1929. október 29-én arról számoltak be az újságok, hogy Osvát Ernő előző este, néhány perccel leánya halála után szíven lőtte magát és meghalt. A tragikus sorsú irodalomkritikust, írót a nagyközönség ma is elsősorban a XX. század meghatározó irodalmi folyóirata, a Nyugat szerkesztőjeként ismeri. E tisztségéhez kapcsolódva 2019 szeptemberében kétkötetes, igényes kiadású és rendkívül adatgazdag kiadvány jelent meg a Gondolat Kiadó és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiadásában, Nemeskéri Erika és Kosztolánczy Tibor irodalomtörténészek szerkesztésében, Tessék színt vallani – Osvát Ernő szerkesztői levelezése címmel. A közel 1700 oldalas, számos rövidebb, tematikus tanulmánnyal és különböző mutatókkal (például hazai és külföldi személyek és műveik, kávéházak, levélpapír- és borítékfejlécek jegyzékeivel) ellátott levelezésgyűjteményt október 11-én mutatták be a szerkesztők – Fráter Zoltán irodalomtörténész közreműködésével – az őszi Margó Irodalmi Fesztivál- és Könyvvásáron. Az évforduló és a kötet megjelenése kapcsán kérdeztem a két szerkesztőt, akikkel évek óta ismerjük egymást, ezért itt is megtartottuk a tegeződést.

A nagyközönségnek, Osvát Ernő nevét hallva, először minden bizonnyal a Nyugat jut eszébe, de az életéről, a személyiségéről valószínűleg jóval kevesebben és kevesebbet tudnak. Hogyan lehetne pár mondatban bemutatni a neves szerkesztőt és irodalmárt?

NE: Osvát Ernő – feltehetőleg családi ösztönzésre – először jogásznak tanult, majd a fővárosba kerülve tudatosan készült a kritikusi-szerkesztői pályára. A budapesti és a fontosabb vidéki lapokat olvasva kereste és számon tartotta az ígéretesnek látszó szerzőket, élete fő műve valóban a Nyugat folyóirat lett. Tekintélyes irodalmárként sem restellte, hogy a fiatal írókat személyesen felkeresse, és hogy „összes írásaikat” elkérje. Magánéletét kitöltötte ez a munka, ugyanakkor a családi élete megsínylette szenvedélyes terveit. Természetesen, mint minden szerkesztőnek, neki is megvoltak a maga elfogultságai, azonban ő a Nyugatot mindenekelőtt közintézménynek tekintette, és egyfajta morális vállalás jegyében megpróbálta kivonni az irodalompolitika befolyási övezetéből.

Osvát Ernő a Múzeumkertben. Török Sophie fényképe, 1923 – Kézirattár

A kötetben közölt levelek alapján milyen személyiség bontakozik ki az olvasó előtt? Mennyiben módosíthatja a levélválogatás a korszakkal foglalkozó szakemberek és a korszak iránt érdeklődő nagyközönség számára eddig ismert képet?

KT: A levelekből számomra egy tudatos, konok szerkesztő alakja rajzolódott ki, aki tudja, hogy mit akar, és aki terveinek valóra váltásához megkeresi az alkalmas embereket. Ugyanakkor a levelekből Osvát kudarcai is kiolvashatók: fiatalkorának egyik nagy felismerése, hogy habitusánál fogva búcsút kell mondania az újságírói-kritikusi pályának, mert nem tudja összefogni a gondolatait és képtelen időre befejezni a cikkeket. Ezt a konfliktust a pályatársai, például Füst Milán, Elek Artúr, Fenyő Miksa vagy Kuncz Aladár is jól látták, maga a döntés például Földi Mihály Csillagok felé című, Osvátról szóló – a szakma által valahogy mindig mellőzött – kulcsregényében is központi helyet kap.

A kötet – ahogy az alcím is jelzi – Osvát szerkesztői levelezését gyűjti egybe. Természetesen legnagyobbrészt, de mégsem kizárólag az általa vagy neki szóló levelek kerültek be a válogatásba. Kiktől származó, kiknek szóló és milyen témájú levelek olvashatók a két kötetben? Milyen közgyűjteményekből valók az írások?

KT: A könyv mindenekelőtt az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzött Osvát Ernő-levelezéshagyatékra épül. Ám számos, Osvátnak szóló levél – főként a halála után – másokhoz került, a megmaradtakat az MTA Kézirattárában és a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében azonosítottuk, de például a szegedi Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár Helyismereti Gyűjteményében is találtunk Osváttól érkező üzeneteket. Vagyis a levélírást Osvát sem kerülhette el teljesen, az általa megfogalmazott rendelkezéseket gyakran Havas Irén, „a kisasszony” néven emlegetett Nyugat-titkárnő írta vagy gépelte le. Természetesen Ignotus, Fenyő Miksa, Hatvany Lajos, Babits Mihály és Gellért Oszkár is levelezett a szerzőkkel – mindez azonban az ő szerkesztői életműveik része, tőlük (az Osvátnak írtakon és az Osváttal közösen jegyzetteken kívül) csak azon üzeneteket adtuk közre, amelyek az Osvát-hagyatékban maradtak fenn.

Egy közösen szerkesztett kötetnél nagyon fontos a munkamegosztás. Melyek voltak a szerkesztés főbb elvei, hogyan alakultak ki a főbb szempontok?

NE: A majdnem 1500 levél eltérő kézírásainak megfejtése rendkívül időigényes munka volt. Ezután következett a levelek begépelése, majd a szövegek ellenőrzése, a „rejtélyes” utalások föltárása és jegyzetelése. Mindegyik munkafázisban együttműködtünk. Természetesen a közlési elvek szempontjait már a legelején kidolgoztuk, hogy azonos módon kezeljük a levéltömeget.

Tessék színt vallani – Osvát Ernő szerkesztői levelezése I–II. Sajtó alá rendezte és a kísérő tanulmányokat írta Kosztolánczy Tibor és Nemeskéri Erika, Budapest, Gondolat Kiadó – Országos Széchényi Könyvtár, 2019.

Milyen hangvételűek a közzétett levelek? Milyen kapcsolatrendszer rajzolódik ki az olvasásukkor?

NE: A fennmaradt levelek egészen széles kapcsolatrendszerről tanúskodnak, amely behálózza az egész Kárpát-medencét. Mindemellett a külföldön tartózkodó írók, kritikusok, képzőművészek küldeményei is rendszeresen megérkeztek. A levelek hangneme egészen változatos: a mélységes tisztelet (nem mindig őszinte) megnyilvánulásaitól a túlzó közvetlenségig számtalan árnyalatot vonultatnak fel.

Van-e valamilyen szempontból kiemelkedően fontos levél vagy levélrészlet; akár a Nyugathoz, akár a korszak neves, a mai nagyközönség által is jól ismert íróihoz kapcsolódó olyan újdonság, amely jelentősen befolyásolhatja az eddigi ismereteinket, vagy olyan adat, amely új megvilágításba helyezhet eseményeket, új szempontokat vethet fel?

KT: Talán Ignotus – Osvát számára – a szerkesztőségben hagyott több tucat feljegyzését emelném ki. Ezekből a sietős, célratörő üzenetekből is szembeötlő, hogy Osvát gyakran kikérte Ignotus véleményét a politikai-közéleti cikkekkel kapcsolatban, de még a főszerkesztő véleményét sem mindig respektálta. Másfelől ezek a rövid levelek azért is érdekesek, mert a szerkesztőség mindennapi működését mutatják be: az időhiányt, az anyagtorlódást, a lapszámok felépülését. 

Melyik lenne az a levél, amelyet elsőként ajánlanátok elolvasásra az érdeklődőknek? És mi lenne a választás oka?

KT: Osvát Babits Mihálynak szóló késői leveleit emelném ki. Osvát mindig olyan levelet írt, amilyet az ügy jelentősége megkívánt. A húszas évek második felében a Babitsnak írott levelek meghosszabbodnak, Osvát – olykor Gellért Oszkárral konzultálva – óvatosan, körültekintőbben fogalmaz, hiszen a szerkesztőtárs Babitshoz való viszonya egyre kényelmetlenebbé válik. Ugyanakkor e levelek szintaktikai bonyolultságuk ellenére is világos felépítésűek – ha az ember jól azonosítja a központozási jeleket. Nekem nagyon tetszenek ezek a „rémesen tömör” stiláris mutatványok, még akkor is, ha Osvátnak az érvelésben sokszor nincs igaza, olykor pedig manipulatív szándékok is kitapinthatók a szavak mögött.

NE: Megrendítő Osvát Ernő búcsúlevele, amelyet Elek Artúrnak, hűséges barátjának írt. A bevezetésében olvashatjuk: „Artúr, hálámat, mint mindig, most is csak kérésekben tudom kifejezni: Ön sohasem tagadott meg nekem semmit, hadd éljek még egyszer vissza a barátságával.” Osvát utolsó óráiban is a Nyugat lehetséges sorsáról rendelkezett, fiatal írókat ajánlott Elek figyelmébe, s kérte, hogy elkészített búcsúajándékait juttassa el legjobb barátainak. Rábízta maradék könyvtárának eladását és a szobájában található kéziratok elégetését. Elek Artúr nemcsak Osvát búcsúlevelét őrizte meg, de az Osvát szobájában megtalált szerkesztői dokumentumokat is, mert – miként Reichard Piroskának kifejtette – szerinte a levél, amelyet az ember megír, nemcsak azé, akinek írta, hanem az írójáé, sőt bizonyos esetekben a „közé” is. A levelek végül Osvát halála után ötven évvel – kalandos úton – kerültek a Széchényi Könyvtár Kézirattárába.

Tóth Árpád, Beck Ö. Fülöp, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Osvát Ernő, Gellért Oszkár a budapesti Múzeumkertben, 1923. május 30. Török Sophie fényképe – Kézirattár

Végezetül egy kicsit személyesebb kérdés. Megváltozott-e, módosult-e a munka végére a korábban róla bennetek élő kép, és ha igen, hogyan? Vagyis számotokra (most) kicsoda Osvát Ernő (akár irodalomtörténeti jelentőségét, akár szerkesztői munkásságát, akár személyes kapcsolatait és személyiségét tekintve)?

NE: A levelekben egyszerre találkozunk Osvát nagyszerűségével és nemtörődömségével. A neki címzett levelekből érezhető szuggesztív egyéniségének lenyomata, ami egyszerre teremtett számára barátokat és ellenségeket. 

KT: Számomra az irodalmi dokumentumokban mindig az az egyik legérdekesebb dolog, ha kikövetkeztethető, hogy a másik ember mivel tölti ki a mindennapjait. Osvátot amolyan kávéházi, beszélgetős irodalmárnak szokták beállítani. Igen, sokat járt kávéházba, kártyaklubba, és sok adósságot is csinált, de mellette rengeteget dolgozott. A Nyugat számára írandó regényekről például már az előző évben határozott elképzelései voltak. Hónapokra előre átgondolta az egyes lapszámok fő témáit, megkereste az adott kérdésekben járatos szerzőket, felkérte és biztatta őket, majd gyakran megvitatta velük a gondolatmenetet. Évfordulókat, jubileumokat lajstromozott, ügyeket intézett, nyomdába járt, korrektúrázott, a fogadóórákra jöttek a reménybeli szerzők, közben már a következő hónapok cikkeiről konzultált. Ám volt itt egy fontos distinkció: abba, hogy Ady Endre, vagy az általa felfedezett nagy tehetségek, Kosztolányi Dezső, Kaffka Margit, Babits Mihály, Tersánszky Józsi Jenő, Móricz Zsigmond, mit és hogyan írnak, csak ritkán szólt bele.

Nagyon köszönöm a beszélgetést!

Az interjút készítette: Dede Franciska