A tökéletesség útja, mely egy belső várkastélyhoz vezet

2022. október 15. 06:00 - nemzetikonyvtar

Avilai (Nagy) Szent Teréz, a keresztény misztikus-szemlélődő ima elhivatott mestere

Avilai Szent Terézt nemcsak misztikusként, hanem kolostoralapítóként és reformerként tartják számon a katolikus egyházban – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Ha katolikus vagy egyéb felekezetű keresztény/tyén körökben, vagy csak egyszerűen érdeklődő és a témát ismerő laikusok között a keresztény misztikus-szemlélődő ima világáról beszélünk, akkor általában az első név, amely a legtöbb embernek „bevillan”, a Jézus Társasága rend alapítójának, Loyolai Szent Ignácnak a neve. Ez nem véletlen, hiszen – mint egy korábbi blogbejegyzésben írtam – az ellenreformáció idején nem kis szerepet játszó, rendjét katonás fegyelemmel vezető Inigo teremtette meg azt a misztikus-szemlélődő jellegű „jezsuita lelkiséget”, melynek hatása a mai napig érezhető – nemcsak – a katolikus egyházban. A szent Ignácról való „első” gondolat ezért jogos is valamiképpen. Azonban, ha tényszerűségre és történelmi hitelességre törekszünk, akkor valójában egy másik névnek is feltétlenül be kell „ugrania” a fejünkben a keresztény misztika kapcsán. E név birtokosa Szent Ignác női kortársa volt. Schütz Antal így kezdi és fejezi be róla szóló – tekintélyes terjedelmű – életrajzát:

„Spanyolország Szent Jakab apostol mellett védőszentjét tiszteli benne. Oltárain úgy ábrázolja, mint az egyházdoktorokat szokás: doktorkalapban és köpenyben, könyvel és tollal a kezében; jobbján lebeg a Szentlélek galamb képében. Úgy is emlegetik ott, mint a misztikai élet mesterét: doctora mistica. Az egyház pedig szeráfi szűznek ünnepli: virgo seraphica. Az egyháztörténet dicsőíti mint az egyházi életnek és nevezetesen a sarutlan kármelitáknak nagy reformálóját, mint az Európában történeti szerephez jutott nők egyik legnagyobbját. Az irodalomtörténet megállapítja róla, hogy a spanyol irodalom virágkorának megindítója, aki klasszikus spanyol prózát írt már akkor, mikor Lope di Vega még kis gyermek volt, és a híres Cervantes, a Don Quijote írója pedig még a salamancai iskolát rótta.
S akit ennyi nagyság és dicsőség övez, egyszerű tanulatlan nő volt, sok és súlyos betegségek sújtotta, igénytelen karmelita apáca…
Halálának napja 1582. okt. 4. csütörtök, épp az a nap, melyben életbe lépett XV. Gergely pápa új naptár-reformja; ennek következtében a következő nap, péntek okt. 15-e lett. Ezért van ünnepe okt. 15-én. … Boldoggá avatása már 1614-ben megtörtént. Szentté XV Gergely avatta 1622-ben Loyolai Szent Ignáccal, Xavéri Szent Ferenccel és Néri Szent Fülöppel együtt. Azóta Spanyolország védőszentje, Kármel anyja, írásaival pedig az imádkozók nagymestere.”

Schütz Antal (szerk.): Szentek élete. Az év minden napjára. Második kiadás, Budapest, Pantheon, 1995. 679–683. – Törzsgyűjtemény

1515. március 28-án született Avilában, Alonso Sanchez de Cepeda lovag és Beatriz de Ahumada hatodik gyermekeként Avilai vagy Nagy Szent Teréz, cikkünk főhőse. (A „nagy” jelzőt azért kapta, hogy megkülönböztessék a 19–20. században élt Lisieux-i Szent Teréztől, aki a „Kis szent Teréz” nevet is viseli.) Testvérei számáról megoszlanak a források, van ahol 9, máshol 11 gyerek számát említik a családban. A Szent Ignácra is jellemző, lángoló lelkű, dús fantáziával megáldott kalandvágy Terézből sem hiányzott. Első „akciója” az volt, mikor 7 évesen Rodrigo bátyjával nekiindultak a világnak, hogy a mórok földjére eljussanak. Tették ezt azért, mert korukra jellemző „tájékozott és tényszerű” irományokból úgy olvasták, hogy a mórok lefejezik a keresztényeket, és úgy gondolták, micsoda erény lenne ez számukra. Ezen útjuk csak a város széléig vezetett, ahol nagybátyjuk meglátta, majd hazavitte őket. A gyermek Teréz, miután vértanúvá válása kudarcot vallott, azt gondolta, hogy remetévé lesz. Azonban ezt a tervét sem sikerült megvalósítania, mert a gyermekeszével legszükségesebbnek tartott remetekelléket, a remetekunyhót sehogy sem tudta megépíteni. Így kénytelen volt gyermekkorában azzal beérni, hogy pajtásaival „apácásdit” játszott. Bakfiskorában előtte is új színekben, káprázatos ígéretekkel jelent meg a világ. Ezt a helyzetet édesanyja halála csak mélyítette. Az ifjú Inigóhoz hasonlóan ő is rákapott a divatos lovagregények olvasására, sőt Rodrigo bátyjával maga is írt effélét. Emellett virágzó korának megfelelően rájött, hogy szép és okos ifjú hölgy vált belőle, így viselkedése is „elvilágiasodott”. Ennek 16 éves korában az vetett véget, hogy édesapja beadta nevelésre az ágostonos apácákhoz. Az itt eltöltött idő mély hatással volt későbbi hitéletére, viszont egy súlyos betegség miatt hazakerült. Egy szentéletű nagybátyja hatására határozta el, hogy belép a karmelitákhoz, a Megtestesülés-kolostorba. Ezt édesapja nem nézte jó szemmel, ami komoly dilemmát váltott ki Terézből. Végül Szent Jeromos leveleit olvasva érlelődött meg benne végleg az elhatározás: 1533-ban megszökött otthonról és belépett az avilai Megtestesülés-kolostorba. Újoncéve után súlyosan megbetegedett, 4 napig tartó kómája miatt már temetni akarták. Ebből a betegségből ugyan felépült, de élete végéig beteges maradt. Betegsége alatt Teréz olyan lelki átalakuláson ment keresztül, amely kísértetiesen emlékeztet a Szent Ignáccal történtekre. (Szent Ignác lelki átalakulásáról egy korábbi blogbejegyzésben olvashatnak.) Erről Schütz Antal a következőképpen számol be:

„Ekkor kezdtek el jelentkezni rendkívüli imádságos kegyelmei: a szóbeli és elmélkedő imádság helyett a szemlélődő imádság, melyben a lélek minden szó, gondolatfűzés, észerőltetés nélkül szent nyugvásban, vagy egyenest elragadtatásban közvetlenül Istennel, az Úr Krisztussal vagy a szentjeivel van: szinte megérzi és megtapintja jelenlétüket, sokszor látja Jézus alakját, hallja szavát, viszont a környező világról és önmagáról teljesen elfelejtkezik, sőt még testi élete is nagyrészt fel van függesztve. Teréziának ezek a kegyelmek, melyeket nem hajszolt, sőt nem is keresett, sok vigasztalást hoztak, de mondhatatlan szenvedést is. Eleinte megszenvedte, hogy még nem szakított gyökeresen a világias szórakozásaival és a földi dolgokhoz való ragaszkodásával. Érezte, hogy nincs rendjén még mindig kicsinyes, hívságos emberi dolgokkal kacérkodni, ha az ember oly bizalmas barátságban van Istennel. De nem tudta magát rászánni a szabadító vagy-vagyra. Végül 1555 tájban ennek a kínzó kétlakiságnak véget vetett Szent Ágoston (aug 28.) Vallomásainak olvasása, és a megostorozott Jézus egy képének elmélkedő szemlélete.”

Schütz Antal (szerk.): Szentek élete. Az év minden napjára. Második kiadás, Budapest, Pantheon, 1995, 680–681. – Törzsgyűjtemény

A katolikus szentekre jellemző stigmák Krisztus sebeire utalnak – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Szavak mellőzésével végzett szemlélődés. Szentkép nézése által végzett meditatív elmélkedés. Ezek az imamódszerek ismerősek lehetnek sokak számára napjainkban is. Hiszen, ha valaki meg akarja ismerni a Teréz által is megélt szemlélődő lelkiséget, akkor erre napjainkban is komoly lehetőségek kínálkoznak. A sarutlan karmelita nővérek mellett a jezsuiták is rendszeresen szerveznek lelkigyakorlatokat, lelki napokat vagy előadásokat, ahol bevezetik az érdeklődőt a lelki élet ezen szeletébe. A későbbi XVI. Benedek pápaként ismerté vált Joseph Ratzinger bíboros, az általa szerkesztett A katolikus egyház katekizmusa a szemlélődő ima mint létező és a hívek számára hasznos imamód bemutatásánál Szent Terézt vette példának. Szent Teréz szemlélődő lelkivilágát nagyon jól érzékelteti A belső várkastély előszavában megfogalmazott gondolatmenet:

„Teréz istenélményét ez a két tétel fejezi ki: minden Isten hatalmában van (mindenható); és Isten jóindulattal van irántunk (atya). Egész lelkiéletet egybefoglaló rendszere a belső imára épül föl: „A belső ima – nézetem szerint – nem egyéb, mint benső barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk vele négyszemközt, tudván azt, hogy szeret bennünket.” […]
A legtöbb ember infantilizált Isten-képet hordoz magában. Azt a gyermekkorából őrzött, fenn a mennyekben élő és uralkodó Istent, aki valahonnét kívülről és távolról nézi és szemléli életünket. Teréz – a kopernikuszi fordulat századában – valami hasonló nagy fölfedezést és fordulatot sürget benső világunkban.”

Dr. Belon Gellért: Előszó. In: Avilai Szent Teréz: A belső várkastély, Budapest, Szent István Társulat 1979. (elektronikus kiadás: 7. o.) – Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

Hogy megértsük Szent Teréz egyházszervező munkájának jelentőségét, ismernünk kell rendjének rövid történetét. A Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária Rendje (röviden karmeliták) nevét a Palesztinában található Kármel-hegyről kapta. Az eredetileg a keleti ortodox egyház spirituális jegyeit viselő rend Szent Teréz idejében már a nyugati egyház arculatát viselte. Regulájuk Szent Alberttől származik és IV. Ince pápa erősítette meg 1247-ben. A keresztes háborúk végeztével, 1291-ben a szaracénok elűzték a karmelitákat a Szentföldről, így Európában folytatták működésüket. A testvérek élete ettől kezdve a szemlélődő-elmélkedő „irányvonaltól” egyre inkább az „apostolkodás”, például lelkipásztorkodás és tanítás felé mozdult el. A rend női ágának keletkezése V. Miklós pápához köthető, aki 1542-ben felhatalmazást adott erre a Rendhez kapcsolódó világi hívek közösségének (harmadrend) működésével együtt. Ebben az időben – a 13. századi viszonyokhoz képest – erősen meglazult a karmelitákra jellemző aszkétikus fegyelem. Szent Teréz saját kolostorát is inkább egy „zsibongó vendégházhoz” hasonlítja, ahol a – sokszor előkelő családból származó – nővérek szabadon fogadhatnak látogatókat, mintsem egy elmélkedésre és szemlélődésre alkalmas helyhez. Ilyen helyzetben történik, hogy Teréz 1562-ben elöljáróitól felhatalmazást kap egy új kolostor alapítására. Később több kolostor alapítására is felhatalmazták, mellyel egy olyan lavina indult meg, mely a mai napig kihatással van rendje és a katolikus egyház és hívei életére nézve. Teréz kapcsolatba került kora több neves hittudósával is, például Keresztes Szent Jánossal, akivel való találkozása után született meg benne a férfi rend reformjának elhatározása is. Halálakor tizenhat karmelita kolostort és háromszáz sarutlan karmelitát hagy maga mögött. Néhány a jelentősebb alapításai közül: Medina del Campo (1567), Malagon és Valladolid (1568), Toledo és Pastrana (1569), Salamanca (1570), Alba de Tormes (1571), Segovia (1574), Beas de Segura és Sevilla (1575), Villanueva de Jara és Valencia (1580), Soria (1581) és Burgos (1582) kolostora. Teréz az alapításokkal visszatért a Rend eredeti, 13. századi regulájában megfogalmazott eszményéhez, melyet saját, misztikus kegyelmeinek gyümölcseivel gazdagított. A rendházak a külső világtól elzárt résznek (klauzúra) újbóli felállításával a szerzetesek számára visszaállította a csendes elvonulás, elmélkedés és szemlélődés lehetőségét. A szegénység megélésére nagy hangsúlyt fektetett. Innen eredt rendje megreformált ágának neve: „sarutlan karmeliták”. Két jelentős újítást is hozott: bevezette a napi két közösségi együttlétet (rekreáció), és a napi kétszer egyórás belső imát (szemlélődés).

A Krisztus testét szimbolizáló eucharisztia – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Írásaiban Teréz feltárta az Istennel való egyesülés folyamatát; a belső (szemlélődő) ima útját. Ellentétben más keresztény misztikusokkal, elengedhetetlenül fontosnak tartotta a ragaszkodást Jézus emberségéhez is. Legjelentősebb négy könyve közül az első az 1562-ben először megfogalmazott Önéletrajz, melyben, mint írja, az őt elárasztó misztikus kegyelemnek és Jézus lelkében való jelenlétének élményét fogalmazta meg. A Sarutlan Karmelita Nővérek honlapján a következőket olvashatjuk ennek a munkájának keletkezési körülményeiről:

„1554. Teréz majd negyvenéves. Buzgó, sőt példás apáca lett belőle. Mégis elégedetlen. Szeretne mindenben Ura kedvében járni, nehogy valaha is szándékosan megtagadjon tőle valamit. Szeretne új Mária Magdolna lenni. Ezt a kegyelmet egy Ecce Homo kép előtt kapja meg, ami heves könnyekre fakasztja. Azzal a bizonyossággal kel fel imájából, hogy Isten meghallgatta kérését. Ettől kezdve valóban az Úr veszi kezébe az életét. Elhalmozza a belső ima kegyelmeivel, s Teréz úgy érzi, megfogta, megragadta őt Isten. Ezeket a kegyelmeket azonban külső megnyilvánulások, elragadtatások kísérik, amelyek bárhol előfordulhatnak és végtelenül megalázzák. Az emberek pletykálnak, állást foglalnak. Feltámad az Inkvizíció réme, s ha nem is máglyával, de legalábbis börtön és jókora bírság lehetőségével fenyegeti a megvilágosodott apácát. Maga Teréz biztos az egyházhoz való hűségében, így alig fél, de tanácstalan marad. Lelkivezetői vagy nem tudnak mit kezdeni vele vagy gyávaságból keményen irányítják. Nyolc év telik el így, a buzgalom és a lelki éjszakák évei. Ennek során, mivel arra kötelezik, hogy gyóntatóinak számoljon be mindarról, ami történik vele, elkészíti első legjelentősebb könyvét, az Önéletrajzot.”

Avilai Szent Teréz. Karmelita szentek. In: Sarutlan Kármelita Nővérek Mindenszentekről nevezett kolostorának honlapja

Szintén 1562-ben készül el A tökéletesség útja címmel írt könyv, melyben a kolostori rendszabályok mellett már komolyan foglalkozik a belső imával, annak megéléséhez ad gyakorlati tanácsokat. Bár meg kell jegyeznem, ezek a tanácsok közel sem olyan kiforrottak, gyakorlatiak, mindennapi élethez idomultak, mint például a 20–21. századi szemlélődés nagymesterének, a jezsuita Jálics Ferenc atyának a tanácsai, melyet a „szemlélődő lelkigyakorlatos” módszeréhez ad, többek között erről szóló könyvében. Talán Teréz idejében még ezen imamód, és egyéb meditatív jellegű gyakorlatok sokkal jobban hozzátartoztak a hitélethez és sok, Jálics Ferenc által is leírt gyakorlati módszer evidens lehetett az imádkozóknak, amiket ezért felesleges volt elmagyarázni. Olyan dolgok, amiket az észt, a rációt talán túlságosan is előtérbe toló felvilágosodásnak nevezett szellemi folyamat és az egykori Római Birodalom fénykorát idéző klasszicizmus teljesen „kiradírozott” a nyugati kultúrkör embereinek fejéből és lelkéből. Ezért a 20. században ezeket újra meg kellett tanítani. Emellett Teréz hivatkozik például Szent Ignácra is mint az imametodikákat részletesen bemutató személyre. A belső várkastélyhoz hasonlóan ebben a könyvben is egyfajta patetikus túláradással veti papírra gondolatait, sokszor ismételve a korábban leírtakat. Egy-egy új fejezet kezdeténél több helyütt olvasunk effélét:

„Sok idő múlt el azóta, amióta megírtam az eddigieket s nem volt alkalmam folytatni. Nem is tudom, hogy mint mondtam: újra el kellene olvasnom. Hogy pedig erre ne vesztegessem az időt, úgy írom tovább, minden rendszer nélkül, amint éppen eszembe jut.

Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja. A belső várkastély, Budapest, Szent István Társulat, 1979, 122. – Törzsgyűjtemény

Amor meus crucifixus est [Az én szeretetem megfeszíttetett] – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Miután megalapítja a kis avilai Szent József-kolostort, ahol az eredeti Kármel reguláját vezeti be, „élete legnyugalmasabb öt évét tölti itt”. Kolostoralapítása oly sikeres, hogy generálisa újabbak alapításával bízza meg. 1567-ben készül el négy fő műve közül a harmadik, Az alapítások könyve. Ebben a könyvben feltárja azt az utat, melyet „Isten kóborló asszonyaként” tesz meg. Alapításainak se szeri, se száma, több ezer kilométert „kóborol” Kasztíliától Andalúziáig.
Legfőbb és legtöbbet emlegetett könyvét azonban ezután, 1577-ben írja meg A belső várkastély címmel. Ezt akár még „szórakoztató irodalomként”, afféle sajátságos kalandregényként is kézbe vehetnénk, bár ahhoz kissé nehezen emészthető a mondanivalója. „Képzeljük a dolgot úgy, mintha a mi lelkünk egy gyönyörű szép várkastély volna, egy darab gyémántból, vagy ragyogó kristályból faragva, benne pedig sok lakás, mint ahogy az égben is sok van.” A keresztény/tyén körökben sokat vitatott stresszkezelő és elmefejlesztő módszer, a Silva-féle Agykontroll egyik oktatója, Justin Belitz ferences rendi szerzetes a következőket írja erről a „belső várkastélyáról”:

„Avilai Szent Teréz leírja, hogy elképzelt egy kastélyt és annak különböző szobáiba ment be, hogy meditációi során különböző feladatokat végezzen el. Ha például türelmessé akart válni valakivel szemben, akkor elképzelte, hogy türelmesebb akart lenni. S ezen a lelki képen keresztül képessé vált arra, hogy valóban elérje ezt a célt. Ez az aktív meditáció. Azért aktív, mert ő irányította a gondolatmenetet, a folyamatot, s ilyen módon teljesítette mindazt, amiről tudta, hogy Isten akarata. Ugyanezt tesszük a Silva-féle agykontrollban, csak nem egy kastély szobáiban képzeljük el magunkat, hanem például egy tükörben.”

Justin Belitz: Vallás és agykontroll? Justin Belitz ferences rendi szerzetes előadása, Budapest, Agykontroll, 1992, 42. – Törzsgyűjtemény

Azonban Justin atya írásához hozzá kell fűzni, hogy magában a műben nem esik szó arról, hogy Teréz valamiféle meditatív gyakorlatokat is végzett volna, és hogy bárkivel szemben is elképzel ott egy megvalósítandó viselkedésmodellt. Bár az igaz, hogy az általa leírt lelki élmények feltételezik, hogy ő azokat valamiféle – mai szóhasználattal élve – meditatív vagy kontemplatív állapotban (modern megfogalmazásban: alfa tudatállapotban) élte át. Tulajdonképpen ebben a könyvben a lelki fejlődés stációit mutatja be, s a várkastély csak „illusztrációként” szolgál ennek érzékeltetésére. Ez a csodálatos várkastély, ami nem más, mint a lelkünk világa, egy ezernyi kalandot magában rejtő épület, ahol az oda bemerészkedő különleges izgalmakban részesül. Márpedig egy Istent kereső karmelita szerzetes miért ne merészkedne be? Ráadásul lokálisan roppant egyszerűen megközelíthető, az oda vágyónak csak egy nyugodt helyre, például a szerzetesi cellájába kell bemennie. Bár a térbeli akadályok gyakorlatilag nem léteznek, mégsem olyan könnyű megjárni ezt a különleges épületet. Ha térben nem is, de sokszor jelentkeznek egyéb komoly akadályok azok számára, akik ennek a mesebeli királylányok hajlékával vetekedő várkastélynak minden zegét-zugát szeretnék bejárni. Mintha egy konzoljáték vagy szerepjáték cselekményeinek helyszínén járnánk, itt is vannak teljesítendő próbák, sőt legyőzendő szörnyek is. Ennek a kalandos várkastélynak hét „lakása” (értsd: szintje) van, melyek a lelki fejlődés különböző stációit foglalják magukban.

„Amint említettem, ebben a várkastélyban nagyon sok lakás van, fölül, alul, oldalt és középen, a legközepén azonban van egy, amely fontosabb valamennyinél, mert benne folynak a legbizalmasabb beszélgetések Isten és a lélek között. Tartsátok jól fejetekben ezt a hasonlatot; ennek segélyével talán majd sikerül megértetnem veletek, hogy milyenek azok a kegyelmek, amelyeket Isten a léleknek ad, s hogy milyen fokozati különbség van az egyes kegyelmek között.”

Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja. A belső várkastély, Budapest, Szent István Társulat, 1979, 263. – Törzsgyűjtemény

A belső várkastély szám szerint olyan hét lakást foglal magában, melyekből a hat külső burokszerűen öleli körül a lélek belsejét, ahol Isten lakása van. Az első lakás, az önismeret lakása, melyet az ördög gazdagon „felékesít”, még a világias gondolkodás, a hiúság csábításaival és millió szobájában „légiószám tartja ördögeit, s a gyanútlan lelkeknek ezerféle tőrt vet”. A második lakásban lévők olyanok, akik gyakorolják ugyan az imádságot, de nem kerülik a „bűnre vezető alkalmakat”. „Bizonyos tekintetben ugyan nehezebb a sorsuk, mint az előbbi osztályba tartozó lelkeké, azonban már nem forognak oly nagy veszedelemben, mint azok.” Ők már keresik az Isten társaságát, de a világias dolgok még a világ ügyei, gyönyörei és csábításai között még el-elbuknak. A harmadik lakásban a komoly próba a lelki szárazság, melyben kitartónak kell lennie az istenkeresőnek. A negyedik lelki lakásba „nem férkőznek be azok a mérges fenevadak”, melyeket az első háromban ismertetett, s ha mégis megtennék, nem veszedelmesek már a lélekre nézve, sőt inkább hasznára vannak kísértéseikkel, hiszen abból biztosan győztesen kerül ki a megkísértett. Hiszen itt már egyesült a lélek Istennel és a kísértés csak közelebb viszi őt „Szent Felségéhez”. Az ötödik lakás az „Egyesülés imája”, melyet a bábból kikelő hernyóból vált lepkéhez hasonlít. A lélek is így alakult át szép „pillangóvá”. A hatodik lakásról ír leghosszabban, ez tulajdonképpen a hetedik lakás „előszobája”. Ebben a lakásban, mivel az „Úr nagyobb kegyelmeket ad”, sokat is kell szenvedni a léleknek, hiszen „bűneik itt nagyon erősen fájnak”. Itt „elragadtatik a lélek”, „értelmi és képzeleti” látomásai vannak. Isten oly hő vágyat kelt a lélekben a másvilág után, hogy az testi életét veszélyezteti; beszél arról, hogy mily nagy haszna van az Úr e kegyelmének. Itt – Pál apostol módjára – a lélek szinte kívánja a földi halált, hogy megszabaduljon azoktól a „béklyóktól és nyomorúságoktól”, amik itt megkötözik őt. A hetedik lakást a „lelki házasság” stációjának is nevezi. A lélek itt is jobbnak tartja a „túlvilági létet” és kíván „elköltözni” oda, de az Isten szolgálata miatt szívesen „marad”.

„A mi jó Istenünk azt akarja, hogy leessék a hályog az illető lélek szeméről és valami rendkívüli módon lásson és értsen valamit abból a kegyelemből, amelyben részesül. Midőn már bent van a hetedik lelki lakásban, a Szentháromság három Személye nyilatkoztatja magát ki előtte és pedig értelmi látomásban és valami sajátságos módon lép vele érintkezésbe. Mint valami lángtenger, mint valami ragyogó fényességű köd, úgy jelenik meg szelleme előtt külön-külön a három isteni Személy.
[…]
Itt tehát a három isteni személy érintkezik a lélekkel és beszél vele. Ekkor érti csak meg a lélek igazában, amit az Úr mond az evangéliumban, hogy ha valaki szereti Őt és megtartja parancsolatait, akkor az Atyával és a Szentlélekkel együtt eljön hozzá és nála fog lakni.”

Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja. A belső várkastély, Budapest, Szent István Társulat, 1979. – Törzsgyűjtemény

Mit is hagyott örökségül a katolikus egyház eme lánglelkű és nagy formátumú leánya? A hitélet megreformálásához, a misztikus kereszténység alapjainak újbóli lefektetéséhez kétségtelenül legalább annyira hozzájárult, mint „Jézus katonája”, Loyolai Szent Ignác. És ha azt gondolnánk, művei csak félhomályban úszó, ódon hangulatú könyvtárak poros polcaira való afféle hangulatelemek, akkor csalatkoznunk kell ebbéli hitünkben. Ha összegezni kellene Avilai Szent Teréz irodalmi munkásságát és annak hatását, akkor ezt nagyon jól érzékeltetik Dr. Belon Gellért sorai:

„KELL-E A MODERN VILÁGNAK? – Bár a számok a szellemi dolgokban általában nem sokat jelentenek, bizonyos vonatkozásokban mégis jellemzőek lehetnek. 1967-ből származó összegezés szerint Nagy Szent Teréz művei négyszáz év alatt 1212 kiadást értek meg. Éspedig: halálának csonka századában tizennyolc év alatt 17, a következőben 243, a fölvilágosodás korában 125, a XIX. században 269, a jelen, ismét csonka században 529 kiadást, ez utóbbiból az első ötven évben 345, 1950–67-ig 184 kiadás jelent meg. Föltűnik az adatokból a fölgyorsuló tendencia, ami nyilván a Szent Teréz iránti erősödő érdeklődést mutatja.”

Avilai Szent Teréz: A belső várkastély, Budapest, Szent István Társulat 1979. (elektronikus kiadás: 5. o.) – Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

Avilai (Nagy) Szent Teréz – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény