1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 8. rész

2016. október 31. 08:12 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 31., Bakó Márta, Joó László, Egri István, Gábor Miklós

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Bakó Márta (Bp., 1920–Bp., 2013) színésznő 1946–47-ben a Vígszínházban játszott, majd évekig nem kapott szerződést. 1951-ben kitelepítették. 1954-ben játszott először a József Attila Színházban. 1955-ben a kecskeméti Katona József Színházhoz szerződött, majd 1956 óta a József Attila Színház – 2006-tól örökös – tagja.

Forrás: Bakó Márta-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár 

bako_marta19561031.jpgBakó Márta (Ilonka) és Inke László (Kultúrházigazgató) A nyulak a ruhatárban című játékfilmben, 1971-ben. Réger Endre felv. – OSZK Fényképtár

1956. okt. 31., József Attila Színház

„A mi társulati ülésünket a klub emeleti nagytermében tartottuk meg. Megválasztottuk a forradalmi bizottságot. Igazgatónk, Fodor Imre számolt azzal, hogy leváltják. De a társulat egyhangúan [sic!] kérte őt és vezetőtársait, maradjanak a helyükön változatlanul. Elénekeltük a Himnuszt és a társulati ülés véget ért.
Sor került a káderlapok kiosztására. Itt volt a pillanat, hogy megtudhattuk, milyen minősítést adtak le rólunk a felsőbb szerveknek, sokan váltak egymás ellenségeivé, ha nevüket megtalálták káderlapjaikon hátrányos információk, rossz minősítések forrásaként. Én különösen tarthattam attól, hogy hivatalos minősítésem nem lesz hízelgő. Gyorsan átfutottam és elkeseredtem. Olyan, engem magasra értékelő írást tartottam a kezemben, hogy csak sajnálhattam, hogy ez már soha nem fog szerepelni a hivatalos iratok között és ezentúl nem olvashatja senki! Ugyanakkor egy mulatságos, az akkori napokra jellemző beszélgetés zajlott le lövedékektől megsérült színházunkban: Igazgatónk kétségbeesetten nézett körül és tanácstalanul felsóhajtott: – Mi lesz velünk? Mi lesz velünk? – Az ugyancsak ott tartózkodó színpadmesterünk erre az igazgatót bátorítva megszólalt: – Hát mi lenne, Fodor elvtárs? Csak a falat kell áttörni és megvan a főbejárat! – Ugyanis a Váci útról nyíló széles lépcsős bejárat akkor még nem a színházba, hanem a kerületi Pártbizottságba vezetett!”

Bakó Márta: Rosszkor születtünk, Bp., Textúra 1991, 264. o. – Törzsgyűjtemény 

----

Joó László (Bp., 1918–Bp., 2012): színész, színházigazgató 1955–56-ban a Pécsi Nemzeti, illetve a József Attila Színház tagja volt.

Forrás: Joó László-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár 

koszegi_szabadsaghegy_nemzetikonyvtar.jpgKőszegi Gyula (Péter), Ambrus Edit (Zsuzsa), Joó László (András) és Gobbi Hilda (Mama) Gáli József Szabadsághegy című színművében. Rendezte: Benedek Árpád. Bemutató: József Attila Színház, 1956. okt. 6. – OSZK Színháztörténeti Tár Album 95 8 

1956. okt. 31., József Attila Színház

„Az emlékezetes októberi napokban a társulat a forradalmi bizottság vezetőjévé választott. Ugyancsak kapkodták a fejüket az első mondataim után.
– Köszönöm a bizalmatokat! Elöljáróban az lenne a javaslatom, hogy amikor innen hazamentek, nézzetek körül a pincétekben, és ürítsetek ki egy alkalmas helyet, ahova majd lemehettek. Mert az a nagyhatalom, amelyik körülveszi a várost a hadseregével, nem ereszt ki a markából bennünket. Még valamit. Ne keressetek vétkest! Nem alkalmas erre az idő. A jó színész pedig ezután is fontos lesz minden színház számára.
Amikor az események fordulatot vettek, Fodor Imre behívatott:
– Szeretném neked megköszönni azt a helytállást, melyet a nehéz napokban tanúsítottál. Ilyen emberre van most szükségünk. Azonnal lépj be a pártba!
– Rossz emberismerő vagy, Imre! Hogy egyeztethető ez össze az én jellememmel?
– Akkor viszont nem tudok ilyen magas fizetést, ilyen kitűnő szerepeket számodra biztosítani.”

Joó László: Burokban születtem, Érd, Pro Conduco, 2010, 85. – Törzsgyűjtemény 

----

Egri István (Bp., 1905–Bp., 1980) színész, rendező 1956-tól a Petőfi Színház főrendezője, majd igazgatója volt.

Forrás: Egri István-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár 

egri_istvan_nemzetikonyvtar.jpgEgri István 1957-ben. Ismeretlen fényképész felvétele. OSZK Színháztörténeti Tár, jelzet: SZT KA 5060/1

1956. okt. 31., Petőfi Színház

„Nem vagyok történész, politikus – hála istennek –, nem feladatom az események elemzése. Arról számolok be, ami színházunkban történt. Szendrő Ferenc igazgatóval jó egyetértésben dolgoztunk e rövid pár hónap alatt. Együtt állítottuk össze a műsort, felismerve, hogy az októbert megelőző enyhülés, a több szabadságért folytatott harc lehetővé teszi az adminisztratív irányítás béklyóiból való kitörést. A színház kötetlenebb, értékesebb programmal indulhat új célja felé. Október végén egy társulati ülésen a színház minden dolgozója – több mint kétszáz ember – egyhangúan [sic!] megválasztott igazgatónak. Ez a spontán, szabad elhatározás egyszerűen csak annyit közölt másokkal és velem, hogy a súlyos, veszedelmes időkben is igyekeztem ember maradni – így gondolkodni, így cselekedni.
Tisztán láttam, hogy ebben a helyzetben a jelenlévő és fenyegető túlkapásokat, sértődött, elnyomott színészek kórista lázadását – a felém kifejezett bizalomból – csak én állíthatom meg. Ezért vállaltam. Nem is történt semmiféle incidens színházunkban. Dolgoztunk. Mindig is azt tartottam, történjék bármi, dolgozni kell. Dolgozni jó. Nem viselem érdemként, mindössze tudomásul veszem: színészetünk történetében én vagyok az egyetlen, akit megválasztottak igazgatónak.”

Egri István: Színház egy életen át, Bp., Múzsák, 1990, 218. – Törzsgyűjtemény 

----

Gábor Miklós (Zalaegerszeg, 1919–Bp., 1998) színész 1954 és 1975 között volt a Madách Színház tagja.

Forrás: Gábor Miklós-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár 

gabor_miklos19561031_nemzetikonyvtar.jpgGábor Miklós mint Bernhardi professzor Atrhur Schnitzler A Bernhardi-ügy című színművében. Bemutató: Vígszínház, 1991. febr. 8., Ismeretlen fényképész felvétele. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz.: 774/2005 

1956. okt. 31., Madách Színház

„A műszakiak az elnökség részére a színpad és az első sor közé sietve elhelyeztek egy hosszú asztalt, és nemzetiszínű terítővel takarták le, Horvai Pista meg Urai és Greguss bevonultak, helyet foglaltak az asztal mögött, Horvai felszólította a jelenlévőket, hogy felállással adózzunk az elesett hősök emlékének, majd amikor ez megtörtént, bejelentette, hogy Szabó Sándor, a Szövetség küldötte kíván szólni, ekkor azonban, még mielőtt Szabó kinyithatta volna száját, a széksorok közt, valóban ott, ahol bejelentette, hogy majd szólni fog, felugrott Tamtara Jóska, és felhevülten, a csúcsokon, hirdetni kezdett: – Nagyon csodálom, hogy két olyan művész, mint Urai és Greguss leülnek egy olyan emberrel egy asztalhoz, mint Horvai István! – Aztán már nem értettem pontosan, mit beszél, valami olyasmit mondott, hogy Horvai meggyalázza a hősök emlékét, és valamit valami »könnyekig megható gyönyörűségről«, aztán felugrott L. L.. ő is ordítani kezdett, őt követte B. Zoltán, egy igazán derék fiú, aztán Szegedi-Szabó és egypár olyan jelenlévő, talán segédszínészek, akiket látásból se nagyon ismertem. – Ki vele! – ordítottak szegény Horvai Pistára –, ki azokkal, akik vele tartottak, jól tudják, kik azok, ki a moszkovitákkal! – Láttam, Horvai feláll, valamit mond, de szava elveszett az üvöltözésben, aztán láttam, hogy – arcán egy sértett gyerek fájdalmával – kimegy a nézőtérről az oldalsó kijáraton, hátam mögött pedig felemelkedett Sarkadi Imre, akkor a színház dramaturgja, és csendben elindult a nézőtér lejtősen emelkedő, nesztelen szőnyegpadlóján a páholyok alatti sötétbe, a hátsó kijárat felé. – Menjek én is? – kérdeztem agresszíven, L. L.: – két székkel odébb, rám se nézve – Mindenki! – üvöltötte, felálltam, és mentem hát én is. Az utolsó, amit láttam, a fővilágosító, pártvezetőségi tagunk szűkölő tekintete volt, amely sunyítva követett egy darabig.”

Gábor Miklós: Sánta szabadság, Bp., Magvető, 1997, 303–304. – Törzsgyűjtemény 

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr311839721

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.