Georg Hoefnagel: Buda és Pest (1617). Színezett rézmetszet. In: Braun, Georg: Civitates orbis terrarum, Coloniae Agrippinae [Köln], Bertramum Bochholtz, M.D.XCIX. [1599]. – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Wikipédia
Jókai Mór Az utolsó budai basa című kisregényének bevezetőjében olvashatjuk:
„Ezerhatszáznyolcvanöt tavaszán éppen száznegyvennégy esztendeje annak, hogy Magyarhon fővárosát, Budát Szulejmán császár elfoglalta. Ezóta hat ostromot kiállt, nyolcvan ozmán helytartó nevével ismerkedett meg, s azon dicsőségben részesült, hogy a török történetírók által az ozmán birodalom városai között rang szerint a tizediknek írassék. (Három első volt a szultáni székhely, Sztambul, Drinápoly és Brusa, azután a három szent város, Mekka, Medina és Jeruzsálem, azután Kairó, a hasonlíthatatlan; majd Damaszkusz, a paradicsomként illatozó; Bagdad az üdv hazája; ezután következett Buda: az iszlám védbástyája Európában, az ozmán birodalom zárja és kulcsa).
A város külső alakja is azt mutatja, hogy ez a török birodalom végvára, mint azt, hogy Magyarország egykori fővárosa.”
Jókai Mór: Az utolsó budai basa. In: A huszti beteglátogatók. Történelmi elbeszélések, Budapest, Móra, 1975. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A magyar prózairodalom egyik legnagyobb alakja által papírra vetett történet egy végtelenül érdekes, izgalmas és lebilincselő történet keretein belül a „mesés Kelet” világát tárja fel olvasói számára úgy, hogy a történet szereplői nem hagyták el Buda területét. Jókai legtöbb regényéhez hasonlóan itt is igyekezet a történelmi tényekhez hűen ábrázolni egy izgalmas kalandot, ennek ellenére egy témát ismerő olvasó számára rögvest feltűnik, hogy a szereplők, események és a helyszínek nem egészen egyeznek a valósággal. Például nem világos, hogy a regény főszereplője, a valóságban is létezett Petneházy Dávid keresztneve miért Ferenc a történetben, aki – a győri hajdú esetét nem egészen valósághűen szimbolizálva – először tűzi ki a Szűz Máriás magyar zászlót a várfalra. Eltérés még a történelmi valóságtól, hogy a törökök által a valóságban kizárólag hadszertárként használt budai Várpalota egykori trónterme Ali Abdulrahman pasa délutáni pipázóhelye, illetve a csauszok őrhelye. A kisregényben a várpalota helyett július 22-én is egy rondellában elhelyezett épület robban fel mint lőporraktár. Ennek ellenére Jókai egyáltalán nem a valóságtól elrugaszkodott módon mutatja be a törökök által másfél évszázadig uralt egykori magyar királyi székhelyet és légkörét. „Hogy milyen lehetett az élet a törökök által uralt Budán? A mecsetek, dzsámik, rózsakertek és fürdők világában? Ez már egy újabb cikk témája.” – ezek a szavak a tavalyi évben megjelent, „Buda e liberata!” avagy „Kizil Elma” végnapjai című kétrészes blogbejegyzésemben olvashatók, amelyben a dicsőséges 1686-os, a Buda várát a több mint fél évszázados török uralom alól visszafoglaló ostrom menetét és annak körülményeit próbáltam bemutatni.
Jókai Mór idézett művében említette, hogy a törökök által uralt Buda vára történelme során „hat ostromot kiállt”. 1521-ben a Magyar Királyság Hunyadi János által hősiesen megvédelmezett kapuja, Nándorfehérvár (Belgrád) török kézre került. A Mohács mezején aratott elsöprő török győzelmet követően Szulejmán még ugyanabban az évben, 1526-ban bevette Budát, de ekkor még megszállásra nem került sor, a hódító szultán elvonult seregével. Ugyanígy nem lett tartós megszállás az 1529-es török bevétel után sem, hiszen a várat a tovább vonuló Szulejmán az általa Habsburg Ferdinánd ellenében támogatott Szapolyai Jánosnak adta. Roggendorf vezetésével ugyan 1530-ban megpróbálták visszafoglalni a Habsburg erők, de sikertelenül. Az ostrom tapasztalatai alapján, még Szapolyai életében került sor Buda komolyabb erődítésének megkezdésére, ekkor még a Habsburg ellenkirály és nem az Oszmán Birodalom csapatai ellen. Az 1530-as években készült el a vár déli arculatára oly jellemző Nagyrondella, északnyugaton a Földbástya, keleten pedig a Dunára néző Erdélyi bástya. A politika cselszövényes sodrásában a két ellenkirály végül 1538-ban titkos békét kötött, melyben megállapodtak, ha Szapolyai meghal, akkor Ferdinánd lesz az ország ura. Azonban Szapolyainak 1540-ben fia született, melyből újabb pártháború bontakozott ki. Az elvadult helyzetet kihasználva Szulejmán, aki János király haláláig magyar kézen hagyta Budát, 1541-ben, Szapolyai János halála után Izabella királyné kérésére Budára ment az ifjú királyt meglátogatni. A látogatás legfőbb eredménye, Buda csellel történt elfoglalása Gárdonyi Géza halhatatlan regényének az Egri csillagoknak az Oda Buda című második részéből jól ismert lehet sokak számára. Ezzel kezdetét vette a másfél évszázados török uralom Magyarországon.
A Szapolyai János építette Nagyrondella és a Buzogány torony a vár déli részén. A Ferdinánd-kapu csak később, a 18. században épült. – Digitális Képarchívum
A másfél évszázados hódoltsági korszakban voltak időszakok, amikor – Komárom mellett – a Dunakanyar egyéb fontosabb várai, mint Esztergom, Nógrád vagy Vác is keresztény kézre kerültek, tehát látható, hogy a határvidék nem volt messze. Ezért Budán és a hadászatilag szorosan hozzá tartozó Pesten a legnagyobb békeidőben is több ezer hadrakész katona állomásozott. Buda jelentőségét Szakály Ferenc nagyon jól összefoglalja egy Buda 1686-os ostromát feldolgozó tanulmányában:
„Száznegyvenöt esztendős és négynapos folyamatos megszállás után a Szent Szövetség (Sacra Liga) egyesített seregei 1686. szeptember 2-án délután vették vissza a töröktől – a kor felfogása szerint a kereszténység számára – a magyar királyok egykori székvárosát, a középkori Magyar Királyság gazdasági központját, Budavárt.
Bár az újabb török háború ekkor már három éve zajlott, s eltartott még további tizenhárom esztendeig – amelynek során a budainál véresebb összecsapásokra is sor került –, soha senki nem vitatta, hogy a török kiűzésével végződött háborúban Buda visszafoglalása hozta az áttörést. Jól megmutatkozott ez például abban, hogy Buda elestével tulajdonképpen az egész magyarországi megszállás rendszere összeomlott. A Duna jobb partján előrenyomuló keresztény seregek két hónap alatt megtisztították a törököktől a Duna és a Tisza mellékét, emitt a Dráváig, amott Szeged magasságáig. Ezzel egyszer s mindenkorra megfosztották a Portát attól a lehetőségtől, hogy a Dunát és a mellette futó ősi hadi utat felvonulásra és utánpótlás szállításra használhassa. A nevezett folyóktól hetven-száz kilométeres távolságra ugyan maradtak török helyőrségek – Székesfehérvár és Szigetvár 1689-ig, Nagykanizsa 1690-ig tartotta magát –, tevékenységüket azonban szoros blokád bénította. Végül örültek, ha önmagukat meg tudták védelmezni, nemhogy a Fenséges Padisah hatalmas birodalma legészakibb nyúlványának visszavételére gondoltak volna.
E meghökkentően gyors összeomlás arra vezethető vissza, hogy a török uralom időszakában végig inkább Buda védelmezte az előtte-mögötte fekvő erősségeket, semmint azok Budát. A török kormányzat ugyan gondosan kiépítette a Buda biztosítására szolgáló várhálózatot – amelynek északnyugaton Esztergom, nyugaton Székesfehérvár, keleten Hatvan és Szolnok voltak a legfőbb láncszemei –, ez azonban csak kisebb erők támadásakor tudta ellátni feladatát. A tizenöt éves háború során, Szolnokot leszámítva, a megnevezett erősségek egy időre mind keresztény kézre kerültek – Esztergom például tíz esztendőre –, ám Buda mindvégig megfelelt a vele szemben támasztott elvárásoknak.”
Szakály Ferenc: Budavár visszavétele a töröktől 1686-ban. In: Nagy képes millenniumi hadtörténet. 1000 év a hadak útján, Budapest, Debrecen, Rubicon, Aquilla, 2000, 199. – Törzsgyűjtemény
A Duna partján épült Buda az Oszmán Birodalom legfontosabb Nyugati végváraként funkcionált. A kép forrása: Buda a török korban. Animációs film. Hyperion Interaktív oktatásfejlesztő film. In: Youtube
Buda idézett, 1686-os, sikeres keresztény bevételét több sikertelen ostrom előzte meg, melyek kudarca után a megszálló török erők joggal feltételezték az 1686-os ostromról, hogy az is csak egy kudarcba fulladó kísérletté válik majd. Az elsőre egy évvel a törökök tartóssá váló megszállása után egy esztendővel, 1542-ben került sor. Az 1591-től (egyesek szerint 1593-tól) 1606-ig tartó 15 éves háború idején háromszor is ostrom alá került a török végvárként működő erősség, 1598-ban, 1602-ben és 1603-ban. Az 1686-os ostromot két évvel korábban, 1684-ben egy újabb sikertelen ostrom előzte meg. Ezen ostromok során természetesen nagyon sok katonai tapasztalat halmozódott fel, melyek a vár védműveinek kialakítására nagy hatást gyakoroltak.
A „megörökölt”, vagyis a már Szapolyai idejében épült bástyák közül valójában csak az Erdélyi bástya tekinthető valódi bástyának, mely egyébként akkor korszerű, szögletes olasz, ún. füles bástyának épült (ma csak egy töredéke látható, ugyanis a 19. században elbontották). Az Esztergomi bástya elődjeként épült Fölbástya és a 19. században szintén elbontott, de a II. világháború után visszaépített Nagyrondella nem tekinthető igazi bástyának, hanem – mint az utóbbi neve is utal rá – a falsarkokat erősítő és azok ágyútűz alatt tartását lehetővé tevő rondellának, melyek a 17. század végére már teljesen korszerűtlennek számítottak. Talán még Szapolyai ideje alatt épült a mai Halászbástya helyének egy részén a Híradó-bástya, mely egy Duna felé előreugró védmű szerepét töltötte be.
A II. világháborút követően Buda – a 19. század során sok helyütt drasztikusan átalakított – várfalainak helyreállításában elsősorban az 1686-os ostrom állapotainak megfelelő helyreállításra, vagy úgy is fogalmazhatnánk, visszaállításra törekedtek. Így tulajdonképpen egy, a mai várnegyedben tett sétánk során sok mindent könnyen elképzelhetünk a török kori állapotokról. Ehhez Jókai Mór említett kisregényén kívül Evlia Cselebi török világutazó útleírása is segítséget nyújthat nekünk. Ez utóbbi műből megtudhatjuk:
„A Duna nyugoti partján, magas halmon, sziklák fölött keletről nyugotra terülve fekszik a vár, melyet a német királyok egyike építtetett. Gül-baba hegyéről nézve mondulának látszik, de ha Gürsz-Eliász-baba hegyéről [Gellért-hegy] nézzük, úgy tűnik fel, mintha oszmán gályahajó volna. A Kizil hiszár [budai királyi palota] mintha a gályának magas hajófara volna. A vár közepén lévő csársi két oldalán a boltok olyanok, mint a gálya jobb- és baloldalán a karikák, a középen lévő nagy út a gálya fejénél lévő összekötő gerenda. Uláma pasa tornya az oromzat felé a gálya kormányíve gyanánt áll.”
Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai, 1660–1664. 2. kiadás, Budapest, Gondolat, 1985, 269. – Törzsgyűjtemény
A Budai pasák palotája a 17. századtól a későbbi Karmelita kolostor helyén állott. A kép forrása: Buda a török korban. Animációs film. Hyperion Interaktív oktatásfejlesztő film. In: Youtube
A törökök Budát (a hozzá tartozó Pestet nem számítva) öt részre osztották fel. Jókai kisregényének leírásával és a közhiedelemmel ellentétben a budai pasák székhelye nem a hajdani királyi palotában volt. A szultáni tulajdont képező királyi palota, vagy ahogy a törökök nevezték, Kizil Elma (arany alma, vagy piros alma) kizárólag katonai célokat szolgált, ott volt a fegyverarzenál kialakítva az épület 1686. július 22-én bekövetkezett vesztét okozó lőporral együtt. A budavári palotát egy széles árok választotta el a polgárvárostól, ahogy a törökök nevezték, a „középső vártól”. A keleti oldalon a várfalak és a Duna között feküdt az „Alsóváros”, más néven Nagy Külváros (a mai Víziváros területe). Gyakorlatilag ez töltötte be a külső vár szerepét. Északról és délről is egy-egy külvárosi rész terült el, az északi hévizek környékén a Lőpormalom negyede, délen a Tabánváros. Budát Pesttel egy állandó hajóhíd kötötte össze, megteremtve ezzel a két város közötti kapcsolatot. A Duna-jellegű folyók mentén a kor egyik legfontosabb hadászati és kereskedelmi közlekedési módja a hajózás volt. Igaz ez korszakunkban is, ahogy a Dezsényi-Hernádi szerzőpáros által írt A magyar hajózás története című műben is olvasható:
„Magyarországon a XVI. és XVII. század hajózástörténetét nem a békés hajóforgalom, hanem a dunai háborús események jellemezték. …
A Dunán folyó harcokkal egyidőben a két szemben álló fél között akár csak átmenetileg sem volt olyan kapcsolat, amely a kereskedelmi hajózás megindítását a legkisebb mértékben is lehetővé tette volna. A Duna mint fő közlekedési útvonal minden időben, különösen ebben a korszakban szinte vonzotta a hadműveleti eseményeket és éppen ezért, ebben a korszakban egyre jobban növekvő folyami harci tevékenység átmenetileg úgyszólván teljesen megszüntette a kereskedelmi hajózást, vagy legfeljebb katonai utánszállító szolgálat szűk keretei között tette lehetővé.”
Dezsényi Miklós – Hernády Ferenc: A magyar hajózás története, Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1967, 26. – Törzsgyűjtemény
Budavára János király halálakor. Siebmacher Jánosnak a Meldeman-féle 1541-iki tárlati kép után készült rézkarc. In: Dézsi Lajos: Tinódi Sebestyén 1505?–1556, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1912. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum
A Duna fontos utánpótlási útként szolgált a török Buda számára is. Ezért is volt iszonyatosan érzékeny veszteség a budai török helyőrség számára a tizenöt éves háború során, 1599-ben Pálffy Miklós hajdúinak és naszádosainak összehangolt Tolna környéki támadása, melynek során a török ellátmányt szállító, hadihajókkal jócskán megerősített, mintegy 60 szállítóhajóból és csaknem ugyanennyi dereglyéből álló konvojt sikerrel elfoglalták, majd megsemmisítették. Mindezt abban az időben, amikor a folyamatos hadi események során kiéhezett budai török helyőrség számára óriási volt a nélkülözés élelmiszerben (s ezért az égbe szöktek a piacon az árak) és a Dunán érkező utánpótlást nagyon várta a katonaság és a lakosság egyaránt. Nem véletlen, hogy Buda számára a Duna felőli védelem elsődleges fontossággal bírt. Ezt az itt állomásozó hajóflotta mellett a Duna és a várfalak közti terület megerősítésével is igyekeztek biztosítani. A vízi támadás veszélye – a Duna partján fekvő Komárom és egyéb hosszabb-rövidebb életű keresztény erősségek miatt – állandóan fenyegetett, így nem meglepő, hogy – az utolsó sikertelen, 1684-es keresztény ostrom után – 1685-ben is folytak a Duna és a várfalak közötti területen építési munkálatok. Az Egri csillagokból is jól ismert török parancsnok, Ali pasa lehetett, aki a Dunáig húzódó lépcsőfal déli végében egy nagy, kétszintes rondellát húzatott fel, melyből az esetleges Dunán érkező keresztény sajkás támadásokat lehetett elhárítani. Ennek párjaként az Alsóváros (mai Víziváros) falrendszerének északi részén állt a Kakas-kapu bástyája. Ezen megerősítésekre azért is szükség lehetett, mert az „Európa országútjának” is nevezett folyó felőli oldal, a mai Víziváros területe (Alsóváros) a törökök igen kedvelt lakónegyedéül szolgált. Sok polgárház épült ide, a 16. századi budai pasák palotája is itt állott, valahol a Duna partján. Feljegyzések vannak róla, hogy az alsóbb szintekről a vízbe lehetett ugrani és magas vízállás esetén a követek hajói sokszor a palota udvarán kötöttek ki. Ennek az idilli állapotnak azonban a már említett három ostromot és a tolnai csatát is magával hozó tizenöt éves háború vetett véget. Ettől kezdve a pasák felköltöztek a jól védhető erődített várnegyedbe. Az 1686-os ostrom térképei alapján a későbbi karmelita kolostor (ma a Miniszterelnökség épületének szerepét tölti be) helyén állt a budai pasák palotája. Cselebi a palotát és környékét a következőképpen írja le:
„A középső vár eme hét kapuján belül tekintélyes házak és paloták vannak és pedig 1060 számú, öt-hat emeletes, erős építkezésű kamelelon festésű, bámulatot keltő, frank ízlés szerint készült szép házak. Néhányszor az ostrom és nagy tűzvészek következtében megromlottak, de újra kijavíttattak. A pasa palotáját keramit fedi.
… E középső vár [a budai polgárváros] északi részén, a várfal fölött, a Duna folyóra, Pest síkjára és Kecskemét völgyére nézőleg, ablakos, erkélyes, szüköcske, kisebbszerű divánkháne van. Kétszáz szűk szobás, szűk udvarú, egy fürdőjű, kertnélküli palota ez. Kara Murad pasa e palotában nem fért el, azért kibővítette és kijavíttatta azt.
…Habár Murad pasa e palotát megépítette is, Budához képest mégis szűk e palota. Valamennyi szobája a vár fala fölé épült, nagyon szép és szellős. Átellenben van a pasa kethkudánjának palotája. A janicsár lakások is díszesek. A csársi és bazár mindkét oldalán sok régi ház van. Minden palota alatt pince van. Ostrom idején az ágyúk elől a föld alá menekülnek.”
Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai, 1660–1664. 2. kiad. Budapest, Gondolat, 1985, 273. – Törzsgyűjtemény
Cselebi leírásához és Jókai Mór említett kisregényéhez nagyszerű illusztrációként szolgálhat a Buda a török korban című animációs ismeretterjesztő kisfilm megtekintése, ahol bámulatba ejtő módon elevenedik meg a 17. századi Buda, melynek utcáit egyaránt róhatta keresztül-kasul Cselebi, vagy a Jókai által Ferencnek keresztelt Petneházy Dávid is.
Karakas pasa tornya a 2015. évi felújítás előtt. A kép forrása: Wikipédia
Buda katonai szerepét mutatják a török uralom alatti sorozatos hadászati jelentőségű építkezések. A 16. század második felében épült Veli bég bástyája, mely a Savanyúleves-bástya nevet viselte. A tizenöt éves háború ostromai újabb védelmi munkálatokra sarkalták a törököket. A 17. század közepén Karakas Mehmed építette azt a néhány éve megújított sokszögű tornyot, melyet Karakas pasa tornyának hívnak (jelenleg kávézóként üzemel), valamint valószínűleg ekkortájt emeltek a Földbástya magasságán is. A 17. század közepén épült ki a Cselebi által részletesen leírt, Fehérvári kaput védelmező grandiózus rondella (jelenleg építési munkálatok miatt leomlott és még nem visszaépített), melyet Cselebi ottjárta után Dzserráh Kászim pasa fejezett be 1668-ban. Az északi falszakasz alapos átépítésen ment keresztül, 1649-ben felépült Szijávus, 1650 és 1653 között Murad, majd 1668-ban Mahmud pasa tornya. Ezen bástyák építése következtében az északi fal síkja is előbbre került, így alakult ki a mai Hadtörténeti Múzeum épülete és a Bécsi kapu közt húzódó bástyasétány területe. Utoljára – ahogy már említettem – egy évvel a sikeres ostrom előtt, 1685-ben épült egy osztófal a Duna és a vár közé, melyet a már szintén emlegetett potenciális vízi támadás elleni védelem fontossága indokolt.
A vár védelmi értékével kapcsolatban egy korábbi blogbejegyzésemben Buda 1849-es visszafoglalása kapcsán megemlítettem, hogy Budát annyira korszerűtlen erősségnek találta a magyar honvéd tisztikar (köztük Görgey Artúr is), hogy először még ostromágyúkat sem vittek a vár bevételéhez. A budai vár védelmi képességének lefokozása korántsem csak az 1848–49-es szabadságharc katonáihoz köthető jelenség. Szakály Ferenc ekképp ír a 17. század végi hadtudomány és Buda ellentmondásos viszonyáról:
„…Buda semmilyen tekintetben nem felelt meg azoknak a követelményeknek, amelyeket ez idő tájt már igen megszaporodott katonai szakkönyvek egy várral szemben támasztottak. Totyakos körbástyái egy már letűnt kor rekvizitumának tűntek. Sehol egy fülesbástya, amelynek kiszögellése mögül tűz alá lehetett volna venni a falakat támadókat, sehol egy vár élébe épített sarkantyú (ravelin), amely már eleve jócskán akadályozta a bástyákat összekötő falsíkok (curtina) megközelítését. Maguk a török módra – részben téglából, részben terméskőből – épített, többször toldott-foldott falak sem keltettek félelmetes benyomást. De csak azok számára nem, akiknek nem kellett a védők tüzében megmászniuk a hozzájuk vezető alattomos, esős időben síkossá vált emelkedőket. Az ostromlók tüzérei csalódottan kényszerültek megállapítani, hogy a sérülékenynek tűnő falsíkokat és körbástyákat belülről többméteres feltöltés támogatja, akik pedig feljutottak a tetejükre, azok további akadálysorokkal találták szembe magukat.
Buda várában általában 5000 katona állomásozott, a létszámot azonban komolyabb veszély esetére ennek kétszeresére töltötték fel, rendszeresen a birodalom elitcsapataiból. A vár alatt ma is megcsodálható hatalmas barlangrendszer a belövések ellen biztos menedéket kínált a lakosságnak, ugyanitt hatalmas élelmiszer és lőportartalékot lehetett felhalmozni. A legproblematikusabb a vár vízellátása volt: a Dunából vizet emelő szerkezetet külön védművel kellett biztosítani, amit némileg megkönnyített, hogy ezen a szakaszon – a mai Várbazár tájékán – felettébb nehezen lehet(ett) volna ostromállásokat kiépíteni. S végül: a várba zárkózott pasa bizton számíthatott arra, hogy – miként a keresztény oldalon korábban nemegyszer megtörtént – a központi hadvezetés nem hagyja sorsára, és a Kamaraerdő táján előbb-utóbb feltűnik a felmentő sereg közeledtét jelző porfelhő.”
Szakály Ferenc: Budavár visszavétele a töröktől 1686-ban. In: Nagy képes milenniumi hadtörténet. 1000 év a hadak útján, Budapest, Debrecen, Rubicon, Aquilla, 2000, 199–200. – Törzsgyűjtemény
Buda és Pest Zrínyi Miklós korában. In: Széchy Károly: Gróf Zrínyi Miklós 1620–1664, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1896–1902. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum
Az idézet hűen tükrözi, hogy az elmélet és a gyakorlat bizony a hadtechnikában sincs mindig összhangban egymással. Buda hiába volt a hadtudomány elmélete szerint már a 17. században is elavult, bevétele nemhogy 1686-ban, de még 1849-ben is nagyon komoly fegyverténynek számított. Ezt bizonyítja az is, hogy a magyar honvédelem napját május 21-én, a vár 1849-ik évi bevételére emlékezve ünnepeljük.
Bár Buda és a „hozzákötött” Pest elsősorban az Oszmán Birodalom nyugati végváraként funkcionált, azért – ahogy Cselebitől és Jókaitól is megtudjuk – polgári élet is zajlott a falai között. A lakosság zöme természetesen katona, a 20-22 ezer lélekszámú lakosság csaknem fele fegyveres férfi. A többiek kézművességből és kereskedelemből élnek. A nők és gyermekek együttes lélekszáma alacsonyabb a férfiakénál. Ha török építészeti emlékekről beszélünk, akkor a legtöbb ember lelki szemei előtt várfalak és bástyák helyett fürdők, valamint dzsámik és mecsetek jelennek meg. Ez rendjén is van így, hiszen hazánkban elsősorban ezek az egykor törökök által emelt épületek állnak ma is, hirdetve az egykori hatalmas Oszmán Birodalom kultúráját. Aztán, ha szépirodalmi, filmművészeti vagy zenei alkotások hatására esetleg beindul valaki fantáziája, akkor megjelenik a – portékáikat harsányan kínáló árusokkal és a világ minden tájáról érkezett áruval megrakott pultokkal telezsúfolt – nyüzsgő bazárok, a kávéházak és a színpompás rózsáktól illatozó kertek világa. Huszka Jenő Gül baba című daljátékának hatására ez utóbbi az urak fantáziáját különösen izgatni tudja, hiszen a rózsakertek mélye sokszor – magas falakkal elzárva – valamelyik török nagyúr „virágszálait”, a válogatott szépségű lányokból álló háremet rejtette magában. Huszka Jenő említett daljátéka és az ebből 1956-ban, Gábor diák címen készült mozifilm-adaptáció alapján úgy vélhetjük, azért a történet finoman fogalmazva kissé túlzó módon mutatja be azt, hogy a török nagyurak mennyire szigorúan ügyeltek a háremük sérthetetlenségére. Pedig számtalan eset bizonyítja, hogy Huszka Jenő valószínűleg egyáltalán nem túlzott ezen a téren. Nagy László A török világ végnapjai Magyarországon című művében megemlít egy neves historikus, Veress Endre által papírra vetett szomorú történet. Ebben – János Zsigmond erdélyi fejedelem követeként – Báthory István váradi főkapitány (később erdélyi fejedelem és lengyel király) Szulejmán szultán vendégszeretetét élvezhette. A szultán – miután Báthory jó hírt közölt vele – megígérte, hogy teljesíti annak egy kívánságát, bármi legyen is az. Báthory nagyon megörült ennek, de később nagyon megbánta kérését. Ugyanis a szultán legkedvesebb háremhölgyét, a görög Fatimét szerette volna látni, mely hölgy szépségének híre az ő „fülébe is eljutott”. A kívánság teljesült, de nem sokkal ezután Szulejmán lelőtte Fatimét, mert az oszmán törvények szerint a szultán kegyencének meg kellett halnia egy gyaur pillantása miatt. A történet ugyan mindössze egy szájhagyomány útján terjedt rémmese, de mégis hűen tükrözi a háremben élő nők végzetes kiszolgáltatottságát. Hiszen az Oszmán Birodalomban évszázados szigorú hagyományok rendelték alá a nőt ura és parancsolója minden akaratának. Ott túl a rácson a hárem legalább több tucatnyi „rózsája” csak egy férfi számára létezhetett nőként, és ha az például élemedett kora vagy másfajta érdeklődése miatt nem látogatta meg „virágoskertjét”, akkor bizony az ott tartott nők könnyen szerelmi és szexuális gyönyörök nélkül, szűzen élhették le életüket. Nagy László szerint ezért nem volt ritka jelenség, hogy – hacsak valamelyik apród vagy eunuch nem lett szerelmük tárgya – a háremhölgyek egymás közt a leszbikus szerelemnek is hódoltak. Ebből látszik, hogy a nők számára egyáltalán nem volt a vágyaik netovábbja a hárembe kerülni. A férfiaknak viszont ez több szempontból is tetszett. Ez nemcsak a szexuális életük minél változatosabbá tétele miatt volt így. A hárem nagysága ugyanis egyúttal kifejezője volt az illető gazdasági és társadalmi helyzetének.
Gül Baba síremléke ma is áll. – Digitális Képarchívum
Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)
Folytatjuk…
Passau (Alsó-Bajorország). Josef Abent a segítő Szűz Mária-zarándoktemplom Mária-oltárán látható képe, 1612 (az idősebb Lucas Cranach után). A kép forrása: Wikipédia
A Segítő Szűz Mária-templom a Fejér megyei Bodajkon – Digitális Képarchívum
A Boldogságos Szűz Mária képe Bodajkon, fehérvári megyében és püspökségben. In: Jordánszky Elek: Magyarországban, s az ahoz tartozó részekben levő boldogs. Szűz Mária kegyelemképeinek rövid leirása, Pest, Bucsánszky A., 1863, 174. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Az alsószelestei Szűz Mária neve-templom – Digitális Képarchívum
Inkey Boldizsár: Szűz Mária angyalok között. Részlet. Barokk stílusú Szentháromságszobor Nagykanizsán a Kossuth téren, 1758 körül. – Digitális Képarchívum
A diósgyőri Szűz Mária neve-templom – Digitális Képarchívum
A biatorbágyi Szűz Mária neve-templom – Digitális Képarchívum
A konferencia programfüzete és a 2022. évi szimpózium tanulmánykötete 
A 2022. évi konferencia most megjelent tanulmánykötete
Az előadás első diája
Ferenczy Endréné Wendelin Lídia több régi diákja és tanártársa, Szabó Sándor társaságban az egyetemi könyvtárosképzés 70. évfordulóját is ünneplő Valóságos könyvtár – könyvtári valóság (VKKV) 2019-es konferencia kerekasztal-beszélgetésének végén készített kép
Bordás Ferenc fametszete (1936). Jelzet: Exl.K/819 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Fery Antal fametszete (1991). Jelzet: Exl.K/793 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Remo Wolf fametszete (1991). Jelzet: Exl.K/811 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Torró Vilmos linómetszete (1988). Jelzet: Exl.K/929 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Csiby Mihály linómetszete (1984). Jelzet: Exl.K/821 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Nagy László Lázár fametszete (1983). Jelzet: Exl.K/1013 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Várkonyi Károly fametszete (1986). Jelzet: Exl.K/969 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Oriol M. Diví fametszete (1990). Jelzet: Exl.K/822 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Bakacsi Lajos linómetszete (1991). Jelzet: Exl.K/803 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár 
Várkonyi Károly fametszete (1986). Jelzet: Exl.K/817 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Kadizáde Ali pasa portréja. Arcképmetszet. In: Hieronymus Oertel: Ortelius redivivus et continuatus, oder der Ungarischen Kriegs-Empörungen, Nürnberg durch Paul Fürsten, Zu Frankfurt am Mayn bey Daniel Fievet, 1665. 1. rész, 312. és 313. o. között – 
Tojgun pasa dzsámija a mai Corvin tér környékén. A kép forrása: Buda a török korban. Animációs film. Hyperion Interaktív oktatásfejlesztő Kft. In: 
Az Alsóváros partszakaszán komoly kereskedelmi kikötő is üzemelt, ahová özönlöttek a megrakott teherhajók Nándorfehérváron (Belgrádon) át közvetítve a Bagdadból, Jemenből, Tuniszból érkező árucikkeket. A kép forrása: Buda a török korban. Animációs film. Hyperion Interaktív oktatásfejlesztő Kft. In: 
Az Arszlán pasa idején épült Király fürdő kupolás termálmedencetere szinte változatlanul tükrözi az 1560-as évekbeli állapotokat. A kép forrása: 
Így ábrázolja Schedel Hartmann világkrónikájának nürnbergi 1493-iki kiadása Mátyás király egykori palotáját. In: Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története, Budapest, Athenaeum, 1895–1898. – 
Mátyás király egykori palotája helyett ma egy impozáns barokk épületegyüttes uralja a Duna partján álló Várhegyet. A kép forrása: 
Szenczi Molnár Albert harmincéves korában (1604). Rézmetszet. In: P. Vásárhelyi Judit: Szenci Molnár Albert és a Vizsolyi Biblia új kiadásai, Budapest, Universitas Könyvkiadó, 2006. – 
Szenczi Molnár Albert: Kis Catechismus. Herborn, Christophorus Corvinus, 1607. (RMK I. 408. A Psalterium Ungaricum első kiadásával egybekötve jelent meg) – 
Oppenheimi Biblia. Károli Gáspár bibliafordítása Szenczi Molnár Albert javításaival. (Oppenheim, 1612. RMK I. 434). – ![Bártfai Szabó László: A sárvár-felsővidéki gróf Széchényi-család története (Budapest, [Stephaneum Ny.], 1911–1926) című munkájának kötetei gróf Széchényi Viktor (1871–1945) számára készült aranyozott bőrkötésben, a tulajdonos bejegyzéseivel, 20. sz. első fele. – A Széchényi-család történetének újabb dokumentumai a Kézirattár gyűjteményében című, az Országos Széchényi Könyvtár alapításának 200. jubileumára 2002-ben készült kiállítás virtuális változata](https://m.blog.hu/ne/nemzetikonyvtar/image/bartfai_szabo_laszlo_adatok_grof_szechenyi_istvan_es_kora_tortenetehez_1.jpg)
![Bártfai Szabó László: A sárvár-felsővidéki gróf Széchényi-család története (Budapest, [Stephaneum Ny.], 1911–1926) című munkájának kötetei gróf Széchényi Viktor (1871–1945) számára készült aranyozott bőrkötésben, a tulajdonos bejegyzéseivel, 20. sz. első fele. – A Széchényi-család történetének újabb dokumentumai a Kézirattár gyűjteményében című, az Országos Széchényi Könyvtár alapításának 200. jubileumára 2002-ben készült kiállítás virtuális változata](https://m.blog.hu/ne/nemzetikonyvtar/image/bartfai_szabo_laszlo_adatok_grof_szechenyi_istvan_es_kora_tortenetehez_2.jpg)
![Bártfai Szabó László: A sárvár-felsővidéki gróf Széchényi-család története (Budapest, [Stephaneum Ny.], 1911–1926) című munkájának kötetei gróf Széchényi Viktor (1871–1945) számára készült aranyozott bőrkötésben, a tulajdonos bejegyzéseivel, 20. sz. első fele. – A Széchényi-család történetének újabb dokumentumai a Kézirattár gyűjteményében című, az Országos Széchényi Könyvtár alapításának 200. jubileumára 2002-ben készült kiállítás virtuális változata](https://m.blog.hu/ne/nemzetikonyvtar/image/bartfai_szabo_laszlo_adatok_grof_szechenyi_istvan_es_kora_tortenetehez_3.jpg)
Bártfai Szabó László: Adatok gróf Széchenyi István és kora történetéhez 1808–1860, Budapest, [Szerző], 1943. Borító – 
