A címben szereplő négy elvárással határozta meg Kovachich Márton György forráskutató (1744–1821) a munkamorálját: tiszta, szabatos, teljes és hiteles közlésre és feltárásra törekedett. Hatalmas és értékes elvégzett munkája ellenére kortársai mellett az utókor sokáig mostohán bánt vele. A mai napon, halála kétszázadik évfordulóján rá emlékezünk.

Czetter Sámuel: Kovachich Márton György, 1798. Rézmetszet. – ELTE Egyetemi Könyvtár

A 18. században a hazai tudományosság társadalmi összetétele átalakult. A század elején Bél Mátyás (1684–1749) és köre vezetésével a legmodernebb tudományos kezdeményezések az evangélikus egyházból és szervezeteiből nőttek ki, majd később a katolikus klérus jutott vezető szerephez, a szerzetesrendek feloszlatása és belső válságai után pedig világiak – részben természetesen a korábbi szerzetesek – is szervező-irányító helyzetbe kerülhettek. Kovachich pályájának alakulásán jól nyomon követhetőek ezek az egyszerre ható folyamatok.
Kovachich Márton György a Pozsony megyei Senkvicen született 1744. november 9-én. Horvát eredetű családja a 16. század közepén a török elől menekült északra. Már gyerekkorában nagy hatással volt rá Kolinovich Gábor (1689–1770), a Rákóczi-szabadságharc történetírója, aki szintén senkvici volt, és Kovachich atyai jó barátjaként tekintett rá, tőle tanulta a tudományszeretetet.

Tischler Antal: Kolinovich Gábor történetíró. Grafika. ELTE Egyetemi Könyvtár – Hungaricana. Képcsarnok

A gimnáziumi évek után a nagyszombati egyetem bölcsészkarán tanult, majd Olaszországban töltött pár hónapot, később pedig jogot és teológiát is hallgatott, szintén Nagyszombatban. 1770-től az újonnan alakult tanszéken politikai és pénzügyi ismeretekre is szert tett. Bár erről az időszakról kevés forrás tanúskodik, naplójegyzeteiből a szegénység és elcsendesedés olvasható ki. Sokat is betegeskedett ezekben az években. Bár a senkvici Kovachich család egyik felmenője nemességet kapott, de mire ő megszületett, már teljesen elszegényedtek, így tehát mind magáról, mind tanulmányairól maga gondoskodott. 1768-ban, hosszas gondolkodás után úgy döntött, belép a piarista rendbe, de nem éppen vallásos meggyőződése, sokkal inkább anyagi korlátainak felismerése miatt szánta el magát erre a lépésre. Végül elvesztette kedvét, és évekig tartó csendes keserűségbe süllyedt. Négy évvel később Kondé Miklós, későbbi nagyváradi püspök – ekkor a bécsi Pázmáneum rektora – támogatásával sikerült Bécsbe utaznia, ahol a jezsuita rendből kilépett Kollár Ádám Ferenc (1718–1783) császári és királyi tanácsostól, a bécsi királyi könyvtár igazgatójától tanult oklevéltant és magyar államjogot.

Josef Hauzinger: Kollár Ádám Ferenc, 1779. A kép forrása: Wikipedia (Magyar kiadás)

Amikor Kovachich Márton György 1774-ben, harmincévesen, nagy ambíciókkal visszatért Magyarországra, az volt a célja, hogy képzettségének és sokoldalú tudásának megfelelő munkát találjon, ez azonban nem volt könnyű feladat, mert a még fejlődő hivatalnokrendszernek viszonylag kevés emberre volt szüksége, az egyetemeken az oktatói feladatokat pedig jórészt még szerzetestanárok látták el. Ekkor már két sikertelen „álláspályázat” tapasztalatával volt gazdagabb. Előbb egy lengyelországi állást, majd a nagyszombati egyetem szenátorságát akarta elnyerni. Egyre rosszabb anyagi helyzetbe került, reménytelennek látszó helyzetén a jezsuita rend feloszlatása (1773) után az egyetemi könyvtár átszervezésével is megbízott Ürményi József udvari tanácsos (1741–1825) segített.

Ehrenreich Sándor: Ürményi József, 1818. Rézmetszet. Horváth J. András: Díszpolgárok Pest-Budán és Budapesten (1819–1947). In. Tanulmányok Budapest Múltjából, 25. kötet (1996), 115. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Kovachich a fővárosba költözött és bölcsészdoktori címet szerzett. Előbb könyvtári írnok, majd 1781-től könyvtári segédőr lett. Tíz éven át dolgozott az egyetemi könyvtárban, ahol nem volt könnyű helyzetben a már fentebb röviden felvillantott társadalmi-politikai helyzet miatt. Az intézmény vezetése ugyanis két pártra oszlott. Az igazgató a jezsuita szerzetes, Pray György (1723–1801) és a mellé rendelt szabadkőműves Heinrich Gottfried Bretschneider (1739–1810) „követőire”. Pray mellett álltak rendtársai, Bretschneiderhez csatlakozott a két alacsony beosztású és rossz anyagi helyzetű alkalmazott: Kovachich és egy másik írnok, Szatmári András.

Pray György. In. Vasárnapi Ujság, 6. évf., 37. sz., 1859. szeptember 11, 433. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A rendek elkobzott könyvtárai vezettek a nyílt ellentéthez, amikor Kovachich 1780-ban könyvtári altisztekkel együtt végigjárta a volt jezsuiták lakásait és visszakövetelte tőlük a királyi rendelet értelmében már az egyetemi könyvtár állományát képező könyveket. Annyira jól sikerült ez az akció, hogy két év múlva őt küldték a pozsonyi jezsuita könyvek begyűjtésére. Ekkor jelentést tett Pray-ról, aki megakadályozta, hogy orvosi könyveket is megszerezzen. Pray tisztázta magát, Kovachichot szakszerűtlenséggel, tudatlansággal vádolta. Az Udvari Kancellária nem foglalt állást a vitában, de az annyira elmérgesedett, hogy végül Ürményit küldték ki, hogy folytasson le vizsgálatot. 1784-ben Bretschneidert áthelyezték a lembergi könyvtár élére, Pray maradt az egyetemi könyvtár vezetője, Kovachichot figyelmeztették, majd áthelyezték.
A kamarai levéltár indikánsa, vagyis indexelője lett, olyan alacsony fizetéssel, ami épp, hogy csak megélhetését biztosította. Ezzel hivatali pályafutása véget is ért. Az indikánsok feladata az volt, hogy a levéltár magasabb rangú tisztviselői által készített lajstromokhoz a mutatókat összeállítsák. Kovachich elképesztő munkatempót diktált. Feljegyzései szerint 1784 és 1787 között több ezer hasábot írt tele és 152 000 cédulát készített és rendszerezett.
A korábbi bécsi időszak, Bretschneider, a fővárosba költözés és a volt jezsuita szerzetesekkel támadt ellentét, majd nehéz munkakörülményei a szabadkőművesség felé irányították figyelmét. Előbb a Magnanimitas-, majd az Első ártatlansághoz címzett páholy tagja lett. Az ott őt ért hatások és saját törekvései arra ösztönözték, hogy 1768-ban saját költségén elindítsa a Merkur von Ungarn című lapot, amely két évfolyamot ért meg, és háromezer forint veszteséget „hozott” Kovachichnak. Nem sokkal ez után még egyszer nekibuzdult, hogy felvilágosodásból táplálkozó nézeteit közölje, és megjelentette egyházpolitikai művét (Dissertatio de religione ut ea rei publicae curae esse debet), amely azonban nem váltott ki szinte semmilyen visszhangot. Ekkor már negyvennégy éves, és még mindig nincs meg az a szellemi közeg vagy kör, ahol otthonosan érezhetné magát, kiteljesedhetne, sem az a téma, amivel – a felvilágosodás eszméinek szolgálatában – szívesen foglalkozna.1788-ban megpróbált engedélyt szerezni, hogy az ország levéltáraiba, könyvtáraiba beléphessen, és bár ez nem sikerült neki, 1790-ben mégis képes lett megjelentetni Vestigia comitiorum című forráskiadványát. Ennek jelentőségét nem lehet elégszer hangsúlyozni: a magyar országgyűlések fontosságát és egyáltalán létüket bizonyítja, arról nem is beszélve, hogy a magánkönyvtárak és – levéltárak felmérése után Kovachich megtalálta azt a területet, amelynek hátralévő életét szentelte. Ez pedig nem volt más, mint a történeti magyar közjog, amelynek kutatására több szabadkőműves társa is buzdította.
Anyagi körülményei folyamatosan romlanak, egész életében kishivatalnoki bért keres, minden forrásgyűjtést maga finanszírozott. Sajnos kétszer is kénytelen volt megválni másolatgyűjteményétől. Egyszer 6000 forintért vette meg tőle Széchényi Ferenc, majd 1809-ben József nádor vásárolta meg anyagait a Magyar Nemzeti Múzeum részére. A kamarai levéltárban huszonnégy évig dolgozott és nem sikerült előre lépnie, sőt 1808-ban az irattárába helyezték. Az évek során több helyre jelentkezett, mindenhová sikertelenül. Említett irattári „száműzetése” után úgy gondolja, valami mégiscsak állhat a háttérben, valami gyanúba keveredhetett. Az intrikákat elvetni nem lehet, de az újabb kutatások társadalmi helyzetét is okként említik abban, hogy nem tudott végzettsége alapján őt megillető karriert befutni. Még a család nemességét sem tudta igazolni, évekig tartó, kínosan hosszú folyamat lezárásaként végül 1798-ban József nádor közvetítésével, Széchényi Ferenc támogatása mellett kérelmet nyújtott be, és hivatali és tudományos érdemei elismeréseképpen új nemességet nyert.
A már említett Vestigia comitiorum mellett mindenképpen meg kell említenünk azt a nagyszabású tervet, amelyet kidolgozott: az Institutum diplomatico-historicum, egy történeti intézet monumentális tervét. Ezért a munkáért fel is jelentette Lendvay Márton, a kamarai levéltár vezetője, mondván, hogy Kovachich vétett a titoktartás kötelezettsége ellen, amikor kivonatosan közölt egy 1501. évi privilégiumot és említést tett egy 1444. évi törvény létezéséről. Ezeket a szerző másolatban és egy összefoglalóból ismerte ugyan, de már a feljelentés ténye rámutat, mennyire nem aratott sikert, ha valaki magyar közjoggal akart foglalkozni. Később is akadtak még problémái a politikával, kiváló monográfusa, V. Windisch Éva ezt részletesen feltárta Kovachich Márton György, a forráskutató című munkájában.
Kovachich több expedíciót is vezetett felföldi, délvidéki és erdélyi levéltárakba, ahová, ma azt mondanánk, hungarica-kutatási céllal tizenkét éves fiát József Miklóst is magával vitte.
Élete során összegyűjtötte és kiadta a Corpus Jurisból kimaradt régi törvényeket (a már említett Vestigia comitiorum. Pest, 1790; Supplementum ad vestigia... I–III. Buda, 1798–1801). Kiadta 14–15. századi formuláskönyveinket (Formulae solennes styli. Pest, 1799), valamint a tárnoki jogot és az ezt módosító jogszabályokat (Codex juris thavarnicalis. Buda, 1803), az egyháztörténet számos forrását (Codex juris decretalis ecclesiae Hungaricae. I–II. Pest, 1815), a koronázások történetére vonatkozó anyagot (Solennia inauguralia... Pest, 1790) és a magyar történet több elbeszélő forrását (Scriptores rerum Hungaricarum minores. I–II. Buda, 1798; Sammlung kleiner noch ungedruckter Stücke. I. Buda, 1805). Pénztörténeti gyűjteménye egy részét is kiadták (Catalogus numorum Hungariae. III. és Appendix. Pest, 1810) kéziratos másolataiból. Fia a törvények összegyűjtését és közlését fejezte be (Monnenta veteris legislationis Hungaricae. I–II. Kolozsvár, 1815; Lectiones variantes decretorum comitialium. Pest, 1816; Sylloge decretorum comitialium inclyti regni Hungariae. I–II. Pest, 1818).
Munkája nélkül valószínűleg sokkal-sokkal kevesebbet tudnánk középkori jogtörténetünkről.

Felhasznált irodalom:

• Bónis György: A Mohács előtti magyar törvények kritikai kiadásáról. Levéltári Híradó, 10. (1960) 2. 45–49.
• Poór János: Egy recenzió és recenziója. Kovachich Márton György a magyar alkotmányról és hadszervezetről. Levéltári Közlemények, 74. (2003) 1–2. 105–133.
• Windisch Éva: Kovachich Márton György, a forráskutató. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 24.). Budapest, 1998.
• Windisch Éva: Kovachich Márton György és a magyarországi levéltári anyag feltárása a XIX. század elején. Levéltári Közlemények, 37. (1966) 1. 63–112.
• Windisch Éva: Kovachich Márton György és a magyar tudományszervezés első kísérletei. Századok, 102. (1968) 1–2. 90–144.

Orsós Julianna (MTA-OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport)