híjával találtattál – 1937, Darabokra szaggattatol). A második háború után tagja lett a Romániai Magyar Írók Szövetségének, munkatársa a frissen indult Utunk című irodalmi lapnak, ám 1946-tól kezdve bezárultak előtte a kapuk és a lehetőségek. Útlevelet azonban csak 1949 végén kapott, hogy Magyarországra jöhessen.
Bánffy Miklós elkötelezett és tevékeny élete és pályája a(z erdélyi) magyar arisztokrácia legfontosabb és leghosszabb, ugyanakkor legkorszerűbb hagyományaiba illeszkedett, ám művészi (irodalmi, színházi, tervezői) tehetsége kiemelte a főképp közéleti szerepet vállaló főnemesek közül és az egyetemes magyar kultúra 20. századi alkotó nagyságainak panteonjában az egyik kiemelt helyre predesztinálja.

Felhasznált irodalom:

• Murádin Jenő Bánffy Miklós, a rajzoló és illusztrátor. In: Erdélyi Múzeum, 61. kötet, 1999. 1–2. füzet
• Politikusportrék. Bánffy Miklós karikatúrái, 1921, szerk. Soóky Andrea, Gilicze Ágnes, Budapest–Kolozsvár, Balassi–Polis, 2006.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

2023.  november 15-én Budapest Főváros Levéltárának levéltári napján Vesztróczy Zsolt, a Gyűjteményszervezési Főosztály munkatársa a Fővárosok – fő városok. Az uralkodói székhelyek és fővárosok szerepének változásai a Kárpát-medencében a középkortól a modern korig című konferencián tartott előadást a Jókai Mór műveiben megjelenő reformkori Pozsony képéről. A konferencia meghívója és programja itt tekinthető meg. Folytatjuk munkatársunk előadásának ismertetését.

Jókai szerint az országgyűlés nagy hatással volt az ott lévőkre, hiszen az üléseken elhangzottak „a konferenciák és klubok útján leszivárogtak a közéletbe”, hatására pedig „nagy eszmék, messze terjedő reformok merülnek fel a nyilvánosság terén, a kávéházakban falják a hírlapokat, estélyeken, lakomákon egyebekről is beszélnek, mint vadászatról és divatkelmékről”. Bár ezt Jókai az 1825–27-es országgyűlésről írta, a reformeszmék ilyen irányú terjedése sokkal inkább az 1830–40-es évekre volt jellemző. Másrészt az idézet alapján úgy tűnik, mintha a város a reformok lelkes támogatója lett volna, ami erős írói túlzásnak tekinthető. Pozsony, több szabad királyi várossal együtt, ugyanis a tárnokmester felügyelete alá tartozott, márpedig ezt a tisztséget 1827 és 1841 között olyan keményvonalas konzervatívok töltötték be, mint Pálffy Fidél (1827–1836) vagy Eötvös Ignác (1836–1841). Másrészt egy városházi botrány miatt 1836 és 1840 között Pozsonyt egy királyi biztos irányította Zichy Károly személyében, ami tovább rontotta a reformerek helyzetét. A korabeli titkosrendőri jelentések tanúsága szerint pedig a város által delegált követek a konzervatív táborhoz tartoztak az országgyűléseken. A Pozsonyt négy diétán (1825–27, 1830, 1832–36, 1839–40) és a reformokat előkészítő Magyar Országos Bizottságban is képviselő Gyurikovits György tanácsosról például olyan jellemzés készült, hogy „mindig jó szellemben szavazott, és minden alkalommal olyan jó szellemben beszélt, hogy igaz ragaszkodása őfelsége legszentségesebb személyéhez és az uralkodó házhoz bizonyítást nyert”. De a többiek is olyan értékeléseket kaptak, hogy „jó szellemben nyilatkozott”, „a megbízhatóak pártjához tartozott” vagy „magánemberként mindig jó szellemben beszélt”. Mindezek után az íróval ellentétben ki lehet jelenteni, a diétán történtek sokkal inkább az országgyűlésre érkezőkre, mintsem a város német lakóira voltak hatással.
Az ülésen elhangzottak rendkívüli befolyást gyakoroltak karzat közönségére. Ez jórészt a joghallgatóként jelen lévő országgyűlési ifjakból állt, akik 1832–36-ban tettek szert országos hírnévre. Törzshelyük a Sétatéren lévő Hollinger kávéház volt, amiről az író is megemlékezett az énekelt „országgyűlési jurátus nóták” kapcsán.
A jurátus fogalmát Jókai úgy határozta meg, hogy „a 48 előtti korszakban a rendi alkotmány országgyűléseire minden megye két követet küldött. E követek mellé aztán a megye költségén jogvégzett fiatalok, királyi táblai felesküdt jegyzők voltak alkalmazva, hogy ott magukat a közjog gyakorlati terén kiképezzék. Ezek alkották az úgynevezett »országgyűlési fiatalságot«.”
Máskor viszont nem volt ilyen tárgyszerű, és emocionális megközelítésben már úgy írta le ezt a fogalmat, hogy:

A karzat közönsége nemcsak hallgatta, hanem politikai meggyőződésének megfelelően véleményezte is a beszédeket, ami tapsot, pisszegést vagy füttyöt egyaránt jelenthetett, ami a politikai véleménynyilvánítás egyfajta formája volt a városban. Ezt Jókai az Egy magyar nábob című regényében úgy írta le, hogy:

Ám emellett a jurátusok kardcsörtetése is megjelenik a véleménynyilvánítás egyik formájaként. Egyébként az író ekkor, 1853-ban, az önkényuralom idején még rendkívül visszafogottan csak közönségnek vagy jurátusoknak nevezte a karzaton megjelenteket, nem pedig „országgyűlési ifjúság”-nak, mint a Mire megvénülünk című 1865-ben megjelent regényében.
Az országgyűlések és a reformeszmék komoly változást okoztak az ő köreikben is. Az író szerint ettől kezdve:

Az idézet persze még csak a kezdeteket mutatja, ám az országgyűlési ifjúság idővel komolyan politikai tényezővé vált, aminek csúcspontját 1848 márciusa jelentette, amikor a fiatalok nagyon komoly nyomást gyakoroltak a konzervatív követekre a reformok elfogadása érdekében, amit azok és a szlovákok egyaránt a karzat terrorjaként emlegettek.
A jurátusok megítélése a pozsonyiak szempontjából már nem volt ennyire pozitív, hiszen a korabeli sajtó és rendőri jelentések szerint többször is verekedésbe keveredtek a mészároslegényekkel az utcán vagy a helyi polgárok által rendezett bálokon. Ennek fényében teljesen érthető a Mire megvénülünk című regénye pékmesterének, Braun Mártonnak a reakciója, amikor Áronffy Dezső közli vele, hogy a bátyját üldözik. Erre ugyanis azt kérdezi, hogy vajon a mészároslegények kergetik, mert ha igen, akkor dorongokkal mennek a segítségére. De a Szomorú napok szlovák nemzetiségű hősének, Bodza Tamásnak, a pozsonyi evangélikus líceum egykori diákjának sem voltak róluk pozitív emlékei. A diéta megnyitását követően ugyanis „új hang töltötte be az utcákat, miket fényes jövevények széltiben, hosszában elfoglaltak; midőn jókedvű jurátusok estenként tízével összefogózva a falhoz húzódni kényszeríték” a gyengébb fizikumú, szegényesen öltözött szlovák diákot. Az utóbbi sem kizárólag az írói fantázai terméke, hiszen az 1830–40-es években a szlovák nemzeti mozgalom olyan vezetőinek voltak látványos konfliktusai a jurátusokkal, mint Ľudevít Štúr vagy Jozef Miloslav Hurban.
A fiataloknak komoly szerepük volt az Országgyűlési Tudósítások megjelentetésében is, ami a cenzúra megkerülésével, kézzel írott formában készült az 1832–36-os országgyűlés ideje alatt Kossuth Lajos szerkesztésében.

Az Országgyűlési Tudósítások egyik száma. A kép forrása: Wikipedia

Ahogy ez a Mire megvénülünk című regényében vagy a Sajtó és cenzúra Magyarországon című írásában is szerepel:

Valahol az író alteregójának is tekinthető Áronffy Dezső azt írta erről naplójában, hogy:

A diéta befejeztével Pozsony egyfajta tetszhalott állapotba került, a zajos „metropolisz” pedig egy csöndes, „vidéki város”-sá változott vissza. Az író szerint ilyenkor:

Ez a világ 1848 tavaszáig létezett. Április 11-én kihirdették az új törvényeket, majd az uralkodó, V. Ferdinánd feloszlatta az országgyűlést, amivel egy új korszak kezdődött a város életében. Ezt a változást Jókai rendkívül találóan úgy írta le, hogy „midőn a pozsonyi országgyűlés kapuja bezáródott, az egész óvilág záródott be mögötte”.
Három nappal később az addig ott működő Batthyány-kormány végleg Pestre költözött, és a következő, immár népképviseleti országgyűlés az 1848. évi IV. törvénycikk 1. paragrafusának értelmében már ott is nyílt meg, amivel a régi-új magyar főváros, Pest-Buda teljesen visszaszerezte egykori vezető szerepét.

Vesztróczy Zsolt (Gyűjteményszervezési Főosztály)

Az összeállítás első része itt olvasható.

2023. november 15-én Budapest Főváros Levéltárának levéltári napján Vesztróczy Zsolt, a Gyűjteményszervezési Főosztály munkatársa a Fővárosok – fő városok. Az uralkodói székhelyek és fővárosok szerepének változásai a Kárpát-medencében a középkortól a modern korig című konferencián tartott előadást a Jókai Mór műveiben megjelenő reformkori Pozsony képéről. A konferencia meghívója és programja itt tekinthető meg.

Pillanatkép a konferenciáról

Jókai műveiben Komárom mellett Pozsony az egyik leggyakoribb helyszín. Ez természetesen nem véletlen, hiszen az író az 1830-as években két évig itt tanult, a város pedig egy életre szóló hatással volt rá. Akkor szerzett élményei gyakran köszönnek vissza későbbi munkáiban, így több regénye is a reformkori országgyűlések idején játszódik Pozsonyban (pl.: Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Szomorú napok, Mire megvénülünk, A kiskirályok). A város ilyenkor az ország politikai központjává vált az ide érkező követeknek és kísérőinek köszönhetően, majd a diétát követően ismét egy csöndes, vidéki kisvárossá vedlett vissza. Előadásomban Pozsony történetéből a reformországgyűlések időszakát és a diéta városra gyakorolt hatását kívánom bemutatni Jókai művein keresztül.

Egy különleges helyzetű város (1526–1548)

Pozsony városát az állandósuló török veszély juttatta kiemelt szerephez a XVI. század első felében. A kettős királyválasztást követően először ez lett a Ferdinánd-párti területek központja, majd az állandósuló belháború és a gyakori török jelenlét miatt az 1536. évi XLIX. törvénycikk ideiglenesen már az ország fővárosává tette. Végül 1541-et követően Buda és Fehérvár szerepét de facto is átvette. Az ekkor elfogadott törvénycikk szerint:

Ez lett a koronázóváros (1543), ide került a Szent Korona, itt találtak új otthonra a legfontosabb kormányszervek és tisztségviselők, akárcsak a menekülő egyházi méltóságok, mint a csanádi, a pécsi, a váci, a veszprémi, a szerémi, az erdélyi és a váradi püspök, valamint egy ideig az esztergomi érsek.
Bár Buda 1686-ban ismét magyar kézre került, a legfontosabb hivatalok mégis csak 1784-ben költöztek vissza az egykori fővárosba. 1790-ben az országgyűlés már Budán nyílt meg, de két rövid diéta után visszatért Pozsonyba, ahol 1848 áprilisáig működött az 1807-es kivételével.

• 
• 

Ez a meglehetősen furcsa földrajzi helyzet politikailag rendkívüli mértékben felértékelte a várost, hiszen a polgári átalakuláshoz szükséges törvényeket csak az országgyűlésen lehetett meghozni, de az uralkodó és a rendek közötti konfliktusokat is csak itt lehetett rendezni. Emiatt Pozsony, ha csak szezonálisan is, de a diéták idejére az ország politikai központjává vált, ahová összesereglett az ország politikai elitje, majd annak végeztével a súlypont ismét Pestre és Bécsbe került át. Ezt a felemás helyzetet rendkívül találóan jellemezte Jókainak egy 1848. március 15. kapcsán tett megjegyzése, miszerint:

Az író és Pozsony

Jókai a várossal kapcsolatos benyomásait részben olvasmányai, részben gyermekkori élményei alapján szerezte. 1835-ben, testvéreihez hasonlóan ő is cseregyerekként került Pozsonyba „német szóra”, ahol két éven át az evangélikus líceumban tanult.

A Konvent utcai evangélikus líceum épülete, ahol Jókai két évig tanult. A kép forrása: Wikipedia

Az ekkor zajló 1832–1836-os országgyűlés rendkívüli hatással volt rá, ahogy azt az Egy magyar nábobban meg is írta:

De ugyancsak ott élte meg az országgyűlési ifjak elleni hajszát, a líceum diákjaként pedig ő is részt vett a Országgyűlési Tudósítások másolásában. Akkori élményeit a Mire megvénülünk című regényében örökítette meg, a cseregyerekként Pozsonyba kerülő, majd Kossuth lapját másoló líceumi diák, Áronffy Dezső alakján keresztül.

 A város diéták idején

Bár Pozsony számos Jókai regény helyszínéül szolgált, és az író a Rákóczi-szabadságharc iránt is komoly érdeklődést mutatott, a legnagyobb figyelmet mégis a reformkornak szentelte. Ezen munkái kivétel nélkül a reformországgyűlések idején játszódnak, ahol a város a történet egyik fontos helyszínét jelenti. Regényeinek hősei vendégek Pozsonyban, legyenek itt tanuló diákok, a diétára érkezett követek és a kísérőik vagy jurátusok, akik különböző formákban, de kivétel nélkül köthetők az országgyűléshez.
Maga a város kétféle módon jelenik meg Jókai műveiben attól függően, hogy az író vagy az akkori eseményeket írja le vagy az országgyűlés Pozsonyra gyakorolt hatását mutatja be.
A diétákon történteket Jókai krónikaszerűen ismerteti, felsorolva az elért eredményeket, de behatóbban csak 1848 márciusának pozsonyi eseményeivel, valamint Széchenyi, Wesselényi és Kossuth ottani tevékenységével foglalkozik. Ezen írásai döntően A magyar nemzet története regényes rajzokban című munkájában találhatók, és meglehetősen visszafogott stílusban mutatják be ezt a feszült időszakot. Nincs szó például a diétákon elgáncsolt vagy a király által visszautasított törvényjavaslatokról, sem az országgyűlési ifjakkal való leszámolásról. A rendszer első számú vezetőjének, Metternich kancellárnak is alig hangzik el a neve, bár az író őt a „szabadság leghatalmasabb ellenség”-ének nevezi, a cenzúrát és a titkosrendőri világot pedig ugyancsak szóvá teszi. Ez a visszafogottság nem véletlen, hiszen e munka utolsó része az 1718 és 1849 közötti eseményekkel eredetileg a Rudolf trónörökös védnökségével megjelent Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című könyvsorozat számára készült, így nem lett volna ildomos túlságosan kihangsúlyoznia a reformkori Habsburg–magyar ellentéteket.
Az író regényei ezzel szemben életszerű képet adnak Pozsony akkori mindennapjairól és a diéta városra gyakorolt hatásáról. Jókai ezt a Kárpáthy Zoltán című regényében úgy írta le, hogy ilyenkor:

A leírás teljesen helyénvaló, hiszen Pozsony ilyenkor valóban megtelt, a városba érkező követek, a jurátusok, a főrendek, a hölgyvendégek és az őket kísérő szolgák létszáma akár az 5-6000 főt is elérhette. Az író szerint a város ilyenkor „a valódi nagyvilág” volt, „gyűlhelye az ország minden megyéjéből felsereglett kitűnőségeknek, az egész magyar főrendnek”, ami élénk társadalmi élettel járt. 1825 és 1848 között ez hat országgyűlést és tizenöt naptári évet jelentett.
Jókai az országgyűlésen történtekről, egy-egy megjegyzést leszámítva nem írt. Az egyetlen kivételt A kiskirályok című munkája jelentette, ahol egy kissé részletesebben foglalkozott a pesti forradalmat követő törvényhozói munkával Tanussy Decebál ellentmondásos szereplésén keresztül.

Az 1832–36-os országgyűlés alsó táblája. A kép forrása: Wikipédia

Vesztróczy Zsolt (Gyűjteményszervezési Főosztály)

Az összeállítás második része itt olvasható.

Barabás Miklós: Ferenczy Teréz. In: Arckép-album Műmelléklet a Hölgyfutárhoz. Barabás Miklós illusztrációival, Pest, Számvald, 1855. – Törzsgyűjtemény

Ferenczy Teréz 1823. december 28-án született Rimaszombatban Ferenczy Sámuel könyvkötő, gazdatiszt és Ballay Terézia második gyermekeként. Hermina nevű nővérén kívül még hét testvére volt, a kilenc gyermek közül mindössze négyen érték meg a felnőttkort. A család valamikor 1824 és 1826 között Szécsénybe költözött, Ferenczy Teréz itt élte le egész életét. Gyermekkoráról nincsenek ismereteink, azonban az tudható, hogy apja nemcsak könyvkötőként tevékenykedett, hanem terjesztője volt a Trattner és Károlyi-féle Nemzeti Kalendáriomnak és előfizetője a Pesti Hírlapnak, vagyis a családban többféleképpen is a mindennapokhoz tartoztak a könyvek és a hírlapok. A szobrász Ferenczy István rokonuk volt, akivel tartották is a kapcsolatot, Teréz verset is írt hozzá, de személyesen valószínűleg nem találkoztak.
1843 júniusában meghalt édesanyja, Ballay Terézia. Teréz első írása a következő évben jelent meg, ez volt az Esküszegő című rövid novella, a Pesti Divatlap november 17-i számában. Ez egy egyszerű szerelmi történet, amelyben a férfi a kezdetben kölcsönös szerelmet megtagadva végül mást vesz feleségül, az elhagyott nő pedig belehal a bánatba. A férfit azonban az égi bosszú utoléri, mert felesége hűtlenkedései miatt megtébolyodik.

Pesti Divatlap, 1844 – Törzsgyűjtemény

Teréz 1845-ben támogatta a Reguly Antal kutatásainak, utazásainak támogatására létrehozott Reguly-társaságot, öccse, Ferenczy Lajos, akiről több versében is megemlékezett, ebben az évben lett papnövendék a nagyszombati Szent István szemináriumban – az 1847–48-as tanévben az első teológiai osztály hallgatója.
Bizalmas barátnője, Bulcsú Pálné Kozma Borbála szerint Teréz levelet váltott Czakó Zsigmonddal és Zalár Józseffel, Petőfi Sándornak, Tompa Mihálynak irodalmi, Kossuth Lajosnak, Pulszky Ferencnek politikai ügyekben írt levelet.
A szabadságharc kitörése után a Budapesti Divatlap 1848. augusztus 3-i számában írt a Nógrád megyei állapotokról, leginkább a tótok és magyarok közti nemzetiségi ellentétről és ennek következményeiről. 1848 októberében öccse is beállt honvédnek, a 37. honvédzászlóaljban szolgált, és 1849. június 20-án elesett a második nyárasdi csatában.
1849. július végén, augusztus elején az orosz cári csapatok az addigra Pulszky Ferenc birtokát képező szécsényi földeken és a kastély kertjében nagy pusztítást végeztek. Augusztus 9-én felprédálták és felégették Losoncot, és Pavel Hrisztoforovics Grabbe Szécsény felgyújtására is parancsot adott, amelyet Roszner József báró, sebesült katona akadályozott meg azzal, hogy mankójára támaszkodva egyedül állt a sereg elé, és arra kérte a parancsnokot, hogy kímélje meg a várost.
A Ballay Teréziától maradt (valószínűleg Szikszai György Keresztyéni tanítások és imádságok a keresztyén embernek külömb-külömb-féle állapati és szükségei szerént című, sok kiadást megért) könyv első lapjára írt bejegyzésből tudható, hogy ezt az időszakot a Ferenczy család tagjai a Cserbérc nevű pusztán bujdosva vészelték át.
Teréz évekig kereste Lajos öccse sírját, de csak 1851-ben találta meg. Erről Győry Júlia nevű barátnőjéhez írt levelében számolt be, ahogyan Vahot Imre látogatásáról is. Utóbbi esemény azt jelzi, hogy Ferenczy Teréz igyekezett a 40-es években kiépített irodalmi kapcsolatait fenntartani és kiterjeszteni. A látogatást egyértelmű elismerésként értékelte:

• 
• 

Ferenczy Teréz előfizetőket gyűjtött Egressy Gábor Törökországi naplójához. Erről 1853. július 14-én Egressynek írt leveléből értesülhetünk.

Barabás Miklós: Egressy Gábor. In: Arckép-album. Műmelléklet a Hölgyfutárhoz. Barabás Miklós illusztrációival, Pest, Számvald, 1855. – Törzsgyűjtemény

Ezen kívül előfizetője volt a Losonczi Phőnix című háromkötetes emlékkönyvnek, amelyet az 1849-ben elpusztított Losonc megsegítésére adott ki Vahot Imre 1851–1852-ben – ezért halála után „a magyar irodalom hű pártolóinak egyikét” látták benne.
1853 áprilisában házkutatást tartottak a Ferenczy család lakásában és megtalálták a távollétében halálra ítélt Pulszky Ferenc arcképét. Emiatt Ferenczy Sámuel 12 órányi börtönt kapott.

Pulszky Ferenc, 1842

1853. május elején Ferenczy Teréz nagyon beteg volt, és sokat foglalkoztatta a halál gondolata, végrendeletet kezdett írni, és elköszönt szeretteitől, barátnőjéhez búcsúlevelet írt. Megjelent a Néhány sor kórágyamon írt naplómból című műve a Divatcsarnokban. Egy Czakó Zsigmond-idézetet mottóul választó, naplórészletként megjelölt szöveg leginkább vallásos gondolati-filozófiai fejtegetéseket tartalmaz, és az anyagias földi létet állítja szembe a túlvilágon megdicsőülő, hittel és gondolatokkal teli szellemi élettel.
A beszámolók szerint május 18-án Balassagyarmaton járt, egy festőhöz ment képet készíttetni magáról, 22-én délelőtt meggyónt, majd este nyolc óra körül bezárkózott a szobájába és mellbe lőtte magát. A körülmények tisztázására indított vizsgálat során nem derült ki, hogy kitől és hogyan szerezte a fegyvert; indítékként a jelentésben a hisztérikusság és főleg a „viszonzatlan vagy csalódott szerelem” áll.
Az öngyilkosság minden elemében megrázta a korabeli közvéleményt: egy fiatal nő követte el, egy (katonai) pisztollyal, a szintén öngyilkos Czakó Zsigmond arcképe előtt, szerelmi bánat miatt.
A konkrét ok (vagyis inkább a hűtlen szerelmes kiléte) máig foglalkoztatja a Ferenczy Teréz történetével találkozókat. Bulcsú Pálné Kozma Borbála szerint a Szécsényben 1839 és 1844 között szolgáló Kovács Bazil szerzetes; későbbi helyi pletykák szerint a Pulszky Ferenc titkáraként emlegetett Csere József ügyvéd; Teréz húga, Ferenczy Franciska szerint az Amerikába kivándorolt Birányi István volt az; de hírbe hozták Teréz szerelmeseként a verseskötetét kiadó Bulcsú Károlyt, Czakó Zsigmondot és még Kerényi Frigyest is. Galcsik Zsolt szerint az illető a korban népszerű költő, Lisznyai Kálmán lehetett, aki Teréznek – egymáshoz írt verseik alapján – közeli, bizalmas viszonyban álló barátja volt. Lisznyait a szabadságharc után besorozták, 1851 áprilisában ténylegesen rokkantnak nyilvánítva szerelték le, hazaérkezése után pedig évekig megfigyelték és zaklatták a hatóságok. 1853 januárjában megnősült.

Barabás Miklós: Lisznyai Kálmán In: Arckép-album. Műmelléklet a Hölgyfutárhoz. Barabás Miklós illusztrációival, Pest, Számvald, 1855. – Törzsgyűjtemény

Teréz verseit nem sokkal halála előtt kezdték közölni; írásait, személyét igazából csak az öngyilkosság révén fedezték fel. Önálló verseskötete Bulcsú Károly losonci tanár gondozásában jelent meg 1854-ben, Téli csillagok címmel. A Divatcsarnok szerzője a kötetről szóló bírálatában a következőt írja:

Ferenczy Teréz: Téli csillagok. Ferenczy Teréz hagyományaiból összeszedte Bulcsú Károly, Pest, Müller Gyula, 1854. – Törzsgyűjtemény

A szigorú kritikus, Gyulai Pál szerint:

• 
• 

Ferenczy Teréz bekerült a Hölgyfutár 1855-ben megjelent Arckép-albumába. Ehhez a kiadványhoz készíthette róla a rajzot Barabás Miklós, mégpedig egy George Sand kép alapján, amelyről a szécsényi rokonok azt mondták, Teréznek is olyan rövid volt a haja – ahogy Szendrey Júliának is. Valószínűleg egyik esetben sem csak egyéni különcségről van szó, hanem inkább egy olyan társadalmi-irodalmi és kulturális hatásról, amely többek között ilyen külsőségek formájában jelent meg egy szűk, értelmiségi rétegben, és amelynek – az elszigeteltsége ellenére – Ferenczy Teréz is része lehetett.

• 
• 

A kortársakon kívül később olyan költők is felismerték írásainak értékét, mint Weöres Sándor, aki a Három veréb hat szemmel című antológiába a Kassandra című versét válogatta be.

Ferenczy Teréz: Kassandra. In: Ferenczy Teréz: Téli csillagok. Ferenczy Teréz hagyományaiból összeszedte Bulcsú Károly, Pest, Müller Gyula, 1854, 36–37. – Törzsgyűjtemény

Összes művei legutóbb 2008-ban jelentek meg, az életútját és a róla kialakult téves információkat is feltárni igyekvő kötetben.

Verseinek egy korábbi kiadása online is olvasható egy magánblogban:

Felhasznált irodalom:

• Ferenczy Teréz: Téli csillagok. Ferenczy Teréz hagyományaiból összeszedte Bulcsú Károly, Pest, Müller Gyula, 1854.
• Ferenczy Teréz minden versei, Salgótarján, Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1983.
• Galcsik Zsolt: „A fájdalmak leánya...”. Ferenczy Teréz élete és költészete, 1823–1853, Szécsény, Galcsik Zs., 2008.
• Szontagh Pál és Szécsény 1848–49-ben, [összeáll.] Galcsik Zsolt, Szécsény, Önkormányzat, 2002.
• Szilágyi Márton: Az íróvá válás mikrotörténete a 19. század első felében. Lisznyai Kálmán és az „irodalmi gépezet”, Budapest, Reciti, 2021

Patonai Anikó Ágnes (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Az Apokalipszis 1511-es kiadásának borítója és a mű kilencedik metszete. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

Szeretem a könyveket. Könyvtáros lévén ez, azt hiszem, teljesen természetes jelenség. Közhelyszerű megállapítás, hogy vannak a jó könyvek és vannak a még jobb könyvek. Bár a könyvek rangsorolása nem feltétlenül szerencsés, hiszen ez ritkán történik objektív módon. Egy sci-fi rajongókból álló „zsűri” például egészen biztos nem fogja Isaac Asimov Alapítványa elé helyezni egy rangsorban Jane Austin Büszkeség és balítélet című romantikus regényét. De ugyanígy egy Jókai Mór történetekért élő-haló társaság sem fogja besorolni „a nagy mesemondó” történetei elé Stephen King horrorisztikus történeteit, vagy egy „Benedek Elek baráti kör” tagjai nem fogják népszerűségi listájuk élére állítani Marcell Allain Fantomas történeteit.
Persze, léteznek bestsellerlisták, melyek abból a szempontból objektívek lehetnek – vagy mindenesetre annak látszatát keltik –, hogy megmutatják, egy-egy időszakban és egy-egy adott helyen mely könyvek keltették a legnagyobb érdeklődést a könyvbarátok körében. De ezeknél is felmerül az idő- és térbeli korlátoltság. Egy korábbi blogbejegyzésemben említettem, hogy létezik egy könyv, mely, ha összeállítanánk egy „örök” népszerűségi listát, akkor annak tetején helyezkedne el. Hiszen:

A megírt könyveknek természetszerűleg vannak szerzőik is. A Biblia könyveinek is vannak. A mai napon a világ legnépszerűbb könyvének egy jelentős szerzőjére emlékezünk. Ő pedig nem más, mint az a Szent János apostol és evangélista, akiről egy korábbi blogbejegyzésemben már megemlékeztem. Egy másik blogbejegyzésem  témája pedig a Szent János „tollához kötött”, a kedélyeket leginkább borzoló és sokak által horrorisztikus hangvitelűnek tartott Jelenések könyve, vagy ahogy népszerű címén nevezik, az Apokalipszis volt. Annak ellenére, hogy ezt a könyvet sok hívő keresztény/keresztyén is a „nem szeretem” kategóriába sorolja, mégis óriási hatással van a mai napig a társadalomra. És nemcsak a hívekre. Hogy miért? Erről korábban így írtam:

A Biblia és annak könyvei az idők tengerének sodrában számtalan kiadást éltek meg. Így volt ez János apostolnak a mennyei jelenésekről való könyvével is. A mű témájának időtlen idők óta népszerű mivolta miatt sokakat foglalkoztatott, írót és olvasót, művészt és műélvezőt, hírességet és „átlagembert”, királyt és koldust egyaránt. Nem is oly rég még rettentő erővel tartott fogva sokakat az a rettegett elképzelés, mely szerint 2012. december 12-én – a maja indiánok időszámításának 12-ik négyszáz éves ciklusa (baktunn-ja) véget érvén – eljön a világvége. Végül, ha nehezen is, de azon a ködös decemberi napon is feljött az égre bolygónkat éltető csillagunk, a Nap. Ezután nyilvánvalóvá vált, hogy a sokak szerint „pusztulásra megérett” világunk tovább élheti életét. A történelemből tudjuk, hogy Szent István megkoronázására az 1000. év december 25-én került sor. Ennek oka az volt, hogy az ezredforduló embere (lehet, hogy István is) „szentül meg volt győződve” arról, hogy 1000. december 24-én, Jézus Krisztus születésének pontosan ezredik évfordulóján véget ér a világ. S hogy mégsem így történt, ennek örömére megkoronázták első királyunkat. A cikkemben bemutatni kívánt műalkotásnak minősülő Jelenések könyve kiadásváltozat szintén egy „világvége hangulat” uralta időszakban született. Legalábbis a Szépművészeti Múzeum egy vándorkiállításának kiadványában a következőket olvashatjuk:  

Az „első kijelentés” a második, míg a legismertebb, a „négy lovas” jelenete a negyedik metszeten látható. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

Azt kell mondanunk, hogy annak a kornak a Német-római Császársága, melyben egy bizonyos magyar nemesi származású Ajtósi Adalbert aranyműves és fia éltek finoman fogalmazva nem a „nyugalom földje” és a „béke szigete” volt. Ezért is válhatott világhíressé egy Gyula környékén hajdan álló falu nevét viselő ifjabb Ajtósi Adalbert, Nürnbergben élő festő, grafikus, könyvkiadó, művészettörténeti író, akit a világ Albrecht Dürer néven ismer. Hiszen a „berobbanásszerű” megjelenését egy olyan művével érte el, melyhez korának vallási elképzelései, társadalmi berendezkedése és politikai helyzete nagyon mély inspirációt adtak. Amellett, hogy az az általánosan elterjedt félelem uralkodott, hogy a XV–XVI. század fordulóján elpusztul a világ, a XV. század végén forrongó nyugtalanság jellemezte a német társadalmat. Luther Márton (akinek egyébként később Dürer nagy csodálója lett) megindította azt a visszafordíthatatlan folyamatot, melyet a vallástörténet reformációnak nevez. Ez a folyamat később véres vallásháborúkat hozott magával. A középkori feudális társadalmi rend felbomlását követő társadalmi zűrzavarban az emberek nagy része a vallásban keresett menedéket. A misztikus ősöktől kezdve Husz Jánoson, Lutheren, Zwinglin, Münzeren keresztül az anabaptistákig a reformációt a polgárság, a parasztság és a városi szegénység saját társadalmi küzdelmeinek eszközeként is tekintette, melyet az egyház „megtisztításaként” vagy az igaz hit visszaállításaként értelmezett. 1500 körül a műveltséget szinte az egész német társadalom egésze számára a Biblia és a szentek legendái jelentették. Így nem csoda az sem, hogy a társadalmi feszültségek felvetette problémák megoldásához vallási kategóriákban is gondolkodtak. Dürer János apostolnak a mennyei jelenésekről való könyvéhez készített illusztrációi – ahogy Kuno Mittelstädt írja művében:

Na de mit kell tudni erről a műről. Mikor először láttam ezeket a késő gótikus jegyeket magukon hordozó, mozgalmas és dinamikus ábrázolásmódban elkészített metszeteket, úgy éreztem magam, mintha egy szabályszerű időutazást tettem volna a múltba. Értem ezalatt azt, hogy ifjúkorom hajnalának azon vizuális csatornái nyíltak meg, melyeken keresztül szememen át elmémbe áramlottak a ’80-as évek Heavy Metal lemezborítóinak groteszk figurái és az olvasást velem megszerettető Kaland Játék Kockázat sorozat könyveinek grafikái. Valahol az az érzésem támadt, hogy Dürer annak idején – persze nyilván komolyabb szinten, de – úgy „robbant be” a korának mércéjével mérve csekélynek nem mondható, 500 példányban kinyomtatott Apokalipszissel, mint 1982-ben a forradalmi újításnak számító, új irodalmi műfajt elindító Steve Jackson és Ian Livingstone A Tűzhegy varázslója című, első interaktív (ún. „lapozgatós” szerepjáték) könyvükkel. Ha jobban belegondolok, Dürer művében gyakorlatilag szintén predesztinálva volt (akárcsak a ma emberének) az interaktivitás. Ha valaki hallott már a szemlélődő szerzetesi közöségek, például a Jézus Társasága, közismert nevükön a jezsuiták által is nagyon kedvelt interaktív meditatív imaformáról, a képmeditációról, akkor nem nehéz rájönnie, hogy ezek az ábrák szinte adják magukat egy efféle meditatív szemlélődésre. De a „natúr” néző sem unatkozhat, gyakorlatilag egy kép hosszú percekig történő szemlélése során is akad rajtuk addig észre nem vett részlet. Aztán később, ha netán újra és újra előkerül ez a keretként meghúzó fekete vonalakat majd szétfeszítő dinamikus hatást keltő munka, mindig akad rajta valami új és addig fel nem fedezett elem.

A kezdő kép nem szerepel a Bibliában, Szent János forró olajban való megkínzatását ábrázolja, a harmadik képen pedig a mennyei trónterem víziója jelenik meg. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

Az Apokalipszis-sorozat több szempontból „forradalmi” jellegének egyik összetevőjét Végh János a következőképpen fogalmazta meg:

Bár ez utóbbi mondatnak mégiscsak ellentmond, hogy Dürer ezt a metszetet a Biblia utolsó könyvének szövegével együtt adta ki. A bibliakutatók elutasító véleményéhez pedig csak annyit tennék hozzá, hogy hitben élő keresztényként én még nem találkoztam olyan teológiai vagy vallási témájú könyvvel, írással, zeneművel vagy képzőművészeti alkotással, amelynek ne akadt volna az egyházon belüli kemény kritikusa. Ezeket a kritikusokat hallgatva vagy olvasva néha olyan érzésem volt, mintha szerintük az adott vallási témájú művet maga Lucifer, vagy Belzebub írta vagy készítette volna. Ezért talán nem is szerencsés megkérdőjelezni Dürer lelki világának irányultságát. Fogadjuk el, hogy valószínűleg őt is mély hit és istenélmény hatotta át, melyet ezzel és ehhez hasonló műveivel igyekezett kifejezni.
Mikor megpillantottam az egyik hasonmás kiadást, az első dolog, ami megdöbbentett, az a kiadvány mérete volt. Miután már kezemben tartottam a Vizsolyi Bibliát és Káldi György Vulgata-fordítását egyaránt, valamilyen szinten hozzá voltam edződve a nagy méretű könyvek látványához. Ám az Apokalipszis eredetijének kisebb asztallapnyi mérete (gerinchossza: 49 cm) mondhatni „fejbevert”. A metszetek mérete ugyanis valamivel kevesebb, mint 40x30 cm. A 20-21. század komforthoz szokott gyermekeként úgy vélem, egy ekkora gerincméretű könyvről gyakorlatilag kijelenthetjük, teljesen tönkreteszi a mű élvezetes olvasását. Nem tudom, hogy ki hogyan van vele, de én például nagyon szeretek fekvő helyzetben, ágyban olvasni elalvás előtt, vagy egy délutáni szunyóka előtt/közben/után. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, ennél a könyvnél ennek a komfortnak az élvezete teljesen esélytelen vállalkozás. Hiszen nemhogy fekvő helyzetből vagy kényelmes fotelből, de még egy átlagos méretű olvasóasztalnál ülve is rettentő zavaró tud lenni egy ilyen monumentális óriás lapozgatása. Azonban, hogy rehabilitáljam a mű méretét, meg kell említenem, hogy amint belelapoztam és elkezdtem szemlélni a Szent János jelenéseinek eseményeit, rögvest értelmet nyert számomra ez a gigászi méret. Bár sokszor láttam már korábban is ezeket a metszeteket, de akkor maximum A4-es méretben jelentek meg előttem. A közel 30x40 cm-es méretnél a jelenetek mozgalmas és aprólékos kidolgozottsága miatt úgy éreztem, mintha most látnám először az Apokalipszis-sorozatot. Ezeknek a fekete-fehér rajzoknak a kidolgozottsága olyan mértékű, hogy gyakorlatilag „főben járó bűnnek” tekinthető mindenféle olyan elképzelés, amely azok kiszínezésére törekedne. Ahogy Végh János Rotterdami Erasmusra hivatkozva írja:

Az ötödik metszet a hétköznapi szóhasználatban értett apokaliptikus események kezdetét ábrázolja, míg a hatodik a kiválasztottak „elpecsételését” A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

Dürer korában a fadúcon kihúzott rajz kivésésével hivatalos fametszők, ún. Formschneiderek foglalkoztak, de ennél a műnél a kutatás egyre valószínűbbnek látja, hogy Dürer maga metszette ki a fadúcokat. János apostolnak a mennyei jelenésekről való könyvét a művész 15, ún. teljes íven ábrázolta. Az első kiadás 1489-ben jelent meg kétféle változatban. Az egyiknél az illusztrációk hátlapján német, a másiknál latin nyelven olvasható a Biblia utolsó könyve, a rajzolt jelentekkel összhangban. Az 1511-ben megjelent, második kiadás csak latin nyelvű. A Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményében megtalálható a sorozat egy eredeti példánya, de nem könyv formában. Különálló laponként, hordozó kartonokra montírozva tárolják a gyűjteményben. Mindegyik lap anyaga papír, technikája pedig fametszet. A címlap az 1511-ben készült második kiadásé, de a többi 15 kép az első, 1498-as kiadás, eredetije. A metszetek méretei 394–395 x 283–289 mm között változnak, kivéve a címlapot, amely 324 x 185 mm.
De nézzük, milyen kalandokat is kínál nekünk az Apokalipszis, vagyis János apostol mennyei könyve, ha egy ajtósfalvi magyar nemes látásmódján keresztül szemléljük.
A címképet Dürer csak az 1511-ben kiadott változathoz rajzolta meg. A képen az apostol látható, amint (valószínűsíthető módon Patmosz szigetén tartózkodva) művének írásából feltekintve a 10. képen szereplő, „Napba öltözött Asszony” vízióját szemléli. Az apostol személyére attribútuma, a mellette gubbasztó kicsiny sasmadár utal, melyet a negyedik bibliai evangélium Logoszról szóló tanítása, a „magasröptű” kezdő sorai miatt kapott az utókortól (Jn.:1:1).
Az első táblaképe nem a Bibliából vett jelenet, és sajnos nem egy török fürdőben zajló idillt láthatunk. Ugyanis a legenda szerint Szent János apostolt – a képen turbános pogányként ábrázolt – Dominatus császár parancsára – szadista módon – forró olajjal teli üstbe vetik. Azonban az apostolt hite megmenti a kínhaláltól. A Bibliát és az egyháztörténetet ismerők nagyon jól tudják, hogy ez a kaland János számára életben maradással végződik, hiszen tudjuk, hogy ő Krisztusnak az egyetlen hosszú földi életet (több mint száz évet) megélő és végelgyengülésben meghaló apostola. A császár a kegyetlen és eltorzult elmék által kitalált „fürdő” után Jánost mint „persona non gratát” Patmosz szigetére száműzi. Ez a sziget lesz majd az Apokalipszis látomásainak a helyszíne.
A második kép a könyv első három fejezetét foglalja magában. A szerző „lélekben elragadtatott” és a hét gyülekezetet szimbolizáló hét gyertyatartó között egy „trónon ülő” férfit látott, „hasonlót az ember Fiához, bokáig érő ruhába öltözve, és mellénél aranyövvel körülövezve”.
A harmadik metszet témája a 4-5. fejezetben olvasható. Egy trónteremben „egy királyiszék vala letéve”, a királyiszéken egy olyan személy ült, ki „tekintetére nézve hasonló vala a jáspis és sárdius kőhöz”. Mint minden valamirevaló királynak, neki is volt „udvartartása”, hiszen ahogy János arról beszámol: „És a királyiszék körül huszonnégy királyiszék vala; és a királyiszékekben látám ülni a huszonnégy Vénet fehér ruhákba öltözve: és a fejökön arany koronák valának.” Dürer képén ez a trónterem és annak mennyei szférája élesen elkülönül a jellegzetes német, dombos táj által ábrázolt „földi világtól”. A trónteremben ott látjuk a „Bárányt” és a négy evangélistára (köztük Jánosra) utaló „lelkes állatokat”, így az apostol kétszeresen is ábrázolva van a jelenetben. Hiszen a trónterem gótikus kapujának bejáratánál, a mennyei és a földi világ határmezsgyéjén is ott áll a látomást lejegyző apostol.
A negyedik metszet talán a legismertebb mind a Dürer-rajongók, mind a lelkes laikusok körében. Talán nincs olyan művészetet kedvelő ember, aki ne ismerné az Apokalipszis négy lovasa néven gyakorlatilag „önálló életet” is élő képet. A jelenések során „hét pecsétből” négyet feltörnek, melynek következményeit Károli Gáspár (Szász Károly által revideált) szavai a következőképpen tolmácsolják:

A hetedik és a nyolcadik metszeten tovább folynak a földi borzalmak, melynek a 8-9. fejezetben olvashatók. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

Dürer tolmácsolásában együtt látjuk a Jelenések lázálomszerű víziói során eredetileg négy egymást követően megjelenő lovast, kiknek első áldozata egy püspök, akit a pokolból előtörő ördög elnyelni készül. Ezzel az ajtósfalvi nemes nem éppen pozitív kritikát fejezett ki korának római katolikus egyházával szemben. (Ne feledjük, hogy a reformáció hatására kialakult „ellenreformációt” elindító tridenti zsinat később, 1545-től 1563-ig ül össze, és a megújulás egyik legfőbb mozgatórugójának tartott Loyolai Szent Ignác vezette jezsuita rend is majd csak 1537-ben alakul meg.)
Egyébként a négy lovas témája egy világhíres heavy metal együttes, a Metallica fantáziáját is felkeltette egy dal erejéig.
Az ötödik metszeten az ötödik és a hatodik pecsét feltörését a szó hétköznapi értelmében vett „apokalipszis” követi. Vagyis természeti katasztrófák sora sújtja a világot. „Nagy földindulás lőn, és a nap feketévé lőn mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér;
és az ég csillagai a földre hullának, miképen a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza. És az ég eltakarodék, mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik; és minden hegy és sziget helyéből elmozdíttaték.” Mindez egy kép mozgalmas jeleneteibe zsúfolva, ahol az égi szféra szintén jól elkülönül a földi világtól. Az égi szférában lebegő oltár alól a vértanúhalált halt keresztények jönnek elő és öltenek fehér ruhát.
A hatodik metszeten a „föld négy szegletén álló” angyal feltartja a pusztító szeleket, amíg a többi „elpecsételi” az „üdvözülők” közé kerülő „144 ezer lelket” és a megszámlálhatatlan vértanút és „győztest”.
A hetedik és a nyolcadik metszeten tovább folynak a földi borzalmak, melynek a 8-9. fejezetben olvashatók. Ennek bevezetéseképpen „… mikor felnyitotta [mármint Isten] a hetedik pecsétet, lőn nagy csendesség a mennyben, mintegy fél óráig. És látám azt a hét angyalt, a ki az Isten előtt álla; és adaték nékik hét trombita.” Hat angyal trombitálását jégeső, tűz, vérré váló tenger, a folyóvizek „ürümmé” változása, sötétség, fojtó füst, pusztító sáskajárás követi, melynek következtében az emberek „kívánnának meghalni, de a halál elmegy előlük”. Mindkét képen látható az éles kontraszt a mennyei szféra és a katasztrófáktól sújtott földi világ között. A hetedik képen a négy lovas ábrázolásához hasonlóan egyidőben történnek az egymást követő események. A lebegő oltárt harsonájukat egyszerre fújó angyalok veszik körül, ennek következtében az ezt követő csapások is egyszerre történnek. A két világ határmezsgyéjét elhagyva egy ragadozó madár száll alá a katasztrófákkal sújtott földi világba, ahol „WeWeWe” hangot kiadva vijjogja el a „háromszoros jajt”. A nyolcadik képen – a lebegő oltár alatt közvetlenül – a pusztító sáskahad még csak indul a rohamra, de a földön a „munkát utánuk felvevő” négy „eloldatott” eufráteszi angyal már vagdalkozik egy-egy – a 16 században divatos – másfélkezes lovagkarddal felfegyverkezve. Úgy tűnik, egyikük áldozatai közé tartozik maga a német-római császár és a római pápa is. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen mint említettem, Dürer nagy rajongója volt Luther Mártonnak, a katolikus megújulás pedig ekkor még várat magára.
„Hanem a hetedik angyal szavának napjaiban, mikor trombitálni kezd, akkor elvégeztetik az Istennek titka, a mint megmondotta az ő szolgáinak a prófétáknak.” Így tájékoztatja Jánost az az angyal, aki a kilencedik metszet központi alakja. Talán ez a kép az, ami leginkább ragaszkodik a könyv szövegéhez, jelen esetben a 10. fejezetben írtakhoz. Az angyal megeteti Jánossal a nála lévő könyvet, amely „megkeseríti” a gyomrát, de a szájában „édes mint a méz”. Az angyal kinézetének leírásához, úgy néz ki, Dürer szóról szóra ragaszkodott, hiszen, ahogy Károli tolmácsolásában olvashatjuk: „és láték egy másik, erős angyalt az égből leszállani, a ki felhőbe van öltözve; és a fején szivárvány vala, és az orcája olyan vala, mint a nap, és a lábai mint a tűzoszlopok és a kezében egy nyitott könyvecske vala; és tevé a jobb lábát a tengerre, a bal lábát pedig a földre”. Ezen a képen nekem személy szerint az tetszik a legjobban, hogy itt végre részletesebben látható a Dürer ceruzájára és ecsetjére oly jellemző táj. János a tengerparton, egy erdő szélén tartózkodik, melynek növényzete amolyan tipikus düreri ábrázolás, csavart törzsű sudár fákkal, precízen kidolgozott lágyszárú aljnövényzettel, kalandokat sejtető zegzugos összképpel. Non plusz ultraként ehhez jön még egy tengeri táj is, ahol vitorláshajókat, vízen ringó hattyúkat és egy, a korabeli hajózási térképekre oly jellemző szörnyet (bálnát, vagy cápát) láthatunk. Az égi szféra az oltárral itt is megjelenik, de talán nem különül el annyira, mint a többi képen.

A „Napba öltözött Asszony” és Szent Mihályék diadala jelenik meg a 10. és 11. metszeten. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

A tizedik és a tizenegyedik metszetnél Dürer mintha felcserélte volna a János által írt eseményeket. A Jelenések 12 fejezetében olvashatunk a „Napba öltözött Asszonyról”, aki szülni akar, de egy nagy veres sárkány (vagyis a Sátán) fel akarja falni a gyermekét, de ez nem sikerül neki. Ezután a „mennyei seregek vezére”, Szent Mihály arkangyal és serege háborút vív a Sárkánnyal (Sátánnal), majd az arkangyal serege legyőzvén a gonoszt, az ördögöt és angyalait „kivetik a Mennyből”. A „földre vetett” sárkány eközben a gyermekét megszült Asszonyt üldözni kezdi, de az asszonynak „adaték két sasszárny” és a sárkány által a megölésére kibocsátott vizet elnyelé a föld. Dürernél ez utóbbi momentum előbb van, mint az angyalok harca. A hétfejű sárkány ábrázolása a kortárs bestiariumok világát idézi, a csillagokat (a szöveg szerint azok harmadát) farkával lesodró szörnyeteg a képnek több mint harmadát elfoglalja. A Napba öltözött Asszony ábrázolása nem sokban tér el kor sztereotípiájától, például a csíksomlyói Babba Maria szobortól. Előtörnek belőle a Nap sugarai, a Holdon ál, a fején pedig csillagokból készült koronát hord. Viszont a hátán hordott sasszárnyak és a sárkány által ontott vizet elnyelő föld látványa miatt egyértelmű, hogy a képen látott eseményre csak az angyalok harca után kerül sor. Legalábbis Jánosnál. A kép tetején megjelenik az Atya(Isten), angyalokkal, puttókkal és a sárkány által le nem sodort csillagoktól övezve. Szent Mihály a tizenegyedik képen negyedmagával vívja meg ádáz csatáját a sárkányokként ábrázolt ördögökkel. Ennél a képnél szintén megvan az éles kontraszt a mennyei és a földi világ között, de fordított helyzet állt elő a csapásokat bemutatókhoz képest. Itt ugyanis a harcoktól nyüzsgő mennyei szféra sötét ábrázolása áll szemben a földi táj békés derűjével.

A „két ellentétes tábor” a 12. és 13. metszeten látható. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

A tizenkettedik metszet a tengerből feljövő hétfejű és tízszarvú fenevad és a Bárányhoz hasonló földi fenevad (Antikrisztus) eljövetelét ábrázolja (13. fejezet).  Ahogy a „Napba öltözött Asszony” jeleneténél, itt is megjelenik a „Mennyben trónoló Isten”, szimbolizálva, hogy a legnagyobb hatalom – a földi borzalmak és szörnyetegek ellenére is – az övé. A földön térdeplő megtévesztettek azonban inkább a két fenevadat imádják, neki hódolnak. A kép felső felén az angyalok fegyelmezett nyugalomban várják az események lefolyását, hiszen ők majd csak később lépnek munkába, például a „földet learató” sarlós alak. Érdekes, hogy a képen az Isten kezében is sarló van, és a fenevad bélyegeként szolgáló 666-os szám sehol nem jelenik meg. A tizenharmadik metszet – mintegy ellenpólusaként az előzőnek – az ún. genti oltár révén ismertté vált jelenetet ábrázolja. Itt a 14. fejezet eseményeit láthatjuk Dürer tolmácsolásában. A „Sion hegyén álló Bárányt” imádják mindazok, akik nem kötelezték el magukat a fenevadnak. Bár a jelenetábrázolás elég statikus, hiszen gyakorlatilag „csak állnak” rajta a szereplők, ennek ellenére számomra mégis ez a legmozgalmasabb kép. A pálmaágakat tartó „üdvözültek” seregének megszámlálhatatlanul sok tagja nagyon jól érzékelhető, gyakorlatilag betöltik az egész ívet. A kép tetején a vérét ontó Bárányt látjuk a négy evangélista szimbólumával, míg a lap aljára szorulva, a már többször is ábrázolt „düreri táj” szimbolizálja a földi világot. Itt áll a jelenéseket átélő János is, így ezen a képen is kétszer jelenik meg, hiszen a Bárány hátsó lábánál ott repül az evangéliumára utaló sasmadár.
A tizennegyedik kép „egymásra zsúfolt” eseményeket ábrázol. János a képen látottakról így ír: „láték egy asszonyt ülni egy veres fenevadon, a mely teljes vala káromlásnak neveivel, a melynek hét feje és tíz szarva vala. Öltözött vala pedig az asszony bíborba és skárlátba, és megékesíttetett vala aranynyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében egy aranypohár vala, tele útálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával. És az ő homlokára egy név vala írva: Titok; a nagy Babilon, a paráznáknak és a föld útálatosságainak anyja.… s látám, hogy az asszony részeg vala a szentek vérétől és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől.” A Babilont szimbolizáló bűnös nő egy nürnbergi ötvösművészekre jellemző gyönyörűen megmunkált kehelyből kínálja az általa elcsábított népet, akik a társadalmi osztály széles palettáját képviselik. Azonban az események kimenetelét már előre vetíti a Babilont szimbolizáló kikötőváros robbanásszerű kigyulladása a háttérben. A város előtt békésen ringatóznak a hajók, melyek legénysége siratja a számára jól jövedelmező bűnfészket. A földi „förtelmes útálatosságoktól” ezen a képen is jól elkülönül a mennyei szféra. A Babilon pusztulását hirdető és az ezt egy ledobott malomkővel demonstráló angyal már elhagyta ezt a légkört, de a végső csatára induló mennyei seregek – a „királyok királyával” az élükön – még csak most érkeztek a határmezsgyére, hogy megvívják újabb csatájukat a „fenevad és a föld királyai” ellen. Ennek a harcnak a kimenetele iszonyú következményekkel jár a legyőzött sátáni erők két meghatározó vezérére. Hiszen a csata után „megfogaték a fenevad, és ő vele együtt a hamis próféta, a ki a csodákat tette ő előtte, a melyekkel elhitette azokat, a kik a fenevad bélyegét felvették, és a kik imádták annak képét: ők ketten elevenen a kénkővel égő tüzes tóba vettetének” A kép alján lévő, düreri ábrázolásmódban látható lágyszárú növények a komor, konfliktusokkal tejes légkört nem tudják feloldani.
A tizenötödik, befejező kép megint csak formabontó ábrázolás. De a formabontó ábrázolásmódot – a képeket tanulmányozva –, úgy vélem, már megszokhattuk. A Jelenések 20. fejezetében leírt jelenet témája uralja a papírívet. Eszerint egy angyal, „kinél vala a mélységnek kulcsa” megkötözte a másodszor is legyőzött Sátánt ezer esztendőre. Miután letelt az ezer esztendő, a megkötözött Sárkány eloldatott fogságából. Ezután – Gógot és Magógot hadvezérül fogadva – újabb támadást indított a megtévesztett emberek seregével, de az égből alászálló tűz végkép legyőzte a sátáni seregeket. Ezután „az ördög, a ki elhitette őket [mármint az embereket], vetteték a tűz és kénkő tavába, a hol van a fenevad és a hamis próféta; és kínoztatnak éjjel és nappal örökkön örökké”. A képen szinte csak háttérepizódként jelenik meg a könyv 21-22. fejezetében leírt záró jelenet. A „kulcsos jelenet” felett, a kép felső sarkában a „hét angyal egyike” tart idegenvezetést Jánosnak, megmutatva neki az új Jeruzsálemet. Az új Jeruzsálem egy jellegzetes, középkori német, későgótikus jegyeket erősen magán viselő, Nürnberghez hasonló jellegű városként jelenik meg, melynek kapuit egy angyal őrzi. Úgy látszik, a strázsáló angyal szavatolja, hogy „nem megy abba be semmi tisztátalan, sem a ki útálatosságot és hazugságot cselekszik, hanem csak a kik beírattak az élet könyvébe, a mely a Bárányé”. A kilencedik képnél említett – zegzugos, fantáziadús kalandokat sejtető – düreri tájábrázolás, ha nem is olyan markánsan, de ennél a képnél is jelen van. A néző szinte belát a megkötözött sárkány börtönéül szolgáló barlangba, a városkapukon keresztül új Jeruzsálem utcáira és tereire, vagy nagyon könnyen érezheti magát azon a sziklapárkányon, ahol János az őt kalauzoló angyallal áll.
Talán úgy tűnhet, kissé kurtán-furcsán végződik a sorozat, hiszen az utolsó két fejezet témája, az új Jeruzsálem bemutatása csak hiányosan, ráadásul a „megkötözött sárkány”-jelenet kiegészítőjeként kerül bemutatásra. Bennem néminemű hiányérzet támadt, afféle „gyorsan összecsapott befejezés” érzete, különösen annak tükrében, hogy a kezdő kép olajban kínzó jelenete nem is szerepel a Bibliában, vagy az egy fejezetben szereplő „Napba öltözött Asszony” és Mihály arkangyal harca külön-külön jelenik meg a lapon. Ezek után vártam volna legalább egy külön „Új Jeruzsálem bemutatása” oldalt. Arról nem is beszélve, hogy a látomás lezárása nincs is ábrázolva, pedig az 1511-es kiadáshoz készült egy külön borítóoldal is, melynek központi témája nyilvánvalóan maga a kijelentés.
Ennek ellenére a mű így is – ahogy a János apostolnak mennyei jelenésekről való könyvének általában bárminemű feldolgozása – mély hatást gyakorolt rám. De nemcsak rám, hanem, úgy tűnik, sokakra. Ezt bizonyítja például, hogy a református püspök, Hegedűs Lóránt egyik, az Apokalipszisről szóló művében Dürer grafikáit választotta illusztrációként. Zárszóként hadd idézzek ebből a műből. Az alább leírt sorok – ha nem is ilyen módon megfogalmazva – egészen biztosan átjárták a Gyula melletti, hajdani Ajtósfalváról származó magyar nemes, Albrecht Dürer elméjét is, vagy talán szebben fogalmazva úgy is mondhatnánk: a szívét is.

A „parázna Babilon” pusztulása és a bukott sárkány, valamint az „új Jeruzsálem” a témája a 14. és 15. metszetnek. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

Köszönjük Dr. Bodnár Szilviának, a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteménye munkatársának a segítséget!

Felhasznált irodalom

• Albrecht Dürer (festő). In: Wikipédia
• Albrecht Dürer Apokalipszis. In: Rézkarcfitness online grafikai közösség, 2010. március 1.
• Dürer, Albrecht: Apokalipszis: Die heimlich offenbarung iohannis, Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1988.
• Dürer. Metszetek a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből. Prints from the collection of the Museum of Fine Arts. [Kiállítás Vaszary Galéria, Balatonfüred, 2016. március 19 – június 19. Exhibition Vaszary Gallery, Balatonfüred, 19 March – 19 June 2016], [Balatonfüred], Balatonfüred Kult. Nonprofit Kft., Balatonfüred Városért Közalapítvány, 2016.
• Éber László, szerk.: Művészeti lexikon, Budapest, Merényi Zsolt, 1996.
• Fenyő Iván: Albrecht Dürer fametszetei és rézmetszetei, Budapest, Magyar Helikon – Európa, 1971.
• Hamvai-Kovács Gábor: A Fenevad száma és a Bárány vére; a hétfejű veres Sárkány és a Napba öltözött Asszony; a leomlott Babilon és az új Jeruzsálem. Az Országos Széchényi Könyvtár blogja. 2022.12.27.
• Hamvai-Kovács Gábor: „Olvass akiről a múltkor olvastál. Illésről, meg a cimborájáról a hollóról.” Az Országos Széchényi Könyvtár blogja. 2022.07.20.
• Hamvai-Kovács Gábor: Serleget tartó melankolikus ifjú, vagy felhők közt szárnyaló sasmadár? Az Országos Széchényi Könyvtár blogja. 2021.12.27.
• Hegedűs Lóránt: Apokalipszis most és mindörökké: Kálvin-téri igehirdetések: a Jelenések könyve teológiai, szellem-, társadalom- és természettudományos szempontjai ma – utoljára, Budapest, Püski, 2005.
• Károli Gáspár ford.: Szent Biblia az az Istennec O es Wy Testamentumanac prophétác es apostoloc által meg iratott szent könyuei. Magyar nyelwre fordittatott egészlen és wijonnan, az Istennec Magyar országban való Anya szent Egyházánac epülésére … Vizsoly, Mantskovit Bálint által, 1590.
• Károli Gáspár, ford.: Szent Biblia. Azaz Istennek Ó- és Újtestamentomában foglaltatott egész Szentírás
• Kézikönyv a Bibliához, Budapest, Lilliput, 1993.
• Lüdecke, Heinz: Albrecht Dürer, [Budapest], Corvina, 1978.
• Mittelstädt, Kuno: Dürer, Budapest, Corvina, 1979.
• Művész lexikon. 2. Dürer – Lievensz, Budapest, Corvina, 1994.
• Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgata alapján, Budapest, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, 1997.
• Végh János: Dürer Apokalipszis sorozatáról. In: Tempevölgy, 2016. 8. évf. 2. sz. 17–23.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)