„Íme! felfedeztük! Ami a világ minden tudós akadémiájának nem sikerült.” Első rész

2023. február 17. 18:00 - nemzetikonyvtar

A magyar széppróza napja

A Magyar Írószövetség kezdeményezésére 2018 óta ünnepeljük a magyar széppróza napját február 18-án, Jókai Mór születésnapján.

1_kep_opti_20.jpgKarel Václav Klič: Jókai Mór (Hires férfiak arcképcsarnoka: XXIV.) In: Borsszem Jankó, 1. évf. 34. sz. (1868. augusztus 23.). Címlap – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A Mikszáth Kálmán születésének 175. évfordulójára írt blogbejegyzésemben vetettem fel a következő gondolatmenetet:

„Az ÉLET sokszor produkál olyan helyzeteket, egy vagy több szálon futó eseményeket, egyszerű vagy összetett és bonyolult történeteket, melyek egy izgalmas, lebilincselő regényben, vagy novellában sem alakulhattak volna »kerekebben«. Bár az izgalmas és lebilincselő regények és novellák írói mind tisztában vannak ezzel. Talán ezért is tudnak izgalmas és lebilincselő történeteket papírra vetni. Ezt tekinthetjük afféle ökölszabálynak is. Az ökölszabályok pedig általában mindenkire vonatkoznak. Ezek szerint igazak lennének az »írók írójára«, Mikszáth Kálmánra is?”

Hamvai-Kovács Gábor: „A korszerűtlen elbeszélő konzervatív technikák konzerválójaként szemlélték…” – Az Országos Széchényi Könyvtár blogja, 2022. január 16. 

Igaznak kell lenniük, nemcsak Mikszáth Kálmánra, de a prózairodalom minden ágának valamennyi képviselőjére is. Lehet egy irodalmi alkotás hosszan elnyúló, tucatnyi szálon futó cselekményű regény, amely több vaskos kötetet alkotva tekintélyes helyet foglal el egy ódon könyvespolcon. De lehet egy kötetben mindössze néhány oldalt igénylő rövid novella, melynek elolvasása egy csésze tea vagy kávé mellett is könnyen kivitelezhető. Lehet szerelmi szálakkal bőven átszőtt romantikus regény vagy fordulatos kalandregény, ahol a főhős kalandos helyzetei, megpróbáltatásai, esetleges hőstettei állnak a középpontban. Lehet egy képzeletbeli jövőben játszódó sci-fi történet, vagy egy borzalmas teremtménytől való félelmet központba helyező horror. Lehet a bűntények felderítésével, elkövetésük módjának és indítékának bemutatásával foglalkozó krimi, de lehet a régmúltban élt valós személyeket szerepeltető történelmi regény. A prózairodalom műfaj és tartalom szerint – akár egy terebélyes öreg tölgy mélyre nyúló gyökérzete – meglehetősen szerteágazó. Azonban műfajtól és tartalomtól függetlenül egy dolgot sosem szabad elfeledni. Ha ezen művek szerzői nem tartják tiszteletben az idézetemben említett ökölszabályt és műveik megírásakor fittyet hánynak az Élet kínálta ihlettémákra, akkor bizony számíthatnak arra, hogy legfeljebb abban az esetben olvassák el szellemi termékeiket, ha úgy tesznek, mint Kanóc Dániel színműíró László Miklós „Mama, fogjál nekem békát!” című bohózatában. 
Azt hiszem, ilyen jellegű veszély a „nagy mesemondó” titulussal illetett írót távolról sem fenyegette. Mikszáth Kálmánhoz hasonlóan ő is sokoldalú személyként élte le az életét. Országgyűlési képviselőként és a Főrendiház tagjaként a magyar parlament padjait koptatta, a Magyar Tudományos Akadémia Igazgatótanácsának tagságát viselte, a Szent István-rend lovagjainak sorai és a Kisfaludy Társaság tagjai között is megtalálható volt, emellett a Petőfi Társaság elnöki székét is elfoglalta és a Dugonics Társaság tiszteletbeli tagjainak körét is bővítette. Sőt! Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt egy igen nevezetes – veszélytelennek egyáltalán nem nevezhető – tett is fűződik az 1825. február 18-án született Ásvai Jókai Móric, vagy ahogy a legtöbben ismerik, Jókai Mór nevéhez. Erről Krúdy Gyula a következőképp számol be:

„… a Közlönyben már megjelent a Rózsa Sándor kegyelmező levele.
Megjelent a hivatalos Közlönyben a bűnbocsánatot hirdető levél Kossuth aláírásával, de hát Rózsa Sándor nem olvas se Közlönyt, se egyéb újságot. Valakinek el kellett juttatnia a haramjavezérhez.
Kit választott ilyen kényes feladat megoldására Kossuth?
Másvalaki tán egy mindentudó öreg csendbiztost vagy legalábbis egy kiszolgált vén betyárt keresett volna fel a megbízatással. Ilyen emberek ismerhetik Rózsa Sándor búvóhelyeit, ahol az amnesztiás levelet a kezébe lehet nyomni.
Kossuth egy poétát választott a feladatra. Mégpedig a szőke hajú, ábrándos szemű Jókai Mórt, aki a márciusi napokban oly derekasan viselkedett a szabadság kikiáltásánál. Akinek volt bátorsága az Alföld úttalan útjain a haramjavezérhez is elhatolni.
A fuvaros egy pusztai csárda udvarára fordult be. Odabentről vidám cimbalomszó hallatszott. Három-négy szűrös, bojnyikképű, szalmás hajú legény ülte körül az x-lábú asztalt: szegénylegények a Rózsa Sándor bandájából, akiknek cimborájuk volt a fuvaros, aki Jókait a csárdába hozta.
A rongyos szűrök alatt megkoppantak a fejszék, fokosok.
– Én Kossuth Lajos küldötte vagyok, és kegyelmet hozok Rózsa Sándornak és társainak! – kiáltotta Jókai, mielőtt a betyárok valamire elhatározták volna magukat.
A szalmáshajúak nem értették meg mindjárt Jókai szavait. Kegyelem? Rózsa Sándornak és társainak? Hiszen, ha jól vesszük, minden alföldi betyár Rózsa Sándor társa volt.
Az útiköpenyeges ifjú, kokárdás, strucctollas Kossuth-kalapjában, ragyogó kék szemével most a csárda közepére lépett, és csinos szónoklatot vágott ki a hazáról, szabadságról, amint az utóbbi hónapokban nagyszerű népszónokká fejlődött az egyébként félénk Jókai. A gyepes homlokok lassan nyiladoztak a költő szavaira. A szemek eleinte fürkészve, gyanakodva figyelmeztek. De aztán mindinkább kiegyenesedtek a görbe derekak. Nagy dologról volt szó. Bűnbocsánatot kapnak a régi tettekért, ha elmennek a hazáért harcolni.
Hogyne mennének! Indulnak még ebben az órában!
– Hol van az az írás, amit Rózsa Sándorhoz kell vinni?! – ugrott fel az egyik betyár.
– Itt van a zsebemben, de nem bízhatom én azt akárkire.
– Itt a kezem, hogy hajnalban Rózsa Sándornál lesz a levél!
Jókai elfogadta a kinyújtott kezet. Ki tudja, mennyi szenny és vér tapadt ahhoz a kézhez, de most a haza dolgáról van szó.
– Hogy hívják polgártársat?
– Engem Lukácsnak hívnak, és Sándor bandájához tartok.
Jókai átadta Kossuth Lajos levelét a zsiványnak.”

Krúdy Gyula: Rózsa Sándor. A betyárok csillaga Magyarország történetében. Kisújszállás, Szalay Kvk. és Kerekedőház, 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár

2_kep_opti_21.jpgJókai a szegedi nőktől kapott karosszékben. Fotó: Pauer Géza. In: Vasárnapi Ujság, 51. évf. 19. sz. (1904. május 8.) – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Ez a kalandos küldetés és az előtte felsorolt ténykedések önmagukban is kellő tiszteletet ébreszthetnének bárki iránt. Azonban az a bizonyos – ihletet merítő írók számára megkerülhetetlen – csupa nagybetűs orgánum úgy rendezte, hogy ez a kokárdás, strucctollas kalapot viselő, ragyogó kék szemű ifjú egészen más miatt váljék hallhatatlanná az utókor számára. A magyar széppróza napja honlapján a következőket olvashatjuk írói munkásságáról:

„Jókai Mór születésnapja azért alkalmas a próza ünnepének a megrendezésére, mert írói életműve mai napig a magyar irodalom egyik legnagyobb, megkerülhetetlen teljesítménye, regényíróként is máig megőrizte jelentőségét a nemzeti irodalomban, komolyan hozzájárul történelmi önismeretünkhöz és identitásunk megőrzéséhez. Emellett Jókai Mór volt az első, modern értelemben vett hivatásos prózaírónk, aki írói és szerkesztői munkásságából élt, közéleti szerepeit is íróként viselte. A maga korában műveit számos nyelvre lefordították, és világszerte elismeréssel fogadták, nagyra értékelték. Művei itthon és külföldön egyaránt népszerűek voltak az olvasók és az irodalmárok körében, könyvei szinte máig példátlanul nagy számban kerülnek kiadásra és fogynak el.”

A magyar széppróza napja honlapjának ismertetője

Ha a széppróza izgalmas és lebilincselő regényeinek és novelláinak írói az Élet kínálta kifogyhatatlan ötletekkel élve szinte minden témára megtalálják történeteikben a megoldást, akkor vajon igaz lehet ennek fonák helyzete is? Mármint arra gondolok, hogy az Élet (egyénre szabott) eseményeinek, történeteinek, az abban felmerült problémákra és azok megoldására képesek valamiféle választ adni a széppróza művei? Kedves Olvasó! Mikszáth Kálmán emlékének szentelt blogbejegyzésemben egyféle játékra hívtam meg Önt, hogy képzelje el magát azokban az élethelyzetekben, melyeket Mikszáth-történetekből Ön elé tártam! Képzelje el, mit látna, mit hallana, mit érezne a történetek szereplőinek helyében. Ha úgy tetszik, bújjék bele a bőrükbe! Élje át azokat az eseményeket, amelyek kapcsán egyszerű, vagy bonyolult élethelyzetek által felvetett kérdésekre kaphat egyszerű vagy bonyolult, de mindenféleképpen kézenfekvő válaszokat. Amolyan Mikszáth-féle módon.
Vajon, amire a magyar széppróza egyik koronázatlan királyának művei képesek, arra egy másik ilyen kaliberű író művei is képesek lehetnek? Vagyis egyszerű és bonyolult élethelyzetek által felvetett kérdésekre lehet választ kapni, amolyan Jókai-féle módon is? Hát kedves Olvasóm, ennek eldöntésére ismételten Önt kérem meg! Tudom, hogy nem könnyű feladat, de hogy döntése itt is „pártatlanul” és részrehajlás nélkül történjék, kérem most is felejtse el, hogy a magyar irodalom megkerülhetetlen teljesítményét nyújtó alakjának műveiből olvas! Úgy olvassa a történeteket, mintha sosem hallotta volna szerzőjük nevét! Ha az idézet műveket netán ismerné, szemlélje őket teljesen ismeretlen szövegként! Ha tudja, tegye most is félre a zakatoló, rohanó, vagy éppen monoton és szürke hétköznapok gondjait, és képzelje el magát azokban az élethelyzetekben is, melyeket a Jókai Mór által papírra vetett történetekből Ön elé tárok!

3_kep_opti_21.jpgJókai Mór dolgozószobájában. In: Vasárnapi Ujság, 40. évf. 53. sz. (1893. december 31.), 922. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A tudós embereknek mindenütt nagy elismertségük van. Rubens négy filozófusa vagy Rembrandt Tulp doktora sztereotipikus képet ad azokról az emberekről, kiknek csak úgy „dagad a fejük” a sok tudománytól. A különféle tudományos intézetek falai pedig a hosszúszakállú, bölcs tudós emberektől. Legalábbis az emberek sztereotipikus elképzeléseiben mindenképpen így van. Ők azok, akik mindenre tudják a választ. Olyan nincs, hogy amire ők ne tudnának választ, vagy megoldást mondani, arra egyéb „földi halandó” képes legyen. Pedig Jókai Mór műveiben akár még ez is előfordulhat. Egész az északi pólusig akadhatnak ilyen emberek. Lehet, hogy az életben is így van? Mit gondol, kedves Olvasó?

„Ezelőtt mintegy hat héttel Quebec tartományban egy vadludat lőtt meg egy bucanier, ki, amint azt kopasztani kezdé, bámulattal tapasztalá, hogy a lúd farka tollainak mindegyikére rá volt húzva egy másik tollnak levágott üres hengere, s mikor egy ilyen tollburkot lehúzott a másik tollról, abból egy vékony, összegöngyölt hártya bújt elő, aminek valami sajátszerű barna piszkos színe volt.
A bucanier felvitte a ludat Quebecbe s megajándékozta vele dr. Smollist, a hírhedett természetbúvárt.
Dr. Smollis mindjárt tudta, hogy mivel van dolga. Ez a vadlúd egy galambposta. Helyesebben lúdposta. És azok a piszkosnak látszó összegöngyölődött hártyácskák ott a két tollüreg közé szorítva, nem egyebek, mint vékony kollódiumlapok, amik fotográfia segélyével megkicsinyített iratok másolatát viselik.
A tudós természetbúvárnak semmi sem volt könnyebb, mint ezen kollódiumlapokat egy kétezerszer nagyító napmikroszkóp segélyével egy szemközt álló fehér lepedőre lemásoltatni, mely eljárás után azoknak betű szerinti tartalma olvashatóan kitűnt.
Nagy volt azonban a tudós professzor kétségbeesése, midőn az olvasott sorokban semmiféle ismeretes nemzet idiómájára rá nem talált.
A kezdő sor így szólt:
»Garbalirbibarba Perbetirbi jérbég arbalarbattirbi narbaplórbójarba.«
Ez csak indus nyelven lehet írva! Ilyen hosszú szavakat csak Kelet-Indiában eresztenek.
Dr. Smollis nagy fáradsággal lemásoltatá egymás után a kitalálhatlan nyelvű jegyzeteket, s megküldé azokat a calcuttai tudóstársaságnak s a mexikói és rio-janeirói nyelvészeti társulatoknak. Azok nem tudtak velük elbánni, s áthelyezték a jeddói és pekingi akadémiákhoz. Azok is beletörték a késüket, s egyik szanszkrit nyelvnek, másik ladino zsargonnak nyilvánítá a megfejthetetlent. A szentpétervári akadémia a bisbariba nyelvet vélte benne felismerni, s utasítá a helsingfjördi akadémiához, onnan a finn rokonság révén átszármaztak a budapesti tudóstársasághoz, ahol ott hevertek három esztendeig. (Igaz, hogy csak három hete, hogy odajutottak, de a három hét alatt hevertek három esztendőre valót.) Végre megoldás végett a nyelvtani osztállyal közöltetvén, a mi kezünkbe jutottak, s a »Hon« szerkesztőségében közszemlére kitétettek.
… de ezt a rejtelmes nyelvet egyikünk sem bírta megérteni.
Szerencsére van egy életrevaló ember a szerkesztőségünkben, akit úgy hívunk, hogy »A Sándor«. Legszükségesebb tagja az újságcsináló irodának: aki a legtöbb kéziratot szolgáltatja lapunkhoz. Amíg ő meg nem érkezik, addig hozzá nem foghatunk a szerkesztéshez.
Egyszóval életrevaló ember »A Sándor«. (Csak olyan sok pénzt ne kérne gyertyára, fára!)
Amíg ott vesződünk a megoldhatatlan rejtéllyel, ő belepillant s elneveti magát.
– Ejnye urak! Hisz ez madárnyelven van írva! Úgy kell olvasni, hogy »Galiba Peti jég alatti naplója«.
Íme! felfedeztük! Ami a világ minden tudós akadémiájának nem sikerült.” 

Jókai Mór: Egész az északi pólusig, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Van olyan tudomány, melynek birtoklásához különféle iskolák padjainak tucatjait kell koptatni, vaskos könyvek százait, vagy ezreit kell rongyosra olvasni, szép és derűs, napsütötte időt is – a Szinyei Merse Pál festette idilli piknikezés helyett – valamely félhomályban úszó könyvtár ódon falai között, Carl Spitzweg könyvmolyához hasonló módon tölteni. Ennek ellenére az így szerzett tudomány birtokosa sokszor rá kell ébredjen, hogy az a bizonyos nagybetűs orgánum sokszor produkál oly helyzeteket, melyeknek megoldásához az alma materben forgatott vaskos könyvek bebiflázása sem nyújtott kellő felkészültséget. A fekete gyémántokat kutató tudósnak, Berend Ivánnak is rá kellett ébrednie erre, mikor egy általa évek óta megoldhatatlan problémára tudományokban kevésbé jártas, kalandor lelkű barátja percek alatt megtalálta a megoldást. Úgyhogy, kedves Olvasóm, ha hasonló helyzetbe kerül, akkor ne bosszankodjon ezen, hanem fogadja derülten ezt, mint az Élet nevű társasjáték közben kialakult állást.

4_kep_opti_17.jpgFekete gyémántok. Képregény. Rajzolta: Zórád Ernő; Jókai Mór nyomán írta Cs. Horváth Tibor; [szerk. Bayer Antal], [Budapest], Nero Blanco Comix, 2017. Borító – Törzsgyűjtemény

„Szaffrán Péter verte Evilát.

A leány pedig nem sírt, nem könyörgött, csak felemelt kötényét ajkaihoz szorítá két kezével, s mikor a brutális fickó nagyokat rántott a fején hajánál fogva, olyankor olyan szelíden nézett fel rá engesztelőleg azokkal a lélekteljes szemeivel! A Brontes nem értette a szemek beszédét.
– Ejh ni! – kiálta Félix. – A Cendrillon és vőlegénye egy szerelmes pásztorórán.
– Az ám – felelt rá Iván egykedvűleg.
– De hát ne engedd annak a gazembernek, hogy azt a szép gyermeket úgy üsse.
Iván vállat vont.
– Joga van hozzá. Az övé. Menyasszonya. Ha beavatkozom, csak még jobban megveri. Aztán meg úgy látom, hogy ez alkalommal erősen fel van pálinkázva a fickó. Ilyenkor nem bírni vele.
– No, én majd megmutatom, hogy bírok vele – szólt Félix. – De azt nem nézhetem, hogy ezt a szép gyermeket üsse itt előttem.
– Nem jó lesz odamenned – inté őt Iván. – Ezek a föld alatti munkások nem igen tartják tekintélyben a selyemkabátos embereket.
– Majd meglássuk. Te csak annyit tégy meg, hogy mikor azt látod, hogy ennek a ciklopsznak a karját megfogom, kiáltsd rám e szót: »doktor úr!«
Azzal az útmagaslatról aláugorva, egész önbizalommal sietett be a kis ház udvarára az elegáns nagyvárosi úr.
Szaffrán Peti bizony fel sem vette a jövetelét, még jobban cibálta Evila haját.
– Hát te fickó! – kiálta rá Félix – miért vered ezt a lányt!
Szaffrán visszafelelt rá nagy pimaszul:
– Kinek mi gondja rá? Az én mátkám!
Csakugyan nagyon dűlt a szájából a pálinkabűz.
– Ah, te házasodni készülsz? – szólt Félix, odalépve egészen a herkulesi alak mellé, kinek alig ért a válláig. – S vajon szabad már neked megnősülnöd? Nem vagy te még katonaköteles?
Énnél a szónál csakugyan leereszté a felemelt szíjat Szaffrán Peti, mintha tízmázsás pöröllyé lett volna kezében.
– Fegyverképtelen vagyok – dörmögé fogai közül. – Bizonyítványom van.
– Ah! Te fegyverképtelen? Te jeles verekedő! S ki volt az a derék becsületes orvos, ki neked erről bizonyítványt adott? Ilyen karokkal! Kérem!
S e szónál megtapintá a legény karjának kidülledt izmait.
»Doktor úr!« – hangzék e pillanatban Iván szava.
Amint e szót hallá, s amint Félix ujjainak motozását megérzé karjának izmain Péter, egyszerre lecsavarta kezéről Evila haját, s ijedten bocsátá azt el.
– No, megállj fiam – szólt Félix, vékony kis halhéj pálcáját megsuhogtatva az orra előtt –, majd holnap reggel a felülvizsgálatnál megnézem, hogy micsoda nagy bajod van, amiért nem szolgálhatsz fegyver alatt. Azért vagyok itten!
Szaffrán Petinek egy percre az a mentő gondolata támadt, hogy elővegye rögtöni kancsalítását.
Félix kinevette vele.
– Jaj fiam, úgy én is tudok – s visszakancsalított a szeme közé. – Holnap majd megvizitállak.
Szaffrán Peti erre a szóra megfordult a sarkán, nekiiramodott az udvar ellenkező végének, keresztülvetette magát a kerítésen, s addig vissza sem pillantott, míg az erdőt el nem érte.”

Jókai Mór: Fekete gyémántok, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

5_kep_opti_13.jpgEgressy Gábor Jókai Mór Dózsa György című szomorújátékának címszerepében – Színháztörténeti és Zeneműtár, KE 3137. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Persze, tévedés ne essék, egyáltalán nem gondolom úgy, hogy nincs szükség tanulásra, alma materek padjainak koptatására, mondván, hogy az előbb bemutatott „természetes józan eszű életrevalóság” úgysem sajátítható el iskolákban. Van úgy, hogy ezen életrevalóság sarkalta tettek nagyon rosszul sülnek el. Martinuzzi Fráter Györgyről sokféle vélemény alakult ki a történészek és a történelmet szerető laikusok között. Azonban azt senki sem állítja, hogy a féltékenységből orvul meggyilkolt bíboros-hadvezér, a pálos ruhája miatt „szürke barátnak” titulált katona afféle műveletlen, faragatlan, ahogy mondani szokták „sült paraszt-bunkó” lett volna. Hiszen meggyilkolása kapcsán Franciaország történetének – véleményem szerint – legnagyobb politikusa, Armand Jean du Plessis de Richelieu bíboros a következőket mondta: „Ez több volt, mint bűn. Ez hiba volt”. Azonban ne gondolja senki, hogy György barát már az anyatejjel magába szopta a tudományt és pólyájába bugyolálták a választékos jómodort. Bizony ő is „kezdte valahol”. Egy olyan szinten, amire később nem biztos, hogy nagyon büszke volt. Úgyhogy, ha valaki úgy érzi, illemtudásban el van maradva környezetétől, esetleg ebből kifolyólag olyat tett tett, aminek rossz következményei lettek, ne keseredjen neki! Gondoljon arra, hogy a 16. századi magyar történelem egyik legnagyobb koponyája, a később választékos modorú úriemberré vált Martinuzzi György budai királyi várban tett vizitációja alkalmából elkövetett baklövését biztos nem szárnyalhatta túl. Ha mégis, akkor gondoljon arra, lehet, hogy Ön is – eddig lappangó képességeinek köszönhetően – hasonlóan felemelkedő életpályát futhat be. Csak vigyázzon a tehetségére irigy emberekkel!

„György nógatást kapott, hogy beszéljen.
Ő aztán beszélt.
– Az én uram, János herceg, színét javát kiválasztá a Bolgárországban ejtett zsákmánynak, s felküldé azt általam Felségednek. Huszonnégy szekér telt meg a zsákmánnyal. Van közte arany és ezüst marha szép sokasággal, drága török selymek, kamukák és bársonyok, pompás fegyverzetek és nyeregszerszámok, amilyeneket ez országban még sohasem láttak.
Nagy érdeklődés támadt e szavakra.
– Hol van? Hol van?
– Íme, rendben halomra rakták a kincseket az én katonáim itt a vár udvarán, hogy a felséges király úr és a felséges királyasszony azokat innen a márvány eszterhajrul könnyen megtekinthessék.
A király helyeslést bólinta, s egy kérdő tekintetet lopva a királyné felé, annak a véleményét várta.
– Voyons donc – monda a királyné, s kecsesen fölemelkedék a helyéből.
A főudvarnok intésére két apród félrehúzta a nehéz brokát függönyöket a trónterem erkélyéhez vezető ajtó felől, a palotanagy jött az aranyozott kulccsal, s felnyitá az ajtót, az apródok kétfelé tárták az ajtószárnyakat, s arra a királyi pár megindult a tróntul az erkély felé. A király jobbján vezette a királynét. Candalei Anna egy fejjel megasabbnak látszott a férjénél; a királyné kezén volt a kisleány.
Ők hárman léptek ki először az erkélyre.
A király kihajolt az erkélyen, s meglátva a kincsek garmadáit, azt mondá, »Dobzse, dobzse!«
Candalei Anna azonban elébb lehajolt a kisleányáért, hogy azt a karjára emelje: ő is lelásson az udvarra.
Ámde a királyné figyelmét nem a zsákmány kapta meg első pillanatra, hanem azok a dárdahegyre tűzött fejek.
Nagyot sikoltott, s a fejéről leomló fátyollal betakarta az ölében tartott gyermek arcát.
– Ah! C’est infernal!
Azzal kirohant az erkélyről. Megpillantá Györgyöt. Akkor még egyszer felsikoltott.
– Chassez-le! C’est un démoniaque!
Azzal sírógörcsök közt elrohant a teremből.
A király ott maradt az erkélyen, s gyönyörködött a zsákmányban.
György elbámult a királyné indulatkitörésén. Nem értette azt az Úr színeváltozását. Csak állt ott, mint a sóbálvány.
A nádor azonban értette, amit a királyné parancsolt: »Kergessétek el innen ezt az ördöngöst!« S a vállára ütött Györgynek.
– Katona! Bolondot cselekedtél. A királynét halálra rémítetted azokkal a dárdára tűzött fejekkel.
Györgynek ez is rejtély volt.
– Minálunk így szokás.”

Jókai Mór: Fráter György, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

6_kep_opti_13.jpgA tarok-parthie. A játékban Tisza Kálmán is részt vett, Mikszáth Kálmán pedig a háttérben „kibicelt”. In: Vasárnapi Ujság, 49. évf. 14. sz. (1902. április 6.), 220. Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Az előző jelenet főhőse a „természetes józan eszű életrevalóságtól” vezérelten készített „vanitas” jellegű csendélet kompozíciójával valahogy mégsem érte el, amit szeretett volna. Ezek szerint az intézményesített tanulmányokra mégis csak nagy szükség van? Azonban akadnak olyan balga lelkek, akik úgy gondolják nekik bőven elég az a sütnivaló, melyet világrajövetelükkel magukkal hoztak. Mark Twain gyerekhőse, Tom Sawyer szívesebben járt le a Mississippi folyó partjára horgászni hordólakó barátjával, Huckleberry Finn-nel, sem mint hogy az iskolapadot koptassa. Emlékszem, kisiskolás koromban micsoda feddést kaptam iskolánk könyvtárosától, mert a kelleténél kissé hangosabban – és hát nem igazán szépprózába illő szavakkal – adtam hangot abbéli sajnálatomnak, hogy a szép májusi, gomolyfelhőkkel takart kék égbolt helyett a tanterem mennyezete alatt kellett eltölteni a nap addigi részét. Úgy látszik a „tanulj tinó, ökör lesz belőled!” szállóige mondandója nem fészkelte bele magát mindenki fejébe. Sőt! Vannak olyan emberek, akik a „természetes józan életrevalóságtól” vezérelt sütnivalójuk legjavát képesek bevetni, nehogy azon a bizonyos, karikatúrákon sokszor látható tudománytöltő-tölcséren keresztül, bármi is töltessék a fejükbe. És mégis mozog a Föld ennek ellenére, ahogy az idézet regény címe is hirdeti.

„Csollán Berti megint csak ütötte a filkót harmadik este is a diákjaival. Nagyon biztosítva volt felőle, hogy azok éjszaka meg ne szökdöshessenek a tanyájáról. Ott volt az udvaron három nagy komondor, négy agár, egy vizsla, két kopó, meg egy görbe lábú tacskó. Azoktól nincs az a vakmerő idegen, aki alkonyat után akár közelíteni, akár távozni merjen ide, vagy innen, gyalog, mert azok megeszik. Jó rend van ott.
Azonban mégis az történt, hogy amint egyik diák felváltotta a másikat a kártyánál, a felváltott kiszédelgett a szobából, s aztán nem jött többé vissza. Úgyhogy mikor Barkó Pali megkapta az utolsó orronverőst, körülnéztek: magukban voltak.
– Hová lett az a sok gézengúz?
– Bizonyosan alunni szöktek – sejté Barkó Pali –, megyek, felkeresem őket.
– Fel ne verd, ha alusznak! Csillagot rúgatunk velük.
(Ez az astronomiai experimentum abból áll, hogy az elaludtnak mezítelen talpára papirost kötnek, s azt meggyújtják.)
Barkó Pali is elpárolgott a szobából, s aztán csak várta Csollán Berti, hogy majd visszajön; – mikor megunta a várakozást, maga is utánanézett, de sehol sem talált írmagnak való diákot sem a házában. Az udvarra is kiment, ott is nagy csendesség volt. Hítta a kutyákat, de egy sem jött elő. Utoljára a cselédeket kurjongatta fel.
– Merre vannak a diákok? Hová lettek a kutyák?
A diáknak híre-hamva sem volt már messze földön. Jó lába van annak. Az az egy pedig, amelyiknek rossz van, fenn ül Csuka Feri nyakában, az szalad vele torony irányában, végig a pusztán. Valahol a Tisza körül járnak azok már. – De a kutyák nagy sokára jelt adtak magukról. Mint valami kísértetüvöltés, mint a „wilde Jagd” föld alatti kutyakardala zendült fel egyszerre a rémséges kutyasírás; vékonyan, vastagon, cifrán, keservesen, siralmas csahintással, ijedős buffogással vegyest. Honnan jön ez? Merre vannak? Béres, fehércseléd szaladt hetvenhétfelé kutyakeresni; míg végre rájöttek, hogy valamennyi agár, komondor, vizsla, kopó, tacskó el van temetve egy üres búzaverembe; aminek a szája le volt fedve egy szekérkerékkel: onnan üvöltött elő az egész kórus. Hogy kerültek oda? Bizonyosan az a sánta garaboncás hordta őket oda valamennyit. Ez volt a közvélemény. No, az még rossz helyen fogja végezni a sorsát.
Amint Csollán Berti rájött, hogy a vendégei megszöktek, szörnyű haragra lobbant.
– Lóra! Valahány béres van! Utánuk! Vissza kell őket hozni.
Maga is nyeregbe kapott, nyakába vetette a karikást, s vezette az üldöző csapatot a rév felé. Arra kellett menekülniök.
A Tisza réve pedig, melynek Berti volt a birtokosa, – jó egy óra járásnyira feküdt a kastélytól; onnan szoktak átkelni komppal a túlsó oldalra. Egy vastag kötél volt kifeszítve a két part között, ahhoz a kötélhez volt akasztva a komp csigahurokra, úgy tolták át azt a révészek a kötélbe kapaszkodva.
Éjszaka volt már, mire a diákok megérkeztek nagy lélekszakadva a révhez. Ilyenkor már a révész is alszik.
– Üff – nyögött nagyot Csuka Feri, ledobva nyakából a gyepre sánta Biróczyt. – Huszárnak készültem, s huszárlónak fogtak be.
Biróczy azonnal ment a révészt fellármázni.
Annak sehogy sem ment a fejébe, hogy éjnek éjszakáján szállítson át valakit a Tiszán. Kiváltképpen azt az öt legátust, aki negyednapja ott prédikált a portán. Mi járatban vannak?
– Hát bácsi, megvalljuk igazán, szökünk – mondá Biróczy. – Holnap vasárnap, s nekünk a helyeinken kell lennünk, ahol már várnak ránk, kit Csányban, kit Hevesben, és ha ott nem leszünk, lemossák rólunk a szentelt vizet bécsi szappannal. A kendtek hóbortos gazdája meg erővel itt akar bennünket holnap is tartani, hogy megint tartsunk kendteknek prédikációt; aztán a prédikáció végével kit-kit megkatekizáljunk!
Az öreg révész megszeppent erősen.
– Hát aztán mi az a megkatakizálás?
– A biz abból áll, hogy egyenkint minden ember kiszóllíttatik a középre, s aztán kikérdeztetik, hogy mit tud a szent vallásból; melyek a tíz parancsolatok? Melyek voltak az egyiptomi tizenkét csapások? Kik voltak az apostolok név szerint? Hogy hítták Nóé fiait? Mi nevük volt József kilenc testvéreinek?
– Micsoda? – kérdé a révész hüledezve.
– Kend csak jól jár; mert kend lesz az első, akit megkatekizálnak; s kendre mindjárt az első kérdés jut, hogy kik voltak az ótestamentomot szerző próféták név szerint, és azoknak fejezetei?
– Az ótestamentomi próféták?

– Csülökre legények! – ordítá rémülten a révész. – Frissen tegyük túl a másik partra ezt az öt diákot.
– De hátha utánunk jön a gazda – aggódott Biróczy –, s visszahoz?
– Ma ugyan nem. Arról már felelek – monda a révész. – Dejsz engem meg nem katakizáltat vénségemre.
A megrémült révészek olyan hirtelen átrántották a kompot a túlsó partra, ahogy még semmi borravaló nem tett gőzerői csodát esetlen járművel.
Mire Csollán Berti üldöző hada megérkezett a révgunyhóhoz, az üldözöttek már rég csendesen aludtak egy puszta szőlőben, egy felfordított boroskád szellővédő oltalma alatt.

Jókai Mór: Eppur si mouve. És mégis mozog a Föld, Budapest, Neumann Kht, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Felhasznált irodalom

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr4518051090

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása