Loyolai Ignác katonai páncélban. A Jezsuita rend militáns felépítésű, élén a generális áll. A kép forrása: Wikipédia
1521. május 20-án, pünkösdvasárnap V. Károly Német-Római császár és spanyol király I. Ferenc francia király ellen vívott háborúi során a francia tüzérség tűz alá vette a Navarrában található Pamplona várát. Ez egy „tucateseménynek” számított nemcsak a háborúkkal tűzdelt 16. században, de még a két említett király hatalmi csatározásai során is. Hadtörténeti szempontból nem volt különösebb jelentősége ennek az ostromnak. Ha esetleg valaki megemlíti, hogy egy spanyol szolgálatban álló, baszk származású katonatiszt ezen ostrom során súlyosan megsérült és további élete során ezzel kellett együtt élnie, akkor mondhatja erre a hadtörténelmet (és egyáltalán a történelmet) ismerő olvasó, hogy sajnos ez a történelemben megszámlálhatatlanul sokszor előfordult. Az „Idők Tengerének” hatalmas hullámai között akkor sincs különösebb jelentősége ennek a sérülésnek, ha ez a katona tartotta egyedül a vár védőiben a „lelket”. Amikor harcképtelenné vált, fel is adták a várvédők a további küzdelmet. Viszont ez a hadtörténészek szempontjából nézve nem igazán jelentős esemény mégis kihatással volt a világtörténelmi eseményekre. De mindenképpen hatással volt a Római Katolikus Egyház történetére. Azonban talán legnagyobb hatást az Istent kereső milliók és milliók lelki életére gyakorolt, illetve gyakorol napjainkban is.
Az olvasóban ennek hallatán rögvest felmerülhet a kérdés: vajon miért történt ez így? És egyáltalán ki volt ez a Zrínyi Miklóshoz, vagy Szondi Györgyhöz hasonlóan viselkedő katonatiszt? Mit tudunk róla? Eredeti neve Inigo Lopez de Loyola, közismertebben Loyolai (Szent) Ignác. A Shütz Antal által szerkesztett „Szentek élete” című életrajzi gyűjteményben a következőket olvashatjuk a fent említett ostromot megelőző előéletéről:
„Ignác a hegyes-völgyes baszk föld Guipuzcoa nevű tartományában született abban a hegyi kis várban, melyről családja a 17. század eleje óta Loyolainak írta magát. Születésének idejét nem ismerjük pontosan, de általában az 1491. évre szokás tenni. Mivel szüleinek rajta kívül még hét fiú és öt lány felneveléséről kellett gondoskodniuk, Ignác, mint legkisebb fiú már 14 éves korában a katolikus Ferdinánd spanyol király bizalmas emberének, Juan Velasquez de Cuellar-nak udvarába került. Itt ismerkedett meg a lovagi élet szokásaival s itt kedvelte meg az éneket és a zenét, mely később is kedves szórakozása maradt. De az életszentségtől ekkor még nagyon messze járt. Mint később maga mondotta, a világ hiúságának élt és főképp a fegyverforgatásban gyakorolta magát. Nem kevésbé kedves időtöltése volt a játék és a kalandos lovagregények olvasása.
Így ment 1517-ig, Velasquez haláláig. Ekkor a nagykorúvá serdült ifjú lovag rokonának, Don Antonio Manrique navarrai alkirálynak katonái közé állott. Már kapitány volt, mikor az V. Károly császár és I. Ferenc francia király közt kitört navarrai háborúban jó alkalmat talált bátorságának megmutatására. A franciáktól erősen szorongatott pamplonai vár védelmének ettől fogva ő volt a lelke.”
Shütz Antal (szerk.): Szentek élete. Az év minden napjára, Budapest, Pantheon, 1995, 478. – Törzsgyűjtemény
Hogy mi történt az ostrom során, az az idézet előtt olvasható. Ignácnak, vagy ahogy akkor hívták Inigo-nak egy ágyúgolyó eltalálta az egyik lábát súlyos és maradandó sérülést okozva ezzel. Ráadásul tetézte a dolgokat, hogy később törött lábán a csont rosszul forrt össze, minek következtében egy kiálló csontrészt le kellett fűrészelni. A gyógykezeléssel járó iszonyatos kínokat csak ökölbe szorított kezéből lehetett észrevenni a kezelést zokszó nélkül, néma csendben tűrő sebesültön. Lábadozásának idején olvasással kívánta múlatni unalmát és feledtetni fájdalmait. Mivel nagyon kedvelte az általa később „világias és hazug könyveket, melyeket lovagregényeknek szoktak nevezni” titulussal illetett irományokat, kérte környezetét hozzanak neki ilyesmit. Hogy ennek a kérésnek mi lett az eredménye, azt a titkára, Gonçalves da Câmara által papírra vetett, „Zarándok” címen megjelent visszaemlékezésiből olvashatjuk:
„De a házban egyet sem találtak azon könyvek közül, amelyeket olvasni szokott; így adtak neki egy Krisztus életét és egy könyvet a szentek életéről népnyelven.
Miközben ezeket olvasta, idővel tetszeni kezdett neki, amit írva talált bennük. Amikor abbahagyta az olvasást , el-el gondolkodott azokról a dolgokról, amelyeket olvasott. Máskor a világi dolgokon járt az esze, amelyek régebben foglalkoztatták. És a sok hiú dolog közül, amely gondolataiban jelentkezett, az egyik annyira kitöltötte a szívét, hogy utána észrevétlenül két, három, négy órán keresztül is belemerült ebbe a gondolatba; elképzelte mi mindent kell tennie egy hölgy szolgálatában, milyen eszközöket venne igénybe, hogy eljusson arra a földre ahol az illető él, meg hogy milyen kifejezéseket és szavakat mondana neki, és milyen fegyveres tetteket hajtan végre a szolgálatában. Annyira tetszelgett ebben, hogy nem látta, milyen lehetetlen mindezt megvalósítani…
Urunk mégis segítségére sietett: úgy rendezte, hogy ezeket a gondolatokat mások követték, melyek azokból a dolgokból születtek, amelyekből olvasott. Urunk és a szentek életét olvasva ugyanis el-el gondolkodott, ezt latolgatva: „Mi lenne, ha megtenném azt amit Szent Ferenc megtett, vagy amit Szent Domonkos megtett?”…
A gondolatoknak ez a váltakozása sokáig tartott …
Volt azonban egy különbség: amikor világi dolgokra gondolt, kedvét lelete bennük, de amikor belefáradva elhagyta ezeket a gondolatokat, száraznak és elégtelennek érezte magát. Amikor viszont arra gondolt, hogy […] mindent szigorú dolgot megtesz, amit a szenteknél látott, nemcsak addig vigasztalódott meg, amíg ezeken gondolkodott, hanem miután elhagyta ezeket a gondolatokat, akkor is elégedett és vidám maradt. […]
Saját tapasztalatából értette meg, hogy bizonyos gondolatok után szomorúság, mások után pedig öröm marad benne, és fokozatosan eljutott azoknak a különböző szellemeknek a megismerésére, amelyek felkavarták: az egyik a démoné, a másik Istené.”
Loyolai Szent Ignác: A zarándok. Önéletrajzi visszaemlékezések. Napló. Lelki feljegyzések, Budapest, Jezsuita Kiadó, 2015, 42–46. – Törzsgyűjtemény
Út menti feszület – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény
Ezek a képzeletbeli játékok vezettek el az általa megalkotott imamódokhoz, melyek ma oly meghatározó jellemzői az ún. „jezsuita lelkiségnek”. Miután felépült, elzarándokolt Monsterrat templomába, ahol előkelő lovagi öltözetét szegényes zarándokruhára cserélte. Innen a nem messze fekvő Manréza helységbe vonult, ahol egy barlangban, teljes magányban töltötte ideje nagy részét. Itt hatalmas lelki küzdelmek várták, ahol kísértéseinek és lelki vigasztalódásainak eredményeként dolgozta ki a könyv formában is megírt, ún. „lelkigyakorlatait”. De mit is értett Ignác „lelkigyakorlat” alatt? Erről könyvében a következőket olvashatjuk:
„Lelkigyakorlaton értjük a lelkiismeret-vizsgálás, elmélkedés, szemlélődés, szóbeli elmélkedő ima és egyéb lelki tevékenység minden módját … Mert amiként a sétálás, gyaloglás, a futás testgyakorlat, ugyanúgy lelkigyakorlatnak mondható minden tevékenység, amely a lelket előkészíti és alkalmassá teszi arra, hogy eltávolítson magától minden rendetlen hajlamot, és miután azokat eltávolította, keresse és megtalálja az isteni akaratot, hogy életét aszerint rendezze és a lélek üdvösségét elnyerje.”
Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok, Kecskemét, Korda, 2011, 63. – Törzsgyűjtemény
A Jezsuiták és követőik körében ma is gyakorolt lelkigyakorlatok sokfélévé váltak az idők folyamán. Az eredeti, Szent Ignác által kidolgozott módszer, melyről könyvében ír, a „klasszikus” 30 napos lelkigyakorlat. Ez nem egy hittankönyv, dogmatikai ismereteket sem tartalmaz, de regényként sem nagyon lehet olvasni. A könyv és a benne leírt lelkigyakorlat tartalmát mai, divatos szóhasználattal élve talán a következőképpen lehetne meghatározni: bibliai történetekkel és hitbeli témákkal, meditatív állapotban végzett egyfajta szerepjáték, melynek célja, hogy a lelkigyakorlatozó közelebb kerüljön Istenhez. A konkrét meditatív imák szisztematikus gyűjteményét négy hétre osztotta el a szerző. Megjegyzendő, a „hét” kifejezés nem a naptári hét napot jelöli, annál akár több, de akár kevesebb napból is állhat a lelkigyakorlatozó személyétől és lelki „fejlődésétől” függően. A lényeg, hogy az egész lelkigyakorlat tegyen ki harminc napot.
Loyolai Szent Ignác írásai ma is töretlen népszerűségnek örvendenek. A szerző felvétele.
A manrézai idők után 1523-ban Ignác a Szentföldre készült, de rá kellett jönnie, hogy megfelelő tudományos felkészültség nélkül semmire sem megy. Ezért felnőtt fejjel nyilvános tanulónak szegődött és gyerekekkel koptatta az iskolapadot Barcelonában, ahol két esztendő elteltével megszerezte a szükséges latin nyelvi ismereteket, majd az alcalai és a salamancai egyetemekre ment bölcseletet és hittudományt tanulni. Innen 1528-ban Párizsba ment folytatni tanulmányait, amiben komoly szerepet játszott, hogy lángoló hitbuzgalma összeütközésbe hozta az inkvizícióval. Párizsban ismerkedett meg azokkal a barátaival, akik később hitben és szellemiségben való munkatársai lettek. Köztük a vele együtt, 1622. március 12-én, XV. Gergely pápa által szentté avatott, későbbi távol keleti hittérítővel, Xavéri (Szent) Ferenccel. Heten 1534-ben a montmartrei Szent Dénes kápolna kriptájában tisztasági és önként vállalt szegénységi fogadalmat tettek és megállapodtak, hogy tanulmányaik végeztével Velencéből a Szentföldre indulnak. Azonban 1537-ben, mikor néhányan beváltották volna fogadalmuk második részét, akkor szembesültek azzal, hogy olyasmi történt, amire 38 éve nem volt példa. A török elleni háború miatt nem indult zarándokokat szállító hajó a Szentföldre. Miután Ignác előzőleg úgy döntött, hogy ha egy éven belül nem indul hajó, akkor –mondván más Isten akarata az életében- visszatér Rómába, így is tett. Róma előtt a La Storta-i kolostorban történt az a híres látomása, melyben Jézus arra kérte, legyen a társa neki a kereszthordozásban. Ez a látomás lett a szikrája a III. Pál pápa által, 1540. szeptember 27-én kelt, „Regimini Militantis Ecclesiae” című bullájának, melyben jóváhagyta a katonai fegyelemmel és titulusokkal működő „Jézus Társasága” szerzetesrend megalapítását. Talán mondhatjuk, egy új fejezet vette kezdetét nemcsak a Római Katolikus, de az egész kereszténység (beleértve a protestáns keresztyénséget is) történetében, miután a(z eredetileg gúnynak szánt, de ma már) közismert nevükön jezsuitáknak hívott szerzetesek megkezdték működésüket a világban.
A Jézus Társaságának társalapítója, a távol keleti misszió úttörője, az Ignáccal együtt, 1622. március 12-én, XV. Gergely pápa által szentté avatott Xavéri Szent Ferenc – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény
A Szent Ignáci lelkiséget meghatározó imamódok és életviteli szabályok
A Lelkigyakorlatok könyvben is megfogalmazott imamódok és lelki fejlődést szolgáló módszerek lettek a meghatározó tényezői a mai napig mind a jezsuita szerzetesek, mind követőik lelki életének. Mik ezek a tényezők? Akik nem ismerik, vagy nem elég mélyen ismerik az ún. „Szent Ignáci”, vagy más néven jezsuita lelkiséget azokban joggal merül fel ez a kérdés. Mégis mik azok a „ravasz varázsrítusok”, melyeknek köszönhetően az egyesek által csodált, mások által vitatott jezsuiták azzá váltak a kereszténység történetében és a kereső hívők lelki életében, akik. Személyes tapasztalatból tudom, hogy bizonyos keresztény és keresztyén körökben a jezsuiták egyenesen a kegyetlen inkvizícióval egyenértékű, „fondorlelkű és ravasz”, egyházi- és világuralomra törekvő testület. Bizonyos protestáns körökben még csak ront a helyzetükön, hogy közülük egy 17. században élt, „protestáns hitét elhagyó renegát”, az esztergomi érsekké lett Pázmány Péter számukra érthetetlen módon, valamiféle ismeretlen módszer segítségével visszacsábított a protestánsok által követett, „igaz úton” járó embereket a katolikus „bálványimádó tévelygésbe”. Talán valamiféle démoni hipnotikus képességet, vagy érzelmi manipulációt alkalmazott Pázmány Péter a magyar protestáns hívek katolikussá visszatérítése során? Talán efféle módszert alkalmaznának ma is a jezsuiták? Tényleg fondorlelkű, ravasz praktikákat alkalmazó, az emberiség lelki üdve ellen szövetkezett, egyházi és világuralomra törekvő társaság lennének a Jézus Társaságának „katonái”? Talán e sorok íróját is manipulálták? Ezért hagyott fel évekkel ezelőtt a II. Helvét hitvallás követésével, és cserélte azt le a Katolikus Egyház Katekizmusával? Nem kétlem, hogy van, aki ezt ma is így gondolja. Azonban a valóság egészen másban keresendő. Az Istent komolyan keresők tömeges jezsuitákhoz való vonzódásában nagy mértékben szerepet játszanak az alább vázolt lelki fejlődést szolgáló tényezők, melyek a gyökerét vesztett modern kori társadalmunk lelki dzsungelében afféle „kősziklára épült házként” nyújthatnak biztos támpontot bárki számára. Ezek a köztudatban Szent Ignácnak tulajdonított imamódok gyökerükben egyáltalán nem voltak újak a 16. században. Emellett más imamódokat is ajánlott, egészen hagyományosakat, mint a litániák, vagy a rózsafüzér. Talán úgy is lehetne mondani, hogy Ignác merített az egyházi hagyomány nagyon gazdag, de sokszor elfelejtett lelkiségi tárából, és – saját ízlésének megfelelően átdolgozva – alkalmazta őket.
A „renegát protestáns”, a „nyakas kálomistából” római katolikussá vált, sőt esztergomi érsekké választott jezsuita, az ELTE jogelődjének alapítója, a magyar prózaírás megteremtője, Pázmány Péter – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény
Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)
Az összeállítás második része itt olvasható.
