„Egy csodálatos színházművész”

2023. május 03. 06:00 - nemzetikonyvtar

150 éve, 1873. május 3-án született Hevesi Sándor, író, rendező, a Nemzeti Színház igazgatója

„Fülep, a maga honfitársa azt mondja, hogy maga egy csodálatos színházművész.” („Fülep, your countryman, tells me you are a wonderful theatre artist.”) Ezekkel a szavakkal vezette be Hevesi Sándorhoz intézett kérését 1908 februárjában írt levelében Edward Gordon Craig, színész, rendező, grafikus és színpadi tervező, aki emellett a 20. század első felének egyik meghatározó színházelmélet-alkotója is volt. Arra kérte Hevesit, legyen az ekkor induló The Mask című folyóirat munkatársa, magyarországi, valójában inkább budapesti kapcsolata.

„– És, mivel én is egy csodálatos színházművész vagyok, nem veszi majd rossz néven, ha írok magának. Tehát Fülep lesz a felelős, ha összeveszünk. Most pedig, komolyan – egy folyóiratról küldök híreket, amelynek nemsokára meg kell jelennie. Írjon meg nekünk mindent, ami legelevenebb a művészet terén Magyarországon. Amit küld, azt kinyomtatjuk.”

Edward Gordon Craig levele Hevesi Sándornak, Firenze, 1908. febr. 5. In: Edward Gordon Craig és Hevesi Sándor levelezése, 1908–1933, szerk., ford., jegyzetek és zárótanulmány: Székely György, Budapest, OSZMI, 1991, 13–14. – Törzsgyűjtemény

Jelenlegi tudásunk szerint – kisebb megszakításokkal – 1933-ig igen élénken leveleztek. Bár Hevesi nem lett a The Mask háziszerzője, a folyóiratban egyetlen tanulmányán kívül (Shakespeare as scenographer, 1909. júl.) csak egy hosszabb, az európai Nemzeti Színházakról feltett körkérdésre adott válasza jelent meg (1909. okt.), de a Craig szerkesztette és nagyrészt saját maga írta lap gyakran említi Hevesit a kortárs színházművészet elismert alkotójaként.

picture_of_edward_gordon_craig_opti.jpgEdward Gordon Craig (1872–1966) az 1900-as évek elején. A kép forrása: Wikimédia

Ismeretségüket Fülep Lajos, művészettörténész, művészetfilozófus, református lelkész közvetítette, aki Gordon Craiggel Firenzében találkozott, Hevesit pedig a Magyar Szemle című katolikus társadalmi-irodalmi folyóirat írói-szerkesztői köréből ismerte.
A Nagykanizsáról induló Hevesi-Hoffmann Sándor a budapesti egyetem jogi, majd bölcsészettudományi karán tanult (ez utóbbin filozófiát), miközben 1891-től tíz éven át a Magyar Szemle művészet- és színikritikusa, 1906-ig belső munkatársa volt. Az, hogy hivatalból figyelemmel kísérte a budapesti színházi életet, eleven vonzódását az irodalomhoz, filozófiához, esztétikához megtoldotta a dráma és a színjátszás elméleti kérdései iránti érdeklődéssel. A Magyar Szemle (és a Szemlén kívül jó néhány folyóirat) nemcsak színházi bírálatainak adott teret: Hevesi írt tanulmányt a modern irodalomról (1893), a népszínműről (1891), Szophoklész Oidipusz-trilógiájáról (1891), a színpadi realizmusról (1892), Meghasonlott lelkek címmel drámaelemzés-sorozatot közölt (1897), melyben Christopher Marlowe az 1590-es évek elején született Doktor Faustusa éppúgy helyet kapott, mint Henrik Ibsen 1886-os Rosmersholmja. Drámaíró papok című sorozatában (1899) pedig portrékat rajzolt Gandersheimi Hrotsvitháról és a spanyol 16–17. század íróiról. 1896-ban jelent meg első tanulmánykötete, a Dráma és színpad (Bp., Singer és Wolfner, 1896.). Az 1890-es években már próbálkozott drámaírással is. Elsőként A kandalló mellett című dialógusa látott napvilágot: a 19. században divatos, kétszereplős kis jelenetben a Marquis és a Marquise elképzelt gyermekükről folytatott házastársi vitát. (Magyar Géniusz, 1893/44., 45., 285–286., 298–299.)
Fiatalkori, sokrétű kíváncsisága, a színház- és drámaelmélet-ismerete, a filozófiai, esztétikai, művészeti, irodalmi tájékozottság, az íráskészség élete végéig elkísérte. Hevesi Sándor a róla fennmaradt fényképek jó részén íróasztalnál ülve vagy állva, esetleg könyvet lapozgatva, könyvespolc előtt látható, „tanult” színházcsinálóként, színházi szakemberként.

szinhazielet1935_43sz_opti.jpgHevesi Sándor az 1930-as években. In: Színházi Élet, 1935/43. sz., 85. – Elektronikus Periodika Archívum

A Magyar Szemle, a Magyar Géniusz, a Magyar Szalon, a Művészet újságírói-szerkesztőségi körei kapcsolták be Hevesit abba a szellemi körbe, amely 1903-ban elindította a Thália Társaságot (Benedek Marcell, Bánóczi László, Lukács György, Márkus László), 1906-ban a Szerda című tudományos és művészeti lapot (szerzői körében Bíró Lajossal, Jób Dániellel, Kaffka Margittal, Fenyő Miksával, Lukács Györggyel, Hevesi Sándorral, Ady Endrével, Ambrus Zoltánnal), 1908-ban a Nyugatot. 1911-ben A szellem című filozófiai folyóiratot Hevesi együtt szervezte és szerkesztette Fülep Lajossal és Lukács Györggyel.

Kedves Fülep mester,

levelét későn kaptam, ugyanis Piliscsabán üdültünk, s mire hazamasírozván a kezembe került a levele, Kiss Józsefet elvitte az ördög nyaralni és még ma sincsen itthon. […]

Van azonban egy komolyabb, szebb és nívósabb ügy, mint a Hét, s éppen erre nézve akarok sok mindenfélét elmondani. Tudniillik Gundel papa megnyitotta a szívét és a zsebét, s áldásával súlyosbítva nagy pénzeket bocsátott a gyerekek rendelkezésére, amiből már október elsejére megjelenik egy noch nie dagewesen hetilap. Szolid és reális munka lesz és pénzileg is elsőrangú, mert nemcsak az bizonyos, hogy az emberek szó nélkül otthagyják a többi lapkákat, ha ugyanazért az árért nívóban és terjedelemben 200 percenttel többet adunk, hanem az is bizonyos, hogy a legrosszabbra is el vagyunk készülve, tudniillik arra, hogy egy-két évig ráfizetéssel nívón tartsuk a lapot, a munkatársak érdekeinek sérelme nélkül. […] Dolgozni fognak, miután alávetették ma[gukat a] mi társaságunk szigorú kritikájának a következők: Ranschburg Pál, Gombócz Zoltán, Ignotus, Ambrus, Hevesi, König Gyula, Than Károly, Eötvös Lóránt báró, Elek Arthúr, néha Molnár Ferenc, Kóbor, Cholnoky, és mindenki, akiből ki lehet préselni érdemes dolgokat. Hirtelen nem jut eszembe éppen a legújabbak és legmeglepőbbek neve, de nem is ez a fontos itt, hanem az, hogy maga és Ady Endre föltétlenül szükségesek ehhez a vállalkozáshoz. A lap programja ez: mindent, ami komoly, új, tisztességes, vakmerő és kíméletlen. Semmi megkötöttség, semmi konvenció, semmi kényszer, semmi köd és meggyőződés nélkül csinált munka.”

Márkus László levele Fülep Lajosnak a Szerda című folyóirat megindításáról, Budapest, 1906. VIII. 12. előtt.]. In: Fülep Lajos levelezése I.: 1904–1919, szerk., jegyz. és mutatók F. Csanak Dóra, Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatócsoport, 1990, 48–49. Törzsgyűjtemény 

Hevesi színjátszáshoz kapcsolódó pályáján 1902 volt az első fordulópont: a Nemzeti Színház rendezője lett, igaz nem foglalkoztatták túl sokat, így maradt ideje másféle ügyekre is.
Benedek Marcell 1934-ben a Thália Társaság születéséről a következőket írta:

„1903 őszén jómagam Bánóczi László és Lukács György kíséretében felkerestem Hevesi Sándort, aki akkoriban kezdett a Nemzeti Színháznál rendezősködni. Megbeszéltük, hogy a külföldi színházak mintájára modern kísérleti színpadot létesítünk Budapesten, és ezen a színpadon a nagy színházak műsorán nem szereplő darabokat hozunk színre, új, itt ismeretlen irodalmi értékeket viszünk a magyar közönség elé. Egyúttal friss színészi erőket juttatunk szóhoz, akikkel a megkövesedett sablon, a konvenciók helyett új színjátszó stílust teremtünk meg.”

Benedek Marcell: A modern magyar színjátszás bölcsőjénél: Benedek Marcell visszaemlékezései a Thália szép esztendeire. In: A Thália Társaság 1904–1908: levelek és dokumentumok, [vál., a jegyzetek és előszó: Gábor Éva], Budapest, MSZI–MTA Lukács Archívum és Könyvtár, 1988, 395. – Törzsgyűjtemény

A modern színházi együttes és játékstílus kialakításában és továbbörökítésében a Tháliának meghatározó szerepe volt, hangsúlyozott egységes stílusa elsősorban Hevesi Sándornak köszönhető, és annak, hogy a társaság színészei elfogadták Hevesi irányítását, és alávetették magukat a modern értelemben vett rendező fegyelmének. Hevesi elve a stílusok sokfélesége, sokszínűsége volt, de egy műalkotáson, egy előadáson belül egységes formanyelvet követelt. Az, ami a Thália produkcióiban legfeltűnőbb volt, amit a kritika legtöbbször említett, az az egyes, természetes átéléssel megoldott alakítások harmonikusan összehangolt együttese. 

„[...] a Thália e darabot modernül adja, vagyis bensőségesen, egyszerűen, nem külön szerepekben, hanem a szereplőket úgy játszatva együtt, mint ahogy a zenekar, ha jó, egy hangszerré áll össze, és végre nem úgy, hogy a színpad emberein meglátszik a tudomás, hogy látják őket, hanem úgy, mintha a közönség kulcslyukon át lesné meg a történetet.”

[Ignotus]: Nóra a Tháliában. In: A Thália Társaság 1904–1908: levelek és dokumentumok, [vál., a jegyzetek és előszó: Gábor Éva], Budapest, MSZI–MTA Lukács Archívum és Könyvtár, 1988, 357. – Törzsgyűjtemény

Ignotus leírásából André Antoine-nak, a párizsi Théâtre Libre vezetőjének gondolatai köszönnének vissza (a színpadon a mindennapi életet kell láttatni, ahogy zajlik), ha nem venné észre azt, aminek mestere a moszkvai Művész Színházban Konsztantyin Sztanyiszlavszkij volt: a „mindennapi élet” ebben az esetben a drámai alak belső élete, a színész ezt teremti meg, és ezt közvetíti a színpadról.

forgacsrozsi_opti.jpgForgács Rózsi mint Klára Friedrich Hebbel Mária Magdolna című drámájában. Thália Társaság, 1905. ápr. 12. Pejtsik Károly felvétele – Színháztörténeti és Zeneműtár, ltsz. 1955/4486

A színészi játék megújításában az 1900-as években eddig jutott a Thália, e téren pályája során Hevesi elképzelései árnyaltabbak lettek, kísérletező kedve nem lanyhult, de amikor a 20. század első felének színházmegújító elméleteiről gondolkodott, a színészi játékkal kapcsolatban mindvégig Sztanyiszlavszkijét vélte legközelebb állónak saját elgondolásaihoz.

„Sztaniszlavszky Maeterlinck »Kék madár« című mesejátékát több, mint egy esztendeig próbálta színészeivel, abból a megfontolásból, hogy ennek a költői műnek színpadi hatása csakis úgy biztosítható, ha a színészek lelkükben újra gyermekekké válnak s a mese képzelt és tündéri alakjaival tudják megejteni a közönséget. Itt tehát a rendező egész munkája és minden törekvése odairányult, hogy a színészeket a mesejáték céljaira teljesen átalakítsa, köznapi mivoltukból kiemelje és addigi szerepeiktől őket minél jobban elszigetelje.
A rendező és színész viszonyában egyébként is a legbonyolultabb kérdés a színész belehelyezése a darab külön világába s elrekesztése nemcsak egyéb szerepeitől, hanem saját megszokott hangjától és gyakran beidegzett mozdulataitól is, amelyek privát lényének a tükrözései. A színész ugyanis csak hosszú gyakorlat és kitartó önfegyelmezés árán juthat el odáig, hogy a próbákon látni és hallani tudja önmagát, ami a mesterek sikerének a titka.”

Hevesi Sándor: Színház, Budapest, Singer  és Wolfner, 1938, 69. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az előadás magva a dráma, vallotta Hevesi, természetesen hozzátéve: a szerzői írott szöveget használó színház megszületése óta. Ennek mentén húzta meg a vonalat Craig rendkívüli hatásúnak tartott teóriája és saját színházi világa, illetve gyakorlata között.

„Craig szerint dráma és színpad, irodalom és színház kiegyenlíthetetlen, soha össze nem férő ellentétek, mert a dráma merőben irodalmi követelményei sohasem hozhatók összhangzásba a színpadnak teljesen önálló és független művészetével. A színpad nem szolgálhatja az irodalmat, mert ő a maga ura, […] Gordon Craig ideáltípusa a színészt illetőleg az »Übermarionette«, vagyis a japán és hindu színjátszás, továbbá a bábszínház hagyományain kitanított és kinevelt színész –, akinek nincs egyéni felfogása, aki mai értelemben nem lélekábrázoló s aki inkább stilizált alak, mint valóságos emberi teremtmény.
Az »Übermarionette« köré Gordon Craig olyan színpadi keretet és környezetet varázsolt, amely a legteljesebb forradalmat jelentette. Újszerű felfogásának alapja az volt, hogy a színpad nem a festőé, de nem is az építészé, hanem a színpadművészé, vagyis a legmagasabb értelemben vett színpadi rendezőé, mert a színpadi tér olyan terület, amely csak a színpad külön és sajátos természetéből alakítható és formálható. Egy új térművészetet teremtett, nagy felületekkel, hatalmas síkokkal, lépcsőkkel és emelvényekkel, amelyek, mint merő színpadi elképzelések, minden rokonságot megszakítottak a régi díszletfestés módszereivel.”

Hevesi Sándor: Színház, Budapest, Singer és Wolfner, 1938, 84–87. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Craig színpadi „forradalma” mindenképpen erősen hatott Hevesire, bár fenntartásai már az 1900-as években is voltak.

„[…] csak egy lényeges eltérésem van a könyvétől, s ez az a félelmem, hogy ő alapjában véve mindent egy – bár magában véve abszolút művészi – stílusra akar visszavinni. Én a stílek sokfélesége mellett vagyok […]”

Hevesi Sándor levele Fülep Lajosnak, Bp. 1907. XII. 9. In Fülep Lajos levelezése, I.: 1904–1919, szerk., jegyz. és a mutatók F. Csanak Dóra, Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatócsoport, 1990, 93. Törzsgyűjtemény

Mindenesetre Craig 1908-ban Hevesi Sándornak ajánlotta az eszményi színészről szóló Übermarionett-elméletét, On the Art of the Theatre című könyvének második kiadása pedig Hevesi Sándor előszavával jelent meg 1911-ben.
A „sokféle stíl” a műből kiinduló előadásmód megtalálását jelenti. Hevesi 1912 és 1914 között az Operaház főrendezője volt, és ennek a törekvésnek a jegyében állította színpadra Bánffy Miklós intendánssal, tervezővel együtt Mozart két operáját, a Varázsfuvolát (1913) és a Szöktetés a szerájbólt (1913): rokokó jelmezekkel és díszletekkel.

De a korhűség követelményét másképpen is interpretálhatjuk: művészien, felülről, a színdarab szelleméből és lelkéből. Mondhatjuk azt (s erre Gordon Craig adta a legnagyobb impulzust), hogy egy régi darab modern színpadon csak úgy kelhet igazi, viruló életre, ha a darab szavaival együtt képesek vagyunk az illető korszak egész atmoszféráját föltámasztani. Itt tehát elsősorban nem az fontos, hogy egy darab mikor és hol játszódik, hanem, hogy a szerző vagy komponista miképpen érezte és fogta fel a kort és a helyet, amelyben, és amikor a darabja játszik. A mise en scène tehát itt nem rekvizitumkérdés, hanem alapvető stíluskérdés.”

Hevesi Sándor: Mozart és Beethoven az Operaházban, Magyar Iparművészet, 1913/4., 149. – Törzsgyűjtemény

A stíluskérdés és a színész játékkal való kísérletezés vezette Hevesit akkor is, amikor a Nemzeti Színházban klasszikus vígjátéksorozatot rendezett, melynek keretében színre vitte Ludovico Riccoboni (1676–1753) olasz színész, 1716 és 1731 között a párizsi Comédie-Italienne igazgatója, A bizalmatlan (Le Défiant) című commedia dell’arte szcenáriumát.

Mostanában ijesztően el vagyok foglalva, mivelhogy 19-én kezdünk egy vígjáték-sorozatot a Nemzeti Színházban (A felhőket Arisztophanésztól, Pathelin mestert, ezt a régi francia komédiát, egy kétfelvonásos commedia dell’artét a párizsi olasz komédiásoktól stb., stb.), mint látja, egy csomó kísérletet. Nagyon jó színészeink vannak a commedia dell’arte számára, és bár nekem magamnak kellett előkészítenem a szcenáriumot és néhány dialógust, de a rögtönzések nagyon sikeresek, és kíváncsi vagyok, hogy a közönség mit fog szólni ezekhez a kísérletekhez.”

Hevesi Sándor levele Edward Gordon Craignek, Budapest, 1912. ápr. 11. In: Edward Gordon Craig és Hevesi Sándor levelezése, , 1908–1933, szerk., ford., jegyzetek és zárótanulmány: Székely György, Budapest, OSZMI, 1991, 103–104. – Törzsgyűjtemény

bizalmatlan_opti.jpgVáradi Aranka mint Flaminia és Mészáros Alajos mint Mario A bizalmatlan című commedia dell’artéban. Nemzeti Színház, 1912. máj. 1., Goszleth felvétele – Színháztörténeti és Zeneműtár, Jelzet: KA 4052/5

William Shakespeare drámáinak, a Shakespeare korabeli színpadnak, a shakespeare-i dramaturgiának a tanulmányozása vezérfonal volt Hevesi Sándor egész színigazgatói és rendezői pályáján. 1902-ben Beöthy László, a Nemzeti Színház fiatal és reformer igazgatója három klasszikus, Shakespeare Cymbeline-je és Antonius és Cleopatrája, valamint Molière Úrhatnám polgára új szcenáriumának elkészítésével bízta meg, a Sok hűhó semmiértet Hevesi maga választotta. Azonnal beleütközött a Shakespeare-művek korabeli játékhagyományába, amely a sokjelenetes drámák színpadi miliőjét számtalan függönyleeresztés mögötti átdíszletezéssel akarta minél élményszerűbbé tenni. A Sok hűhó semmiértet addig öt felvonásban, tizenhét színtérváltozással adták elő, Hevesi három díszletben játszódó négy felvonásra vonta össze a helyszíneket. A 19. századi Shakespeare-játszás és a shakespeare-i dráma dramaturgiája között tapasztalt ellentmondást 1911-ben, a Nemzeti Színház Hamlet-felújításában a Shakespeare-színpad (részleges) rekonstruálásával oldotta fel.

„A Nemzeti Színház ma esti előadásán Shakespeare téli színházának, a Globe Theatre-nek színpadát rekonstruáltuk, nagy favázas szerkezetével és sötét színű drapériáival. Mindössze annyi változtatás történt, hogy alkalmazkodtunk a mi nézőterünk és színpadunk méreteihez. A színpad három részből áll: egy előtérből, mely az egész proscéniumot felhasználja (ahol rendesen nem szoktunk játszani), s a színészt úgyszólván beállítja a közönségbe, a függönnyel elzárható hátsó színpadból (amelyet mindig átdekorálunk, amíg előtte játszanak) és a felső színpadból (amely a várfokot ábrázolja, s ahol a színjáték jelenete alatt a színészek ülnek) […] Shakespeare az időmúlást és a színhely változást nem úgy érzékítette meg, mint mi, hogy tudniillik leeresztette a függönyt, hanem két, időben távol eső jelenet közé betolt egy új jelenetet, vagyis egy új színhelyet, mert Shakespeare színhelye mindig egy grupp ember, akik egyszerre lépnek fel, úgyszólván magukkal hozzák a dekorációt, s azután megint kivonulnak, […] A Hamlet első felvonásában például Horatio és az őrök hírül hozzák a királyfinak (ez délelőtt történik), hogy éjjel a várfokon látták az apja szellemét. Hamlet rettentően felindul, s elhatározza, hogy éjfélkor velük együtt fog őrködni a várfokon. Mármost Shakespeare ezt az időközt úgy tölti ki, hogy betolja a Polonius–Laertes–Ophelia-féle jelenetet, amely után nyomban következhetik az éjféli őrködés. A modern színpad itt kétszer függönyt eresztet, de a függöny itt olyan, mint a hóhér bárdja: eleven testre zuhan le. A közbetolt jelenettel azonban Shakespeare nemcsak azt éri el, hogy kitölti az időt, hanem ez a csöndes jelenet, amelyből a többi között megtudjuk Hamlet vonzalmát Ophelia iránt, feszültebbé teszi várakozásunkat, holott a függöny és a pauza minden várakozást elvág.”

Hevesi Sándor: Hamlet Shakespeare-színpadon. In: Uő.: Amit Shakespeare álmodott, [vál. és szerk. József Gábor], Budapest, Magvető, 1964, 23–24. – Magyar Elektronikus Könyvtár

hamlet_opti.jpg

Újváry Ignác színpadvázlata a Hamlethez. Nemzeti Színház, 1911. máj. 5. In: Magyar Iparművészet, 1913/4., 36. – Elektronikus Periodika Archívum

Hevesi újra- és újra színpadra állított Shakespeare-műveket újrafogalmazási szándékból is, de 1922 és 1933 között, a Nemzeti Színház igazgatójaként műsorpolitikájának egyik alapja a klasszikusok műsoron tartása volt, ciklusokat, sorozatokat játszatott Shakespeare (1923, 1926, 1931), Molière (1926–27) és Henrik Ibsen (1928) drámáiból.
Madách Imre Az ember tragédiáját többször színpadra állította, először 1908-ban, a Népszínház-Vígopera főrendezőjeként, majd a Nemzeti Színház igazgatójaként, 1923-ban, 1926-ban és 1929-ben. Az 1923-as előadás színek színjátéka volt, ahol minden Tragédia-színbeli vízió látványának alaptónusát egy-egy szín (például Egyiptomban – sárga és kék, Athénban fehér) határozta meg. Az 1926-os Tragédia-előadás Úr és Lucifer küzdelmeként értelmezte a művet, misztériumjátékként, hármas tagolású, középkori misztériumszínpad keretében.
Úgy tűnik, Hevesi mindent „kihozott” a századelőtől bontakozó új színházi gondolkodásból, amit a Nemzeti Színházat kötő műsorpolitikai kényszerek és egy színházi nagyüzem mindennapi működése megengedtek. 1924-ben Sebestyén Károly így jellemezte a „modern magyar Shakespeare-színpadot”.

„Hevesi Sándor modern magyar Shakespeare-színpada olyan esztétikán alapul, amelyben a tisztes konzervatizmus és a merész újító szellem csaknem mindig művészi harmóniába olvad. Konzervatív, mert lehetőleg híven ragaszkodik a szöveghez, nem tekinti szabad prédának, nem bánik vele olyan kegyetlen közömbösséggel, mint a szobrász a nedves agyaggal, de újít is, mert szakít a barbár tömegjelenetek, oktalan zaj, értelmetlen világítási effektusok, színészi hatásvadászat már-már megrögzött tradícióival. Komolyan elmélyed, hozzáilleszti »a szót a cselekményhez, a cselekményt a szóhoz«, mint Hamlet követeli dramaturgiájában, híven követi a drámai fejlődésnek Shakespeare-nél mindig megragadó és lendületes vonalát. Sokat elvon a régi külső díszből, sokat visszaállít az eddig elhanyagolt belső, költői értékekből.”

Sebestyén Károly: A modern magyar Shakespeare-színpad. In: Színházi Élet, 1924/2., 22. – Elektronikus Periodika Archívum

Hevesi Sándor 1902-től harminc évet töltött a Nemzeti Színházban. 1932-ben – gyilkos és méltatlan, antiszemita felhangoktól sem mentes parlamenti interpellációk, sajtótámadások és minisztériumi vizsgálat után – mondatták le igazgatói tisztéről. Utolsó éveiben a budapesti Magyar Színház főrendezője volt, nevéhez a színház két legendás sikere fűződik: Shakespeare III. Richárdja (1937) és Heltai Jenő A néma leventéje (1936).

nema_levente_opti.jpgHeltai Jenő vígjátéka 100. előadásának színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár, SZT SZL MagyarSz 1936.06.27

Hihetetlen munkabírása volt. Színházigazgatói, rendezői, dramaturgi munkája mellett számtalan kis jelenetet és kabarédarabot, valamint táncjátéklibrettókat készített (Ámor játékai, 1913). Első többfelvonásos színművét, Az apja fia című vígjátékot, 1911-ben mutatta be a budapesti Magyar Színház, 1938-ig még nyolc drámája született. Jókai összes regényét ugyan nem dramatizálta, de színpadi változatot készített az Egy magyar nábobból (1916), a Kárpáthy Zoltánból (1916), Az új földesúrból (1913), A kőszívű ember fiaiból (1918), a Fekete gyémántokból (1923), a Szegény gazdagokból (1924). Forgatókönyvírója volt 1916-ban a Jókai Mór regényéből készült Mire megvénülünknek, Deésy Alfréd 1922-es, a centenáriumra forgatott Petőfi-filmjének, 1936-ban Gaál Béla Az aranyemberének. Német, francia és angol színműveket fordított magyarra és átdolgozott régi munkákat is. 1910-től George Bernard Shaw drámáinak kizárólagos magyar fordítója volt. Mindeközben, 1891 és 1939 között több száz publicisztikája, (színi- és művészetkritikája, elméleti jellegű írása, színészportréja) jelent meg.

Felhasznált irodalom:

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr7418112476

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása