Saját magát némi szomorúsággal utolsó reneszánsz embernek nevezte, mások polihisztorként, a magyar Umberto Ecoként, világraszóló magyarként, míg az ötvenes években bátor analfabétaként jellemezték. A magyar medievisztika megkerülhetetlen tudósára, a dél-amerikai magyar közösség fáradhatatlan szervezőjére, a rendszerváltás utáni tudományszervezőre és nemzetközi kultúrdiplomatára emlékezünk.
Vajay Szabolcs portréja (2002). A kép forrása: Wikipédia
A nemesi származású, szilágysági vajai Vajay család tagja 1921. október 9-én született Budapesten. Édesapja, vajai dr. Vajay Károly (1892–1980) Szabolcs-Ung és Bihar vármegye főispánja, a máltai lovagrend lovagja volt, aki Magyarországra telepedése után belügyminisztériumi tanácsos és országgyűlési képviselő lett. Vajay Szabolcs szülei nagy hangsúlyt fektettek egyetlen gyermekük oktatására. Elemi iskolai tanulmányait magánúton folytatta, majd a ciszterci rend Szent Imre Gimnáziumába íratták. Családi szellemi útravalójáról és arról, hogyan hatott gondolkodásmódjára a iskola, így vallott:
„Az atyai hagyomány nálam intellektuális miliő: református papok, tanárok, bírák, közigazgatási tisztviselők népesítik a családfát. Az úgynevezett földbirtokosságba csak a XIX. században jutott ez a korábban városi honorácior nemzetség, amely exisztenciálisan (sic!) inkább a nyugati polgárság életformájának magyar vetületét élte meg. Az anyai ősök földhöz kötődöttebbek: kisbirtokos hajdúk, Bocskai-féle telepítés. Ama darab föld, amelyet 1948-ig hagyományhűen műveltek, 1639 óta volt a család kezén, a szoboszlai határban. A közélettől távol, birtokosai legfeljebb ha a hagyományos hajdú tisztségeket viselték: városi hadnagy, lovas hajdúk kapitánya... Egyrészt tehát utóbb földhöz jutott honoráciorok, másrészt a tevékeny kisbirtokosság. Ez az a társadalmi közeg, amelynek hagyománytudata szüleimtől nyert örökségem. Mindketten reformátusok voltak, s engem mégis a cisztercita atyák budapesti Szent Imre gimnáziumába írattak be. Részükről talán egyfajta elitformáló nyitás, amely azonban döntő alapjává vált ökuménikus életfelfogásomnak. Szellemét már az iskolapadban magamba szíván, szerves részévé vált identitásomnak.”
Miután kitüntetéses jogi doktorátust szerzett, egyéves ösztöndíjjal Svájcba ment, de a hazai politikai fordulatok miatt nem egy évet töltött Lausanne-ban, hanem huszonnyolc évig maradt távol. Tanulmányait Genfben folytatta, majd Barcza György svájci nagykövet mellett magántitkárként dolgozott és a kiugrási kísérletet előkészítő-, és a második világháborút lezáró tárgyalásokon is részt vett. 1948-ban vándorolt ki Argentínába.
„1944-ben »vártam«... egészen 1948-ig. A helyzet messze nem úgy alakult, ahogyan a hiú reménység elképzeltette. Ebből lett azután a közel három évtizedes távolmaradás. (…) Volt idő életemben, amikor hónapokig nem válthattam magyar szót; nem volt kivel. Ilyenkor éjjelente fel-alá jártam szobámban és fennhangon magyar verseket szavaltam. »Hogy halljam«... Szerencsére a cisztercita atyák alaposan belémsulykolták a memoritereket: Sigmond Lóránt, Suhajda Róbert, Pallos Bernardin... Ez mentette meg nyelvkincsemet Patagóniában, ahol akkor éltem. Beléfáradva a magányos szavalásba, kinéztem az ott sokkalta csillagosabb égre. Dél Keresztjét láttam, nem a Gönczöl-szekeret (sic!). De, tudtam, hogy van Gönczöl-szekér (sic!)... – A zivataros történelmi időkben is így van valahogy: tudjuk, hogy van demokrácia.”
Buenos Aires látképe az 1940-es években. A kép forrása: Wikipédia
Három évvel később állampolgárságot is kapott, és 1952-ben megalapította a Pázmány Péter Szabadegyetemet, amelynek elnöke lett. A Délamerikai Magyarság című hetilapban a kulturális rovat főszerkesztőként tevékenykedett, és a Szabad Magyarság című lapnál is dolgozott. A szabadegyetem kiadványait a rendszerváltásig „zárolt” anyagként tárolták a hazai könyvtárak. 1955-től a Szabad Európa Rádió kulturális munkatársa lett. Az újrakezdés kezdetei egy idegen országban anyagilag, emberileg egyaránt nehezek voltak, de Vajay Szabolcs pár éven belül az emigrációban élő magyarság kulturális életének egyik kulcsfontosságú szereplője lett. Így találkozott Faludy Györggyel is, akinek többedmagával kísérője volt egy dél-amerikai körúton, ahol az 56-os forradalomról beszéltek. Faludy Vajay alakját és az ekkor együtt eltöltött időt Pokolbeli víg napjaim után című művében megörökítette.
1958-ban tért vissza Európába, Párizsba, ahol a Sorbonne-on tanult, és az UNESCO társadalomtudományi osztályának latin-amerikai részlegét vezette. 1983-ban innen ment nyugdíjba. Erről az időszakról így beszélt:
„Argentina jelölt Párizsba, semmi különbséget sem téve született állampolgárai és a csak 1951-ben befogadott gringo között, pusztán az általuk feltételezett megfelelés mérlegelése alapján. Jó két tucatnyi – megannyi nemzetiségű – jelölt közül Párizsban engem választottak. Sors bona, nihil aliud... így indult 24 esztendei pályafutásom az UNESCO-nál. Párizsban, mondom, holott az év nagyobbik részében úton voltam. Többnyire ott, ahol éppen szakadt a part: Mexikóban vagy Bolíviában, Chilében vagy a Karib-szigeteken. Ahol szüksége adódott. A missziós rendet némi cinizmussal úgy magyaráztam érdeklődő barátaimnak, hogy amikor díszoklevelet kellett átvenni, akkor a főnököm utazott, amikor meg városszerte gépfegyvereztek, de meg kellett menteni a könyvtárat, vagy az egyetemet, akkor engem küldtek.”
1971-ben látogatott először haza Magyarországra, és az említettekhez hasonló kulturális mentőakciókba kezdett. Történeti érdeklődése a jogi karon, Eckhart Ferencnek köszönhetően mélyült el. Különösen a társadalomtudományi összefüggések érdekelték, és a heraldikára és a genealógiára is így tekintett. Miután a hazai családtörténeti kutatás 1951-ben hivatalosan megszűnt, minthogy a Magyar Genealógiai és Heraldikai Társaságot feloszlatták, csak 1983-ban születhetett meg a Magyar Történelmi Társulat Archeográfiai, Genealógiai és Heraldikai Szekciója, majd pedig az 1883-ban alapított, szintén 1951-ben beszüntetett Turult, a Magyar Heraldikai és Geneológiai Társaság közlönyét is újjászervezték, 1992-ben. Ez nem kis mértékben Vajay Szabolcsnak volt köszönhető, aki 1964 és 1976 között a Nemzetközi Heraldikai Akadémia alelnöke, 1982–1986-ig a Genealógiai és Heraldikai Társaságok Nemzetközi Szövetségének elnöke, majd haláláig díszelnöke volt. Több ezer darab kötetet számláló genealógiai és heraldikai témájú, kutatható magánkönyvtára a fehérvárcsurgói Károlyi Kastélyban van.
1978-ban, amikor az USA visszaadta Magyarországnak a Szent Koronát és a koronázási ékszereket, Vajay Szabolcs a magyar kormány által felkért koronavizsgáló bizottság első számú szakértője volt.
Cyrus Vance amerikai külügyminiszter ünnepélyesen átadja a magyar koronát Apró Antalnak, az Országgyűlés elnökének, 1978. A kép forrása: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000) CD-ROM, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001 (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép eredeti megjelenési helye: Huszár István – Bassa Endre – Fábri Magda: 30 év krónikája 1956–1986, Budapest, Kossuth, 1986, 54.
Rendkívül széles körű érdeklődési köréből a címertan és a családtörténet mellett és a kalandozások korának történetét kell kiemelni. 1968-ban német nyelven Der Eintritt des ungarischen Stämmebundes in die europäische Geschichte (862–933) címmel megjelent munkája a mai napig megkerülhetetlen, még akkor is, ha a Karoling–magyar szövetség létét megcáfolták a legutóbbi kutatások. Tudományos munkái mellett szépirodalmi műveket is írt, amelyek közül talán az Én, Anonymus. Önéletrajz című regénye a legismertebb. Számos tanácskozáson részt vett a rendszerváltás után is a magyar jövőről, a jövő Magyarországáról gondolkozva.
Hazánk messzire szakadt nagy tudósára egy 1950-ben megjelent írásából származó részlet emlékeztessen végül, amelyet annak apropóján írt, hogy a Louvre főlépcsőjének tetején álló, az időszámításunk előtti második század elején készült szamothrakéi Niké szobor kézfeje előkerült.
Szamothrakéi Niké, Louvre, Párizs. A kép forrása: Wikipédia
„Az isteni márványkéz fellelése nagyon megörvendeztetett. Van valami hatalmasan emberi, valami csodásán biztató minden ilyen hír mélyén. Az atombomba korában, a koreai háború napjaiban egy tudós elutazik Franciaországból az Égei-tenger szigeteire, hogy hazahozzon egy kétezer esztendeje faragott márványkezet. Vagy egy másik tudós felfedez egy újabb rovátkát a varasbéka petesejtjén. Egy harmadik pedig megfejti egy rég kihalt elamita törzs írásjegyeit, minek következtében megtudjuk a kurdisztáni sziklafeliratból, hogy Bagratuni örmény király arra járt hadaival a tavaszi napfordulókor. Az igazán fölöslegesben mindég van valami tökéletesen emberi. (…) Az élet mindennapi szükségletein túl valami eszmét szolgálnak: a Bölcset, a Szépet, az Igazságot. Es mindig akadt, aki a szép játékot valamiképp tragikussá tette: civakodón megtekerte a bronzvésőt tartó kezet, letörte a samothrakei Niké ujjait, ledobatta magára az atombombát. (…) Meg kell próbálni a »feleslegest«. Egy valcert fütyörészni néha borotválkozás közben, vagy a Mona Lisára gondolni, míg villamosra várunk. Csak egyetlen röpke percre. Azután újra eszünkbe juthat az árfolyam, a lyukas cipő, az aggódva várt levél. Vagy a koreai háború. Nincs időnk olvasni, nincs pénzünk alkotni; de szabad világban szabad a gondolat. Ne fecséreljük valamennyit a »szükségesre«. Hozzuk haza mi is minden áldott robotos napon samothrakei Nikénk elveszett karját, ujjait. S talán akkor egykoron fejét is megtaláljuk.”
Vajay Szabolcs: A szamothrakei Niké karja. In. A Dunánál, 2. évf., 2003. április 4. sz., 5. (utánközlés) – Törzsgyűjtemény. Eredeti megjelenés: Szabad Magyarság. Buenos Aires, 1. évf., 1950. 4. sz., augusztus (oldalszám nélkül) – Törzsgyűjtemény
Felhasznált irodalom:
- Bácsatyai Dániel: A kalandozó hadjáratok nyugati kútfői. (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum könyvtára), Budapest, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2017.
- Horváth Béla: Egy bátor analfabéta. In. Látóhatár, 7. évf., 1956. 2. sz., 137–142.
- Koszta László: „Patagóniában is magyar maradtam...” Beszélgetés Vajay Szabolccsal. In. Aetas, 5. évf., 1990. 3. sz., 130–143.
- Vajay Szabolcs: A szamothrakei Niké karja. In. A Dunánál, 2. évf., 2003. április 4. sz., 5. (utánközlés). Eredeti megjelenés: Szabad Magyarság. Buenos Aires, 1. évf., 1950. 4. sz., augusztus (oldalszám nélkül)
- Vajay Szabolcs: Önkéntes vagy kényszerű emigráció – és a visszaút. In. Keszthelyi Gyula (szerk.): A magyarság lehetőségei a világban az ezredfordulón: Magyarország 2000: külhoni és hazai magyarok negyedik tanácskozása: 2000. május 19–20., Budapest, Custos, 2000, 222–224.
Orsós Julianna (MTA-OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport)
