Az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútára 2024. február 5-én mutatta be új tartalomszolgáltatását a magyar-török kulturális évad keretében. A Fotótér online adatbázisban közel 700 db fénykép vált elérhetővé Révay Ferenc báró fényképalbumaiból. Az úti és családi fényképalbumok történetéről Sebő Judit, a Történeti Fénykép- és Interjútár munkatársa korábban háromrészes [1., 2., 3. ] blogsorozatot közölt, míg Papp Viktor a Révay-családnak a Szlovák Nemzeti Könyvtár irodalmi gyűjteményében fellelhető fényképeiről készített beszámolót. Papp Viktor ezúttal arra hívja fel a figyelmet, hogy az 1860-as és 1870-es években készült fényképek esetében milyen nehéz meghatározni az eredeti alkotók személyét és a fényképek keletkezési körülményeit.

Révay Ferenc báró (1835–1914) az 1860-as és 1870-es években beutazta a Kelet-Mediterrán-térséget, járt Törökországban, a Szentföldön, Egyiptomban, Algériában. A számos kultúra és nép felfedezése arra ösztökélte, hogy kézzel fogható emlékeket hozzon haza magával felvidéki kastélyába. A tárgyi emlékek sorát gyarapította rengeteg műkincs, így például díszfegyverek, ötvösművek, kerámiák, drapériák, bútorok sokasága és végül, de nem utolsósorban a kuriózumnak tekinthető fényképalbumok. Révay Ferenc életét ugyanis nemcsak utazásai, de az általa gyűjtött fényképek is meghatározták. A távoli tájakról származó fényképeket a báró feltehetően egyesével válogatta ki utazásai során, az összesen tizenegy fényképalbumot Bécsben, illetve Pest-Budán állították össze elismert könyvkötőmesterek.

Révay Ferenc báró Cairo 1871 fényképalbumának borítója

Révay Ferenc azon fényképek közül válogathatott, melyek éppen rendelkezésre álltak az általa felkeresett műterem kirakatában, annak bemutató asztalain. Az albumokban látható fényképeket szemlélve ugyanakkor jól beazonosítható, hogy milyen témák és beállítások keltették fel leginkább az érdeklődését. Az egyik Egyiptommal kapcsolatos összeállítása például utcaképekben, városképekben bővelkedik, ezeken a fényképeken számtalan alkalommal bukkannak fel a helyi lakosok, elsősorban utcai vagy bolti árusok, kereskedők, fuvarozók, pásztorok. Az embereket ábrázoló fényképek legalább két kategóriába sorolhatók be. Egyrészről megfigyelhetők olyan beállítások, ahol a szereplők egy csoportképhez álltak össze, reprezentálva az adott régió viseletét, esetleg egy helyi mesterség vagy tevékenység jellegzetességét. Más alkalmakkal az emberi szereplők csak kellékként szolgálnak a kép mondanivalójának megalkotásához, ezeken a felvételeken a lakosok az emberi léptéket hivatottak megmutatni. Az ókori épületek, műemlékek között sétáló, támaszkodó emberek megjelenése azt közvetíti a befogadó számára, hogy milyen monumentális, grandiózus építmények szerepelnek a fényképeken. Ez a fajta látásmód érdekes módon nem elhelyezi a helyi lakosokat saját élethelyükön belül, hanem éppen hogy kiszakítja őket természetes közegükből, átemelve őket az európaiak által időtlennek, állandónak, ősinek elképzelt, ebben a formájában azonban soha nem létezett Kelet világába.

Sepszeszkaf fáraó masztabája Szakkarában. Egyiptom, Hénri Béchard, 1867–1876 között. Jelzete: FTD 611. – Fotótér

Erről a látásmódról, az orientalizmusról könyvtárnyi szakirodalom áll rendelkezésre. Ezek tárgyalására itt most nincs lehetőségem, ám a Révay Ferenc által összegyűjtött fényképek esetében fontos néhány megjegyzést tennem. Elsőként merül fel a kérdés, vajon mennyire a báró látásmódját tükrözik ezek a fényképek? Választásában mennyiben befolyásolták korábbi olvasmányai, más utazóknak a térségről szóló beszámolói? A felvidéki arisztokrata az egyik legnagyobb magánkönyvtárat mondhatta magáénak, a források tanúsága szerint számtalan útinapló, történeti munka pihent könyvtárszobájának polcain, levelezéséből pedig ismert, hogy ezeket a köteteket rendszeresen tanulmányozta is.
Az albumban gyűjtött fényképeket ráadásul hivatásos fényképészek készítették, olyan alkotók, akik zömében Nyugat-Európából kivándorolva telepedtek le a Kelet-Mediterrán térségben, vagy csak utaztak át ezen a régión. A fényképészek másik csoportja helyben született, ám a fotográfia mesterségét ők is az európai alkotók közvetítő tevékenységén keresztül sajátították el. Az orientalista látásmódtól való szabadulás ennélfogva egyáltalán nem tűnt olyan egyszerű feladatnak a korszakban.
Mégis, kik tehettek erre az eltérő látásmód kialakítására kísérletet? Az örmény-szír származású fényképész, Pascal Sébah (1823‒1886) esetében sokszor szoktak arra hivatkozni, hogy munkássága kimutathatóan különbözött az európai fényképészekétől. A következőkben azt mutatom be, hogy Pascal Sébah fényképészi működésében valóban megfigyelhetők újító szellemű mozzanatok, egyes képeinek története azonban fontos kérdéseket vetnek fel a szerzőséggel kapcsolatban.
Pascal Sébah 1823-ban született Isztambulban, szír apától és örmény katolikus anyától. Abban az időben sok nem-muszlim család használt nyugati, francia nevet. Ez a mozzanat már azonnal az európai kultúrhatás közvetlen befolyását jelentheti számunkra. Testvérével, Cosmi Sébah-val közösen 1857. május 18-án nyitották meg első műtermüket P.Sébah Photographe néven Konstantinápoly legeurópaibb negyedében, a Pera városrészben. Az 1860-as évek elején egy új fiókot nyitottak a Grande Rue de Pera 232. szám alatt. A testvéreknek 1873-tól Kairóban is működött műterme, ugyanebben az évben Pascal Sébah képeit a Bécsi Világkiállításon az Ottomán pavilonban állították ki. 1886-os halála után műtermét fia, Joseph Pascal és segédje, Polycarpe Joaillier vette át.
Sébah legtöbb fényképét Révay Ferenc Constantinople 1869, illetve Felső-Egyiptom című albumai őrizték meg. A Constantinople 1869 albumról elmondható, hogy földrajzilag koherens, kizárólag a városhoz kapcsolódó fényképeket tartalmaz. Az album elején található, 10 szelvényes panorámasorozat, a leghíresebb épületeket ábrázoló városfényképek és a néhány enteriőr beállítás mellett nem lelni azokra a nevezetes csoportportrékra, amelyek olyannyira híressé tették az oszmán fotográfust a korszakban. A Constantinople 1869 albumban egyébként kizárólag Pascal Sébah neve fordul elő a szignóval ellátott fényképeken, ezáltal könnyen következtethetünk arra, hogy a fényképalbum minden felvétele, így az 1868-ban készült panorámasorozat is Sébah alkotása.

Karacaahmet temető. Isztambul, Törökország, Pascal Sébah, 1868–1869. Jelzete: FTD 425. – Fotótér

Most nézzünk meg egy Pascal Sébah által szignózott fényképet közelebbről. A kiválasztott felvétel a város anatóliai felén fekvő Karacaahmet temetőben készült. Az iszlám halottkultuszban a temetők rendkívül szerteágazó hagyományt őriznek, egyszerre tájékoztatnak bennünket a szakrális tradíciókról és a társadalmi hierarchia viszonyrendszeréről. A török temetőkultúra meghatározottságaival feltehetően a nyugat-európai fényképészek és utazók is tisztában voltak, a török, illetve iszlám temetők fotózása gyakran fordult elő a korabeli hivatásos fényképészeknél. A kiemelt felvétel kompozíciója ugyanakkor nem a sírhelyekre összpontosít, a szemlélő figyelmét a magasba nyúló ciprusfák kötik le. A kép alsó harmadában három férfit figyelhetünk meg. Az előtérben egy török férfi pózol háttal a fényképésznek, középen szintén egy, kifejezetten rossz testtartású férfit láthatunk, aki szinte teljesen eltakarja a szemünk elől az európai viseletű harmadik szereplőt.
Kik lehetnek ezek az emberek? Az európai viseletű személy nagy valószínűséggel a fényképész üzlettársa, talán egy másik fotográfus, utazó, diplomata lehet. A turbános viseletű férfiak esetében felmerülhet, hogy csak a fényképfelvétel idejéig állították be őket, és egyébként is a temetőben tartózkodtak volna. A fényképezőgép előtti mozdulatlan viselkedésük, a hátat fordító szereplő látványos pózolása azonban arra enged következtetni, hogy közelebbi viszonyban álltak mind a fényképezéssel, mind a fényképet készítő személlyel. A korszak fotótörténetét feltáró munkákból nagyon jól ismert, hogy számos eszközt, vegyszert, komplett sötétkamrát volt szükséges a fényképészeknek magukkal vinni a kültéri munkákhoz, így az a feltevés sem állna messze a valóságtól, hogy a képen szereplő török férfiak a fényképész stábjához tartoztak.

A Topkapi-palota bejárati kapuja. Isztambul, Törökország, Pascal Sébah, 1868–1869. Jelzete: FTD 407. – Fotótér

Ez utóbbi állítást támasztja alá, hogy a temetői fényképen kívül más felvételeken is megjelennek ezek a személyek. A Topkapi Szeráj bejáratáról készült fénykép előterében ugyanilyen pózban, jobbról hátra fordulva látható az előző képen már feltűnt púposhátú férfi. Görnyedt testtartása, illetve ruházata egyértelművé teszi, hogy ugyanarról a személyről van szó. A kép jobb oldalán álló két férfi egyike pedig nem más, mint aki az előző fényképen hátat fordított nekünk.

III. Ahmed szultán szökőkútja. Isztambul, Törökország, Pascal Sébah, 1868–1869. Jelzete: FTD 405. – Fotótér

A III. Ahmed szultán szökőkútját megörökítő épületkép előterében ismételten a púpos testtartású férfit figyelhetjük meg. Tüzetesebb vizsgálat után ráadásul beazonosíthatóvá válik, hogy bal hónalja alatt a fényképészek által használt nagyméretű üvegnegatívot tartja, olyan negatívot tehát, amiről az adott pozitív fénykép is előhívásra került. Ezek a tényezők most már nem hagynak kétséget afelől, hogy a temetői képen látható férfiak valóban a fényképész segédjei voltak, az eszközök és kellékek szállítása mellett a fényképezéskor ők voltak hivatottak a helyi lakosokat, a várost élettel megtelítő személyeket reprezentálni.
A helyiekkel való szoros együttműködés abba az irányba mutat, hogy Pascal Sébah valóban mást képviselt a nyugat-európai kollégáihoz képest, és hogy szemlélete az általa készített fényképeken keresztül is vizsgálható. Mindez talán igaz is lenne, ha a Karacaahmet temetői fényképet bizonyítottan Pascal Sébah készítette volna. Ez a beállítás mérvadó szakirodalmak szerint azonban nem az ő érdeme. Az ominózus fényképet ugyanis megtalálhatjuk Bahattin Öztuncay grandiózus monográfiájában (The Photographers of Constantinople), aki a kép szerzőjeként James Robertsont (1813–1888) tüntette fel.
Robertson skót származású fényképész volt, aki kezdetben fémmetszőként dolgozott a városban. 1853-ban nyitotta meg Konstantinápolyban stúdióját, ebben az évben jelent meg első ismert fényképalbuma Photographic Views of Constantinople címmel. Robertson 1854-ben készítette el az első ismert panoráma sorozatot a városról. Felice és Antonio Beatóval együttműködve bejárták a Közel-Keletet, 1855-ben a krími háborúban Szathmáry Papp Károllyal dolgozott együtt, mint haditudósító. 1867-ben felhagyott a fényképezéssel, ezután Japánba költözött.
Robertson munkásságáról ismert, hogy szívesen szerepeltetett helyi embereket a fényképeken, akik a természetességet és az emberi méretarányt tükrözték a felvételeken. Az emberi alanyok képekre való pozícionálása látható módon egyáltalán nem volt sajátja a helyi származású fényképészeknek, ehhez az eszközhöz ugyanúgy folyamodtak a Nyugat-Európából bevándorló művészek is. A fentebb bemutatott képek esetében mindenesetre könnyen elképzelhető, hogy a pózoló török segédek Robertson utasításait követték. Robertsonnál ez temetői kép még a 26-os sorszámot viselte, ám Sébah sorozatában az 5-ös sorszámot kapta. Az oszmán fotográfus tehát saját neve alatt újra közölte egy másik fényképész műveit. Ez az egyezés bizonyítéka lehet annak, amit eddig csak feltételeztek a fotótörténészek, miszerint 1867-ben Pascal Sébah valóban felvásárolta Robertson műtermét, vele együtt a fényképész negatívjait is. Mivel Sébah stúdiója 1881-ben teljesen leégett, megsemmisült minden negatív, ez indokolhatja, hogy nem maradtak fenn negatívok sem Robertson, sem Sébah után.
Amennyiben a Karacaahmet temetői felvétel Robertson munkája, akkor ebből a feltevésből kiindulva minden olyan, a Constantinople 1869 fényképalbumban fellelhető képet neki kell tulajdonítanunk, amelyen a görnyedt testtartású, illetve fehér turbános férfi szerepel. Annak ellenére, hogy a közgyűjteményi állomány digitalizációja rohamos léptékben halad előre, a nevezett fényképet nem találtam meg egyetlen online katalógusban vagy adatbázisban sem. Más eszközökhöz kellett folyamodnom.
A választ a további fényképek utáni nyomozás hozhatja el. Engin Özendes magyar nyelven is olvasható kiadványában (Egy birodalom képei. Fotográfia az Oszmán Birodalomban 1839–1919) közöl egy olyan fényképet, amelyen Eyüb szultán dzsámija látható. A képet a szerző megállapítása szerint Pascal Sébah készítette, a fénykép előterében pedig a már jól ismert török férfiak pózolnak. De ugyancsak ez a görnyedt hátú férfi támasztja a falat a szakirodalom által szintén Pascal Sébah-nak tulajdonított, és a Porphyrogenitus palotát (Tekfur-palota) ábrázoló másik felvételen is, amely Révay Ferenc fényképalbumában maradt fenn.

Porphyrogenitus palota. Isztambul, Törökország, Pascal Sébah, 1868–1869. Jelzete: FTD 418. – Fotótér

A kiválasztott fényképek szerzőségi viszonyai lényegében kibogozhatatlanok, a fényképész személyében még akkor sem lehetünk biztosak, ha szerepel az alkotó neve a felvételen. Mindezek ismeretében különösen óvatosan kell eljárnunk, ha egy 19. századi fényképész látásmódját szeretnénk a neki tulajdonított fényképeken keresztül tetten érni. A súlyosnak tűnő módszertani és forráskritikai megfontolások után jogosan merül fel a kérdés, hogy az orientalista fényképek kritikai vizsgálatának érdekében ezek után mégis milyen úton lehet elindulni? Alternatív megoldásként továbbra is rendelkezésre állhat a nézőpontváltás, hiszen a fent bemutatott fényképeket kivétel nélkül Révay Ferenc báró vásárolta és gyűjtötte össze, a kíváncsi arisztokrata, a 19. század turistájának tekintete a későbbi korok érdeklődő figyelmét is felhívhatja magára, még úgyis, hogy Révay Ferencnek feltehetően nem volt tudomása arról, miképp is kereskedtek alkotásaikkal a korszakban a fényképészek.

Papp Viktor (Történeti Fénykép- és Interjútár)

Irodalom

• Behdad, Ali – Gartlan, Luke (szerk.): Photography’s Orientalism. New Essays on Colonial Representation, Los Angeles, Getty Research Institute, 2013.
• Behdad, Ali: Mediated Visions. Early Photography of the Middle East and Orientalist Network. History of Photography 41(4), 2017, 363–375.
• Engin Özendes: Egy birodalom képei. Fotográfia az Oszmán Birodalomban (1839–1919). [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum, 2001.
• Hannoosh, Michèle: Practices of Photography: Circulation and Mobility in the Nineteenth-Century Mediterranean. History of Photography 40(1), 2016, 3–27.
• Nagy Géza: Báró Révay Ferenc fegyvergyűjteménye. In: A Gyűjtő, 1–3, 1916, 13–26.
• Ö. Bartha Júlia: Az anatóliai törökök temetkezési szokásai. (Studia Folkloristica Et Ethnographica), Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, 1996.
• Öztuncay, Bahattin: The Photographers of Constantinople. Pioneers, Studios and Artists from 19^th Century Istanbul, Istanbul, Aygaz, 2006.
• Perez, Nissan N.: Focus East. Early Photography in the Near East (1839–1885), Jerusalem–New York, NY, Harry N. Abrams–Domino Press, 1988.