1526. augusztus 29-én tragikus vereséget szenvedett a magyar haderő a mohácsi csatatéren, s a menekülő II. Lajos magyar király a kiáradt Csele-patakba fulladt. Már a csata utáni napokban lábra kelt mindenféle rémhír, miszerint a király vesztét a környezetében lévő magyarok okozták volna. A csatában résztvett Brodarics István szerémi püspök éppen ezért részletesen beszámolt a I. Zsigmond lengyel királynak unokaöccse, II. Lajos halálának körülményeiről. Munkáját Johannes Cuspinianusnak, I. Ferdinánd diplomatájának vádjaira válaszolva írta meg, akinek forrása a Bécsbe menekült Mária királyné környezete volt. A német humanista is csak annyit állított, hogy Lajos végzetét magyar alattvalóinak gondatlansága és nemtörődömsége okozta. Az egykorú török források sem tudósítottak semmiféle gyilkosságról. I. Szulejmán szeptemberben még azt sem tudta, hogy a magyar uralkodó él-e még. Ismerünk olyan török forrást is, mely szerint Lajos sebesülése miatt veszett a folyóba. A későbbi korszak török történetírói sem voltak egységesek a magyar király halálát illetően. Akadt olyan, aki szerint egy tóban fulladt meg és a fejét levágták, illetve megsebesült, s menekülés közben mocsárba esve megfulladt.
Régi Nyomtatványok Tára, Röpl. 60. Johannes Cuspinianus beszéde, amelyet a Szent Római Császárság előkelőihez intézett. Beszámol a mohácsi vészről, II. Lajos haláláról és a török ellen harcra buzdít.
Teljes volt a zűrzavar az ütközet utáni hetekben, Zsigmond és I. Ferdinánd egyaránt várta a friss híreket Magyarországról. Ekkor kaptak lábra azok a mendemondák, miszerint többen látták a királyt, súlyosan megsebesülve a Csele-patak túlpartján. Spanyolországba csak október közepére jutott el a csatavesztés híre, s ezzel egyidőben Itáliában az a legenda terjedt el, hogy Lajos mégiscsak győzött a csatában és Ibrahim basát élve fogta el. Ugyanakkor már 1526. novemberében előkerült a királygyilkosság legendája, mivel Andrea Partiba velencei kém jelentette Bécsből, hogy a magyar királyt megölték barátai. A korszak népénekeiben és hírlapjaiban szintén szerepet kapott II. Lajos szomorú története, akit a törökökkel cimboráló magyarok a sorsára hagytak. Wolfgangus Lazius bécsi humanista kéziratos történeti munkájában Szapolyai János erdélyi vajdát okolta a király haláláért, sőt megemlítette, hogy testvére Szapolyai György fojtotta bele Lajost a mocsárba, de megjegyezte: „ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem áll módunkban.” A mesterien keltett hisztériát legmagasabb színvonalon az a hírlap művelte, amely újraértelmezett egy Attilához köthető régi legendát a 11000 lemészárolt szűz történetével. Így épült be Mohács legendáriumába a Thuróczy János krónikájában szereplő szüzek históriája is. Ezek a legendák később feltűntek például a magyar népmesékben is. Az ismert történetben Lajosnak sikerült elmenekülnie a csatából. Levetette királyi ruháját, éjszakáig a holttestek közé feküdt, s hű szakácsa segítségével egy megölt török ruhájába öltözve Dunaszekcsőre sietett. A kastélyban már várták a főurak, s az odaérkező királyt meggyilkolták, a török ruháját lehúzták, s visszaöltöztették ismét a királyi gúnyájába. Utána egy lóra kötözték a holttestet, majd még azon az éjjel a Csele-patakba dobták. A szakács viszont szerencsésen megmenekült, s tőle tudta meg a királynő, hogy a férjét meggyilkolták. Ezért sok kinccsel jutalmazták meg, s legutolsó ivadékait még a 18. században is ismerték Mohácson.
Mohácsi csata eseményei Szerémi György leírása alapján (1850).
A hírlapok által hitelessített rémtörténetek ezután bekerültek a krónikairodalomba. Antonio Pigafetta itáliai utazó arról számolt be, hogy a magyar király belefulladt a mocsárba, ám néhány nappal később Szulejmán megtalálta a holttestét és egy közeli templomban eltemetette. A konstantinápolyi követségbe járt Ungnád Dávid evangélikus lelkésze egy egészen különös változatban mesélte el a király holttestének a sorsát: Lajos király fejét egy fadobozban tartották Konstantinápolyban. A legenda azon alapulhatott, hogy több magyar vezér fejét őrizték ekkortájt a szultáni szerájban, s Lajos koponyája ezekkel a levágott fejekkel keveredhetett össze. Később pedig a krónikákban szereplő történetek bukkantak fel a nép hiedelemvilágában, mondák és népdalok formájában, biztosítva ezzel a történet továbbélését, sőt továbbfejlődését. A 16. századi francia történetíró, Martin Fumée által feljeztett legenda például magyar népmeseként került elő egy 19. századi gyűjtés során (korabeli angol, német és francia változata is ismert). A történetben egy titokzatos idegen kért bebocsátást II. Lajoshoz. Mivel a király nem volt hajlandó fogadni, az idegen pedig nem volt hajlandó odébbállni, az udvaroncok komédiát rögtönöztek neki és egy közülük a király képében fogadta az idegent, ám ő ezt válaszolta: „Jól tudom, hogy nem te vagy az, akinek magadat mutatod, de mondd meg a királynak, hogyha nem tetszett engem fogadni, tessék neki az ütközetben elesnie.”
Farkas Gábor Farkas
(Holnap folytatjuk)
Régi Nyomtatványok Tára, Röpl. 50. Joseph Grünbeck (1473-1532) orvos, humanista, asztrológus jóslatai az 1524–1526 évekre vonatkozóan, a török elleni harcok kimeneteléről II. Lajos magyar királynak és feleségének, Mária királynénak ajánlva (1523?).
