1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 4. rész

2016. október 26. 07:40 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 26., Berek Kati, id. Magyar Bálint

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Berek Kati (Makó, 1930–) színésznő 1952 és 1970 között a Nemzeti Színház tagja volt.

Forrás: Berek Katalin-szócikk. In. Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

berek_kati19561026_nemzetikonyvtar.jpgBerek Kati mint Barbara Hilton Háy Gyula Erő című színművében. Bemutató: Katona József Színház, 1952. február 25. Farkas Tamás felv. – OSZK Színháztörténeti Tár, jelzet: SZT KA 7053/1

1956. okt. 26., Kossuth Rádió

„Október 26-án délben éppen otthon voltunk. Csengettek, Hont Ferenc és Horváth Ferenc álltak az ajtóban.
– Gyere velünk!
– Hová?
– A Parlamentbe!
Lent várt egy orosz autó. Amikor anyám meglátta, nem akart elengedni. Andris sem. [Simor András, Berek Kati férje.] De elmentem velük. Mint kiderült , azért szedték össze a művészeket, hogy csináljunk műsort, mert addig egyfolytában csak zene szólt, időnként szakították meg a hírek. Megérkeztünk a Parlamentbe, rögtön fogadott minket Nagy Imre. Ott volt Gobbi és Major is. Nekem kellett elmondanom az Altatót és a Mamát, Gobbi szavalta a Szózatot.
Az egész forradalomra jellemző, hogy mire megjelenik egy újság, már semmi nem aktuális. A Rádió az egyetlen, amely percről percre készen tudósít. De az események akkor már maguktól görögtek, nem lehetett őket irányítani.
Este nem mehettünk haza. Kaptunk ennivalót, bent töltöttük az éjszakát. A kiskatonák halottsápadtan őrizték a parlamentet. Gyerekek voltak és féltek. Leültünk közéjük. Tildy Zoltán mesélt nekünk a házifogságáról. Hogy az unalom meg ne ölje, paprikát termesztett, ami óriási méretűvé nőtt. Locsolta, gondozta azt az egyetlen paprikát. Kimegy egy reggel és látja, hogy a kertész vígan eszi a paprikát a szalonnához.
– Tildy úr, hogy ez milyen finom! – mondta gyanútlanul.”

Berek Katalin: Tájkép magammal, lejegyezte Ézsiás Erzsébet, Bp., Papirusz Book, 2004, 110–111. – Törzsgyűjtemény 

55957.jpgId. Magyar Bálint, lakásában, 1964 körül. Forrás: Fortepan

Id. Magyar Bálint (Bp., 1910–Bp., 1992) író, színháztörténész, színházigazgató volt. 1945 és 1955 között a Nemzeti Színház főtitkári, 1955-től 1958-ig A Magyar Néphadsereg Színházának igazgatója volt.

Forrás: Magyar Bálint-szócikk. In. Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Magyar Néphadsereg Színháza [Vígszínház]

„Bementem a színházba. A színházban is alakult félig-meddig Forradalmi Bizottság. Velem nem nagyon beszéltek róla, nem is igen funkcionált, azt viszont egy okmányból tudom, hogy tagja volt a párttitkár és a szakszervezeti titkár is. A Bizottság lelke Szakáts Miklós volt, ez a furcsa, ellentmondásos ember, akiről még lesz szó, a leghangosabb a Bizottságban pedig Ajtay Andor. Ajtay a színpadon kívül mindenütt bottal járt, esetleg, ha a szerep megengedte, a színpadon is. A színház társalgójában szokás szerint a falon lógott egy szovjet tárgyú fényképekkel teli, beüvegezett tabló. Ajtay Bandi ezt botjával leszaggatta, és rátiport, miközben azt ordította: »Ezt én téptem le, Ajtay Andor, mindenki tudja meg!« Nálam az igazgatói irodában nemigen célzott senki ilyenféle témákra.
A Szabad Kossuth Rádió jelentkezése után feldúltan rohant be igazgatói szobámba Szakáts Miklós, és ezt kiabálta: »Hát ezért csináltuk mindezt, hogy megint a Major és megint a Gobbi?« Aztán elviharzott.”
„Levettük a csillagot is (a vörös csillagot) a színház homlokzatáról. Akkoriban vezető intézményeken, gyárakon, középületeken neon pálmákból formált vörös csillag volt mindenfelé. Levétele indulatomból fakadt. Bejött ugyanis hozzám a színpadmester, kérve, igazgató elvtárs nem kellene-e nekünk is levennünk a vörös csillagot? »Nem« – Mondtam, de ebben a pillanatban belépett a titkárnőm, és közölte a Honvédelmi Minisztérium üzenetét, vegyük le a csillagot, »ne ingereljük a népet«. Nekem eszembe jutott a Čapek Fiaim előadását követő jelenet, amikor ugyanez a telefonáló tábornok minősített defetistának a darabbal együtt. »Hát akkor vegyük le!« – mondtam.”

Magyar Bálint: Bukásra ítélt siker. A Vígszínház élén 1955–1958, Bp., Mundus, 2004, 112–113. – Törzsgyűjtemény 

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr3611833731

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása