Augusztus 29-ét nemcsak a későbbi történelmi emlékezet, hanem már a 16. század közepén maga I. Szülejmán szultán is a saját, a korabeli keresztények pedig a törökök szerencsenapjának tartották. A Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom közötti konfliktusokban ezen a napon rendre az oszmánok könyvelhettek el maguknak katonailag hosszú távú stratégiai sikert, ami értelemszerűen a magyar fél számára mindig súlyos kudarcot jelentett. Sorozatunk első részében a Magyarország kulcsának tekintett végvár, Nándorfehérvár 1521-es elvesztését mutatjuk be.

A vár

A 15. század első felétől a Magyar Királyság az Oszmán Birodalommal szemben tartós védelemre rendezkedett be, ennek keretében épült ki az ország déli határán húzódó végvárrendszer. A védvonal legerősebb vára egyértelműen Nándorfehérvár volt. A többnyire szerbek lakta várost és a várat az ostrom után majdnem egy évszázaddal később Istvánffy Miklós a következőképpen írta le:

A vár azonban nemcsak impozáns méretével és erős védműveivel emelkedett ki a határszakasz erősségei közül, hanem puszta elhelyezkedése is stratégiai jelentőségű volt. Nándorfehérvár ugyanis a konstantinápolyi-budai hadiúton feküdt, így mindaddig, amíg magyar kézen maradt, igen kockázatos volt a török főseregnek a Magyar Királyság belsejébe hadmozdulatokat végeznie.
Jelentősége ellenére Nándorfehérvár nem ideális helyzetben várta a közelgő ostromot, és ez különösen a végvár vezetésre vonatkozik. A vár élén a két nándorfehérvári bán állt. Az egyik, Török Bálint, aki helyett a tényleges teendőkkel gyámjai, a két szabácsi bán, Sulyok István és Sulyok Imre foglalkoztak. A másik bán, az idős Héderváry Ferenc az udvartól jelentős összegeket követelt a vár fenntartási költségeire, de közben Török Bálintnak is mintegy 40 ezer forinttal tartozott a kincstár. Mikor nyilvánvalóvá vált a török támadás, az udvar először a saját hatáskörébe akarta venni a védekezést, de miután a Sulyok testvérek ezt határozottan visszautasították, a király katonákat és hadfelszerelést kívánt küldeni a várba. A kortárs Zay Ferenc szerint Sulyok István a királyi tanácsban a felvetésre ezt válaszolta:

A gyámok attól tartottak – hozzátehetjük, hogy nem alaptalanul –, hogy ha királyi katonákat engednek be Nándorfehérvárra, soha nem tudják majd behajtani Török Bálint követeléseit, hiszen a kincstárnak nyilvánvalóan nem állt rendelkezésére ekkora összeg. Végül csupán abba egyezett bele Sulyok, hogy az udvar hadfelszerelésekkel erősítse meg a várat.
A másik súlyos problémát a korszakban az ország védelmére szánt pénz hiánya jelentette, ami leginkább a zsoldfizetés elmaradásában érhető tetten. A helyzet a Nándorfehérvár mellett állomásozó, és hadászati szempontból különösen fontos szerepet betöltő naszádosok sorsán mérhető le ez a legjobban. A katonák többször feljöttek Budára, hogy jogos bérüket kérjék a kincstártól. Az emlékiratában számos szóbeszédet és összeesküvés-elméletet megörökítő kortárs, Szerémi György udvari káplán a következőket írja:

Még ha nem is pontosan úgy történt a dolog, mint ahogy Szerémi papírra vetette, más források is megerősítik, hogy a hajdan félelmetes naszádos flotta 1521-ben a zsoldfizetés elmaradása miatt gyakorlatilag szétszéledt.
A harmadik dolog, ami gyakorlatilag megpecsételte Nándorfehérvár sorsát, a felmentő sereg hiánya volt. Egy-egy erősség ugyanis önmagában nem tudott kiállni hosszabb ostromot, szükség volt arra, hogy az ostromlókat környékbeli mozgó hadsereg fenyegesse. A török támadás előestéjén viszont Nándorfehérvár gyakorlatilag hátország nélkül várta az ostromot. Felmentése csak a nagy távolságban lévő és lassan mozgó királyi seregek feladata lett volna, amely képtelen volt idejében segítséget vinni a szorongatott várnak.
Az 1521-es év nyarán tehát ilyen körülmények között kellett a vár kapitányainak szembenézniük a hatalmas török sereg ostromával. A védelmet tapasztalt katonák, a bánok helyettesei, Oláh Balázs és Móré Mihály vezették. Körülbelül 700 katona felett parancsoltak és számíthattak a város szerb polgárainak egy részére is.

A hadjárat első szakasza

Miután I. Szülejmán (1520–1566) szultán úgy döntött, hogy a birodalom nyugat felé terjeszkedik tovább, vezetésével a mintegy 50 ezer főnyire becsült szultáni sereg 1521. május 18-án indult el Konstantinápolyból.

Nicolaus de Clerck I. Szulejmán szultán mellképe. Rézmetszet. In. Hieronymus Oertel: De Chronycke van Hungarien..., Amsterdam, Jan Eversten, Cloppenburch, 1619. – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

A sereget két részre osztották, és Piri Mehmed az anatóliai csapatokkal körülzárta Nándorfehérvárt, Ahmed ezalatt a ruméliai csapatokkal Szabács ellen vonult.
Szabácsot csupán néhány száz magyar és szerb katona védte Logosi Simon és Torma András vezetésével. A ruméliai csapatok június 20-án zárták körül a várat, és néhány nap alatt sikerült a védőket a belső várba szorítaniuk. A szorongatott keresztény katonák egy része a Száván el tudott menekülni, a kapitányok viszont a legelszántabbakkal együtt halálukig kitartottak. Július 7-én, az utolsó általános roham során a még életben maradt védők mind egy szálig elestek.
Szülejmán éppen a vár elestekor érkezett Szabács alá, és a szultán parancsára tüstént hozzáláttak hidat verni a Száván, hogy azon keresztül Magyarország Száván túli területeire támadhassanak. Ezzel egyidőben a szultán Piri Mehmedet arra utasította, hogy hagyjon fel Nándorfehérvár még éppen csak megkezdett ostromával – a vár lövetése július 9-én kezdődött meg – és csatlakozzon a Szabácsnál állomásozó ruméliai seregtesthez.
Mehmed ehelyett Hüszrev béget a közeli Zimony elfoglalására küldte, tudta ugyanis, hogy Nándorfehérvár élelmezése azon keresztül történik. A vár gyenge ellenállás után július 12-én megadta magát. Július 19-én a Száva erős áramlása oly mértékben megrongálta a törökök által épített cölöphidat, hogy csak nyolc nappal később lehetett használható állapotba hozni, ami jelentős csúszást jelentett a hadjáratban. Szülejmán ekkor dönthette el, hogy a hadjárat végcélja Nándorfehérvár elfoglalása lesz.

Az ostrom

Mehmed időközben jócskán megnövekedett hadereje július 23-án kezdte ágyúzni a falakat, de az ostrom kezdetétől még a következő napokig is csak annyit értek el, hogy a blokád miatt a védők a tartalékuk zömét felélték. Szülejmán a ruméliaiakkal csak július 31-én táborozott le a Zimony felőli oldalon, ezzel pedig a várat teljesen körülzárták.
A török flotta uralta a Dunát és a Szávát, így pedig vízi úton sem lehetett utánpótlást szállítani a szorongatott várba. II. Lajos király személyesen szállt táborba, hogy felmentse a várat, ám még akkor is csak pár száz katona volt vele, amikor már javában zajlott az ostrom.
A kilátástalan helyzet ellenére a nándorfehérváriak az ostrom kezdetétől derekasan helytálltak. Még a szultán megérkezése előtti napokban kitörésekkel zaklatták a török tüzéreket, és sokat le is vágtak közülük. A szisztematikus ostrom csupán augusztus 1-én kezdődött, amikor lezajlott az első részleges roham a falak ellen, amely a törökök kudarcával végződött. Ez másnap megismétlődött, ezért a törökök beszüntették a rohamokat és inkább a falak ágyúzására koncentráltak a következő napokban.  A várban ekkor már súlyosan leapadtak a készletek, és a védők lóhúson éltek. Különösen hátrányos volt a védők számára, hogy nem rendelkeztek ágyúkkal, azokat ugyanis Szapolyai János 1515-ben magával vitte, és a törökökkel vívott vereséggel végződött Zsarnó melletti csatában elvesztette. Jól mutatja a korabeli viszonyokat, hogy az ágyúkat még hat évvel később sem pótolták.

Johann Sibmacher: Nándorfehérvár 1521-es ostroma. Rézkarc, [Nürnberg], [Johann Sibmacher], [1602]. In. Ortelius Hieronymus: Chronologia; Ortelius redivivus; Türckische und ungarische Chronica.  A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

A többnapos ágyúzás után augusztus 8-án úgy ítélte meg a török hadvezetés, hogy érdemes egy általános rohammal próbálkoznia, ami váratlan sikert hozott a törököknek, a védők ugyanis nem tudták sokáig feltartóztatni őket. A várkapitányok a megmaradt katonákkal és a harcolni kész és képes polgársággal együtt a város felgyújtása után visszavonultak a fellegvárba. A törökök nyomban felállították az ágyúikat a város három pontján és nekiláttak a fellegvár falainak töretéséhez. Mindeközben – ahogy Istvánffy is írja – Oláh Balázs és egy másik parancsnok, Both János igyekezett lelket önteni a megmaradt védőkbe:

A török aknászok eközben a Kölestorony alá járatot ástak, és sikerült is felrobbantaniuk. A védők szerencséjére a torony törmelékei megnehezítették a törökök várba való bejutását. Hiába azonban a védők hősiessége, mivel felmentő seregre nem számíthattak, és a fellegvárban már elviselhetetlen volt a helyzet, továbbá az egyik vicebán, Móré át is szökött az ellenséghez, a parancsnokok augusztus 28-án tárgyalni kezdtek a vár feladásáról. A megegyezés szerint a várat augusztus 29-én, hatvanhat napig tartó ostrom után átadták Szülejmánnak. Több forrás szerint a törökök a védőket lemészárolták, miután azok a nekik felajánlott átállást, illetve az iszlám hitre való áttérést visszautasították. Ennek azonban ellentmond, hogy a védelemben részt vevő több személlyel is lehet találkozni későbbi okleveles forrásokban. Akárhogyan is történt, a vár védőinek hősiessége vitán felül áll, hiszen kilátástalan helyzetben a végsőkig ellenálltak a török rohamoknak. Nándorfehérvár eleste nem az ő bátorságukon és kitartásukon múlt.

Következmények

A szultán szeptember 15-én Nándorfehérvárott egy ezerfős helyőrséget hagyva visszaindult Isztambulba. Török részről a hadjárat sikeres volt, a déli végvárvonal legfontosabb várát ugyanis sikerült a hatalmukba keríteniük. II. Lajos magyar király elkésetten mozgósított serege Mohácsig jutott, de a katonák közt kitört járvány folytán csakhamar szétoszlott, és meg sem kísérelte Nándorfehérvár és Szabács visszafoglalását. A kár magyar szempontból felmérhetetlen volt. Egyrészt ettől a naptól kezdve Nándorfehérvár már folyamatosan a magyar területeket fenyegette, másrészt a vár elvesztésével egy óriási lyuk keletkezett a déli védelmi vonalon. A kiesett erősség szerepét Pétervárad volt hivatott betölteni, de Nándorfehérvárat helyettesíteni nem lehetett. Nándorfehérvár elvesztése 1526-ban a mohácsi síkon bosszulta meg magát, amellyel a sorozat következő részében foglalkozunk.

Idézett források:

• Istvánffy Miklós: A magyarok történetéből, ford. Juhász László, Bp., Magyar Helikon, 1962. (Monumentum Hungarica VI.)
• Szerémi György: Magyarország romlásáról, ford. Juhász László, Bp, Magyar Helikon, 1961. (Monumenta Hungarica V.)

• Zay Ferenc: Az Lándorfejírvár elvesztésének oka e vót és így esött, sajtó alá rendezte Kovács István, Bp., Magyar Helikon, 1980, 13.

Ajánlott irodalom:

• Szabó János: A mohácsi csata, Bp., Corvina, 2013.
• Szakály Ferenc: A mohácsi csata, Bp., Akadémiai, 1975.
• Szakály Ferenc: Nándorfehérvár, 1521: a vég kezdete = Az Lándorfejírvár elvesztésének oka e vót és így esött, sajtó alá rendezte Kovács István, Bp., Magyar Helikon, 1980. 83–163.

Szebelédi Zsolt (Régi Nyomtatványok Tára)

Az összeállítás további két része itt olvasható: 2. rész , 3. rész.