„… ha magyar történelmi személyiségeket, szabadságharcosokat festett volna, az akkori cenzúra nem engedte volna forgalmazni a kártyákat”

2022. december 29. 06:00 - nemzetikonyvtar

A magyar kártya napja

1_kep_opti_17.jpgA sokak által kedvelt magyar kártyát – a hajdani Habsburg-cenzúra miatt – a svájci Tell Vilmos-legenda szereplői díszítik. A szerző felvétele

Egy korábbi, Mikszáth Kálmánra emlékező négyrészes blogbejegyzésemben arra próbáltam meg felhívni a figyelmet, hogy a „nagy palóc” az élet minden területére vonatkoztatva adott egyszerű vagy bonyolult helyzetek által felvetett kérdésekre egyszerű vagy bonyolult, de mindenféleképpen kézenfekvő válaszokat. Tette mindezt amolyan Mikszáth-féle módon. Hadd bővítsem a cikksorozatban felvetett „kérdés-feleletek” sorát! Hadd álljon itt egy, az adott kor összmagyar társadalmát érintő komoly problémára adott „mundus se expediet” [a világ megtalálja a kiutat], vagyis megoldási lehetőség! Természetesen itt is amolyan Mikszáth-féle megoldásról van szó.

„– A jegyeket kérem! – szólt az öreg konduktor szokott vasúti fürgeséggel jelenve meg a kupé ajtajában.
Nyolc zöld szabadjegy bontakozott ki erre a szóra a zsebekből, s az öreg szemei csodálkozva járták be a társaság tagjait, mialatt a lyukasztó vas nyolc monoton csattanást hallatott.
– Mindnyájan Szegedre? – mondá dünnyögve s udvariasan emelintett egyet a sapkáján, melyen ott csillogott a sebesség jelvénye, két kiterjesztett szárny.
Magunkra maradtunk s megtettük nyomban a legszükségesebb úti készületeket. Egymáshoz rakott lábaink fölé egy plédet terítettünk, mely kifeszülve pompás asztalnak szolgált – a ferblihez.
Megindult a vonat, s míg az egyes vidékek gyorsan repültek el előttünk a fekete éjszakában, addig csak az idő volt gyorsabb, mert a ferbli hatványozza még csak a vasút sebességét. Mióta a latin nyelv megszűnt az összes e hazában lakó intelligencia érintkezési eszköze és összekötő kapcsa lenni, azóta – mundus se expediet – a ferbli lett azzá. Ferblizni mindenki tud Magyarországon, éppúgy, mint ahogy Franciaországban mindenki könyv nélkül tudja a Marseilles-t. Aztán olyan nagyon szép az, hogy bárhová menjen az ember, mindig láthat egy-két ösmerős, kedves arcot, például a Stüszi vadászét, vagy Tell Vilmosét.”

Mikszáth Kálmán: Utazás Szegedre. In: Uő.: Cikkek és karcolatok II. (Mikszáth Kálmán összes művei 62.) 1881. augusztus – december, [sajtó alá rend. Bisztray Gyula], Buapest, Akadémiai, 1971. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

2_kep_opti_18.jpgBihari Sándor: Vasárnap délután, 1893. In: Kettős kötődés. Az Osztrák–Magyar Monarchia (1867–1918), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület (Encyclopaedia Humana Hungarica 8.), 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Mikszáth Kálmán által leírt új, a latin nyelvet pótló „az összes e hazában lakó intelligencia érintkezési eszköze és összekötő kapcsa” mélységeiről a Szerencsés kártyajárást! weboldalon bőségesen és témát végletekig kimerítő módon olvashatunk. De a ferblin kívül egyéb nevek is előkerültek a gyorsan szárnyaló vonatút élményei kapcsán. Az egyik név Tell Vilmosé. De ki is volt ő? Mit tudunk róla? Egy ismert internetes portál cikkében a következőket olvashatjuk:

„Tell Vilmos tehát a 16. század elejétől vált a svájci szabadság jelképévé. A 18-19. század folyamán a rövid ideig létező Helvét Köztársaság állami jelképe lett Tell Vilmos és fia ábrázolása. Goethe az 1770-es években fedezte fel a témát, ám végül barátjának, Friedrich Schillernek ajánlotta, hogy írjon belőle drámát. Schiller darabja a 19. századi szabadságküzdelmek szimbólumává emelte Tell alakját, amit tovább erősített a darab alapján készített Rossini-opera is. A 20. század folyamán pénzeken, fesztiválokon, szobrokon és egyéb formákban ábrázolták a népszerű szabadsághős alakját.
Svájc korai történetének kutatói máig nem tudják eldönteni, hogy Tell Vilmos alakja mögött valamilyen történeti személy húzódik meg, vagy az egész csupán kései legenda. Jelenleg nincs meggyőző bizonyíték arra, hogy akár Gessler, akár Tell Vilmos létező személy lett volna. A kutatók még arra is kísérletet tettek, hogy Tell Vilmos történetét az északi germán népek olyan mitologikus történeteivel állítsák párhuzamba, amelyekben egy csodás íjász hozza el a szabadságot a szenvedő népnek. Mindössze annyi tekinthető bizonyosnak, hogy a svájciak többsége országuk alapító szabadsághőseként, így létező személyként tekint az almát pontosan eltaláló hős íjászra.”

Tell Vilmos két nyílvesszője. In: Origo hírportál. 2014. október 30.

Kisiskolás koromban számomra is kedvesen ismerős volt eme szabadságharcos hős és társainak portréja. Két állandó kártyapartnerem a nagymamám és az édesapám voltak. Az előbbivel rengeteget „zsíroztunk”, az utóbbi a nálunk hatvanhatnak nevezett „snapszer” állandó csatapartnere volt számomra. Bemelegítés és levezetés gyanánt mindkét partnernél és játéknál a hivatalosan „Piros papucsnak” nevezett, általunk csak „Körbe …”-nak (a teljes megnevezést obszcén mivolta miatt mellőzném) hívott partik szolgáltak. Emlékszem, hogy sokszor ezek a játékok -az akkori világban még egy kisiskolás számára nagyon későnek számító(!) – este nyolcig is elhúzódtak. Akkor még mit sem tudtam arról, hogy a Tittel Kinga által csodálatos módon feltárt Mesélő Budapest zegzugos, labirintusszerű utcáinak egyikében, a Kazinczy utca 55. szám alatt, nem messze az Operától található egy takaros, de jobb sorsot is megélt (budapesti léptékkel mérve) kis (a pénzéhség motiválta lebontástól éppen csak megmenekült) házikó, ahol Wichmann Tamás kenuvilágbajnokunk üzemeltette kedélyes kocsmáját és ahol a homlokzaton a következő felirattal ellátott tábla állt:

„E helyen állt Schneider József kártyafestő műhelye itt készült a magyar kártya 1836-ban, amely Tell Vilmos szabadságharcának felidézésével, a játékos kedvű honpolgárok nemzeti öntudatát élesztgetve, azóta is kézről-kézre jár.”

Jánoska Antal: Megtépázott lap. In: Magyar Nemzet, 2019. május 7.

3_kep_opti_18.jpgEgy kissé túlbuzgó „hazafias” kezdeményezésnek tűnhet, de összeségében jól sikerült az „Igazi magyar kártya” készlet, melyben a Tell-legenda szereplőit a magyar történelem nagy alakjai helyettesítik. A szerző felvétele

Ez a harminckét lapos kártya, mely Tell Vilmos és szabadsághős társai képével ellátott lapokból áll a bizonyára mindenki által ismert „magyar kártya”. Ezzel a paklisorozattal kapcsolatban még mindig akadnak fenntartással élő emberek. Az egyik tábor nemzeti öntudatunk komoly sérelmét véli felfedezni abban, hogy ha létezik egy magyar kártya, azon miért egy 14. századi svájci történet, a Schiller által 1804-ben írt Tell Vilmos dráma alakjai láthatók? A magyar kártya több olyan prototípusával is találkoztam, ahol az alkotók „nemzeti büszkeségtől” vezérelve az ún. „alsó”, a „felső” és a „király” lapok alakjait valamely (egyébként tényleg nagy) magyar történelmi személy portréjával díszítették, mondván „hogy néz már ki, hogy svájci alakok díszítsék ezt a hungarikumot!”. A másik tábor fenntartása is e köré a „svájci” tényező köré csoportosul. Ugyanis a köztudatban még napjainkban is él a tévhit, mely a magyar kártya svájci eredetét állítja. A kártya eredete valóban sokáig tisztázatlan volt, sokan svájci kártyának nevezték, mások azt tartották, hogy Németországból, vagy a grafika miatt Svájcból került hozzánk. A valóságban viszont Svájcban soha nem gyártották, sőt, nem is ismerik. Azonban a sors mégsem akarta, hogy eme remek játékkészlet eredete a feledés és a tudatlanság homályában maradjon. Erről Kápolnai Nagy Ágnes cikke a következőképpen számol be:

„1973-ban került elő a széria ősi darabja egy angol magángyűjtőnél [Sylvia Mann-nál], ami magán viselte a feltaláló és készítő Schneider József pesti kártyafestő mester nevét. Schneider egy svájci dráma szereplőit festette a kártya lapjaira, a feltevések szerint azért, mert ha magyar történelmi személyiségeket, szabadságharcosokat festett volna, az akkori cenzúra nem engedte volna forgalmazni a kártyákat. Erre azonban nincsenek egyértelmű bizonyítékok. Tény, a kártyalapokat egyedi képek illusztrálják, az ászok a négy évszakot mutatják be, az alsókon és a felsőkön a Schiller által 1804-ben írt, és 1827-ben Kolozsvárott bemutatott Tell Vilmos dráma alakjai láthatók”

Kápolnai Nagy Ágnes: December 29. A magyar kártya napja. In: Kékes Online, 2021. november 29.

Egyébként érdemes megemlíteni, hogy az eredeti – 1850 előtt kiadott – paklik nem 32, hanem 36 lapból álltak. Az eltüntetett négy lap, a négy szín (tök; zöld; makk; piros) VI-os jelzésű kártyái voltak. Ennek a kurtításnak köszönhetően nem láthatjuk például egy izgalmas „ferbli”-parti közben a Tell Vilmos-legenda emblematikus jelenetét, melyben a főhős a fia fejére helyezett almát lövi le számszeríjával. Ugyanis ez a jelenet a piros VI lapját díszítette. Azt hiszem, hogy nyugodtan kijelenthetjük, hogy a pesti magyar kártyafestők, Schneider József és Chwalowszky Ödön különleges kártyakép megalkotásával járultak hozzá az egyetemes kártyakultúra gazdagságához. 1835 körül készültek el az első példányai eme, napjainkban is jelentős tömegeknek szórakoztató délutánokat, vagy esteket nyújtó papírlapoknak. A kártya különlegességei közé tartozik, hogy ez az egyetlen standard kártyakép, mely egy irodalmi műből merített – biedermeier ízlést és divatot követő – ábrázolásvilágában. A kártyákon látható „tükörképes” ábrázolásmód is újszerű elemként jelent meg Schneideréknél, mely nemcsak Magyarországon, de Közép-Európában is kiszorította a korábban általánosan használt egyalakos kártyaképeket. Színeiben egyébként ugyanazokat a színeket használta (piros vagy szív, zöld, makk vagy treff és tök), mint a korai 15. században kialakult német kártya. Ezek a színek egyúttal az „ász” lapokon is megjelenített négy évszakra utalnak, ezért hívják négy évszak kártyának is. Egyébként kezdetben helvét- vagy svájci-német volt a játék neve. A XX. század elején az elnevezés magyar kártyára változott, német nyelvterületen pedig Doppeldeutsche lett. A magyar kártya gyártásának történetében fontos fejezetet jelentett, amikor a bécsi Piatnik Ferdinánd híres és mai napig fennálló kártyagyára 1865 körül felfigyelt a lehetőségre és szintén ráállt eme pakli gyártására. Ennek köszönhető, hogy a később nagyvállalattá fejlődött cég budapesti, prágai és krakkói leányvállalatai útján az egész monarchiában elterjesztette.

4_kep_opti_14.jpgA bécsi Piatnik cég „A” és „B” változatban készült paklijainak négy évszakot szimbolizáló ász lapjai. A szerző felvétele

Meg kell említeni még, hogy a Monarchia területén monopolhelyzetet élvező, nagyvállalattá fejlődött Piatnik gyár az eredeti Schneider-kártya két típusát alakította ki néhány lap rajzának megváltoztatásával. A két változat közötti különbség legjobban a négy évszakot ábrázoló ász lapokon látszik. A tök szín nyarat ábrázoló aratójeleneténél az „A” verziós kártyán szereplő, pihenő kaszás férfit egy sarlós női alak helyettesíti a „B” verzión. A zöld ász szüretjelenténél a „B” verzió egy helyett két alakot ábrázol a mustos vályú mellett. A tök ász „A” verziós téli jelenetében szereplő, tűz mellett melegedő, keleties ruhában lévő vadász alakját egy rőzsegyűjtő anyóka váltja fel a „B” változatban. A piros tavasz jelenetében viszont mindkét változatban egy széles karimájú kalapot hordó, virágkosarat tartó női alak látható, igaz más-más pozícióban. De tulajdonképpen minden lapon van néminemű változtatás, annak ellenére, hogy az ábrázolt személyek és jelenetek nagyjából megegyeznek. Az első világháború utáni időkben a Monarchia széthullott, de a Tell-kártyát tovább gyártották az utódállamok. A két világháború között Magyarországon mindkét verziót gyártották. Amikor a Piatnik cég a második világháború után Ausztrián kívüli vállalatait elvesztette, azok önálló gyárakká alakultak. Ezután a két típus területileg is elkülönült. A bécsi Ferdinand Piatnik & Söhne cég a „B” verziót adta ki „Doppeldeutsche Schnapskarten” elnevezéssel. A magyarországi Játékkártyagyár viszont az „A” verziót forgalmazta. A rendszerváltás után ismét mindkét verzió megtalálható nálunk. Emellett a magyar kártyának számtalan változata jelent meg az idők végtelen tengerének sodrában, ezek közül (a teljesség igénye nélkül) néhányat bemutatok.
Mamuzsics Dóra blogbejegyzésében olvashatunk a magyar kártya egy különleges változatáról:

„Egy érdekes tárgyat találtam nagymamámnál, amely az I. világháború közepén keletkezett. Különös módon emlékeztet 1914–1916 szomorú eseményeire. Egy csomag magyar kártya, amelyet a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium Hadsegélyező Hivatalának megbízásából a Piatnik kártyagyár adott ki 1917-ben a hadiözvegyek és a hadiárvák megsegítésére.
[…]
A Hadsegélyező kártyát A Magyar Hadsegélyező Hivatal Kóber Leó (Brünn, 1876 – New York, 1931) grafikusművészt kérte fel a speciális magyar kártya illusztrálására, aki abban a korban igen kedvelt alkotó volt.”

Mamuzsics Dóra: Emléktárgy az I. világháborúból. Hadsegélyező kártya. In: A Nagy Háború írásban és képekben, 2014. december 20.

„Igazi Magyar kártya” és „Trianon 100” címmel megjelent paklikkal találkozhatunk egy hazafiságra törekvő internetes bolt termékei között. Ezeknél a pakliknál, a Hadsegélyező kártyához hasonlóan, Tell Vilmost és társait a magyar történelemből és kulturális örökségből merített személyek és témák váltják fel. Bár ezeknek a pakliknak igényes a grafikai kivitelezésük, mégsem érik el Schneider József mesteri szintű nyomatait. De az elmondható, hogy összhatásukban szép, ízléses és kellemes játékélményt nyújtó kártyacsomagokról van szó.
A már említett „fellegvár”, a budapesti Játékkártyagyár „Törökverő magyar kártya” néven kiadott terméke szintén módfelett ötletes átalakítása az eredeti Schneider-paklinak. Az igényes kivitelezés ellenére ez a kártya sem tudja „hozni” a tökéletes schneideri nívót. A pakliban Dobó István a piros király szerepében tetszeleg, de Gárdonyi Géza hallhatatlan regényének, az Egri csillagoknak sok szereplőjét megtaláljuk köztük. Érdekes, hogy a makk felső lapján a „jófiú”-karakter Tell Vilmos helyét egy „rosszfiú”-karakter, Jumurdzsák vette át. Ebben a pakliban az ász figurák nagyon ötletes adoptációi az „A” változat témáinak.

5_kep_opti_10.jpgA „Törökverő magyar kártya” néhány lapja. A szerző felvétele

Csanádi József „Deo Gratia! Reneszánsz magyar kártya” néven tervezett verziója már jelentősen eltér az eredeti magyar kártyától. Például a klasszikus négy színből csak a zöld levélre emlékeztető piktogram maradt meg. A makkot, a pirosat és a tököt könyv, vörös oroszlán és országalma váltotta fel, melyeket legfeljebb csak erőltetett módon lehet megfeleltetni az eredeti kártya színeinek. Bár a paklinak van egy önálló játéka is (ezt takarja a „Deo gratia!” elnevezés), az összes magyar kártyával játszható játék élvezetére alkalmas.

6_kep_opti_10.jpgA „Reneszánsz magyar kártya” színei közül csak a zöld azonos az eredeti verziók színével

Egyébként véleményem szerint Schneider Józsefnek nem volt nehéz dolga azzal, hogy „gyermekét” megszerettesse a magyar társadalommal. A magyar nép kártyaszenvedélyéről regénytémák születtek. A Makk Károly által is megfilmesített Hunyadi Sándor-novella, a Vöröslámpás ház karaktereinek még a címben megnevezett helyszínnél is kedvesebb időtöltési helyük volt a kártyaasztal. De nemcsak a nagyurakat, hanem a „hétköznapi” embereket is sokszor odaszögezte az „ördög bibliája” a kártyaasztalokhoz. A különféle tétek megtétele teljesen természetes volt, anélkül nem is volt játék a játék. Jókai Mór Szegény gazdagok című regényében elborzadva olvashatjuk, amikor Kengyelessy gróf kártyán eljátszotta hatalmas birtokát. Ennél talán kisebb, de az elszenvedő fél számára valószínűleg sokkal érzékenyebb veszteség érte az idézetben szereplő zsugást:

„Egy törzsvendégről szól ez a történet, akit a vendéglőben emberemlékezet óta ugyanaz a pincér szolgált ki. Ez a pincér az ideális pincérek fajtájából való volt. A törzsvendég sohasem rendelt, ő szeme pillantásából meg tudta állapítani, hogy mit kíván. És a vendég hálás is volt iránta, mindig dús borravalót adott neki, úgy hogy a pincért ezért a bőkezű vendégéért mindenki irigyelte.
Egy napon aztán kellemetlen meglepetés érte a törzsvendéget: egy másik pincér állott elébe, hogy kiszolgálja. Udvarias, szolgálatkész volt ez is, de mégiscsak idegen, akinek mindent újból meg kellett magyarázni. Az ő régi, hűséges pincére is ott volt a vendéglőben, kiszolgált egy másik asztalnál, ahonnan bús pillantásokat vetett az ő régi törzsvendégére. Végre is meginterpellálta:
– Mondja csak, barátom, miért nem akar engem kiszolgálni? Talán a vendéglős más asztalhoz rendelte ki magát?
– Oh nem … nem – dadogta a pincér. – Nagyságos uram! Bocsásson meg nekem. Úgy történt a dolog, hogy leültem kártyázni azzal a kollégámmal, aki most a nagyságos urat kiszolgálja. Elfogyott a pénzem és pechemre feltettem a nagyságos urat… és pechemre vesztettem …”

Jánoska Antal – Horváth Ferenc: Zsuggaléria. Képeslap és kártya a humor tükrében, Budapest, Pont, 2012, 64. – Törzsgyűjtemény

7_kep_opti_9.jpgA magyar kártya különféle változatainak dobozai. A szerző felvétele

Ha már a Mikszáth-évfordulóhoz igazodva az „írófejedelem” egy idézetével kezdtem, úgy illenék azzal is zárnom a cikkem. Azt hiszem, a „nagy palóc” ebben a néhány sorban találóan fogalmazta meg azt a „táptalajt”, melybe Schneider József Kazinczy utca 55-ből való vetése bőséges terméshozamra volt rendelve.

Ahova könyv be nem juthat, még kalendárium sem, ott is mindenütt megvan a harminckét levelű biblia. Vagy a polcon tartják, vagy az asztalfiókban, de mindenesetre a legtöbbször forgatják; van benne valami csodálatos démoni varázs, hogy aki egyszer megismerkedik ezekkel a bűvös alakokkal, nehezebben válik meg tőlük, mintha megannyi szeretői volnának.
A kockázás keleti virtus, s valószínűleg benne van az a vérében a magyar embernek, magával hozta még Ázsiából bizonyos fatalizmussal keverve, s mikor a civilizáció megteremtette a kártyát, s egy bizonyos rendszerbe szedte, vagyis harminckét garádicsra osztotta föl az utat, mely a pokolba vezet, a nemes nemzetes karok és rendek minden gondolkozás nélkül tömegesen indultak el rajta.
[…]
Még az egyes bíróságok is úgy voltak szervezve, vicispán, szolgabíró és esküdt az úrbéri bíróságnál, szolgabíró és két esküdt a közönséges pörökben, egy szóval mindég és mindenütt hárman, hogy ha virrad, ha esteledik, mihelyt a dolgukat végezték, minden körülmények között ki legyen a tarokk-kompánia.”

Mikszáth Kálmán: A kártya (1881, Szegedi Napló) In: Uő.: Cikkek és karcolatok II. (Mikszáth Kálmán összes művei 62.) 1881. augusztus – december, [sajtó alá rend. Bisztray Gyula], Budapest, Akadémiai, 1971. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Felhasznált irodalom

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr4317996136

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása