Néhány évvel ezelőtt Rudolf Péternek előadás közben, a színpadon gratuláltak színésztársai fia születésének napján úgy, hogy a nézők ebből mit sem vettek észre. Hogy mindez miként zajlott, arról Molnár Zsuzsannának mesél a színművész. A beszélgetés apropóját az adta, hogy KönyvTÁRlat című irodalmi-kultúrtörténeti programsorozatunk márciusi vendége Rudolf Péter volt, aki az est hívószavához, a játékhoz kapcsolódva a színészi játék sajátosságairól, specifikumairól beszélt.

A játékra és a színészetre gondolva egyből az jutott eszembe, hogy a magyar nyelvben játékként tekintünk a színészek munkájára: úgy fogalmazunk, hogy a színész játszik. Mennyiben játék az, amit a színpadon, a filmvásznon látunk?

Ebben a félévben egy rövidke kurzust tartottam a Színház- és Filmművészeti egyetem egyik színész osztályának, ami arra kényszerít, hogy végiggondoljam a szakmámhoz fűződő viszonyomat, valamint a mögöttem álló négy évtizedet. Az első találkozáskor azzal az egyszerű gondolattal indítottam, hogy bár a munkánk során folyamatosan ölre menő csatákat vívunk, megszállottként keressük a pontosságot, és mindebbe szüntelenül minden idegszálunk belefeszül, de a lényeget tekintve a színészet mégiscsak játék. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy játszhatok színpadon, filmeket készíthetek, Rejtőt és Dosztojevszkijt olvashatok fel, mert ez a játék mégiscsak arról szól, hogy kik vagyunk, és hogy miként találjuk meg a helyünket a földön. Mindennek látszólag nincs racionális hozadéka, azonban ha kiiktatnánk a művészeteket a világból, szürkévé, sivárrá, értelmetlenné válna az emberi lét.

Országos Széchényi Könyvtár

oszk_most Rudolf Péter Könyvtárlat

Csatát említ, nekem azonban a felhőtlenség is eszembe jut a színészi játék kapcsán. Nézőként legalábbis sokszor látjuk a színészeket könnyednek, felhőtlennek, pedig biztos rengeteg munka van abban, hogy ilyennek tűnjön a színpadi munka…

Szinte a kérdésben a válasz: az tud könnyed lenni, aki megdolgozott érte. A kívülálló édes félreértése, hogy egy operett vagy vígjáték együtt jár a könnyedséggel. Természetesen nem a munkafolyamat hangulatáról beszélek, mert a próbafolyamat során a legsúlyosabb kérdésekről is lehet emberi hangon beszélni. Azt is el kell árulnom azonban, hogy nem feltétlenül a jó hangulatú próbafolyamatnak van sikeres eredménye, ennél összetettebb a helyzet: számos paramétere van annak, hogy egy darab jól működik-e vagy sem. Azt azonban kijelenthetem, hogy például egy vígjáték esetében az olvasópróba nagy röhögéseit követően kínkeserves munka következik, hogy a kedélyt fenn tudjuk tartani önmagunkban, majd ez az előadásokra is meg tudjon maradni, hogy amikor a nézők beülnek a színházba, ugyanúgy hasson rájuk a darab, ahogy ránk hatott az elején.

Milyen eszközök állnak egy színész rendelkezésére ahhoz, hogy ezt a könnyedséget meg tudja ragadni?

A humornak matematikája van, ritmusra bontható. Hadd hozzak egy példát az Üvegtigrisből: szállóigévé vált egy mondat a filmből, az „easy rider, öcsém”, mely a Csuja Imre által megformált karakter, Csoki révén lett közkedvelt. Nélküle, az ő személyisége nélkül ez másként szólna. De sok ember ágyazott meg ennek a pillanatnak. Köszönhető többek között az írónak, Bús Gábor Olivérnek, aki kitalált egy figurát, egy Amerika-mániás fickót, aki olyan helyen él, ahol még a környező városokba is nehéz eljutni, nemhogy egyszer bejárni a 66-os utat. Önmagában tehát ennek a közép-európai esélytelenségnek a találkozása a babettás Csoki karakterével váltja ki a humort. Ehhez azonban kellett a kellékes is, aki szellemesen lángokat festett a pár köbcentis motorra, kellett a hangmérnök, aki a megfelelő ritmusban húzta meg az adott hangot és kellett a vágó, aki jól illeszetette a pillanatot az egészhez.

Egy olyan példát hozott, amely azt mutatja meg, hogy a nézők szórakoztatására miként áll össze egy karakter, egy jelenet. Ismerünk azonban olyan történeteket is, amelyek arról számolnak be, hogy a színészek olykor egymást szórakoztatják a színpadon, elkerülve azt, hogy a nézők ebből bármit észrevegyenek…

Ezzel kapcsolatban nem egy vicces, hanem egy lírai emléket idézek fel. A fiam egy olyan nap délutánján született, amikor este előadásom volt, az Ahogy tetszik című darabot játszottuk, melyben Próbakő szerepét alakítottam. Próbakőnek van egy kis éneke a második felvonásban, mely így kezdődik: „Ó édes Olivér, ó drága Olivér…” A történethez tudni kell, hogy a fiamat Olivérnek hívják, amit a társulat természetesen tudott. Az én drága kollégáim beosontak a színpadra, megbújtak a térben, és amikor a dalhoz értem egyszer csak megszólalt egy kórus a fiam születésének ünneplésére. A nézők valószínűleg nem nagyon értették, hogy Próbakő vidám dala közben miért lett könnyfátyolos a szemem, de természetesen meghatódtam ettől a gesztustól. Úgy gondolom, hogy ilyen esetben egy vígjátékba ez belefér.