Az Oltáriszentség vagy Eucharisztia (görög eredetű szó, jelentése: hálaadás) alapításáról Nagycsütörtökön emlékezik meg az Egyház. Ám ekkor a közelgő gyász miatt nem ünnepelhet eléggé: az utolsó vacsoráról való liturgikus megemlékezés ünnepi díszek, fények és pompa helyett oltárfosztással, a harangok és az orgona elnémulásával jár együtt. Ezért is jött létre ez az ünnep, amely mindig a Szentháromság vasárnapja után következő csütörtökre esik, szintén visszautalva arra az ősi hagyományra, amely szerint e legnagyobb, legszentebb szentség alapítása csütörtöki napon történt. Azt a csodálatos, szent titkot ünnepeljük e napon, amely szerint a szentmiseáldozatban konszekrált kenyér és bor külső színe alatt Jézus Krisztus, az Istenember teste és vére, istensége és embersége valóban, igazán és lényegileg (szubsztanciálisan) jelen van.

Jézus szent testét és vérét adja híveinek. Kromolitográfia. Regensburg, Friedrich Pustet kiadóvállalata, 1920-as, 30-as évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Úrnapja – diadalünnep és oltárünnep

Diadalünnep ez, az Isten ügyének végső győzelmét hirdeti, az üdvözültek közösségét, együttlétét (communio) az Üdvözítővel az örök boldogságban. Az Ember Fia, a megdicsőült Krisztus maga mondta Szent János apostolnak a Jelenések könyve szerint: „A győzedelmesnek elrejtetett mannát adok” (Vincenti dabo manna absconditum – Apoc. 2. v. 17.) Ez az „elrejtetett manna” isteni felsége, mindenható ereje mellett a megváltó Krisztus mérhetetlen alázatát, jóságát, szeretetre méltó voltát is jelzi. Emberi ésszel felfoghatatlan mértékű alázatra volt ugyanis szükség ahhoz, hogy az örök Ige, a második isteni személy értünk megtestesüljön, és harminchárom évig mindenben hasonló legyen hozzánk, a bűnt kivéve: szenvedjen éhség, hőség, hideg, ellenséges emberi indulatok és a sátán kísértései miatt, végül pedig a kereszthalált is vállalja, önként letéve értünk életét. Túl ezen, szintén számunkra megmagyarázhatatlan és megdöbbentő alázatot jelez, hogy a mi Megváltónk nem érte be ennyivel: az utolsó vacsora termében megalapította az Oltáriszentséget, és egy-egy kis darab kenyérben elrejtőzve, magányosan, hideg templomokban virraszt értünk, vár bennünket mindennap, az idők végezetéig.
Úrnapja oltárünnep is, hiszen középpontjában az oltár közelségének csodálatos, tiszta és igaz öröme áll, amelyet elsősorban annak köszönhetünk, hogy az oltáron az Eucharisztiában az áldozat során megvalósuló titokzatos csere által valóságosan, testével és lelkével jelen van az Úr Jézus. Ezt az örömöt vallotta meg naponta IX. Szent Lajos francia király (1214 k.–1270), aki minden reggel két misét hallgatott, és azt mondta, hogy ha valóban szükséges volna, a szentmiséért cserébe a koronájáról is lemondana. Erről az életérzésről tett bizonyságot Hunyadi János kormányzó is (1407 k.–1456), aki utolsó nagy betegségében sem kérte, hogy házhoz vigyék neki az Eucharisztiát, hanem elmenvén a legközelebbi templomba, ott, az oltár előtt vette magához az Úr Jézust, áhítattal, könnyekig meghatódva, majd megvigasztalódva, örvendező szívvel tért vissza házába. (Petrus Ransanus: Epitome rerum hungaricarum... Budae, Typis Veronicae Nottensteinin, 1746, 207.) Az oltár annyira szent, hogy nincs emberi szó, amely ezt igazán kifejezhetné, hiszen az élő Isten szentségét jeleníti meg, kegyelmi pillanatokban oly erővel, hogy attól a lélegzetünk is eláll. Csendes elfogódottsággal, térdelve mondjuk ilyenkor: „Uram, én élő hittel hiszem, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben jelen vagy.” Keressük, óhajtjuk a perceket, amikor a szívünk egészen megtelik azzal az érzéssel: „Uram, jó nékünk itt lennünk.” (Domine, bonum est nos hic esse – Matth. 17. v. 4.) Az úrnapi körmenet pedig, amelyet nyilvános hitvallásnak is szoktunk nevezni, egész egyszerűen a keresztény életvezetés fő igazságát jeleníti meg. Megyünk Jézus után. Megyünk ezen a szép ünnepen örömmel és diadallal, de megyünk a hétköznapokban is, keresztünket fölvéve, szerénységgel, csendes alázattal, amint ő parancsolja: „Ha ki utánnam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztét, és kövessen engem. Mert a ki lelkét meg akarja tartani, elveszti azt: a ki pedig lelkét elveszti érettem, megtalállya azt.” (Si quis vult post me venire, abneget semetipsum, et tollat crucem suam, et sequatur me. Qui enim voluerit animam suam salvam facere, perdet eam: qui autem perdiderit animam suam propter me, inveniet eam. – Matth. 16. v. 24–25.)

Jézus az Oltáriszentség alapítója. Kromolitográfia, papírcsipkére ragasztva. 1890-es évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Az ünnep rövid története

A 13. század elején a katarok nyomába lépő albigens és valdens eretnekség képviselői vitatni kezdték Jézus valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. Ebben az időben Krisztus maga adta tudtára egy látomásban az ágostonrendi lüttichi Szent Juliannának (†1258) azt az óhaját, hogy szeretetének ezen szent titkát külön ünneppel is dicsőítsék. Először 1247-ben, Lüttichben ültek úrnapi ünnepet. 1264-ben IV. Orbán pápa tette kötelező ünneppé az egész Egyház számára, a Transiturus kezdetű bulla révén. Szintén az ő megbízásából írta meg hozzá az akkor épp Orvietóban tartózkodó Aquinói Szent Tamás (1225–1274) a liturgikus szövegeket, és az ünnepi szentmise szekvenciáját, a „Lauda Sion Salvatorem” kezdetű himnuszt. Ám a körülmények nem kedveztek az új ünnep elterjedésének. IV. Orbán még ugyanebben az évben elhunyt, Úrnapját pedig csak Germánia néhány egyházmegyéjében és Magyarországon ünnepelték, itt 1271-től. Végül V. Kelemen pápa a vienne-i zsinaton 1311–12-ben ismét felhívta rá a püspökök figyelmét, és ettől kezdve gyorsan elterjedt az egész Egyházban. Legfőbb céljaként már IV. Orbán is az Oltáriszentség melletti nyilvános, ünnepélyes hitvallást jelölte meg. Az Egyház ezt az ünnepet alapításától fogva a lehető legnagyobb pompával és ünnepélyességgel üli meg, amely a liturgia eszköztárában rendelkezésére áll. Ezt a jogszokást pedig a legújabb időben XVI. Benedek és Ferenc pápa is megerősítette.

Az Eucharisztia Krisztus keresztáldozatát jeleníti meg az oltáron. Kőnyomat, 1840-es, 50-es évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Úrnapi körmenetek

Az Isten háza és összes oltára ezen ünnep alatt gazdag virágdíszben és illatos erdei lombokkal pompázik, és hagyományaink szerint itt Magyarországon is azon verseng ilyenkor a hívek gyülekezete, hogy a házakat és az utakat, kiváltképpen amerre a körmenet halad, virággal, zöld sással, a négy úrnapi sátor elejét pedig virágsziromszőnyeggel ékesítse. A Rituale Romanum az úrnapi körmenet során csak egy szentségi áldást ír elő, de mára elterjedt jogszokássá vált hazánkban, illetve a magyar nyelvterületen, hogy mind a négy sátornál (oltárnál) áldást ad a körmenetet vezető pap az Oltáriszentséggel. A menet eucharisztikus himnuszok éneklése közben megy végig a kijelölt útvonalon, végül a Szent Ambrus püspöknek (339 k.–397 k.) tulajdonított hálaadó himnusz, a Te Deum is felhangzik, illetve az utolsó szentségi áldás előtt a Tantum ergo Sacramentum, Aquinói Szent Tamás „Pange lingua gloriosi” kezdetű himnuszának ötödik és hatodik versszaka.

Johann Michael Söckler (1744–1781): Szeretetre méltó Jézus. Illusztráció Jézus szentséges neve litániájához. Rézmetszet – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Az Eucharisztia szükséges és hasznos áldozat

Az ószövetségi áldozatok, melyek jórészt az Úr Jézus Golgotán bemutatott keresztáldozatának az előképei, jelei is voltak, sok áldást szereztek a választott nép, Izrael számára az égből. Ám a végtelen fölségű Isten megbántásáért, Ádám és Éva vétkéért és az ebből származó áteredő bűnért nem voltak képesek eleget tenni. Ezért kellett az, hogy mikor elérkezett az idők teljessége, az Isten Fia emberi alakot öltött, és mint második Ádám, az emberi nem új képviselője és az üdvtörténet rendje szerint új ősatyja, a megváltás nagy áldozatát bemutatta értünk. Teljes és maradéktalan önátadással engesztelte ki értünk mennyei Atyját. Lelkét sokakért adta váltságul, így fogalmaz Szent Máté (Matth. 20. v. 28.). Vagyis nem csupán testét és vérét, hanem azokkal együtt lelkét is feláldozta értünk: „Atyám, a te kezeidbe ajánlom az én lelkemet. És ezeket mondván, meghala.” (Pater, in manus tuas commendo spiritum meum. Et haec dicens, expiravit. – Luc. 23. v. 46.)
Az Újszövetség egyetlen áldozata az Úr Jézus keresztáldozata a Golgotán. Ezáltal Jézus Krisztus megváltott minket a bűn szolgaságából, és magára véve az emberiség személyét (personam humanitatis), helyettünk soha felül nem múlható és kiegészítésre nem szoruló módon eleget tett Istennek. Tárgyi (objektív) és abszolút szempontból tekintve tehát más, több áldozatra már nincs szükség. Szükség van viszont alanyi (szubjektív) és relatív szempontból, méghozzá két okból. Először azért, mert mit érne Krisztus keresztáldozata, amely a történelem egy tőlünk távoli időpontjában ment végbe, ha nem volna valami lehetőség, hogy annak gyümölcseiben, kegyelmeiben a késő századok hívői is részesülhessenek. Ez a századokon átívelő, összekötő csatorna a szentmise. Másodszor pedig az is szükséges, hogy minden ember a maga részéről is hozzon valami áldozatot. Ám ennek a csekély áldozatnak önmagában semmi értéke sem lenne az élő Isten színe előtt. Csak akkor ér valamit a mi személyes áldozatunk, ha azt egyesíthetjük Krisztus Urunk áldozatával. Erre pedig a szentmisében van lehetőség. A mise felajánlása során az áldozati kenyér és bor mellé a hívők is az oltárra helyezik szívüket, lelküket.

„A te szeretetedből élek, ó Jézusom”. Szentségimádási jelenet. Rézmetszet, papírcsipke. Párizs, Louis Auguste Turgis és fiai kiadóvállalata, 1890-es évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Aquinói Szent Tamás is úgy fogalmaz, hogy az Eucharisztia áldozat (sacrificium), amelynek célja a kegyelem kiáradása és működése az Isten népében, mindazokban, akik e szentségben részesülnek. (Ultimo autem tota Missae celebratio in gratiarum actione terminatur, populo exultante pro sumptione mysterii... Summa Theologiae, pars III. quaest. 83. art. 4.) Minden szentmise történelmi esemény, hiszen teofánia valósul meg benne: az élő Isten jön el az Eucharisztiában, és az átváltoztatáskor odasereglenek az ég angyalai őt látni és imádni, szent és igaz buzgósággal, mély áhítattal, jelenlétükkel a mi gyenge imáinkat, áhítatunkat is erősítve. Így tehát a keresztáldozat megjelenítése a szentmisét a legfölségesebb istentiszteletté emeli, a mi önátadásunkat pedig a legkegyelmesebb és legáldottabb áhítatgyakorlattá, az istenfélelem és az istenszeretet együttes megvalósulásává. Amint azt Szent Pio atya (1887–1968) is átélte minden szentmise bemutatásánál, és a szent félelem és szeretet összetartozásáról szóló gondolatait az alábbi sorokban hagyta ránk:

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)