A magyar-horvát kapcsolat - 75 évvel ezelőtt hunyt el Bajza József

2013. január 08. 09:00 - nemzetikonyvtar

„Ha a magyar-horvát viszony javulásán akarunk dolgozni, első teendőnk az elzárkózottság, az idegenkedés, a tájékozatlanság köd lepte várainak lerombolása legyen.” - írta az „ifjabb” Bajza József 1918-ban, az első világháború végjátéka során. A jeles irodalomtörténészre, történészre, a magyar-horvát kapcsolatok kutatójára, volt munkatársunkra emlékezünk halálának hetvenötödik évfordulója alkalmából.

Bajza József portréja 

1885. január 31-én született Fugyivásárhelyen, a nagy múltú Bajza család fiaként. Névazonossága reformkori írónkkal nem a véletlen műve. Nagyapja, János „az idősebb” Bajza József öccse volt. Ez a rokoni kapcsolat és ez a családi háttér több szempontból is meghatározó volt „az ifjabb” Bajza József számára. 1906-ban szerzett doktori oklevelet magyar és latin nyelvből és irodalomból a budapesti egyetemen, egy évvel később a tanári képesítővizsgát is letéve. Pályája kezdetén az irodalomtörténeti és a nyelvészeti kérdések iránt érdeklődött. Korai dolgozatainak túlnyomó része jeles ősével foglalkozott. Kutatásainak meglett az eredménye, 1911-ben elnyerte az Akadémia Ipolyi-jutalmát egy, az idősebb Bajzáról szóló monográfia elkészítésére. A munka nyomán elkészült kötet 1914-ben jelent meg, s hogy ne okozzon zavart a kettős névvel, írását Szűcsi József néven adta ki. Irodalmi kutatásai nem ragadtak meg a rokoni kapcsolatoknál. Kiadta Petőfi István verseit, több tanulmányt közölt Kisfaludy Sándorról, Kisfaludy Károlyról, és más írókról, költőkről is. Mindeközben főállásban a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárában dolgozott, végigjárva a ranglétrát. 1906-ban került ide gyakornokként, s mikor 1923-ban kinevezték a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen (mely a félreértések elkerülése végett az ELTE jogelődje) a horvát nyelv és irodalom nyilvános rendes tanárává, már a Hírlaptári Osztály igazgatója volt. 1923-tól haláláig főállású egyetemi oktatóként dolgozott.

Hogyan lett a tehetséges ifjú irodalomtörténészből, irodalmárból a horvát nyelv, és a magyar-horvát kapcsolatok szakértője?
A válasz egy munkahelyi barátságban keresendő. Széchényi Könyvtárbeli munkája során megismerkedett a nála alig néhány évvel idősebb Milan Šufflayval.

Milan Šufflay az első világháború idején

A mélységesen magyarbarát horvát történész 1905 és 1908 között a Széchényi Könyvtárban dolgozott gyakornokként. Hatására Bajza érdeklődése déli szomszédaink felé fordult. Ekkor kezdett horvátul tanulni, melyben olyan szintre jutott el, hogy egyetemi oktatóként már óráit is ezen a nyelven tartotta hallgatóinak. Témaváltása fokozatos volt. Munkáinak bibliográfiáját megvizsgálva kiderül, hogy 1913 előtt semmilyen délszláv tárgyú művet nem publikált, utána viszont szinte kizárólag erre a kérdéskörre fókuszált. Osztotta Šufflay meggyőződését, hogy a nyolcszáz év óta tartó magyar-horvát unió a két nemzet kölcsönös egymásra utaltságának egyenes következményeként alakult ki, s fejlődött a közös történelem során. Ahogy Szekfű Gyula fogalmazott 1941-ben, a Magyar Szemlében a két történész elképzeléseiről:

„Mindkettőjük elgondolása szerint a horvát-magyar egységet a két nemzet önakaratából, mindkettő népiségének tökéletes respektálásával kell megalkotni, s ennek szolgálatában írt, dolgozott, beszélt Bajza József a világháború óta húsz esztendőn át. Nemcsak tudós munkákban leplezte le a kiegyezéskori magyar-horvát politika hibáit, s mutatta ki viszont a magyar-horvát együttélés, közös műveltség és egymásrautaltság százados voltát, hanem a horvát-szerb küzdelem, a jugoszláv belső történet minden új fordulatát is kritikával és magyarázattal kísérte, mely utóbbiak nagy része az ő klasszikusan kifejező, finom formulázásaival éveken át a Magyar Szemle hasábjain jelent meg.”

Bajza a Magyar Szemlén túl is élénk publicisztikai tevékenységet fejtett ki. Rendszeresen jelentek meg cikkei a Magyar Hírlapban, az Új Nemzedékben, a Magyar Külpolitikában, és a Magyarság című napilapban. Utóbbiban általában Battorych Kornél néven írta alá tanulmányait. Publicisztikai tevékenysége mellett tudományos tevékenységét sem hanyagolta el. Magyar-horvát történeti és irodalomtörténeti kutatásait haláláig folytatta, eredményeit publikálva. Fiatalon, 53 évesen hunyt el.

Hogy korai halála nemcsak a magyar tudománynak volt érzékeny veszteség, arra legjobban tanítványa, Gogolák Lajos mutatott rá az Ország Útja című folyóiratba írt nekrológjában:

„Az ő halálával nemcsak a magyar balkáni stúdiumok árvulnak el egészen, de bezárul előttünk egy olyan politikai és történeti tér is, melynek alapos ismerete nélkül semmiképp el nem lehetünk, hiszen sorsunk jórészt tőle függ. A Balkán valaha a magyar politikai érdeklődésnek egyik elsőrangú területe volt, de ma már senki sincs, ki újra megnyissa a lezárult szellemi és politikai határokat. Évszázadok nagy tradíciói és terjeszkedései így züllenek el. Sajnálnunk és panaszolnunk kell a gyér magyar közép-európai tanulmányok nevében e veszteséget, e kelletlen lemondást, ezt a kissé szégyenteljes kiszorulást, mely éppen akkor történik, mikor például a németek egyre erősebben fordulnak a Balkán felé, politikailag is, szellemileg is.”

Természetesen sosem tudhatjuk meg, hogy ha tanácsaival segíthette volna a második világháborús magyar szerepvállaláshoz vezető döntéseket, változtatott-e volna a történelem eseményeinek sodrásán. Életműve a délszláv, illetve a közép-európai kérdések, összefüggések kutatóinak máig megkerülhetetlen.

Szőts Zoltán Oszkár

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr285002644

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.