„Kedves Bátyám! Sok tanút állíthatok arra, hogy én nem úgy indultam neki az irodalomnak, mint aki szilárdan elhatározta, hogy ezen a téren lesz belőle valami. Egyrészt a nyilvánosság előtt nagyon későn kezdtem a dolgot, csaknem tizennyolc éves voltam már. Pedig az irodalomtörténetből meg a biográfiákból tudnivaló, hogy akikből »lesz valami«, nagyon is korán kezdik el a munkát, és a maguk drámai költeményét tizenkét éves korukban megírták már, és tizenöt évvel pályadíjat nyertek »Egy púpos naplójegyzetei« című novellával (de tárgy és cím lehet más is).”
Bródy Sándor: Levél a szerkesztőhöz. In: A Hét, 2. évf. 10. sz. (1891. március 8.), 148. – Törzsgyűjtemény
Bródy Sándor. Fotó. Strelisky felvétel. Jelzet: Arckép 1211/4 – Kézirattár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár
Bródy Sándor 1863. június 23-án született Egerben, Bródy Jakab kereskedő tizennegyedik gyermekeként. Az apára emlékezők szerint Bródy Jakab életmódja inkább Eger és környéke dzsentri urainak nagyvonalú életformájára ütött, mintsem spanyol-török-zsidó őseinek vagyongyűjtő és -megtartó mentalitására. Amikor az 1870-es évek végén meghalt, nem jómódot, de létbizonytalanságot és szegénységet hagyott özvegyére és gyermekeire.
Bródy írói látását hosszú évekig két fiatalkori tapasztalás irányította. A szegénység, amelyet az apa halála után Budapestre költöző családjával élt át 1878 és 1880 között, valamint az a három gyulai év, 1880-tól 1884 elejéig, melyet bátyja, Adolf ügyvédi irodájának írnokaként töltött. Ekkori olvasmányait eleinte a romantikus mesterek (Victor Hugo, George Sand, Jókai Mór) írásai közül válogatta, ám ebben az időben felfedezte a későbbi, nagy írói példaképet is: itt és ekkor ismerkedett meg Zola Nanájával. Zola és Alphonse Daudet művei erősen formálták és a naturalizmus felé irányították érdeklődését.
„Egy nagy író, aki nem akarja stilizálni a világot. Ez az akarat nem új jelenség az irodalomban, de nem akarta még olyan erősen s nem tette még olyan gyökeresen senki, mint ez a francia... A szempontok tehát megváltoztak. Nem egy mámoros, de egy tiszta szem vizsgálja az életet. Sokat nem lát többé abból, amit a mámoros tekintet még látott..., de feltárultak előtte az élet új oldalai. Az okok mélye, a részletek labirintusa, ahová csak egy éles és tiszta pillantás tud behatolni.”
Bródy Sándor: Fehér Könyv, Budapest, Szerző, 1900. szeptember – Törzsgyűjtemény
Első cikkei a gyulai években jelentek meg a helyi lapokban, a Békésben és a Békésmegyei Közlönyben. A valódi kilépés az irodalmi nyilvánosság elé azonban a Nyomor című, Békésgyulán, 1883-ban megjelent novelláskötettel történt. Az élet eddig mellőzött, „új oldala”, a városok szegényei, utcaseprői, díjnokai, varrólányai, mosónői, állastalan tanítói a főszereplői ezeknek az írásoknak. Bródy a novellákat a naturalizmus magyar programkötetének szánta, mestereitől elsősorban a módszert (a megfigyelés) és a tárgyakat (a mindennapiság témái és a leszorított élethelyzetek emberei) tanulta meg, bár kétségtelenül érdekelte a naturalizmus biológiai determinizmusa is. Alakjainak az írások főszereplőjévé tett nyomora nem (csak) a szociális ínség, legalább ilyen súlyos – és Bródyt ez érdekelte igazán – a lelki megbicsaklás, az életnek és a léleknek a romantika „mámoros pillantását” eddig elkerülő vagy másképp ábrázolt oldala.
„Ó ez a »szép«! Kedvenc nádparipája kopott kritikusoknak! Ez az a jelszó, melyet folytonosan a naturalizmushoz vagdalnak: »mért tagadod a szép létezése- s uralmát«?! Hát ki s mivel tagadja? Azzal csak nem, hogy azt mondja: mindaz szép a művészetekben mi igaz; szép pedig a közvetlenség minden idők- s emberekre szóló hatásánál fogva.
És egyáltalán hol van az megírva, hogy a naturalizmus kiküszöbölte a szépet?! Zola műveiben? Tehet a naturalizmus arról, hogy a kor társadalma nagyobb arányban szolgáltatja a sarat, mint a sugarat? Tehet a naturalizmus arról, hogy nagymestere a Duma fils babéraira is vágyik, és nemcsak regényt ír, de egyszersmind s egyúttal társadalmi problémák megoldásán fáradozik; s hogy e társadalmi problémák a piszokkal való közvetlen érintkezést követelik meg?!”
Bródy Sándor: A Nyomor című kötet előfizetési felhívása. In: Békés, 1. évf. 49. sz. (1882. december 3.), 4. – Törzsgyűjtemény
Azonban sem az első kötetben, sem a későbbi novellákban sem adja fel, hogy alakjait elemelje a számukra adott világtól. A Mosóné lányai című elbeszélésben mire Lina és az ácslegény Flóris, be meri vallani egymásnak szerelmét, a lány már végrehajtotta a bosszút megesett húgáért, megmérgezte Flórist, a csábítót, majd kétségbeesésében önmagát is. A külvárosi táncterem hátsó szobájában zajló, forró viadalukat Bródy groteszk-ironikus haláltáncjelenettel vezeti be:
„Báró Trunck már zongorázott. Zöld színbe hajtó szalonkabátján katonai érdemjelek bronz és ezüstből, hatalmas orrán rezes pír. Egész testével zenélt; lábai, ha kellett, ha nem, rúgták a pedált, fején pedig a zsíros katonasipka taktusra mozgott.
A »Riska tehén« táncterem zongoramestere, született északnémet báró – von Remmingruns – belekiáltott olykor a táncolók által okozott pokoli zsivajba:
– Sák elegánt…
A táncmester – nappal pincér a Szikszayban – alig tudta az éles, katonára emlékeztető szavakat ellensúlyozni:
– Csak fesztelen, csak unzsenírt…
Különben senki sem feszélyezte magát. A szakácsné egész testével ránehezedett a szobafestő legényre, s szerelmes szavakat sugdosott – hangos szóval – fülébe:
– Ó, te piszkos!… Miért nem jöttél el tegnap reggel a piacra…
Dohánygyári munkásnők – erős szagot terjesztve hajukból – nagysádoztatták magukat kereskedősegédek által, s ki-kiszökve az udvarra, a sötétség leple alatt, de a hold fényénél csókolóztak fűvel-fával… Aztán halványan vagy kipirulva tértek vissza és táncoltak tovább.
Egy svájci bonne gazdájának csupasz képű diák fiával dühösen aprózta a táncot, s a tejképű gyermek minden zsebét kikutatta bonbon után.
Újságkihordó lányok egy csoportban, férfi nélkül járták a táncot, s egymásba fogódzkodva vihogtak, udvaroltak egymásnak, mint a férfi a hölgynek:
– Kedves kisasszony, parancsol színházba mennem?…
– Fájdalom, nem enged a papám!…
Vén lány gubbaszkodott a sarokban s irigyen nézte a táncolókat.
Egy gépész úgy magához ölelte táncosnőjét, hogy az felsikoltott.
S a táncmester – előtáncos – egyre kiabált:
– Csak fesztelen, csak unzsenírt!…
A zongoramester alakja már egészen elveszett a füst és porfelhők közepette, s nem tudni, honnan kerültek az időnként felhangzó rikácsoló hangok:
– Sák elegánt…
Mint mikor óriási üstben forr, fő, buzog a ruha: úgy forrott, főtt, izzadott az alacsony, de széles táncteremben mindmegannyi táncoló pár. Befent lányarcokról az izzadsággal együtt folyt lefelé a festék, s különböző színű csíkokat festett arcbőrük-, nyakuk- s vasárnapi ruhájukra.”
Bródy Sándor: Mosóné lányai. In: Uő.: Nyomor, Budapest, Singer és Wolfner, [1896], 114–116. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A Nyomor kötettel a tarisznyájában indult 1884-ben a fővárost meghódítani, és sikerrel járt: írásait az irodalmi modernizáció hívei örömmel üdvözölték. Katonaság, katonafogság következett (Bródy Sándor bűne az volt, hogy pofon vágta őrmesterét, mert az szidta édesanyját), innen Jókai közbenjárására szabadult ki. Újságíróskodott a Budapesti Hírlapnál, majd a Magyar Hírlapnál, majd másfél munkában és élményekben gazdag évet töltött Kolozsvárott. Bródy a nagy budapesti napilapoknál és a Kolozsváron tanulta meg, hogy a sajtó az az eszköz, melyen keresztül gyorsan és közvetlenül talál utat közönségéhez. Az Erdélyi Híradónál dolgozott, emellett kétszer is nekivágott annak, hogy saját lapot szerkesszen és jelentessen meg. Az Erdélyi Képes Híradó hat hónapig, a Magyarság öt és fél hónapig élt. Folyóirat-kiadással később is próbálkozott, a Fehér Könyvből két sorozatot is indított (1900-ban és 1914–16-ban, mindkettőt pénzügyi csőddel zárta), a Jövendőt pedig 1903 és 1905 között szerkesztette. Hírlapi cikkeiben, kritikáiban teremtette meg azt, a rendkívül közvetlen, sodró erejű, a beszélt nyelv fordulatait, sőt a korabeli argó szavait irodalmi kifejezési formákkal ötvöző stílust, amely novelláinak, regényeinek, drámáinak nyelvét, dialógusainak feszülését, alakjainak megszólalását összetéveszthetetlenné teszi.
Legkedvesebb novella-, regény- és színdarabtémái a Nyomor kötetben felvetetteken kívül: a család, azaz az érzelmileg és gazdaságilag determinált felek szeretetet, áldozatot egyaránt követelő, ellentmondásos kapcsolata (például a Samu, a Boldog emberek, a Negyedik feleség című novellákban), a katonák világa és a parasztok világa (Rabkatonák, Tuza Istvánné, Kaál Samu, Erzsébet dajka lesz), regényei közül pedig három is karriertörténet (Színészvér, Az ezüst kecske, A nap lovagja). Erősen foglalkoztatta az asszony, a nőiség, illetve a szerelem és az érzékiség, mely hatalmas, legyőzhetetlen, megmagyarázhatatlan és két nagy felekezetre osztja a világot, férfiakra és nőkre (Mese a fehérhajú Domoszlainéról, Egy rossz asszony természetrajza, Nász a kis cseléddel, A szerelem élettana, Királyidillek). A Faust orvos című regénye a naturalizmus teóriája (megfigyelés és a kísérlet a jelenségek megismerésének leghatékonyabb eszköze) és a világ megismerhetőségében való fausti kételkedés ellentmondásaival foglalkozik. Újra és újra megjelenik írásaiban az asszonyi sorsok iránti érdeklődés, és a férfitől függetlenedő, modern, nemcsak anyagilag, de gondolkodásában, véleményalkotásában és cselekedeteiben is független nő életlehetőségeit is többször felvetette életművében (Egy szegény leány mennybemenetele, Petrovics Katalin, A tanítónő). Ő maga kolozsvári éveiben találkozott azzal az asszonnyal, aki számára ez utóbbit megtestesíthette: Hunyady Margitnak hívták, a Kolozsvári Nemzeti Színház fiatal, szép és művelt színésznője volt (fiuk, Hunyady Sándor 1890. augusztus 15-én született).
„Hát szeretem a fiamat és örülök, hogy lett. Olyan nekem, mint egy kriptába hullott napsugár. Mert bizony nem valami vidám családi élet volt az enyém az élőhalott anyám és a hatvanöt esztendős nagynéném között. Hogy bírálatokat mondanak rám, ezt elképzelem, de nem sokat törődöm vele. Egyáltalán komolyan megítélve nem érdemes a világ ostobaságaira adni az ő üres formáival. Hogy nincs nagyobb boldogság, mint egy szép családi élet, elismerem. De ha nekem nem adatott, és ezen kívül szerettem valakit, ami végre természeti jog, bizony nem veszítettem el a gyerekemet (mint ilyen körülmények között tenni szokták), sem el nem lököm magamtól azért, hogy X és Y asszonyságok mit mondanak, kik talán a külső formák tisztességes látszata alatt minden aljasságban leledzenek. Igyekszem olyan embert nevelni a fiamból, hogy a társadalomban az egyéni értékével elfeledtesse a születése körüli formahibákat. […]
November negyedikén léptem fel a »Napamasszony«-ban, a kíváncsiság zsúfolt házat gyűjtött és nagy, erős, hosszas tapssal fogadtak, s általában jobban érdeklődtek irántam. A közönség szereti a pikantériát. […]
A fiam apja augusztus óta házas. Talán kikerülhetetlen volt. Miért, hogyan, miképp – nem mondhatom, és nem is szeretek róla beszélni.”
Hunyady Margit levele Kürthy Emilnek, 1890. In Hunyady Margit: Egy mai történet a tizenkilencedik századból, közread. Alexander Brody, [sajtó alá rend. ... Kurta Zsuzsanna, szerk. Hovanyec László], Budapest, Ulpius-ház, 2006, 187–188. – Törzsgyűjtemény
Hunyady Margit Jean Racine tragédiájának, a Phaedrának címszerepében, 1890-es évek. Fekete Sándor felvétele. Leltári szám: 1342/1976 – Színháztörténeti és Zeneműtár
Bródy mégsem Hunyady Margittal élt, felesége Rosenfeld Bella lett, egy Heves megyei járásorvos (ugyancsak gyönyörű és művelt) nevelt lánya. 1890-ben kötöttek házasságot és 1898-ban váltak el. Öt gyermekük született, Mária, aki hétéves korában meghalt, és négy fiú: István, András, János és Illés. A Hófehérke című regényben (1894), illetve színműben (1901) a két nő alakja, de főképp a mindkettőhöz vonzódó Bródy Sándor érzelmei körvonalazódnak, míg Bellát A szerelemről című elbeszélésben örökítette meg.
„Mellettem a nyoszolólányom – a járásbíró leánya – unatkozva nézett maga elé. Rettenetesen tudott unatkozni ez a fiatal, alig tizennyolc éves leány. Arcán a türelmetlenség kifejezése, alakján ideges izgultság. De ezek a torzító vonások se tudták elrútítani.
Ragyogó vörös haja, vakító fehérségű arcszíne, nyúlánk, ideges alakja, külön-külön is széppé tudott volna tenni egy fiatal leányt, hát még így összevéve, az egészségtől, az üdeségtől duzzadva – egyen, egyben.
Megérezte, hogy ránézek, s reám vetette hosszú metszésű, világoszöld, nagy szemeit, melyekből szinte bántó élességű értelem és világos látás sugárzott felém.
– Miért néz rám olyan merően? – kérdé tőlem csodálatosan lágy suttogással.
– Azt nézem, hogy milyen szép ön.
– Hát ön is ilyen gyenge... Milyen kár, pedig épp az imént gondoltam önre, s elhitettem magammal: ön más, mint a többi.”
Bródy Sándor: A szerelemről. In: Uő.: Emberek, Budapest, Singer és Wolfner, 1893, 57–58. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Témáit és alakjait – az epikus formában már kidolgozott anyagot is – sokszor ültette át színpadra, drámái többségének előképét, történetét megtaláljuk valamelyik novellában vagy kisregényben. A korszak a magyar színházi kultúra egyik nagy korszaka volt, a színpadra teremtés varázsos izgalma és a színpadi siker vágya Bródyt sem kerülte el.
A Hófehérkét a Nemzeti Színház, A dadát 1902-ben a Vígszínház mutatta be. Bolygó Kiss Erzsébet színpadi története három, 1900-ban megjelent novella (Erzsébet dajka lesz, Erzsébet elbocsájtatik, Erzsébet boldog lesz) átültetése. (A negyedik elbeszélés az Erzsébet-történetek kiegészítése, az Elza férjhez megy című volt.) Az Erzsébet-novellák a Bródy-életmű legszebb novellái közé tartoznak. A dráma három felvonásában, illetve a három elbeszélésben háromféle környezet rajza bomlik ki: a falusi szegénység, egy polgárcsalád világa és viszonyai, majd a cselédtanya nyomora – szeletei az ország társadalmának Erzsébet életének keretei közé fogva. Az azonban, ami egy könyvben csendesen megül a polcon, a színpadról csattanhat: a téma, a stílus, a megformálás a nézőtér közvetlen nyilvánossága számára megosztó lehet.
„Volt ellenkezés is a közönségben, sokszor pisszegtek és méltatlankodtak; de a tapsolók annyira többségben voltak, hogy fényesen győztek. […] A megfigyelésnek, elmésségnek, malíciának számtalan ötleteit hordta össze Bródy Sándor. De mindez olyan volt, mint a tűzijáték. Sistergett, pattogott, ragyogott egy percig, de utána nem maradt semmi, legfölebb kellemetlen bűz. Azt kérdeztük magunktól: mit jelent mindez? Ez Bródy világfölfogása? Ilyeneknek tartja-e az emberek átlagát, vagy kivételeket rajzolt? És rosszul éreztük magunkat ebben az ő világában, iszonyú undor támadt lelkünkben. Nem az bántott bennünket, hogy Bródy hitvány embereket rajzolt, hanem hogy akkora művészi erővel oly művészietlen dolgokat tálalt elénk. Mintha szándékosan bántani akarta volna a közönséget, fejbe kólintani, csúffá tenni.”
α [Alexander Bernát]: A dada. In: Budapesti Hírlap, 22. évf. 18. sz. (1902. január 19.), 11. – Törzsgyűjtemény
A Lipót körúton A dada valójában sikert aratott, olyannyira, hogy ezután a Vígszínház a Bródy-darabok színháza is lett. A tanítónő 1908-ban itt került színre, története először a Petrovics Katalin című novellában jelent meg (1895), A medikus (1911) témájának első megfogalmazása a Jisbi Bénob című elbeszélés (1892), egészen konkrét előzménye pedig az 1910-ben íródott János és barátai című novella. Ez utóbbi történeteknek a magvát alkotó élmény pedig az 1880-as évekből származik: Bródy 1884-ben a Salétrom utcában lakott közös albérletben egri egyetemistákkal, akik hősiesen koplaltak a jövőjükért, a diplomáért. A következő vígszínházi bemutatóra, a Tímár Lizára 1914 márciusában került sor.
1915-ben Bródy a Vígszínháztól átpártolt a Magyar Színházhoz. Lyon Lea című drámáját itt játszották, s a következő darabot, A szeretőt, az I. világháború negyedik évében, 1917-ben is Beöthy László színházába vitte. A történet – az osztrák főhercegi világfi szerelmi kalandja az elszegényedett dzsentri lánnyal – mintha a napilapok botrányrovatából lépett volna ki, a század tízes éveinek krónikáiból (és természetesen felidézte a Habsburg Rudolf trónörökös 1889 eleji, mayerlingi haláláról terjengő pletykákat). Olyannyira, hogy a rendőrség a főpróba után letiltotta az előadást a színpadról. A színház mentette, ami menthető, és a premierre átdolgozták a darabot: megváltoztatták a neveket és a helyszínt Oroszországba (katonailag, politikailag ellenséges fél, ráadásul túl a februári forradalmon, a belső szétesés felé tántorogva) helyezték. Bródy Sándor – a kor szokásai ellenére – nem jelent meg a bemutatón. A cenzúra az 1917-es, az író életében megjelent szövegkiadásnál sem engedélyezett semmiféle utalást az osztrák (vagy akár német) arisztokráciára vagy uralkodóházra.
A drámaíró Bródy darabjait országszerte műsorra tűzték, kortársai, a sikeres fiatalok számára pedig gyorsan példaképpé vált. Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc és Bíró Lajos, majd később Móricz Zsigmond is állandó kihívásnak, példának érezték munkáit, melyeket meghaladni akartak.
A Tímár Liza szegedi előadásának színlapja, Tímárt, Liza apját a vígszínházi bemutatón is Hegedűs Gyula játszotta – Színháztörténeti és Zeneműtár, színlapgyűjtemény
1902 decemberében – A dada után nem sokkal – Bródy Sándor még egy bemutatóval jelentkezett: a Nemzeti Színház játszotta Királyidillek címen összefogott három egyfelvonásosát (Lajos király válik, Mátyás király házasít, A fejedelem). Az első kettő prózai előzménye (a Mátyás-darab Hollós úr házasít címmel) Bródy folyóiratában, a Fehér Könyvben jelent meg.
Amikor 1913-ban a budapesti Magyar Színház Királyok címen felújította a Királyidilleket, I. (Nagy) Lajos és Bethlen Gábor történetei mellé új egyfelvonásos került, Rembrandt címmel. A németalföldi festő élete, egyénisége, művei 1906, a Rembrandt-jubileum óta foglalkoztatták. Rembrandt alkotói nagyságán kívül Bródyt a festő életének szélsőségei is izgatták, a pazar felívelések, a mély bukások és az újra felemelkedés képessége. 1910-ben Rembrandt fejek címmel esszékötetet írt róla, és utolsó műve, regénye – valójában egy varázslatos novellaciklus – Rembrandt Haarmensz van Rijnről szól, akinek művészetét ilyennek látta:
„Nem festett diplomatákat és politikusokat, hanem igaz embereket, akik kibeszélték magukat az úgynevezett interbestiális nyelven. Tehát azzal az idiómával, amely nem egy nemzet vagy faj nyelve, hanem közös minden emlős állatéval, tehát minden emberével is. (Az se bizonyos, hogy az ember – különb.) Aki Rembrandtra nézett, és akit ő megnézett: az meg volt teremtve, kívülről, belülről, famíliástul, mesterségestül, minden összefüggésével. Térdképet nem is festett soha: csak egész alakot. Ott volt a lába is, pedig nem is volt ott. – Hány forintja volt otthon és mennyi a zsebében, azt is lefestette, és azt, hogy mióta nem hált az urával, és tart-e már és tart-e még szeretőt? – Mindezek és még több is rajta volt a képeken, pedig némelyik kobakkal csak néhány mondatot váltott. Az emberek mindent elmondanak, ami belül van és ami kívül van. Csak lenni kell valakinek, aki bévül ugyanazt az interbestiális nyelvet beszéli, az őszinteségét.”
Bródy Sándor: Az arcmás. In: Uő.: Rembrandt. Egy arckép fényben és árnyban, Budapest, Szépirodalmi, [1970], 6. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Rembrandt Haarmensz van Rijn: Önarckép Pál apostolként, 1661, Amszterdam, Rijkmuseum. A kép forrása: Wikimédia
Felhasznált irodalom:
- Földes Anna: Bródy Sándor, Budapest, Gondolat, 1964, (Irodalomtörténeti kiskönyvtár. Magyar írók)
- Hatvany Lajos: Bródy Sándor. In Bródy Sándor legszebb írásai, [Budapest], Athenaeum, [1935] 3–8.
- Hunyady Margit. Egy mai történet a tizenkilencedik századból, közread. Alexander Brody, [... sajtó alá rend. ... Kurta Zsuzsanna], [... szerk. Hovanyec László], Budapest, Ulpius-ház, 2006.
- Hunyady Sándor: Családi album. Önéletrajz, 1934, Budapest, Athenaeum, 1934.
- Juhász Ferencné: Bródy Sándor, Budapest, Akadémiai, 1971 (Irodalomtörténeti könyvtár)
- Mesterkönyvek faggatása. Tanulmányok Gárdonyi Géza és Bródy Sándor művészetéről, szerk. Bednanics Gábor, Kusper Judit, Budapest, Ráció, 2015.
Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)
