A boldogság emlékezete

2021. szeptember 06. 06:00 - nemzetikonyvtar

120 éve született Bilicsi Tivadar színművész

Neve ma is mosolyt csal az idősebbek arcára, s talán a filmjeit, televíziós és rádiós felvételeit megismerő fiatalokéra is, pedig már negyven éve nincsen közöttünk.
Bilicsi (Grawatsch) Tivadar 1901-ben Budapesten született, apai családja származott a morvaországi Bilicsről, innen a színészi név. A kispolgári, iparos-, kereskedőfamília sarja (akinek színházjáró felmenői között többen is érintkeztek a művészetekkel, ha nem is a színészettel, hanem inkább a zenével) már korán elárulta tehetségét a játék, a színpad iránt, gyerekként azonban nem a tanulás volt az erőssége. Később aztán nagyobb hangsúlyt kapott életében a művelődés, olvasás, persze, akkor is inkább a választott szakmájának műfogásait, pályatársainak összegyűjtött tapasztalatait tanulmányozta kedvvel és gyűjtőszenvedéllyel: a színészet szakirodalmának egész könyvtárát halmozta föl otthonában. S hozzá gyűjtötte a színházi relikviákat is – a játék emlékeit.

04_xerox_scan_20210901111220_opti.jpg

Bilicsi Tivadar portréja az 1960-as évekből – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az ifjú postatisztviselő ahelyett, hogy a nehezen megszerzett érettségi utáni nyugdíjas állásában maradt volna, kardalosnak állt és színészeti tanulmányokba kezdett az 1920-as évek elején. Valódi tálentumát a színésztársak és a rendező-direktorok is fölismerték és támogatták, hamar jutott a kisebbek után nagyobb szerepekhez a miskolci és a szegedi színpadokon. A közönség és a kritika is gyorsan megszerette, elismerte.
Hogy mihez volt a legnagyobb tehetsége? A nevettetéshez. A boldogságszerzéshez. S mindvégig. Maga parafrazeálta a madáchi mondatot ekképp: Mulattattam, de mulattam is. Ezt szánta halála előtt tervezgetett második könyve címéül. Már fiatalon így nyilatkozott: „Minden vágyam, minden törekvésem a mulattatás, a megnevettetés, a szórakoztatás öröme volt. Talán az a vágy hajszolt erre, hogy másokat boldoggá tegyek? Valahol egyszer olvastam: igazán boldog csak az lehet, aki másokat is boldoggá tud tenni.”
De nemcsak a legjelesebb nevettetők, színpadi clownok egyike volt Bilicsi Tivadar, az énekes-táncos operettvilágban a táncoskomikusságig, sőt a bonvivánságig vitte és a mindenkori kisemberek tragikumba hajló hétköznapjait is hitelesen mutatta meg. Groteszk figurái a közép-európai abszurd oly ismerős, mégis érthetetlen és értelmezhetetlen közegében mozogtak a legnagyobb természetességgel már akkor, amikor az 1930-as években e fogalmakat nem is használták.

Azt hiszem, az igazi abszurd valami lemeztelenített természetesség. Ellentétben a handabandázó és vadul beleélő naturalizmussal, valami »hanyag« természetesség, mely feltárja a színész belső világát. Persze, ha van mit föltárni, ha van a színésznek belső súlya, egyénisége. S ez Bilicsi titka”

Gyurkovics Tibor: Bilicsi – Az életművész. In. Uő.: Színház az egész – nem is – világ, Budapest, Kozmosz Kv., 1984. – Digitális Irodalmi Akadémia

Színpadról színpadra vidéken és Budapesten a direktorok csábításának és a mind nagyobb, mind izgalmasabb szerepek vágyának engedve szerződött, első pályaszakaszának fontosabb helyszínei a városligeti Feld Színház, Miskolc, Szeged és az Országos Színészegyesület színiiskolája (1923–1925) után a Király Színház, a Belvárosi Színház, a Fővárosi Operettszínház, majd a Terézkörúti Színpad, az Andrássy úti Színház és a Magyar Színház voltak. 1945 után játszott a Művész, a Magyar, a Medgyaszay és a Modern Színházban és újra az Operettszínház színpadán. A Fővárosi Víg Színházban is tag volt s utána szerződött a Magyar Néphadsereg Színház névre átkeresztelt Vígszínházba, mely 1961-ben vehette vissza patinás nevét. Ott Bilicsi 1954 és 1968 között, nyugdíjba vonulásáig volt tag, de utána is a Víg- és a Pesti Színház színpadain láthatta őt a közönség. A hatvanas-hetvenes években magyar közönség előtt az USA-ban, Kanadában, Svédországban turnézott és fellépett Csehszlovákiában, Jugoszláviában is.
A filmek ifjú sztárja az első, még némafilmbéli statisztálás (1920) után az 1930-as évek elején indult hódító útjára, a háború végéig hetvennyolc mozidarabban szerepelt. Voltak ezek között kevésbé jelentős filmek és szerepek, de maradandó élményt adók is. Utóbbiak sorában említhetjük az Ez a villa eladó (1935), Az aranyember (1936), A Noszty fiú esete Tóth Marival és a Két fogoly (1938), a Halálos tavasz, a János vitéz, a 3:1 a szerelem javára (1939), a Semmelweis (1940), a Bob herceg (1941), a Katyi (1942) címűeket. A háború után azonban kevesebb filmes feladatot kapott. Emlékezetes a Déryné (1951) és az újabb Semmelweis című filmben (1952) nyújtott alakítása. Ezeket követően aztán a televíziós szerepek sora váltotta föl a vásznon való megjelenéseket. A legismertebbé talán A szabin nők elrablásának Rettegi Fridolinja és a Csinn-Bumm Cirkusz fehér bohóca, Bruhaha Kelemen vált, akik Bilicsi színi alakítását követően a tévéképernyőkön és a rádióközvetítések útján eljutottak minden otthonba.
A játék, az életigenlő karakterformálás volt a legfontosabb a színész számára. A legkisebb szerepben is teljes és hiteles embert formált, a komikus alak fájdalmát és tragikumát épp úgy meg tudta mutatni, mint a komoly drámai figura groteszk humorát, bumfordi kisemberek szerethető hétköznapiságukban lettek a nézők „szomszédai”, „családtagjai”. S ezenközben a színész a színjátszás művészetének és esztétikájának elmélyedt és tapasztalt tudósa lett. A sokoldalú színpadi gyakorlat és az elméleti vizsgálódások, fölfedezések „önképzőkörében” kristályosodott ki Bilicsinek a színházról, a játékról és az emberségről alkotott saját esztétikája. Így fogalmazott:

„Véleményem szerint jó színész is csak az lehet, aki jó néző is egyben; akit a függöny másik oldalán, a zsöllyében is megtapad a játék varázsa. A magam részéről mindig azokért a kollégákért, pályatársakért lelkesedtem, akiknek nem láttam be a kulisszatitkai közé, akiknél nem jöttem rá a színészi műhelymunka apró fogásaira; akiket ámuló nézőként tudtam csodálni. […] Ez a csoda, ahogy egy művész a mesterség megtanulható, megismerhető fogásaival meg nem magyarázható módon, mások által megismételhetetlen jelenségként találja telibe a figurát, ez, s az örök játékosság tart a bűvkörében, amikor azt mondom: ha újra kezdhetném az életet, mindig a színpadot választanám.”

 Bilicsi Tivadar: Mulattattam, de magam is mulattam. Bilicsi Tivadar 1981-ben, első könyve után kiadni tervezett, de kéziratban maradt önéletrajzából – Színháztörténeti és Zeneműtár

03_20210901_112855_opti.jpg
Bilicsi Tivadar mint Beppo A néma levente című Heltai Jenő-darabban, 1955 (?), Fotó: Escher Károly –
Színháztörténeti és Zeneműtár

Idoljai és ideáljai Jászai Mari és Pethes Imre voltak. A pályáját később végig kísérő szerepében, Beppóként (Heltai Jenő A néma levente, 1936, 1946, 1955) Törzs Jenőtől kapta azt a tanulságot, hogy miként is működik a színész és a szerep kettőssége és egysége a játékban. Utóbb azt mesélte, mikor az 1936-os Magyar színházi előadásban a nála fejjel alacsonyabb nagy színész, Törzs Jenő először kapta föl, s pörgette meg a helyzethez illő önfeledséggel a szolgáját játszó Bilicsit, s ő gratulált partnere erőnlétéhez, Törzs Jenő azt felelte, nem ő van jó erőben, hanem Agárdi Péter. Bilicsi Tivadar örökre megjegyezte ezt a mondatot, s hozzáillesztette a színpadon megszerzett és a könyvekből kiolvasott meg a nézőtérről megfigyelt szakmai, mesterségbeli tudásához. Partnereit is mestereinek tekintette a kezdetektől idős koráig. A nagy tehetségeket csodálta és tisztelte. Élete végén egész kötetet szentelt színészkollégái emlékének. A „Hol vagytok ti, régi játszótársak?” című Bilicsi könyv a halála utáni esztendőben, 1982-ben látott először napvilágot.

05_xerox_scan_20210901111629_opti.jpg

Bilicsi Tivadar: „Hol vagytok, ti régi játszótársak?” Emlékezések volt pályatársaimra, ill.: Hauswirth Magda, Budapest, Magyar Könyvklub, 2001. – Színháztörténeti és Zeneműtár

A színpadi létezést és a színészi munkát számos színészkarakterben mutatta meg – a kulisszák mögött is a legfontosabbnak érzet emberségbe engedve betekintést a nézőknek. Ahogy a szerzők közül például Molnár Ferencet, Bilicsit is izgatták a titokzatos összefüggések a valóság és a látszat, a színpadi alak és a civil alkat, a színi hitelesség és a valódiság egymásba oldódó megjelenítésének misztériuma. Bilicsi Tivadar volt Szellemfi Szigligeti Ede vígjátékában, Talma a Josephine című darabban (Csortos Gyula helyett), Rettegi Fridolin ripacs-színidirektor A szabin nők elrablása múlhatatlan sikerű színházi és tévés produkcióiban. Utóbbit a legkedvesebb szerepének mondta. Adta Osztrovszkij Erdő című komédiájának Vidorovját, Almádyt A játék a kastélyban című mesteri Molnár-darabban 1946 (Művész Színház) után 1961-ben is (Vígszínház). Cirkuszi bohóc vagy kiöregedett artista is volt – porondon és színpadon. Bruhaha Kelemen és O’Neill Eljő a jeges című darabjában Ed Mosher.

01_20210901_110838_opti.jpg
Bilicsi Tivadar mint Rettegi Fridolin. A szabin nők elrablása (?), 1963/64 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Drámai karakterszínészként szintén maradandót alkotott. A színikritika és a színházcsinálók emlékezete is megőrizte a legfontosabb alakításait: Shakespeare-től Trinculót (A vihar), Lőrinc barátot (Rómeó és Júlia), a Bánk bánban Simon bánt, az Esőcsináló (Richard Nash) öreg Currey-jét és a revelatív Alfred Illt Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című, a Vígszínházban 1959-ben bemutatott előadásában. A kortárs magyar szerzők pedig egyenesen lelkesedtek az idős Bilicsiért, egyesek direkt neki írtak szerepeket. Az öreg (a szerző, Gyurkovics Tibor így nyilatkozott Winter házmester alakjáról: „Bilicsi Tivadarról külön kell szólnom. Amit a darabomban produkál, az a színjátszás magasiskolája. Az örökös vitát, hogy mi az abszurd, mi a reális, mi a modern – egy csapásra eldöntötte. Felejthetetlen!!!”) és a Nagyvizit (Badari Zoltán) a pálya záró csúcsai voltak. És Bereményi Gézától a Légköbméter Biró Mártonja, valamint Csurka István darabjai, a Szájhős és az Eredeti helyszín fémjelzik ezt az időszakot az 1970-es években. A Film Színház Muzsikában jelent meg Sas György ide kapcsolódó Bilicsi-interjúja:

„Gyurkovics Tibor Az öreg című darabjában Winter kertész lomha, kopott, lassú észjárású, de ravasz epizódfiguráját olyan leszűrten, karakteresen fogalmazta meg s alakítja, hogy az a modern, elvonatkoztatottabb színpadi stílus iránti nagyfokú, eleven érzékenységről tanúskodik. Bilicsi nem mai színész, s íme, mégis mennyire mai. Honnan ez a modernség, ez a telibe talált karikírozó felfogás? – Mondjam azt, hogy ötvenéves színészi pályámon volt alkalmam megtanulni? Talán minden az emlékezés örökös permanenciáján múlik. Az emlékeknek a színész számára nem csak tárgyi formái vannak – és körbemutat a szobán –, hanem az idegei közé rejtett titkai is. Igen, az emlékek titkot rejtenek. Én, jóllehet olykor önkéntelenül és tudattalanul, impressziókat is gyűjtök. Látok, megismerek, megfigyelek valakit-valamit az életben, elraktározom, aztán egy adott pillanatban kiválasztom az emlékképek sokaságából, s átmintázom az adott feladatra és szituációra. Megmondhatom, Winter eljátszásához a modell siófoki villánk már meghalt kertésze, szegény Gyula bácsi, az dünnyögött így, az volt ilyesforma...”. 

Sas György: Az emlékek titkot rejtenek. Derűs délelőtt Bilicsi Tivadarnál. In. Film, Színház, Muzsika, 1971. január 16. 3. sz. 8–9. o. – Törzsgyűjtemény

Bilicsi Tivadar, a nagy formátumú és univerzális színész a Víg tagjaként kapta 1962-ben az érdemes, majd 1975-ben a kiváló művész kitüntető címet.
Mindezek mellett számos könnyed sanzonsláger is fűződik a nevéhez – a legismertebb talán az önéletrajzi indításból született „Apu, hod med be…” kezdetű dal (zeneszerző: Garai Imre). Ennek születését a négy közül a legkisebb lányával, Évával megélt állatkerti „kalandjai” inspirálták. Bilicsi Tivadar ugyanis nemcsak kiváló színész és közönségkedvenc volt, hanem „hivatásos” családapa is. Színésznő feleségével, Timár Lizával (1916–1993) 1938-ban a Dinasztia című darab szerelmespárjaként hozta össze a sors és a szereposztás a Magyar Színház színpadán. A játékból néhány hónap után valóságos kapcsolat lett és 1942-ben megköttetett az élethosszig tartott házasság. A négy gyermek közül ketten indultak szüleik nyomdokain, a legidősebb, az 1943-ban született (és ötvenéves korában elhunyt) Mária és a harmadik, 1946-os születésű Erzsébet, aki színészi tanulmányait elhagyva jeles televíziós rendező lett (ő hetven évet élt). Katalin (1944) és Éva (1948) civil pályát választott, a népszerű dalocskában főszereplő Éva Svájcba ment férjhez.

02_20210901_110910_opti.jpg

Bilicsi Tivadar feleségével és lányaival – Színháztörténeti és Zeneműtár

Bilicsi Tivadar 1981 nyarán hunyt el, miután az előző évadot még végigjátszotta kis szerepekben. Tüdőrák támadta meg a szervezetét, már nem tudták meggyógyítani. A család siófoki nyaralójában, 79 éves korában csendesen elaludt.
Színész édesapjuk születésének 100. évfordulójára a lányai kiállítással és Billennium című gálaműsorral emlékeztek, valamint megalapították a Bilicsi-díjat, melyet évente a névadó művész születésnapján adnak át. A díjat olyan művészek kaphatják, akik mosolyt csalnak az emberek arcára és derűt fakasztanak a szívükben, ahogyan „Bill” tette egész életében és pályáján.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr7616678356

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása