„A korszerűtlen elbeszélő technikák konzerválójaként szemlélték […] mások rafinált stílművészként, az »írók írójaként« méltányolták”. Második rész

2022. január 17. 06:00 - nemzetikonyvtar

175 éve született Mikszáth Kálmán

Petőfi még csak-csak megtalálná a helyét Mikszáth korában. Még ha olyan faramuci módon is, ahogy az előző rész utolsó idézetéből olvashattuk. De mi lenne azokkal, akik egy társadalmi berendezkedését tekintve teljesen más korban éltek. Például kevésbé békés korokban, melyek élethelyzeteiben a 19. századi képviselők és akadémikusok hosszas beszédei soha nem hangozhattak volna el. Nem hangozhattak volna el, mert például az oszmán török katonák szablyájától átvágott torokkal nehéz lett volna bárkinek is akár egy szót szólani. Zrínyi Miklósnak a szigetvári kapitánynak és hű katonáinak pedig a 19. század végi világba való beilleszkedés jelentett legalább ekkora nehézséget. Érdekes időutazást elénk táró, Új Zrínyiász című regényében Mikszáth már foglalkozik azzal a kérdéssel is, amely kor vívómesterei számára valóságos rémképként jelent meg. E „rémkép” a következő: vajon hová „fajul” a vívás művészete, ha a kard (vagy szablya), megszűnik éles harci fegyverként létezni és vérre menő párbajok helyett „mindössze” álczákba, kesztyűkbe, kar- és mellvédekbe öltözött urak (és hölgyek), életlen fegyverekkel történő „tornájává” válik. Az Új Zrínyiászban akadtak bőven olyan nehézségek, amiket a feltámadt végvári katonáknak várfalak megmászásánál és kihegyezett karókkal teletűzdelt vizesárkok átúszásánál is nagyobb akadályt jelentettek. De azért ebben a számukra idegen és furcsa világban is volt egy olyan, sok kortárs számára komoly nehézség, amit nekik egyáltalán nem esett nehezükre megoldani. A testi fogyatékossággal rendelkező, de boszorkányos ügyességgel vívó Alapi Gáspár meg is oldott egy afféle problémát, amibe, azt hitték, belebukik, sőt esetleg bele is hal. A kortársak azt gondolták, hogy koruk egy „sportman”-ja, egy atléta bajnok ellen semmi esélye nem lehet ennek a kisembernek párbajban. Ennek ellenére elég könnyen kivágta magát. Szó szerinti értelemben véve. Mondhatnók: egyetlen bravúros kardvágással.

„A nevezetes esemény minden mozzanata reprodukáltatott a lapokban. Ezek a papír-orgazdák szeretik a vért. Nagy farizeusok. Ha meglátják a vért, lármáznak, szörnyűködnek, közé keverik könnyeiket és tintájukat, de szeretik, kimondhatatlanul szeretik a vért – a másokét.
És a Belzebub segíti őket. Nagy szenzációt tologatott eléjük.
A párbaj, mely egy vívóteremben történt, könnyű sértés lévén, kardra ment, első vérre. Senki se gondolt szerencsétlenségre. A Miska báró már két év előtt megkapta a »bajnok« címet az Atlétikai Klubtól, hát nem csirke; – Alapi is tudja a módját, ha el nem felejtette, hát egy pár bravúrsuhintást mutatnak és végzik valami szerény karcolással.
A felek kiálltak, s Alapi csak játszott egy darabig a kis báróval, még hátrált is, aztán mintha egyszerre megunta volna, hogy elég volt már, bizonyos vehemenciával csillant meg kezében a penge sajátszerű cikázással, amit, állítólag, egy arabstul tanult háromszáz és néhány esztendő előtt.
Egyetlen könnyed vágással, annyi grace-szal, mint mikor egy almát akar valaki elegánsan kettészelni, a bal halántéktól kezdődve, végig a bal szemen, a szájpadláson, széthasította Perjéssy koponyáját, úgy, hogy megnyílt a belseje, mint egy bibliotéka, a szeme pedig kifutott, s az irtózatos vágás, el nem végződhetvén a koponyán, utat hasított magának be mélyen a vállperecbe és ott átvágta az életeret. Élő emberek sohase láttak ilyet. A Toldi Miklós ereje lakott ennek a vézna embernek a sovány karjaiban.
– Ide, Farkas! Hamar, Farkas! – rohantak az orvosok a szivacsaikkal, tapaszaikkal, tűikkel.
Alapi Gáspár ellenben leereszté a kardját nyugodtan és csendesen, a Perjéssy segédei felé fordult:
– Manu propria – mondá az ő szatirikus fanyar mosolyával. – Reménylem, elismerik most már az urak, hogy az igazi Alapi Gáspár vagyok, de Nagykemlék.
Azok szótlanul, megüvegesedett szemekkel néztek rá, mint egy természetfölötti szörnyetegre.
Az orvosok mindent megtettek, amit lehetett, de nem volt mentség: az elvérzést nem lehetett megakadályozni, és az előhívott mentők már csak holttestet találtak.”

Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász. Részlet. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Sokan saját korukban sem találják meg a helyüket, de akadnak olyanok is, akik mindenhol megtalálják. Ők azok, akik „még a jég hátán is megélnének”, ahogy a mondás tartja. Vajon ezeknek az embereknek mi lehet a titkuk? A mai világban nagy divatja van a különféle, az élet fontos dolgaiban, a pénzügyekben vagy társas kapcsolatokban tanácsot adó tanfolyamoknak, könyveknek, videóknak, hanganyagoknak. Ezek sokféle tanácsot adhatnak, különböző módszereket taníthatnak, de egyben általában egyetértenek. A legfontosabb kulcs a fejlődésben az önfejlesztés. Azon képességek kialakítása, melyekkel az érdeklődők a társas kapcsolataikat, vagy pénzügyeiket rendezni, fejleszteni, vagy a csődből rendbe hozni tudják. Hogy észrevegyenek olyan lehetőségeket például, melyeket korábban sosem fedeztek volna fel. Magyarán: legyenek életrevalóbbak. Vajon A Noszty fiú esete Tóth Marival következő idézetének főszereplője, Bubenyik, az inas, ilyen életrevaló ember lenne.

„Kopogás zaja szakította meg a báró különös okoskodásait, Bubenyik nyitott be lihegve.
– Itt vagy, híres? – förmedt rá a báró gúnyoros, rikácsoló hangon. – Ilyenkor kell jönni, mi?
Bubenyik vállat vont.
– Mit tudtam én? Nem hallottam a kocsizörgést. Hát itt vagyok most, ha kellek.
– Úgy ám, de a vendég táskáját nekem kellett behozni.
Bubenyik erre is vállat vont.
– Nem tört el benne a keze – mondá félvállról.
– Nem ám - felelte a báró csendesebben, ami csodálkozásba ejtette Malinkát –, de a fizetésedből levonok ezért két hatost.
– Majd kihúzom én azt kétszeresen valahol a méltóságos úr bőrén, úgy, hogy észre se veszi.
– Majd vigyázok a körmödre, imposztor. Hol csavarogtál, hé?
– A jégvermet csinálom a kertben, odalent a hársaknál.
– Hát mondtam én neked, hogy csináld? (Mérgesen toppantott a lábával.) Hogy mersz engedelmem nélkül?
– Említette, hogy jó volna egy jégverem.
– Igen, de költséget nem engedélyeztem rá.
– Hiszen nem is került az semmibe.
– Ingyen ásták ki a parasztok, ugye? – horkant fel Kopereczky és újonnan oly dühbe hozta magát, hogy a fogait csikorgatta.
– Nem mondom, hogy ingyen, mert...
– No látod.
– Mert még ők fizettek, hogy engedjem meg.
– Meg vagy te veszve, Bubenyik, félrebeszélsz.
Bubenyik elújságolta erre, miképpen történt a jégverem-ásatás. Ő (már mint Bubenyik) elhíresztelte az öreg, nyugalmazott kulcsárné útján a falusi parasztok közt a régi regét, mely a kastélyhoz fűződik, hogy ugyanis a török világban Kopereczky Balázs kincseket ásott el valahol a kastély kertjében vagy udvarán, mikor a törökök elől menekült. Amint aztán mindenütt ezekről meséltek a kapzsi parasztok a korcsmában, a kovácsműhelyben és a malomban, két egymásután következő éjszaka egy-egy kis cserép szilkében spirituszt gyújtott meg a kertnek azon a helyén, ahová a jégvermet őméltósága tervezte múltkor beszélgetés közben, gondoskodván róla, hogy ezt a csacska cselédségből többen meglássák. És íme, mi történt? Harmadnap fölkereste egy csomó összeszövetkezett paraszt, megkérték titokzatosan, engedje meg nekik, miután most nincs az úr otthon, az ásatást azon a helyen, hol a tűz kigyúlt, mert ott lenni kell valaminek. Bubenyik ellenkezett. »Ott kincs van – mondá –, nem vagyok bolond, hogy megengedjem.« A parasztok a józan eszére apelláltak: »Akkor volna maga bolond, Bubenyik, ha nem nekünk engedné megtalálni, mert mi a felét adjuk magának, de ha a báró úr ásatja ki, legfeljebb tíz forintot vet.« – »Úgy ám, de az a tíz forint legalább biztos – ellenveté Bubenyik –, a ti osztalékotok pedig nem biztos.« A parasztok összesúgtak most maguk közt és a tíz forintot összerakva, előre felkínálták, ha szemet huny az éjjeli ásatással szemben – így történt aztán, hogy tegnapelőtt éjjel kiásták a jégvermet ebben a szorgos munkaidőben, mikor minden épkézláb ember szántással-vetéssel van elfoglalva.
Kopereczky a hasát fogta nevettében, minden baját egyszeribe elfelejtvén, majdnem ujjongott örömében:
– Bubelnyicsek, Bubelnyicsek, oh, de csókolni való gazember vagy!”

Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival. Részlet. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

6_kep_opti_2.jpg

Mikszáth-művek díszkötésben. A szerző felvétele

A munkáltatók véleménye biztosan megoszlana arról, hogy Bubenyik jó, vagy csapnivaló munkaerő lenne. Vannak, akik szívesen alkalmaznának egy ilyen agyafúrt, minden hájjal megkent „ravasz rókát”. Aztán vannak, akik félnének tőle, hiszen kétségtelenül saját szakállára is dolgozik. Sőt, túl jól dolgozik. Ezzel még ronthatja is a munkáltató üzletét, bár az is igaz, hogy könnyen javíthatja is. Ez utóbbit sokan még veszélyesebbnek tartják. Hiszen akkor meg a „kollégái” attól félnének, hogy veszélyt jelenthet az illető a pozíciójukra. Szóval, nehéz helyzet. Ez azonban valószínűleg nem igazán érdekli Bubenyikot. Nézzünk egy „más típusú” munkaerőt is, a gróf Sándor kocsisát. Erről biztos több munkáltatónak jobb véleménye lenne. Még akkor is, ha mint a rövid történetben olvasható, összességében jóval nagyobb deficitet produkált a munkája. A lényeg, hogy a főnökének „vakon” engedelmeskedett.

„A híres gróf Sándornak sürgős dolga volt Bécsben. Eszébe jut, hogy rögtön indulnia kell, márpedig Biáról jó nagy darab föld Bécs.
Nosza, befogat rögtön négy szilaj csikót és parancsolja kocsisának, a furfangos Tuba Istóknak:
– Ne kímélje kend az ostort, vágja, üsse, úgy röpüljenek, mint a villám. Most 8 óra van, ha este 8-kor ott nem vagyunk Bécsben, nyomban keresztüllövöm kendet.
Megeresztette hát Istók az ostort s röpült a négy sárkány, hogy csak úgy szikráztak a patkóik.
Éppen 8-at harangoztak a Szent István-toronyban, mikor a négy tajtékzó paripa végre megállt a Sándor-palota kapuja alatt, s holtan rogyott össze a márványos kövekre a szürke nyerges arabs ló.
– Ejnye, hát csakugyan megdöglött – mondja káromkodva a gróf. – De legalább kibírta idáig, volt benne kötelességérzet.
Hátramordult erre Istók:
– Megdöglött az, méltóságos uram, még a vámon innen, de mivelhogy sürgős volt a dolgunk, nem engedtem szóhoz jutni!”

Mikszáth Kálmán: A gróf Sándor kocsisa. Részlet. In: Mikszáth Kálmán művei. IV. Rövid elbeszélések. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az odaadó és áldozatkész híveket Sándor grófon kívül is sokan szerették és szeretik ma is. Minden uralkodó, politikai vezető álma, hogy odaadó és rajongó hívei legyenek. Persze, emellett van egy másik fontos tényező is az életükben. Üres, pókhálóverte kincstárból, vagy nullás, esetleg mínusz egyenleges bankszámlákról nehéz egy államot irányítani. Persze az odaadó, áldozatkész hívek ilyenkor is jól jöhetnek. A becsei parasztok készek voltak segíteni a király anyagi gondjain. Persze a maguk módján. … Hát, senkinek nem kívánom, hogy az esetleges adósai ily módon rendezzék le a kölcsönt.

„Néhol sok a fölségsértési pör, nálunk ritka. Itt legfeljebb az adó miatt adja ki mérgét az ember. De azért még adóhistória is akadt mulatságos, a »kölcsön a királynak«.
A nép így nevezte el, mert a nép azonosítja az államot az államfővel. S így szebben is csengett ez az adónem.
Van ebben valami tetszetős, hogy a szegény ember ad kölcsönt a leghatalmasabbnak. Ez ingerelte a becsei parasztokat is, mikor a tisztviselő felszólította, hogy írjanak alá őkegyelmeik mennél többet.
– Hát csakugyan rászorult volna a király? – kételkedének a parasztok.
– Úgy ám – felelte a mezőbíró. – Azt mondják, hogy a német országait ellicitálják a többi királyok, ha nem fizet. Fizetni pedig nem tud, mert a bankóprése megrepedt, s az a lakatos, aki csinálta, megvakult. Senki sem tudja megreperálni a prést. Nagy a baj Bécsben, atyafiak! Ne hagyjuk a királyt!
Nagy lett erre a lelkesedés Becsén, s aláírtak vagy tízezer forintot.
A tisztviselő maga is megsokallta:
– Talán kevesebb is elég lett volna?
– Meg nem árt az, kérem! – vélekedék Dorogi uram, az öregbíró. – Elkel ám a pénz őfelségénél, mert tetszik tudni, minden ilyen dolognál sok az apró kiadás, amire az ember nem számít. Tudjuk mi már azt.
Denique aláírták a tízezer forintot, de nagy szemeket meresztettek, mikor aztán tavaszkor jött a rendelet, hogy fizessenek.
– Nem lehet az! – felelte a bíró. – Majd eligazítjuk mi azt másképp.
Az adóhivatal azonban nem késett, még keményebben sürgette meg másodszor a kölcsön befizetését.
Visszaírt a bíró megint, hogy másképp szándékoznak eligazítani az ügyet. Ne nyugtalankodjék a tekintetes adóhivatal.
De biz az hovatovább még jobban nyugtalankodék, megindult tehát a becsei deputáció a székvárosba az adóinspektorhoz.
– Nos, miért nem akarnak fizetni? – förmed az rájuk.
– Akarunk, kérem alássan.
– Hol hát a pénz?
– Hol vennénk mi annyi pénzt?
– Minek ajánlották akkor a kölcsönt?
– Hogy a felséges királynak öröme legyen! – felelte Dorogi uram, áthajítva a szűrt az egyik válláról a másikra.
– Na és miképp akarják kifizetni?
– Hiszen éppen emiatt jöttünk be, hogy ím pénzt követel a tekintetes stajeramt. Úgy gondoltuk akkor, kérem alássan, hogy mi a tízezer forintot, őfelsége iránti tiszteletből, apródonkint leüljük a vármegyeházán. Mivelhogy naponta öt forint, kérem alássan...
Az inspektor dühösen kergette ki a szegény becseieket – pedig a királynak pénznél is becsesebb hódolatot hoztak.”

Mikszáth Kálmán: Kölcsön a királynak. Részlet. In: Mikszáth Kálmán művei IV. Rövid elbeszélések. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

A gazdagság mindig is nagy álma volt az emberiségnek. Hiszen ki ne szeretne nyíltan, vagy titkoltan gazdaggá válni. Sokan úgy vélik, az igazi gazdagság az anyagi javak birtoklásától függ. Minél többet birtokol az aktuális korban divatos anyagi javakból, annál gazdagabb az illető. Hajdanán, évezredeken át a birtoklás vágya, az emberiség áhított kincse az arany volt, melyből csengő tallérokat vertek és azokat zárt, vasalt faládákban, pincék, vagy padlások mélyén rejtve őriztek a rablóktól. A modern kor aranya, a több mint hét számjegyű bankszámla, vagy valamely kriptovaluta. A materiális javak is változnak. Hajdan az aranyon kastélyt, tavat erdőt, réteket vettek, ma luxusautókkal és modern technikai eszközökkel tüntet, aki teheti. A Szent Péter esernyője című regény történetének idejében az egyik legáhítottabb kincs volt Magyarországon a puha kenyeret adó termőföld. Ebből soha nem volt elég senkinek. A gazdákban olyan vágy alakult ki a termőföldért, mint a gyermek József Attilában a nyolc forintos cukor iránt. A „fő’d” birtoklása betöltötte szinte az élet értelmét. Ennek ellenére mindig is akadtak és akadnak ma is oly hangok, melyek szerint az igazi gazdagság forrása nem a pénzben és anyagi javakban keresendő. Ráadásul az anyagi javak csalárdak is lehetnek. Lehet, hogy nem is érnek annyit, mint gondolná róla bárki. Bélyi János, a glogovai új pap hamar ráébredt erre, mikor beiktatták hivatalába. Vajon érdemes nekünk is elgondolkodni rajta, hogy nem minden hőn áhított dolog ér annyit, mint elsőre látszik?

„Ezektől tudakozta ki azután behatóbban a hívságos földi körülményeket és feljegyezgette a jegyzőkönyvébe, hogy némi számítást csinálhasson.
– Hány lélek van a faluban?
– Nem sok híja van az ötszáznak.
– Mit fizetnek ezek a papnak?
A derék férfiak elsorolták hűségesen, mennyi a párbér, mennyi fa jár, hány véka rozs, mennyi a »zlevka«.
A fiatal pap mind szomorúbb, szomorúbb lett...
– Bizony kevés – mondá lehangoltan. – Hát mennyi a stóla?
– No, az bizony elég nagy - felelte a mindenben versatus Klincsok György –, temetés után, az a halottól függ, az esküvő díja pedig olyan, amicsodás az összekötendő pár (mert ilyenkor gavallér az ember), hanem a keresztlevél kivételéért egy pengő forint jár... Az már valami.
– És mennyi esküvés van évenkint?
– Hja, az a krumpli mennyiségétől függ. Sok krumpli, sok lakodalom. A termés határoz. De négy-öt mégis akad.
– No, az kevés. Hát haláleset mennyi van?
– Hja, az a krumplitermés minőségétől függ. Rossz, beteges krumpli ha terem, sok halál van, jó krumpli mellett nincs halandóság. Senki sem bolond ilyenkor. Nem mondom, egy-kettőt mégis agyonüt évenkint egy-egy lefűrészelt fa az erdőben. Vagy szerencsétlenség történik, valaki felfordul a szekerével egy árokba és szörnyethal. Jobb esztendőkben azonban nyolcra is tehető a halálesetek száma.
– Csakhogy az nem a papé mind! – mondá a glogovai nábob, megigazítva kevélyen a hátul fésűre szedett copfját.
– Hogy-hogy? – kérdé a pap megütközve.
– Egy része a lakosságnak nem kerül soha a temetőbe. Fölfalják télen a farkasok, anélkül, hogy bejelentenék a parókián.
– A másik része pedig nyáron idegen országrészekben adja be a kulcsot – tódítá Klincsok György –, és csak egy irka-firka jön róluk a bíróhoz.
– No, ez ugyan rossz kilátás, de hát a parókia földjei? Mennyi földje van a parókiának?
De már erre aztán egyszerre akart beszélni mind a három. Klincsok György hátrahúzta az előtérből Szlávik Pétert s maga állott oda az Isten szolgája elé.
– Föld? Hogy mennyi föld van? Amennyit csak parancsol. Ha száz hold kell...
– Mit, száz hold! Ötszáz hold! – kiáltá lelkesülten Klincsok. – Földet csak nem vonunk meg a papunktól!
A pap arcán valami örömféle kezdett derengeni, amit azonban nem tűrhetett sokáig a gonoszlelkű Szlávik.
– Mert tetszik tudni, úgy van az, hogy a glogovai határ még a mai napig is tagosítatlan. Rendes telekkönyv nincsen; volt valami összeírás a földekről, de 1823-ban elégett a község ládája és vele az összeírás. Mindenkié annyi hát a határból, amennyinek a megműveléséhez elég igavonó és kézi ereje van. Ki-ki szántja a magáét, s ha évek folytán elromlik, elárkosodik, összehasadozik a földje, keres magának más szántani való területet. A fele határ mindig gazdátlanul áll, persze a rosszabbik fele, amelyikben nem érdemes babrálni.
– Értem – sóhajtott fel a pap –, ebben a felében van a parókia földje”

Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője. Részlet. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

7_kep_opti_1.jpgPásztor Gábor. Mikszáth Kálmán. Bélyeg. In: Hevesi Erzsébet és Vermes Anna bélyeggyűjteménye, szerkesztő Hevesi Erzsébet, Vermes Anna, [Budapest], [Szerk.], [2012]. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

A sorozat további részei: Első rész, Harmadik rész

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr716806378

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása