„A korszerűtlen elbeszélő technikák konzerválójaként szemlélték […] mások rafinált stílművészként, az »írók írójaként« méltányolták”. Első rész

2022. január 16. 08:00 - nemzetikonyvtar

175 éve született Mikszáth Kálmán

1_kep_opti_4.jpgA Mikszáth Kálmánról szóló szakirodalom szabadpolcon. A szerző felvétele

Budapest belvárosában található egy színes, lebilincselő és roppant izgalmas környék. Akár egy klasszikus krimi helyszínéül is beillene, mondhatnánk. Az ilyen kijelentésekkel azonban jó vigyázni, mert ez a környék tényleg belekerült egy igazi klasszikus kriminovellába, ami egy igazi klasszikus – ha nem a legklasszikusabb – krimiíró, a Scherlock Holmes-történeteket is papírra vető, Sir Arthur Conan Doyle fejében született meg, a A pesti ezüstfokos címmel. De ez a környék mást is „látott”, hiszen itt húzódik az a Mária utca is, ahonnét Molnár Ferenc hősei, a Pál utcai fiúk várták a grundjukat elfoglalni akaró vörösinges had érkeztét. Ebben az utcában található egy takaros, klinkertéglából épült kéttornyú neoromán római katolikus templom is. Itt az egykori ellenreformáció legerősebb támaszának számító Loyolai Szent Ignác „katonái”, a jezsuiták nagyon békés viszonyban megférnek, a „genfi pápa” titulust viselő Kálvin János követőivel, a helvét hitvallást való reformátusokkal. Hiszen az ő egyik magyarországi központjuk pedig a közelben található Kálvin tér és Ráday utca. Félúton a Kálvin téri református és a Mária utcai jezsuita Jézus Szíve-templom között találunk egy bájosan elbűvölő terecskét is. Az embernek hirtelen olyan érzése támadhat itt, mintha Firenze főterének kicsinyített mását lelte volna fel. Persze Michelangelo Dávid szobrát itt hiába keresné, alapos körülnézés után sem találná meg. Azonban egy igazi tér mégsem állhat szobor nélkül. És ha már irodalmi művekben is szerepelő környéken áll, akkor talán egy író illenék ide leginkább. Vajon ezért került az itáliai jellegű és neogótikus épületek elé, egy szépen nyírt bokorcsoport-kompozíció díszeként itt található szobor? Kocsis András alkotása egy mészkőből készült, álló alak. Ha azt mondom, ez egy magyar írót, újságírót, szerkesztőt, országgyűlési képviselőt, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagját, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság rendes tagját, a Budapesti Egyetem tiszteletbeli bölcsészdoktorát ábrázolja, akkor nem biztos, hogy mindenki tudja, kiről van szó. Ha azt mondanám, ez a magyar irodalom egyik koronázatlan királya, már jóval többen meg tudnák válaszolni, kit is formál ez a mészkőtömb. A múlt század hatvanas éveiben született Magyar irodalmi lexikon 14 oldalon foglalkozik a Mikszáth téren (hiszen így hívják ezt az elbűvölő közterületet) álló szobor „modelljével”. Így kezdi az író bemutatását:

„Mikszáth Kálmán (Szklabonya, 1847. jan. 16. – Budapest 1910. máj. 28.): író, a magyar prózairodalom egyik legkimagaslóbb alakja. […] Szülei kisbirtokosok voltak. Apja néhány hold földön gazdálkodott, egy ideig a falusi kocsmát és a mészárszéket is bérelte. Kisbirtokos családból származott édesanyja, Veres Mária is. A család a paraszti és az úri világ határmezsgyéjén élt, a családi legendák azonban nagy hírű protestáns papi ősökről, elkallódott nemesi előnevekről is tudtak.”

Benedek Marcell (szerk.): Magyar irodalmi lexikon. Második kötet. L–R. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1965, 236. – Törzsgyűjtemény

2_kep_opti_5.jpgPollák Zsigmond: Mikszáth Kálmán. In. Vasárnapi Ujság, 29. évf. 16. sz. (1882. április 16.), 1. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A mai világunkban többé-kevésbé kurrensnek tekinthető Új magyar irodalmi lexikon nem tulajdonít akkora jelentőséget családi vonatkozásainak, emellett jóval kevesebbet is szentel, mindössze kétoldalnyit, az „írófejedelem” életművének. Bár legyünk igazságosak, itt csak szöveget találunk, a korábbi kiadású lexikon, pedig bőséges képanyaggal kényezteti el az olvasót. Az újonnan készült irodalmi lexikon a következőképpen jellemzi Mikszáth Kálmán írói munkásságát:

„Első elbeszéléseiben, még erőteljesen jelen van a pesti utca, a nagyvárosi nyomorúság. Kísérletezett az egzotikummal, a népies tónussal, a nyelvi drasztikummal. De már megjelentek a későbbi jellemző témák: a pusztuló nemesség, a »lengyelkedés«, a megyei adomák, az értékek viszonylagossága, az anekdotikus ábrázolás stb. […] A palóc történetek gyűjteménye a romantikus népiesség záróakordja. Ezután fordult Mikszáth a számára legizgatóbb és legjobban ismert réteg, a nemesi középosztály felé, hogy ennek tragikus vagy humoros hanyatlástörténeteiben fogalmazza meg mindazt, amit a történelemről és az ember lehetőségeiről írói tapasztalatként önmagában fölhalmozott. […] Az utolsó századnegyed jókaias és népszínműves-operettes ízléséhez is igazodva folyamatosan írt történelmi tárgyú regényes műveket. […] A múltban egyrészt az idillt kereste, gyakran hangsúlyozva, hogy a történelem csak kulissza a meséhez és a meséléshez. Másrészt jellemző, hogy nem választott heroikus pillanatokat és helyzeteket a múltból: számára az álló idő és az ott termő abszurditások az izgalmasak. […] Parlamenti tudósításaival utánozhatatlan műformát alakított ki A polgári erkölcs, plebejus érzület, a demokrata és liberális alapeszmék határozzák meg a szemléletmódját. […] Kedvvel állította szembe a »fotográfus-féle rideg igazságot« a művész igazságával. Legjellemzőbb művei a nemesi középosztály értékvesztését és lecsúszását bemutató regények egyszerre állnak az adomázó mesélés és a kíméletlen létkritika jegyében.”

Alexa Károly: Mikszáth Kálmán. Részlet. In: Péter László (főszerk.): Új magyar irodalmi lexikon. H-Ö. Második, javított, bővített kiadás, Budapest Akadémiai Kiadó, , 2000., 1494–1495. – Törzsgyűjtemény

Az igaz kritikát sokan, sokféleképpen fogadják. Van, aki tanul belőle, ezért még meg is köszöni, hiszen ez által is fejlődhet. Azonban nem mindenki ilyen. Sokan nem ismerik el, vagy egyáltalán nem is ismerik fel a hibáikat. Egy olyan kíméletlen társadalmi tükör, mint amit Mikszáth tárt olvasói elé, számukra valóságos taglóütéssel érthetett fel. Vannak emberek, akik ilyenkor reflexből vissza is támadnak, lehet egészen más hibákat vágva a kritikus fejéhez. Talán efféle oka lehetett annak a nem igazán dicsérő véleményeknek, melyet az előbb idézett Új magyar irodalmi lexikonban olvashatunk.

„A polgári-városi literatúra némely képviselői – bár nagyságát elismerték – a korszerűtlen elbeszélő technikák konzerválójaként szemlélték a századelőtől a harmincas évek derekáig – mások rafinált stílművészként, az „írók írójaként méltányolták”.

Alexa Károly: Mikszáth Kálmán. Részlet. In: Péter László (főszerk.): Új magyar irodalmi lexikon. H–Ö. Második, javított, bővített kiadás, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2000., 1495. – Törzsgyűjtemény

3_kep_opti_5.jpgGlatz Oszkár: Mikszáth Kálmán. In. Kornitzer Béla: Apák és fiúk. Nagy magyar értékeink – ahogyan fiaik látják, [Budapest], Szerző, [1940]. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Az ÉLET sokszor produkál olyan helyzeteket, egy- vagy több szálon futó eseményeket, egyszerű vagy összetett és bonyolult történeteket, melyek egy izgalmas, lebilincselő regényben, vagy novellában sem alakulhattak volna „kerekebben”. Bár az izgalmas és lebilincselő regények és novellák írói mind tisztában vannak ezzel. Talán ezért is tudnak izgalmas és lebilincselő történeteket papírra vetni. Ezt tekinthetjük afféle ökölszabálynak is. Az ökölszabályok pedig általában mindenkire vonatkoznak. Ezek szerint igazak lennének az „írók írójára”, Mikszáth Kálmánra is? Kedves olvasó! Ebben a cikkben egy játékra hívom meg Önt. Döntse el saját maga az előbb feltett kérdésre a választ! Hogy ez „pártatlanul” és részrehajlás nélkül történhessen, kérem, ha lehet, felejtse el, hogy a magyar irodalom egyik koronázatlan királyának műveiből olvas! Úgy olvassa az alábbi történeteket, mintha soha nem hallott volna szerzőjükről! Ha ismeri az idézett műveket, szemlélje őket úgy, mintha egy sort nem olvasott volna belőlük! Emellett tegye félre a zakatoló, rohanó, vagy éppen monoton és szürke hétköznapok gondjait, és képzelje el magát azokban az élethelyzetekben, melyeket Mikszáth-történetekből Ön elé tárok! Képzelje el, mit látna, mit hallana, mit érezne a történetek szereplőinek helyében. Ha úgy tetszik, bújjék bele a bőrükbe! Élje át azokat az eseményeket, amelyek kapcsán egyszerű, vagy bonyolult élethelyzetek által felvetett kérdésekre kaphat egyszerű vagy bonyolult, de mindenféleképpen kézenfekvő válaszokat. Amolyan Mikszáth-féle módon. Lehet, hogy ezeknek a papírra vetett eseményeknek az ihletője tényleg maga az ÉLET lett volna? Ha igen, akkor nem csoda, hogy Mikszáth Kálmán megismertette velük az olvasót.
Lent és fent, kicsi és nagy, könnyű és nehéz, szép és csúnya. Az ilyen jelzők gyakran szubjektív fogalmak. Sokszor nézőpont kérdése, ki mit minek tart. Emberi tulajdonságokra vonatkoztatva is igaz lehet ez. Ráadásul vannak olyan tulajdonságok, melyek változnak az idők folyamán. Ami lenn van, felkerülhet, ami fenn van leeshet. A szépből csúnya válhat, de a csúnyából is lehet szép. A nagyból kicsi válhat, a kicsi megnőhet. Az első élethelyzet, melyet a Különös házasság című regényből idézek, nagyon jól bizonyítja, hogy változik körülöttünk a világ. Lehet, hogy ezután jobban oda kell figyeljünk környezetünkre. Ki tudja, kivé és mivé vállnak majd azok a gyerekek, akik ma egy iskola padjai mögött ülnek, fogócskáznak a játszótéren, babáznak, vagy legóvárat építenek, szép időben pedig Zoo-csemegével etetik valamely állatkert vagy vadaspark lakóit.

„Az áll ebben a naplóban, hogy az úgynevezett zöldcsütörtökön két sárospataki diák állított be az olaszröszkei kocsmába körülbelül most nyolcvanöt éve. Vakációra mentek a szomszéd megyébe, Bornócra, és közvetlen ebéd után érkeztek az említett olaszröszkei kocsmába per pedes apostolorum. Akkor még a diákok nem voltak úgy elkényeztetve, mint most. A taneszközök közt első helyen a nádpálca szerepelt s a közlekedési eszközök közt a »gyű két lábam«. Hanem a diákok gyomra már akkor is mindig korgott, sőt még jobban, mint a mostaniaké. A méta nagy kövesztője volt az »etyepetyének«, ahogy az étvágyat hítták akkor magyarul. A két diák – szakállal, bajusszal ékeskedő mindenik – nagyon savanyú ábrázatot vágott a csibukozó kocsmárosnénak arra a kijelentésére, hogy semmi ennivaló nincs.
– Hja – mondá a kocsmáros, aki maga is értett a kulináros latinsághoz –, sero venientibus ossa. Jöttek volna az ifjú urak egy órával előbb. Olyan pörköltem volt, hogy a palatinus is kitörülte volna a tálat utána.
– Hát nem főzhetne valamit a néni hirtelenében? – kérdé az egyik diák, szelíden föltekintve az asszonyra.
Az nagy füstöt eresztett erre a csibukszárból, aztán így szólt jószívűen:
– Van egypár idei csirkém odakünn, ha bírnátok belőle fogni vagy leütni kettőt, kirántanám nektek.
No, már hogyne bírnának. A pataki diák még a kísértetet is elfogja (éppen ebben az esztendőben fogott egyet leveleki Molnár Pali), pedig annak teste sincs, a csirkének ellenben van teste. Ámbár még így is húsvét táján nagyon is csekély súlyú és terjedelmű.
Mindegy, a diákok kimentek az udvarra, s hajszát tartottak a csirkékre, melyek mindenféle ólak, lészák és ölfarakások közé szaladtak szét.
Az udvar közepén egyetlen jármű állott, könnyű lőcsös magyar szekérke bőrülésekkel. A lovak hámistrángja el volt csatolva, s fejük egész fülig bent veszett abban a lóvilágban igen népszerű toalett-darabban, amit közönségesen abrakostarisznyának neveznek, s ahonnan egyhangú ropogtatás zaja hallatszott ki.
A kocsiülésen egy szöszke, kék szemű, vézna fiúcska feküdt hanyatt, a napfényen sütkérezve. Balról egy mandulafát horzsolt a lőcs. A fa tele volt halvány rózsaszínű virággal, s egyet-egyet hullatott belőlük a fiúra, aki fölszedte őket, és azzal mulatta magát, hogy nézegette, szaggatta. […]
Hanem a bajuszos pataki diákok akciója mégis felköltötte később érdeklődését. Hogyne? Hiszen már magában véve nagy pataki diákot látni se mindennapi spektákulum, hát még csirkefogási műveletnek közepette? Leszállt a kocsiról, s bámészan követte őket élénk, okos szemeivel, amint utána iramodtak a csirkehadnak, hogy valami szögletbe szorítsák őket, ahol elfoghatók, vagy hogy a botjaikkal leüssék, amennyiben épkézláb nem lehetne elfogni.
[...] Kár is lett volna elmulasztani, mert nagy mulatság, hogy fogják az éhes diákok a csirkét. Hopp, megvan! Ejnye! Az átkozott portékák megint kisiklottak a kezük ügyéből. Lett ilyenkor nevetés. No hát, nem tudnak semmit a diákok. Nem is Kövy uramtól kell az effélét tanulni. Jobban tudja ezt a róka meg a görény.
… a kis diák kihúzta zsebéből a parittyaszíjat, követ tett bele, és meglóbázván azt a levegőben, hirtelen elereszté az egyik madzagot.
Süvített a kő, mint a nyíl, szállt, szállt, aztán csak egyet fordult a csirke a saját tengelye körül, és összeesett. Éppen a kis ostoba koponyáját találta összezúzni: legalább nem sántul meg, sem a konyhakés nem metszi a torkát, hanem kimúlik szép rögtöni halállal a csirkefaj elleni hadjáratban a csatatéren.
– Valde bene! – lelkesedett a kocsmáros. – Így csak az Isten tud lőni meg a Dőry úr. (Még akkor nem volt meg a makkfilkónak ez a mostani személyesítője, mert különben ismerte volna Tell urat a kocsmáros.)
A kis diák másik kövecskét emelt föl, s most már a fehér csirkét kommintotta meg vele, hogy azt is rögtön elhagyta a lelke.
– Kell-e még több? – kérdé némi színészi pózzal a kisfiú.
Nevetni lehetett volna ezen. A kevélységén. No, nézze meg az ember. Az a csöpp nebuló hogy kineveti ezeket a nagydiákokat: kell-e még több?
Szerencsére nem is hallották, észre sem vették eddig. Mérhetetlen nagy úr a pataki jogász arra nézve, hogy egy donátista gyereket észrevegyen. Az oroszlán talán meglátja a hangyát a homokban a talpa alatt, de a pataki jurista nem látja meg a donátistát. Ami nem lehet, az nem lehet. Vannak rendkívüli távolságok stb.
Mindennek dacára a zömökebb pataki, a szőke, kerek fejű odalépett a fiúhoz, és vállon veregette.
– Ezt jól csináltad, barátja az erénynek! Nagyra nőj, öcsém!
Egyebet nem mondhatott neki, hanem ezt a keveset aztán legalább úgy megfogadta a kis nebuló, elannyira megnőtt, hogy a szeme-szája tátva maradt tőle a kerek koponyájúnak huszonöt-harminc év múlva, mikor ráemlékezett.
– Hogy hívják a gyereket? – kérdé aztán hanyagul, elmenve a kocsis mellett, aki kezdte már leszedni az abrakostarisznyákat.
– Kossuth Lajoskának – felelte a kocsis.”

Mikszáth Kálmán: Különös házasság. Részlet. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az előbbi történetben egy nagy embert láthattunk, úgymond az „ő idejét” megelőző élethelyzetben. De mi a helyzet egy ilyen szituáció fonákjával? Vagyis mi a helyzet akkor, ha egy nagy ember az „ő idejének” elmúltával kerül bele egy adott élethelyzetbe. Egy takaros kocsma szépen terített asztalánál, egy pohár jóféle vörösbor és egy darab ízletes sajt mellett rengeteg spekuláció születhet olyanféle fiktív elképzelésekről, hogy mit tenne a mai világunkban Szent István; Hunyadi János vagy fia, Mátyás; esetleg II. Rákóczi Ferenc. Aztán az eszmefuttatások során (és persze néhány pohárnyi nedű elfogyasztása után) egy kiábrándítóan józan elképzelés születne meg, mely arról szól, hogy valószínűleg nagyon nem találnák meg a helyüket itt. Ilyenféle elképzelések Mikszáth Kálmánt sem kerülték el. Egy tárcájában olyasvalakit képzel el saját korán kívül, akire, hogy úgy fogalmazzunk, nagyon sokféle politikai rendszer példaként mutatott. Az persze megint jó kérdés, mit tettek volna ezen politikai rendszer hívei, ha egyszer csak úgy ukk-mukk-fukk megjelent volna korukban az illető? Jól érzékelte ezt a problémát Mikszáth is.

„Hogy mi lenne ma Petőfi, ha élne?
Honfitársai szemében mindenesetre kevesebb - mint most. Szobra nem állna a Petőfi téren, s verseit még mindig nem árulnák egy forintért. A holt poéták kedvesebbek.
Hogy mi lett volna? Hát képviselő. Mi más lehet itt az ember? A jó időben megválasztották volna s most a rossz időben megbuktatták volna. Az érdemes embereknél kapósabbak az agilisok.
Világi pozíciója különben a szerint alakul, hogy mint képviselő a hét szélsőbalihoz csatlakozik-e annak idején - vagy a határozati párthoz?
Ha az előbbiekhez csatlakozik, akkor ma egy meghasonlott lelkű, összetört, félig elfelejtett aggastyán, ha pedig az utóbbit választja, akkor ő is alighanem főrendiházi tag, mint sógora, Gyulai Pál.
Sőt ha nagy szerencséje van, még talán az akadémiába is bejutott volna.”

Mikszáth Kálmán: Ha Petőfi élne. In: Cikkek, tárcák. 1898. január–június, [Budapest], [MTA Irodalomtud. Int.], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár

4_kep_opti_b.jpgMikszáth Kálmán: Magyarország lovagvárai, Abonyi Zoltán rajzaival [Budapest], Fiesta, Saxum, 1996, 2 Magyar Elektronikus Könyvtár

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

A sorozat további részei: Második rész, Harmadik rész

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr2216805768

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása