Író, esszéista, műfordító, orvos, pedagógus, a XX. századi magyar próza megújítója és európai szintű művelője. Életműve a tanulmánytól, a kritikától és az esszétől a regényen és drámán keresztül az önéletírásig terjed. Enciklopédikus műveltsége leginkább esszéiben nyilvánul meg, melyeknek tárgyköre az irodalmon túli területekre (történelemre, tudományra, ideológiára, pedagógiára) is kiterjed. Igazi harmadikutas, sem a jobb- sem a baloldalhoz, sem a népi, sem pedig az urbánus irányzathoz végleg soha nem csatlakozó, de mindkettővel szót értő, mindkettőre nyitott alkotó ember volt. Az ő pályája is a Nyugatban indult, amelynek novellapályázatát 1925-ben megnyerte a Horváthné meghal című írásával.
Németh László, Illyés Gyula, Babits Mihály, Farkas Zoltánné, Németh Lászlóné, Török Sophie Erdélyi József, Németh Lászlóéknál 1930 szilveszterén. Fotó: Farkas Zoltán – Kézirattár
Nem szólt többet. A nagy drámai jelenet kimerítette. Még egyszer utoljára megmutatta, mit tud. Győzött a vejein. Mégis ő a nagyobb hatalom, aki engedelmességet szoptatott a lányaiba. Most már elégedetten várhatta a halált. Ő elvégezte a hivatalát. A ház, a szép, régi nemesi ház, amit az urával szereztek az egyik tönkrement megyei úrtól, nem kerül idegen kézre, nem lesz licitáció: a fiáé lesz, a vérié, ahogy ő azt annak idején kitervelte.
A szobán nagy-bús csönd gyújtózott végig. Órák hosszat ültek így, eszükbe sem jutott, hogy társalgást kezdjenek. Egyszer az egyik lány megkérdezte: – Hogy van, nyanya? Az nem felelt, még csak a fejét sem rázta. A fejekben tétova gondolatok kelebaláltak, s a három asszony szürke ködön át leste a mozdulatlan eseményeket.
Este kilenckor az öregasszony rúgott egyet: sóhajtott és meghalt. A lányai elvégezték körülötte, ami a kegyelet feladata, azután hazaszedelőzködtek. Cseresnyésné befogatott, mert ő a szomszéd faluban lakott, a másik kettő gyalog bandukolt. Sándor kikísérte őket a kapuig, közben a temetésről és az építendő kriptáról beszéltek. Az írás szóba sem került.
Németh László: Horváthné meghal. (Részlet). In. Nyugat, 1925. 23–24. szám. – Elektronikus Periodika Archívum
Trianon után az új Magyarország megalapításán dolgozó értelmiségiek egyik legtermékenyebbike volt. 1932-ben elindította Tanú című folyóiratát, melyet „egyedül, az idő szükséglete szerint, esszékkel írt tele” négy és fél év alatt tizenhét kötetben. 1934-ben Fülep Lajossal és Gulyás Pállal elindította a Válasz című folyóiratot, a népi írók fórumát. Meghirdette a minőség forradalmának irodalmi és társadalmi programját, eszméjét (tanulmányait 1940-ben e címmel gyűjtötte kötetbe). A Kert-Magyarország terve a szövetkezett minőségi gazdaságokból fölépített, okosan iparosított, kertész színvonalon álló gazdáktól megművelt magyar föld látomása. Kiutat keresve az ország magába fordulásának állapotából, érdeklődését kiterjesztette a szomszéd népek és Kelet-Európa népeinek – akiket a sors teremtette közös vonásoknál fogva tejtestvéreinknek nevezett – kultúráira, négy eredeti nyelven tanulmányozva e népek irodalmait. Most punte silta című cikkében, mely a három kelet-európai nyelvcsalád, a szláv, a román és a finn nyelvén ismételte meg a „híd” szót, a kelet-európai népek összetartozásáról írt. 1940-ben a Kelet Népében ő figyelt föl elsőként a horvátok legnagyobb írójára, Miroslav Krležára is.
Tanú. Németh László folyóirata, 1932–1933. In: A Dunánál: Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.), 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A háború után pedagógiai kérdésekkel is foglalkozott. A hatosztályos elemi és hatosztályos középiskola elkötelezett híveként A tanügy rendezése című írásában az iskolarendszer átalakításának lehetőségeit fogalmazta meg. Bár tanügyi reformelképzelései nem valósulhattak meg, a pedagógiát szívügyének tekintő író 1945 őszétől három éven keresztül egy hódmezővásárhelyi középiskolában tanított. Tanári működésének tapasztalatait számos művében megörökítette. A vásárhelyi gimnáziumban tanítva, óráira készülve mélyedt el Galilei életének történetében. E témából készült drámája lesz az ötvenes évek kényszerű hallgatása után első újabb írói sikere. A Galileit három nappal az 1956-os forradalom kitörése előtt mutatta be a Katona József Színház.
A történelmi dráma Illyés és Németh László műhelyében lesz igazán naggyá. A korszak két kiemelkedő műve, Illyés Dózsája és Németh László Galileije nemcsak megformáltságuk, míves nyelvezetük, a jellemek, az alakok hitelessége és a drámai szerkesztés miatt váltak fontossá a magyar dráma történetében. Hanem azért is, mert mindkét mű, noha a messze múltból veszi tárgyát, a jelenről és a jelennek is szól: a korszak ellentmondásai, társadalmi, politikai válsága fogalmazódik meg bennük – nem az aktualitások közvetlenségével, hanem áttételesen, a jelenségek mélyére hatolva. […] A kiemelkedő történelmi személyiség itt is szemben áll a kisszerű, elmaradott jelennel – ám ezúttal megalkuszik, kompromisszumot köt, hogy személyét megmentse a jövő, a tudomány számára. Van-e értelme a megalkuvásnak? Vállalni kell-e hitünkért, nézeteinkért a megpróbáltatásokat, a kínt, a szenvedést is? Meddig terjedhet a megalkuvás – teszi fel a kérdést Németh László Galilei híres pöre kapcsán.
Erdődy Edit: A sematizmustól az új magyar drámáig: 1949–1975. A történelmi dráma. In: A magyar irodalom története 1945–1975. III./1–2. kötet. A próza. Szerk.: Béládi Miklós, Rónay László, Budapest, Akadémiai, 1981–1990. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Németh László: Galilei (autográf fogalmazvány) – Kézirattár
A Galilei megszületése utáni hónapokban zajlott a dráma „pere”. Sokan – köztük barátok is – azzal vádolták az írót, hogy megrendelésre, utasításra antiklerikális drámával vezekel. Hivatalos szakmai körök pedig a dráma lényeges módosítását, végül pedig az utolsó felvonás teljes átírását várták el Németh Lászlótól. Az író végül engedett és átírta a negyedik felvonást. Az első változatban azzal végződik a dráma, hogy Galileinek érdemes volt megmentenie magát, mert az elkövetkező tíz év munkái igazolják majd őt: ekkor alkotja életművében a legfontosabbat. A második változatban Galilei ráébred, kár volt a gyalázatot vállalnia, a tudományt s a fáklyákat tanítványai nélküle is továbbviszik. A darabot ezzel az új befejezéssel mutatta be 1956. október 20-án a Katona József Színház és később is általában ezt játszották. Történeti drámáinak gyűjteményes kiadásában (1963) és életműsorozatának drámakötetében (1974) is így jelent meg. Németh László nem sokkal halála előtt azt kívánta, hogy egy esetleges későbbi kiadásban mindkét befejezés szerepeljen, ám erre csak 1994-ben került sor.
GALILEI egy ideig némán ül a széken, mindenki szótlanul nézi, aztán maga elé horgasztott fővel, mint aki magának beszél, vallani kezd. Az 1610-es évben a távcső olyan felfedezésekhez segített, amelyek értelmem számára lehetetlenné tették, hogy azokat a ptolemaioszi világképbe beillesszem. Igaz, hogy az emberi elme tökéletlen, s amit ma igaznak hiszünk, egy más kor másképpen látja. De míg ellenfeleim érvelésében a tökéletlenség nyilvánvaló volt, a magaméban, annak az értelemnek a sajátságainál fogva, amely szintén Istentől ered, s amelyet én mint fizikus, fáradhatatlan munkával tökéletesítettem, nem tudtam hibát találni. Ugyanez az értelem a pápai tilalmat, amely Kopernikusz tanát eretnekséggé nyilvánította, fájdalmas hibának tekintette. A teológia hatásköre, úgy gondoltam, ott kezdődik, ahol a természetes vizsgálódás véget ér, s nagy hiba volna egy vasdarabról dogmával bebizonyítani, akár, hogy mágnesezhető, akár hogy nem. Az ilyen tilalomból úgy véltem, nemcsak a tudományra, de az egyház hitelére is nagy kár származik. Épp ezért, midőn őszentsége, VIII. Orbán pápa, a nála járt német tudósoknak a hír szerint azt mondta, hogy ez a tilalom nem tőle ered, s ő sohasem szabta volna ki, más égető terveim félretéve, újra előszedtem s befejeztem Párbeszédeimet, abban a hiú reményben, hogy a tilalom iránti tiszteletet is megőrzöm, őszentségét pedig a tilalom feloldására bírom. Ez az én szerencsétlen szándékom, és munkám legigazabb története. Csönd.
SINCERI. S mért kellett ezt a vallomást szigorú vizsgálattal kiszednünk?
GALILEI. Mert akit ragaszkodása az igazsághoz egy boldogtalan korban hazudni kényszerít, annak nincs többé megállása, újra és újra hazudnia kell.
Németh László: Galilei. In. Uő: Szerettem az igazságot. Drámák, 1931–1955, Bp., Magvető, Szépirodalmi, 1974. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Az 1956-os forradalmat a beteg, fáradt író újult lelkesedéssel fogadta:
„Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyarság erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom: voltak jelek rá eddig is. Még a tömlöcszerű elzártságban élő, elfeledtetett ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap felé, mint kortársai közül. De hogy a nemzet a gyötrésben és megaláztatásban így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukkal így megszerveződhettek, a vezér nélküli felkelésnek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet. […] Még csak annyit láttam, amennyit a rádió s a vidéki események látni engedtek, s már ott állt előttem a veszély: a közeli, hogy a nemzet szent felindulásában a bosszúvágy sugalmazóira hallgatva olyasmit talál elkövetni, amit nem lehet többé jóvátenni, s a kissé távolabbi hogy mialatt a fegyvert fogott nép figyelme a szovjet csapatok kivonása felé fordul, az új pozíciók felé csörtető emberek, akik régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el, s a forradalomból ellenforradalmat, 1956 magyar szabadságharcából holmi 1920-as kurzust csinálnak.”
Németh László: Emelkedő nemzet. (Irodalmi Újság, 1956. november 2.) In. Az 1956-os forradalom és szabadságharc története, 1956-os Intézet – Magyar Elektronikus Könyvtár
Németh László: Ha ma lennék fiatal (gépirat, autográf aláírással) – Kézirattár
… már az 1945 előtt írt regények is két nagyobb vonulatba látszottak rendeződni. Legélesebben a Gyász immanens lélekteremtése és az Utolsó kísérlet elkészült darabjainak szélesebb, szociologikusabb rajzolatú világa jelezte az epikai modell bizonyos kétarcúságát. Később az Iszony és az Égető Eszter mintegy újrafogalmazta a képlet „kettősségét”, sőt, Németh László maga is látott ilyen jellegű különbséget regényei építkezésmódja között.
Kulcsár Szabó Ernő: Németh László. In: A magyar irodalom története 1945–1975. III./1–2. kötet. A próza. Szerk.: Béládi Miklós, Rónay László, Budapest, Akadémiai, 1981–1990. – Magyar Elektronikus Könyvtár
———
Az Iszony tökéletes regény, az új magyar prózairodalom hibátlan remekműve. Fordulatot hozó jelentősége révén értékét csak a legnagyobb művekhez való hasonlítás fejezheti ki. A Móricz utáni irodalomnak ez a regény a legnagyobb teljesítménye. […] Németh László maga nevezi regényeit „tudatregénynek”, azt értve e meghatározáson, hogy „regényem olvasójának a főhős lelkéből kell kinézni a világra. A főhős megy, vándorol, folyton új élmény rétegekbe fúrja tudatát.” A környezet, a társadalom képe, de a mellékszereplők is mind a főhős szemléletében jelennek meg. Az élményrétegek egybeszövése – az élet különböző síkjainak vagy nézőpontjainak egybejátszása – az Iszonyban járt a legnagyobb sikerrel.
Béládi Miklós: Németh László. In: A magyar irodalom története 6. (1919-től napjainkig), Szabolcsi Miklós, Sőtér István (szerk.), Budapest, Akadémiai, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár
———
A legnagyobbat, nőalakjaimat azonban Szophoklésztől s tán Olümpia szobraitól kaptam: attól a férfiak fölé nőtt női nagyságot (mely szép egységet kínált a bennem levő férfiszenvedélynek s nőies érzékenységnek), ezektől a becsvágyat, hogy az emberi külsőhöz ragaszkodva isteni lényeget teremthessenek. Az első mű, amelyben ez, amennyire korunkban lehetséges, sikerült is: a Gyász volt. […] A regény helyes címe mégis inkább „Büszkeség” lehetne; ez dermesztette bele a falu szemétől ellenőrzött parasztasszonyt, aki méltó akart a csapáshoz maradni, a vágyakozó élet egy-egy moccanása után, mind vadabb elzárkózásba, míg csak élő szobor nem lett belőle.
Németh László: Negyven év. Tájékoztató pályámról és munkásságomról, Budapest, Magvető, Szépirodalmi, 1969. – Magyar Elektronikus Könyvtár
———
Alig néhány hónap telt el az ura halála óta, és Zsófinak már erőltetni kellett az eszét, hogy arra a napra s ami azelőtt volt, vissza tudjon emlékezni. A gyerek sok dolgot adott, s az öregasszony, amióta a fia úgy járt, keveset mozdított a gazdaságban, még botot is vett, csakhogy mutassa, mennyire megtörte a baleset: nem tud ő már a majorság után szaladgálni. Zsófi nem zúgolódott, hogy a mamának nagy bánata mellett olyan szép piros a bőre. Még kapóra is jött neki, hogy az öreg kihúzza magát a dologból: hajnaltól estig sürgött-forgott, úgy el tudott feledkezni a munkában, mint régebben soha.
Németh László: Gyász. (Részlet) In. Uő.: Negyven év – Horváthné meghal – Gyász. Németh László munkái, Budapest, Magvető, 1969. – Törzsgyűjtemény
———
Nagyon kulturált Don Quijote volt, de olyan Don Quijote, akitől végül is egész nemzete megtanulta, hogy nincs mód Don Quijotének lenni, sőt helytelen is erre törekedni. Élete java részében minden jobboldali baloldalinak, minden baloldali jobboldalinak gyanította vagy éppen vádolta. De még aki vádolta is, első személyes találkozáskor menthetetlenül megszerette, miközben aki rajongott érte, az sem érezhette, hogy mindenben egyetért vele. Mindig azt mondta és írta, amit valóban hitt, nemegyszer nagyon is meghökkentve azokat, akik éppen eszmetársuknak tudták, s nem kevésbé azokat, akik ellenfelüknek hitték azt, aki most csodaképpen egyetért velük. Így azután ez az alkatilag társasági ember, a bölcs igehirdető és kellemes csevegő, akit szakadatlanul népének és az emberiségnek közös gondjai és lehetőségei izgattak, miközben valahogy minden olvasó emberre hatott, végérvényesen légüres térben, elszigetelt magányban tudhatta magát.
Hegedűs Géza: Németh László Tóth Árpád. In: A magyar irodalom arcképcsarnoka. (Arcképvázlat), Budapest, Trezor, 1995 – Magyar Elektronikus Könyvtár
M.J.
