2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.
1945-ben, a második világháború végén Magyarország a szovjet hadsereg megszállása alá került, a politikai életben pedig elkezdődött a rövid életű koalíciós korszak. Ez a demokrácia reményét hordozta ugyan, azonban a megszállók által támogatott kommunisták 1949-re kisajátították maguknak a hatalmat és Rákosi Mátyás vezetésével megteremtették a sztálini típusú diktatúrát. A kommunisták egyik legfontosabb ellenfelüknek tekintették a katolikus egyházat, amelynek intézményeit kezdettől fogva korlátozták működésükben.
A Szentkirály utcai székház és a nyomda jelentősebb károk nélkül vészelte át Budapest ostromát, de a Stephaneum a munkát csak 1945 májusában kezdhette meg újra, hiszen számos szakmunkása még hadifogságban volt, de áram- és papírhiány is nehezítette az újrakezdést. A hatalmon lévők politikai ellenszenvének hatásai gyorsan megmutatkoztak, hiszen a társulat – számos próbálkozás ellenére – nem kapott engedélyt folyóiratainak kiadására. Az ostrom után az első közgyűlést 1945. december 20-án rendezték meg, és a vezetőség örömmel számolt be arról, hogy legalább a könyvkiadói munkát sikerült újraindítani, kiemelve, hogy a társulat „most, az első, legsúlyosabb nehézségek leküzdése után elérkezettnek látja az időt, hogy katolikus kultúrmisszióját mind szélesebb körökben vállalja és folytassa”.
A remények azonban – az ország egyre gyorsuló szovjetizálása miatt – nem teljesülhettek. A legfőbb problémát az új, nyolcosztályos általános iskolák igényeihez alkalmazkodó katolikus tankönyvek hivatalos állami engedélyeztetésének elhúzódása okozta: a baloldali politikusok és a sajtó számtalan alkalommal támadta a nyilvánosság előtt a reakciósnak bélyegzett társulati tankönyveket, noha a méltatlan támadásokkal szemben 1947-ben Mindszenty József hercegprímás védelmébe vette a kiadót.
1948 márciusában államosították a Szent István Társulat Egyesített Üzemei Részvénytársaságot, majd 1950-ben beolvasztották a Franklin Kiadóba. A társulat ezzel elveszítette gazdasági alapjait, sőt székházát is, amely helyett csak 1951-ben sikerült új hivatali helyiségeket szerezni a mai Kossuth Lajos utca 1. szám alatt.
A sztálinista ideológusok arra számítottak, hogy az új, „tudományosan szervezett” társadalomban a vallásos közösségek hamarosan megszűnnek, és a hatalom minden lehetséges eszközzel igyekezett gyorsítani ezt a folyamatot. 1948 nyarán törvénybe iktatták az egyházi iskolák államosítását, az év karácsonyán pedig letartóztatták Mindszenty Józsefet, akit nemsokára koholt vádakkal életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítéltek. A társulatot nem tiltották be ugyan, de működését rendkívül szűk körre korlátozták azzal a feladattal, hogy a katolikus ima- és énekeskönyvek, valamint a fakultatív hitoktatást szolgáló tankönyvek szövegeit gondozza, és hogy ezeket a köteteket kinyomtattassa. A kiadványok éves összpéldányszáma nem haladhatta meg a 226 ezret. A társulat a gyakorlatban az Állami Egyházügyi Hivatal tisztviselőinek ellenőrzése alá került, a kéziratokat ők bírálták, ellenőrizték és hagyták jóvá.
A társulat autonómiája szinte teljesen megszűnt. A kiadói tevékenység intézését – az eredeti alapszabály előírásait megkerülve – Esty Miklós pápai kamarásra bízták, aki „delegált adminisztrátor” címet viselve egészen haláláig, 1973-ig teljhatalmú irányítója maradt a szervezetnek. A leghűségesebb tagok azonban megőrizték a belső közélet maradékát: mintegy 40–50 fő részvételével még ekkoriban is rendszeresen megtartották az éves társulati közgyűléseket, amelyekre azonban engedélyt kellett kérni a kerületi tanácstól, és negyedévenként ülésezett a választmány is. A tagság számáról nem rendelkezünk megbízható adatokkal: 1948-ban 1800 főt tartottak nyilván, de közülük mindössze 400-an fizették be a tagdíjat, amely ekkor évi 20 forintra rúgott. A Szent István Akadémia 1951-ben „önkéntesen” kimondta feloszlását.
Oloffson Placid, születési nevén Oloffson Károly (1916–2017) bencés szerzetespap, tanár, egyházi író volt, akit 1946-ban a szovjet katonai bíróság koholt vádak alapján tíz év gulágra (kényszermunkára) ítélt.
Részlet a kiállításból Placid atya fényképével. Fotó: Visky Ákos László
„Az egypengős Szentírás – 1953-ban történt, még Sztálin halála előtt. A fogolytáborban ekkor én mintegy 900 km-re Moszkvától keletre voltam, még az Urálon innen, és tőlünk kb. 2000 km-re, az Északi Jeges tengernél is volt egy hasonló GULÁG-láger. Egyszer átkerült onnan hozzánk egy magyar fogoly, egy fiatalember egy Kalocsa környéki községből, és kezembe nyomott egy kis könyvszerűséget. Fedőlapja nem volt, hátlapja nem volt. A következőt mesélte: Ott fönn az Északi Jeges tenger mellett ő valami rossz fát tett a tűzre, és sötétzárkába csukták, három napra. Az csúnya dolog volt, mert három napig mínusz 25‒30 fokos hidegben fél méterre a föld alatt volt bezárva. Az odúnak beton alapja volt, egy ablak nélküli sötét kóter. A »bűnöst« egy pici kis nadrágban és egy trikóban lökik be oda, és semmit, se kenyeret, se levest, az égvilágon semmit sem kap a három nap alatt. Ez bizony keserves dolog.
Kínjában mit csinál a szerencsétlen? Elkezdi a falat eszegetni. Gerendákból volt a kis épület összeállítva, kívülről be volt vakolva, de belülről nem. Ahogy a gerendák között tapogat, valamire rátalál a kezével. És egy jó rab-szokás szerint – ne haragudjanak, hogy ezt mondom – mindjárt eltulajdonítja, a gatyája korcába rejti. Teljesen elképzelhetetlen, hogy hogyan tudta azt onnét kihozni, amikor örökké motoztak bennünket, és hogy hogyan tudta megőrizni azt a 2000 km-en át, amikor szállítmányra vitték – de ő bizony elhozta azt a pici kis vacakot. Egyszóval: egyszerűen elképzelhetetlen. Nem azt mondom, hogy csoda, de elképzelhetetlen.
És most kapaszkodjék meg mindenki a székében! Ez a valami egy fedő- és hátlap nélküli, a Budapesti Szent István Társulat által 1930-ban kiadott »egypengős« Újszövetségi Szentírás volt. Máté első szavától az Apokalipszis utolsó szaváig, fedőlap és hátlap nélkül. Teljesen érthetetlen. A háború után 8 évvel. De ha oda is kerül egy magyar hadifogoly, miért nem találta meg a kutya sem a 8 év alatt? Hiszen annyi büntetett volt már abban a sötétzárkában! Az Úristen azonban nekünk teremtett oda egy Újszövetségi Szentírást. Mi pedig ívekre vágtuk széjjel természetesen, és mi, akik akkor már 7‒8 esztendeje magyar betűt nem láttunk – cirill betűt láttunk, de magyar betűt nem láttunk, nem olvastunk –, elkezdtük olvasni. Nem volt különbség, hívő, vagy hitetlen, protestáns vagy katolikus, ateista vagy micsoda... Faltuk! Aztán cseréltünk mindig. Volt úgy, hogy kétnaponként, volt úgy, hogy háromnaponként, ahogyan sikerült. Rendszeresen cseréltük ezeket az íveket. Persze volt úgy, hogy a szalmazsákba kellett eldugni, volt úgy, hogy el kellett ásni, mert ugye, ilyesmit nem szabad volt kézbe venni… De az tény, hogy mi három és fél hónap alatt ronggyá olvastuk azt az Újszövetségi Szentírást.
Mindenkinek azt kívánom, hogy a Biblia ne a polcán legyen egy díszkötésben, hanem olvassuk ronggyá a Bibliát. Mert mi ott bizony megtanultuk, hogy hogyan kell a Bibliát olvasni.”
Olofsson Placid OSB: Egy magyar szerzetespap a GULAG-on. In: Erdő Péter, szerk.: A Magyar Katolikus Egyház 1945-től 1965-ig. Teológiai Tanárok Konferenciája. Budapest, 2001. január 29‒31. (Studia Theologica Budapestinensia 28.), 61‒62. Törzsgyűjtemény
Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után a szovjet uralom alatt álló európai országokban lassú belpolitikai enyhülés kezdődött, amelynek hatásai hazánkban is jól érzékelhetők voltak: Nagy Imre első kormánya 1953 és 1955 között hozzálátott az elnyomó diktatúra legkirívóbb túlkapásainak felszámolásához. 1956 folyamán a magyar értelmiség egyre bátrabban fogalmazta meg a rendszerrel szembeni kritikáját, ami arra ösztönözte a társulat másodelnökét, Pitroff Pál nyugalmazott gimnáziumigazgatót, irodalomtörténészt, hogy reformterveket fogalmazzon meg a szervezet működésével kapcsolatban. 1956. szeptember 22-én Esty Miklósnak, a társulat adminisztrátorának címezve a következő javaslatokat tette:
„1. Az Írószövetség megmozdulása után nem látjuk-e elérkezettnek az időt az egyetlen megmaradt katolikus, jórészt mégis világi szervezet, a Szent István Társulat kiadói tevékenységének teljes (nemcsak hittanokra terjedő) visszaszerzésére?
2.A politika kikapcsolása.
3. Szabad esztétikai és tudományos felfogás (vallási, etikai elemek, idealizmus, metafizika…).
4. A szokásos felelősségek vállalása a társulat részéről.
5. Folyóirat indítása (Katolikus Szemle, eleinte ingyen vállalom a szerkesztést).
6. Nyomdaügy rendezése, papírkontingens biztosítása és a terjesztés szabadsága.”
A javaslat azonban nem érhetett el gyakorlati eredményeket, hiszen egy hónap múlva, október 23-án kitört a forradalom, amelynek leverése után kegyetlen megtorlás kezdődött a társadalom megfélemlítésére, a rendszer konszolidációja pedig még hosszú évekig váratott magára.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc véres leverését követő konszolidációs időszak beköszöntével a diktatúra szigora lassan enyhülni kezdett, a lehetőségek fokozatosan kibővültek. 1958-ban engedélyezték például első ízben, hogy a társulat elfogadja a nyugat-európai katolikus egyesületek segélyeként érkező papírt, kartonlemezt, könyvkötő anyagokat. A külföldi hittestvérek nagylelkű támogatása a következő évtizedekben lehetővé tette, hogy a kiadó egyre több nyomdaterméket jelentessen meg, elsőként imakönyveket és a papságnak szánt segédkönyveket, teológiai értekezéseket, később már szépirodalmi munkákat is.
Az 1962–1965 között ülésező II. Vatikáni Zsinat a katolikus egyház tanításának középpontjába a párbeszéd gondolatát helyezte, a társulat kiadványai pedig hosszabb-rövidebb késéssel a magyar közösség számára is közvetíthették a zsinat tanítását. A korszak kiemelkedő eredménye volt, hogy 1974-ben – hosszú és alapos tudományos előkészítő munkát követően – megjelenhetett az új katolikus bibliafordítás, amely hitéleti jelentősége mellett komoly kereskedelmi sikert is aratott.
1989–1990 folyamán lezajlott a rendszerváltás, Magyarország többpárti parlamenti demokráciává alakult. Az 1990. évi IV. törvény garantálta a lelkiismereti és vallásszabadságot, az egyházak és az egyházi kötődésű szervezetek megszabadultak az állami gyámkodástól. Heller György, a társulat elnöke 1990 szeptemberében a következőkkel jellemezte a korabeli helyzetet:
„Magyar egyházunk az agyon-nyilazottnak hitt, de feltápászkodott Szent Sebestyénhez hasonlatos, s a félholttól most az egészséges ember erejét is meghaladó erőfeszítéseket várunk el. Magyarország újra evangelizációt vár, 40 évjárat gyakorlatilag nem ismeri, sőt esetleg a tudomány és a szabadság ellenségeként tudja Krisztus Örömhírét. Úgy vélem, ennek az elveszett 40 évfolyamnak a megnyerése jelenleg a legfontosabb feladat.”
Mészáros István: A Szent István Társulat százötven éve, 1848–1998, Budapest, Szent István Társulat, 1998, 330. – Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár
A társulat kiadványainak száma – az 1990-es évek elején jellemző nehéz gazdasági körülmények dacára – ugrásszerűen megemelkedett. A kötetekkel egyaránt igyekeztek a katolikus hívek, illetve a spiritualitás iránt érdeklődő, de nem vallásos olvasóközönség igényeit kielégíteni, valamint hozzájárultak II. János Pál pápa 1991-es apostoli látogatásának szellemi előkészítéséhez is. A kiadványok tartalma napjainkban az 1945 előtti kort idézően széles skálán mozog, jelentős szerepet játszanak a tankönyvek, a teológiai és lelkiségi irodalom, a szépirodalom, valamint az ifjúsági és gyermekkönyvek. Számos tudományos könyvsorozat is napvilágot látott: 2009-ig jelentek meg az Ókeresztény írók – még 1980-ban megindult – kötetei, és 1999-ben jelent meg a Középkori keresztény írók sorozat első darabja. A tudományos ismeretterjesztés fontos eredménye volt az 1993 és 2014 között, 17 kötetben kiadott Magyar katolikus lexikon.
A társulat taglétszáma 1991-ben 459 fő volt, közülük 149 nő; a férfiak között mintegy fele-fele arányban képviseltették magukat a papok és a világiak. Az éves közgyűlések és a választmányi ülések – a két világháború közötti időszak gyakorlatához visszakanyarodva – nyilvános események lettek, amelyeken az előadók szót ejtenek az aktuális közéleti kérdésekről is, és megvitatják, hogy a hívő embernek milyen szempontokra kell tekintettel lennie álláspontja kialakításakor.
1992 májusában a társulat létrehozta a Stephanus Alapítványt, amely pályázatok kiírásával és ösztöndíjakkal támogatja a keresztény szellemiségű alkotóművészeket és írókat, a határon túli magyar kisebbség szellemi igényeit, valamint a plébániák és a katolikus iskolák könyvbeszerzéseit. A következő évben vette kezdetét a Szent István Könyvhét ma is élő hagyománya: 1993 májusában Budapesten, a Ferenciek terén öt könyvsátorban mutatták be a hazai katolikus könyvkiadók újdonságait. Ekkor adták át első alkalommal ünnepélyesen a Stephanus-díjat is, amely a teológia, illetve a katolikus szellemiségű irodalom terén kimagasló teljesítményt nyújtó szerzők elismerését szolgálja.
A társulat 1993-ban a párizsi Magyar Intézetben, 1998-ban pedig a római Magyar Akadémián rendezett kiállítást, hogy a külföldi közönséggel is megismertesse mozgalmas történetét. A római kiállítás arra is alkalmat adott, hogy átadják a Stephanus-díjat Joseph Ratzinger bíborosnak, a későbbi XVI. Benedek pápának teológiai munkássága elismeréseként. (175 éves fennállása során a társulat több alapítványt hozott létre, valamint díjat adományozott a katolikus alkotók munkájának támogatására és elismerésére. 1923-ban, a 75 éves jubileumi közgyűlésen jelentették be a szervezet egykori elnökéről elnevezett Zichy Nándor Alapítvány létrehozását, amelynek kamataiból a társulat kiadásában megjelenő, kiemelkedő tudományos vagy szépirodalmi, népies, illetve ifjúsági munkát jutalmazták. Ugyancsak 1923-ban hozta létre a Szent István Akadémia ‒ Fraknói Vilmos pénzügyi felajánlásának köszönhetően ‒ az évenként megítélt Fraknói-nagyjutalmat. A 10 000 koronás elismerést a díjazottak olyan művekért kaphatták, „melyek valamelyik tudománynak ismeretanyagát gyarapítják vagy a stíl és előadás tökélyére törekedve elismerésre és utánzásra méltó sikert mutatnak fel”. 1938-ban a társulat római ösztöndíjat alapított katolikus írók részére 11 000 pengős összeggel, „hogy az egyházhoz s főként annak fejéhez való ragaszkodás és katolikus elmélyülés érzelmeit erősítse meg benne, s így működésének az igazi katolikus talapzatot adja meg”. A Zichy-nagyjutalmat, valamint a római ösztöndíjat még a második világháború évei alatt is kiosztották, a Fraknói-nagyjutalom azonban hat év után megszűnt. 1992-ben jött létre a Stephanus Alapítvány a katolikus szellemű tudományosság és művelődés ösztönzésére. 1993-ban adták át először az évenkénti Stephanus-díjat teológiai és irodalmi kategóriában.)
Időközben lezajlott a Szent István Akadémia újraalapításának előkészítése is. Az új alapszabály értelmében az akadémia egyházmegyei tudományos társulás, amely az esztergom–budapesti érsekség főhatósága alatt áll. Hivatalos megalapítása 2003 márciusában történt, a következő évben pedig felvette a Szent István Tudományos Akadémia nevet.
Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)
A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.
