How to write history of and for an Empire? Wolfgang Lazius and the “Rerum Austriacarum decades” (Hogyan írjunk történelmet egy birodalomnak? Wolfgang Lazius és a „Rerum Austriacarum decades”)

Visszatekintve úgy tűnhet, hogy a Habsburg Birodalom mindig is uralta Közép-Európát, de a 16. század első felében a leendő Donaumonarchie területi és politikai keretei még csak kialakulóban voltak. Az alapokat I. Ferdinánd (1526-1564) uralkodása alatt rakták le. Sógora, II. Lajos halála után az ifjú osztrák főherceg nagy energiákkal látott neki eredeti és örökölt birtokai egyesítésének, de uralkodása kezdetén az formáció, amelyet később Habsburg Monarchiának neveznek majd, még kifejezetten gyermekcipőben járt: nem voltak rögzített határai, nem volt egyértelmű hatalmi központja, és természetesen nem volt saját történelme. Ferdinánd, felismerve a történelem és a történetírás legitimáló szerepét, a sziléziai humanistát, Caspar Ursinus Veliust nevezte ki udvari történetírónak. Velius kezdte el megörökíteni Ferdinánd uralkodásának eseménydús krónikáját, majd korai halála után munkáját utóda, a híres bécsi humanista, Wolfgang Lazius folytatta. Az előadás megkísérli bemutatni, hogyan követte Lazius koncepciója Ferdinánd változó helyzetét, aki magyar és cseh királyból később német-római császár lett, és hogyan vált az eredetileg a magyarországi eseményeknek szentelt műből egy hatalmas, átfogó tabló, a Rerum Austriacarum decades című mű, amelyben Lazius megpróbálta megteremteni a születő birodalom múltját, és ezzel megalapozni a Habsburg-uralom legitimitását Közép-Európában.

Kasza Péter (Szeged – OSZK)

As seen from Hungary: Foreign histories and nations depicted in the “Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV” (Magyarországról nézve: Külföldi események és más népek ábrázolásai a Historiarum de rebus Ungaricis libri-ben)

Isthvánffi Miklós (1538–1615) a 16. századi, a közép-európai Habsburg Monarchia részévé váló Magyarország legjelentősebb történetírója. Mátyás és II. Ulászló udvari történetírója, Antonio Bonfini Rerum Ungaricarum decades-ének folytatásaként megörökítette Magyarország 1490–1607 közötti történetét (Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV). E műve először 1622-ben jelent meg, utoljára 1758-ban, Magyarországon soha, a forrásai döntően feltáratlanok.
Isthvánffi nemesi családba született, az édesapja állítólag 12 évet töltött Itáliában. Miklós a magyar mellett bizonyosan megtanult németül, olaszul, latinul, ógörögül, évekig élt Itáliában, ahol egyebek között Johannes Sambucus, két császár udvari orvosa és történetírója volt a praeceptora. Visszatérvén fél évszázadon át négy királyt (és így német-római császárt) szolgált, ennek több mint felében a királyság legrangosabb világi méltóságának bírói jogkörével rendelkezve. A tudása révén az arisztokráciába emelkedett, egész életében megmaradt katolikusnak a protestánssá vált Magyarországon. Történeti művét az országra páratlan pusztulást hozó, első tizenötéves háború idején írta, ezért is érthetően Magyarországról. Ám nem csupán magyarországi történeteket mesél, előadásomban így azzal foglalkozom, miként jelennek meg egy európai műveltségű főúr művében a Habsburg Monarchia, valamint a tágabb külvilág eseményei, tipizálható-e keresztények, muszlimok, németek, magyarok ábrázolása – vagy éppen cseheké, hiszen Prágában is többször megfordult.

Nagy Gábor (Miskolc – OSZK)

“Solely the truth but with dignity:” Gian Michele Bruto’s “Rerum Ungaricarum libri” („Csakis az igazságot, de méltósággal”: Gian Michele Bruto és a „Rerum Ungaricarum libri”)

Gian Michele Bruto (1517–1592) az 1570-es évek végétől egészen haláláig dolgozott monumentális magyar történetén. A Rerum Ungaricarum libri Magyarország hanyatlásának és a törökkel szembeni bukásának a történetét írta le egyetlen narratívában, az eredeti megbízó, Báthory István erdélyi fejedelem, majd lengyel király szándékai szerint azzal a céllal, hogy politikai ellensúlyt képezzen a bécsi udvarral szemben, az európai közvélemény felé pedig egy önálló, alkotmányos Magyarország kontinuus képét reprezentálja. Bár egy változat már 1584-ben bizonyosan elkészült, a mű Báthory életében mégsem jelent meg. Brutus 1587-ben előbb Habsburg szolgálatba állt, majd 1591 év végén Erdélybe utazott, hogy mégis ott adja ki művét, ám ebben a következő év tavaszán bekövetkezett halála megakadályozta. A művet az erdélyi udvar még ki szerette volna adni az 1590-es években – Szamosközy István ekkor írt hozzá folytatást, illetve a hozzá került kéziratokat kiadható állapotba hozta – de ez a kiadás sem valósult meg.
Az egészen 2020-ig csak töredékesen ismert, hányatott sorsú Rerum Ungaricarum libri kivételesen igényes és bonyolult latinsággal íródott: a szerző saját bevallása szerint igyekezett tiszteletben tartani mind a nemzeti oldal, mind a bécsi udvar méltóságát, anélkül, hogy valótlanságot közölne. Előadásomban azt mutatom be, milyen módszerrel és eszközökkel igyekezett ezt megvalósítani.

Petneházi Gábor (NKE)

A long-forgotten historian: István Szamosközy and his Transylvanian histories (Egy elfeledett történetíró: Szamosközy István Erdély-történetei)

Szamosközy Istvánt (1565–1612) évszázadokon keresztül leginkább egy 1593-ban megjelent epigráfiai tanulmánya miatt emlegették. Bár négy erdélyi fejedelem (Báthory Zsigmond, Báthory András, Bocskai István és Rákóczy Zsigmond) udvari történetírója volt, csak a 19. században vált a szélesebb közönség számára is elérhetővé három másik műve és egy sor általa készített történelmi jegyzet. Ezek a korábban kiadatlan anyagok egy négykötetes magyar történet – amely a legújabb kutatások szerint Giovanni Michele Bruto (1517–1592) magyar történetének folytatásaként készült el – és két erdélyi történelemmel kapcsolatos mű, a Rerum Transsylvanarum Pentades és a Hebdomades jelentős méretű, több száz oldal terjedelmű töredékei. Előadásomban előbb azt a kérdést vetem fel, hogy valóban három önálló műről van-e szó, majd azt járom körül, hogy a magyar történetet író Szamosközy végül miért döntött úgy, hogy eredeti tervét feladva megírja az első erdélyi történetet. Ez az új történetírói hagyomány azért fontos, mert az egyik első lépése annak a szemléletváltásnak, amely az egykori Magyar Királyság keleti részein idővel bekövetkezett, és amely végül egy önálló erdélyi identitás kialakulásához vezetett.

Tomkó Zoltán (Szeged – OSZK)

The Correspondence of Luigi Ferdinando Marsigli and Sámuel Köleséri in 1699/1700 (Luigi Ferdinando Marsigli és Köleséri Sámuel levelezése 1699/1700-ban)

A 18. század első évtizedeiben két, a magyar ásványtan szempontjából jelentős mű látott napvilágot: Marsigli Danubius Pannonico-mysicusa (1726), amelyet a szerző a 17. század utolsó évtizedében írt meg és Köleséri Sámuel Auraria Romano-Dacicája (1717), amelyben az erdélyi aranybányászatot és annak történetét írta meg – e könyvnek köszönhetően lett Köleséri a Royal Society első magyar tagja.
A Danubius fordítása közben fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy e két férfi találkozott-e egymással. Marsiglinak egy Kölesérihez írott levele már ismert, de téves datálású volt, valójában nem 1725 körül, hanem 1699-ben vagy 1700-ban íródhatott. Sikerült megtalálnom Köleséri válaszlevelét a Bolognai Egyetem levéltárában. A levelezés idején Köleséri még nem a híres tudós, hanem szebeni orvos és az erdélyi bányák újonnan kinevezett felügyelője volt, akinek Marsigli mind tudományos, mind adminisztratív segítségére igényt tartott. Előadásomban ismertetem a filológiai munkát, amellyel sikerült megtalálni a levelet és azonosítani a szerzőjét. Elemzem a levelezés történeti és tudományos hátterét, illetve jelentőségét a két tudós életpályája szempontjából. Bár társadalmi hátterük egészen eltérő volt, osztoztak tudományos ambícióikban, és abban is, hogy céljaikat a korabeli tudományosság peremvidékéről kellett elérniük: Marsigli aktív katona volt, aki sosem kapott formális egyetemi képzést, Köleséri pedig Európa határvidékén élt.

Tóth Anna Judit (Régi Nyomtatványok Tára)