A számos tudomány számára igen fontos francia tudós, a kulturális antropológia egyik legfontosabb képviselője, Claude Lévi-Strauss 1908. november 28-án született, a napokban lenne 107 éves. Születésének évfordulója alkalmából az 1952-ben megjelent Faj és történelem (Race et Historie) című munkájából idézünk néhány gondolatot.
Claude Lévi-Strauss. In. Lévi-Strauss, Claude: Faj és történelem, [ford. Bojtár Péter], Boglár Lajos kísérőtanulmányával, Budapest, Napvilág, 1999. – Törzsgyűjtemény
Összefoglalva Lévi-Strauss e műben azt mondja, hogy az emberiség fejlődését vizsgálva arra jutunk, hogy a fejlődésben, kulturális javak felhalmozásában mindig azok a civilizációk jeleskedtek, amelyek több, egymástól minél eltérőbb kultúrával rendelkező népcsoport által kifejlesztett kulturális innovációt tudtak működésük/szellemi eszköztáruk részévé tenni. Érvelése szerint azért öngól valamely népcsoportnak magára úgy gondolni, mint amely valamilyen tiszta, keveredés nélküli állapotában magasabb rendű, mint a többi, mert az emberiséget előrevivő találmányok legtöbb esetben több eltérő kultúra közös munkájaként jött létre, és rengeteg az átvétel. A változatosság miként a biológiában, itt is fontos feltétele a folyton változó környezetre adott megfelelő válaszadás képességének. Az eltérő világlátású, más kultúrájú emberek ezért értékesek számunkra, mert új gondolatokat kaphatunk tőlük, ugyanannak a problémának egy más, esetleg jobb megoldását tanulhatjuk el tőlük és ők tőlünk.
Az, hogy egy embercsoport, egy törzs, egy falu, egy nemzet úgy gondol magára, hogy csak az ő csoportjába tartozók az emberek, az egy régi, és általános vélekedés, ami viszont mára inkább problémák forrása.
Lévi-Strauss, Claude: Faj és történelem, [ford. Bojtár Péter], Boglár Lajos kísérőtanulmányával, Budapest, Napvilág, 1999. Címlap – Törzsgyűjtemény
„Tudjuk, hogy az emberiségről alkotott azon kép, amely a faji és civilizációs hovatartozásra való tekintet nélkül magában foglalja az emberi faj valamennyi tagját, a történelemnek csak egy késői szakaszában alakult ki (…) Az emberi nem nagy részében azonban sok tízezer évig fel sem merült az efféle gondolat. Az emberiség határát a törzs, a nyelvi csoport vagy néhány esetben a falu határánál húzták meg, s ezért sok ún. primitív nép a mai napig is csak önmagát nevezi »embernek« (esetleg – bár ez sem kevésbé bántó – »jónak«, »kiválónak«), s ezzel burkoltan azt tudatja, hogy a többi törzsnek, csoportnak vagy falunak nincsenek emberi erényei, sőt emberi természete sincs, valamint hogy ezek tagjai legjobb esetben is »rosszak«, »gonoszak«, »két lábon járó majmok« vagy »undorító tetvek«. Gyakran azonban még ennél is messzebbre mennek, s a kívülállótól még valós létének ezt a kis morzsáját is megtagadják, és csupán »szellemnek«, vagy »jelenésnek« tekintik. Mindez nemegyszer különös helyzetekhez vezethet (…) Néhány évvel Amerika felfedezése után, miközben a spanyolok vizsgálóbizottságokat küldtek a Nagy-Antillákra, annak megállapítására, hogy van-e lelkük a bennszülötteknek, a szigetlakók fehér foglyaikat vízbe fojtották és módszeres megfigyelésnek vetették alá őket, azt kiderítendő, hogy vajon az ő testük is oszlásnak indul-e.”
Amerikai népfajok – Digitális Képarchívum
Az ilyen etnocentrikus gondolkodás a Nyugatot is jellemezte, bár talán most, hatvan évvel később talán kisebb mértékben jellemzi. A Fejlett Világ lakóiként a haladás központjaként tekintünk magunkra. Lévi-Strauss példákat hoz ennek cáfolására. Azok a kulturális javak, amelyekre oly büszkék vagyunk, korántsem kizárólagosan a mi „fejlesztésünk”. Példa az Újvilág hozzájárulásáról:
„E hatalmas teljesítmény értékeléséhez elég, ha sorba vesszük mindazt, amit Amerika az Óvilág civilizációjának adott, kezdve az Óvilág négy alappillérével: a burgonyával, a gumival, a dohánnyal és a kokával (a modern fájdalomcsillapítók alapanyagával), folytatva az afrikai gazdaságot forradalmasító, noha mindennapos élelmiszerként Európában valamivel később elterjedő kukoricával és földimogyoróval, és zárva a sort a kakaóval, vaníliával, paradicsommal, az ananásszal, a paprikával, a különféle babfajtákkal, a gyapottal és a tökkel. Végül hadd jegyezzem meg, hogy a mértan és áttételesen a modern matematika műveléséhez elengedhetetlen nullát (zérust) a maják már legalább ötszáz évvel korábban ismerték és használták, mint azok az indiai tudósok, akiktől az arabokon keresztül Európa is átvette. […] … egyáltalán nem olyan egyszerű szabályos és folyamatos sorba rendezni az emberiség eredményeit. […] Őstörténeti és régészeti ismereteink gyarapodásával egyre inkább hajlunk arra, hogy a kultúrákat ne az időben, hanem inkább a térben különböztessük meg egymástól.”
Másrészt, kérdés, hogy ha a különféle társadalmakat teljesítmény szerint sorba akarjuk rendezni, akkor mit mérünk?
A szent háború. Lóhátról tüzelő beduin – Digitális Képarchívum
„Amennyiben az elsődleges szempont az lesz, hogy egy társadalom mennyire volt képes felülkerekedni az ellenséges környezeten, aligha férhet kétség ahhoz, hogy az eszkimóké, illetve a beduinoké az elsőség. India viszi el a pálmát, ha a filozófiai és vallási rendszerek kidolgozása jelenti a rangsorolás alapját, és egyetlen ország sem tudta olyan sikeresen minimalizálni a túlnépesedés pszichológiai következményeit, mint Kína. Az iszlám által 1300 évvel ezelőtt kidolgozott elmélet szerint az emberi élet valamennyi – műszaki, gazdasági, társadalmi és szellemi – vonatkozása között szoros kapcsolat áll fenn. Ezt az elméletet csak nemrégiben fedezték fel újra nyugaton a marxizmus és a modern etnológia egyes elemeiben. Noha Nyugat a gépek ura, mégis nap mint nap tanúbizonyságát adja, hogy milyen kevéssé ismeri és használja az egyik legtökéletesebb gép, az emberi test által kínált lehetőségeket. Ezen a területen, valamint a fizikai és szellemi világ összekapcsolását illetően a Kelet és a Távol-Kelet több ezer évvel előrébb jár; ők teremtették meg azt a hatalmas elméleti és gyakorlati ismeretanyagot, amelyet Indiában a jóga, Kínában az úgynevezett »légzéstechnikák«, míg a maoriknál a belső szervek fölött gyakorolt uralom testesít meg. Egyes polinéziai népek évszázadok óta termesztenek növényeket föld nélkül, noha mi csak nemrégiben figyeltünk fel erre a lehetőségre, és ugyanezek a népek leckét adhatnának nekünk a hajózás művészetéből. Ugyanők jelentős megrázkódtatást okoztak a 18. században az európai kultúra számára egy minden addigi elképzelésnél szabadabb és önzetlenebb társadalmi és erkölcsi életvitel felmutatásával.”
Amerika néprajzi térképe – Digitális Képarchívum
Lévi-Strauss új nézőpontot fogalmaz meg elődeinkkel kapcsolatban is. Álláspontja szerint teljesen félrevezető azt gondolni, hogy az ősember vívmányainak létrehozásában több a véletlen elem, mint a kortárs újításokban. Ilyen módon a szerző ki akarja terjeszteni az egyenrangúságot az ősemberekre is. Elődeink hozzánk hasonló szellemi képességekkel rendelkeztek és kitartó kísérletezéssel, igen összetett eljárásokkal alakították ki például kőből készített eszközeiket:
„Sajnos tagadhatatlan tény, hogy néhányan csupán az újabb időkben tett felfedezéseket tekintik az emberi erőfeszítés, intelligencia és képzelőerő termékének, és a „barbár” korszak felfedezéseit hajlamosak a véletlen szerencse számlájára írni, melyekben az emberiségnek nem sok érdeme volt. Ez a súlyos és közkeletű tévedés akadályozza a kultúrák között létrejött kapcsolatok helyes értékelését is.”
Képek Ausztráliából – Digitális Képarchívum
„Egy használható kőszerszám elkészítéséhez nem elég, ha addig ütünk egy szikladarabot, míg a kívánt méretre hasad. Erre akkor derült fény, amikor először próbálták utánozni az őskorban használatos szerszámokat. A kísérlet (…) bebizonyította, hogy ezek az eszközök rendkívül bonyolult eljárások során készültek, melyekhez némely esetben valóságos »pattintószerszámokat« kellett készíteni: ellensúllyal ellátott kalapácsot, amellyel szabályozni lehetett az ütés irányát és nagyságát, rezgéscsillapítót, amely megakadályozta, hogy a rezgéstől a kődarab szilánkokra hasadjon. De szükség volt a szerszámok anyagával kapcsolatos ismeretekre is, hol lehet ezeket helyben felelni, hogyan lehet kibányászni őket, milyen az ellenálló képességük és a szerkezetük. Szükség volt még bizonyos testi adottságokra és gyakorlás útján elsajátítható »fortélyokra« is. Ezeknek a szerszámoknak az előállításához valóságos »liturgiát« kellett kialakítani, amely, mutatis mutandis, a fémmegmunkálás főbb ágazataiban használatos eljárásokkal vethető csak össze.”
Lévi-Strauss állítása szerint nem is annyira az egyes népek által elért vívmányokra kell figyelnünk, hanem annak a szituációnak a fontosságára, amikor az eltérő kultúrájú népek pont különbözőségükből fakadóan megtermékenyítik egymás gondolkodását. Szerinte kifejezetten törekednünk kell az ilyen helyzetek kialakítására, mi több, valamilyen módon késleltetni kell az egymással kapcsolatba kerülő kultúrák szükségszerű egymáshoz hasonulását, mert azzal pont az egymást kölcsönösen inspiráló szellemi környezet erőtlenedik el.
Lévi-Strauss szerint az emberi társadalmak sokféleségét vizsgálni kell, hisz egyrészt mindenütt azt látjuk, hogy folyton újratermelődik, másrészt amellett, hogy problémák forrása is, egyúttal nagyon jelentős szellemi erőforrás az emberiség egésze számára.
Őskori leletek a maróti múzeumból. Blahó Ede felvétele – Digitális Képarchívum
„Egyes kultúrák most különböznek egymástól, ha azonban közös tőről fakadnak, akkor eltérésük nyilvánvalóan nem ugyanolyan, mint azoké a kultúráké, amelyek fejlődésük egyetlen szakaszában sem találkoztak egymással (…) ennek ellentéte is igaz, azok a társadalmak, amelyek bizonyos idő óta nagyon szoros kapcsolatot tartanak fenn, egyetlen civilizáció benyomását keltik, noha jelenlegi állapotukat nagyon is eltérő módon érték el, és nincs jogunk figyelmen kívül hagyni ezt a fejlődést. […] A sokféleség problémája nemcsak a kultúrák egymás közötti kapcsolatában mutatkozik meg; ugyanez a kérdés megjelenik minden egyes társadalmon belül is a társadalmat alkotó csoportok egymáshoz fűződő viszonyában: a különböző kasztok, osztályok, szakmai vagy vallási közösségek olyan különbözőségek köré szerveződnek, melyeket mindegyikük rendkívül fontosnak tart. […] Világos tehát, hogy a kultúrák sokféleségének a fogalma nem lehet statikus. Nem élet nélküli múzeumi gyűjteményekről vagy száraz katalóguscédulákról van itt szó! A földrajzi távolság, a sajátos környezeti körülmények vagy az emberiség többi részétől való elzártság következtében az ember kétségtelenül különböző kultúrákat hozott létre; mindez azonban csak akkor lenne fenntartás nélkül igaz, ha minden egyes társadalom a többitől elzárva, mindenfajta kapcsolat nélkül született volna meg és fejlődött volna. Ilyesmivel azonban nem találkozhatunk, talán csak a tasmánok kivételes esetében.”
Ezekről és más vitára indító gondolatokról olvashatunk Claude Lévi-Strauss: Faj és történelem című írásában (ford. Bojtár Péter, Boglár Lajos kísérőtanulmányával, Budapest, Napvilág, 1999. – Törzsgyűjtemény
Gondos Gábor
További kulturális antropológiai vonatkozású szakirodalom a Magyar Elektronikus Könyvtárban:
- Etnikai-antropológiai kutatásmódszertan. Válogatott tanulmányok 1., [szerk. A. Gergely András], Budapest, MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont, 1996. (MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont munkafüzetek, 29.)
- Antropológiai, etnológiai, kultúratudományi kislexikon, szerkesztő Gergely András, A., Papp Richárd, Szász Antónia, Hajdú Gabriella, Varga Andrea, Budapest, MTA PTI Etnoregionális és Antropológiai Kutközp., 2010. (MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont munkafüzetek 108.) 2., bővített, javított (online) kiadás.
- A nemzet antropológiája. Hofer Tamás köszöntése, szerk. A. Gergely András, Budapest, Új Mandátum, 2002.